Part 20

Ezután fiához fordula s mondá; „Fiam, sokkal engedelmesebbnek tartlak, hogysem megütköznél azon, ha neked Morgianet minden előbbi kérdés nélkül feleségül adom. Te neki szintannyi köszönettel tartozol, mint én. Látod, hogy Husszain csak azért vadászá barátságodat, hogy annál biztosabban orozhassa el éltemet, s ha ez elsül vala neki, kétségkivül te is boszuja áldozatjául estél volna el. Fontold meg továbbá, hogy Morgianet véve feleségedül, benne, mig élek, családom s te is a tiednek gyámolát fogod lelni holtod napjáig.“

Fia nemcsak nem vonakodék, hanem még erősitve állitá, hogy ezen házasságban nemcsak atyja iránti engedelmességből, hanem önhajlandóságából is megegyezik.

Most Aly Baba házában azon valának, hogy a harambasa testét is a többi haramiáéhoz temessék, mi oly titkosan történék, hogy a dolog csak sok esztendő mulva tudódott ki, midőn már senki sem vala életben, ki e nevezetes történetben személyesen lett volna érdekelve.

Kevés nap mulva Aly Baba fiának és Morgianenak összekelését nagy fénynyel s tánczczal, nézőjátékkal, s a szokott vigságokkal diszesitett pompás vendégséggel ünnepelé. Megélte azon örömet is, hogy hivatalos barátjai s szomszédai, kik e házasodás tulajdon inditó okait ugyan nem, de Morgianenak egyéb jó és szép tulajdonságait ismerték, fenszóval dicsérék nemes gondolkozása s jó szive miatt.

Az összekelés után Aly Baba, ki Kassim bátyja testének s az aranynak elhozása óta a haramiák előli félelmében nem vala többé a barlangban, még tovább is tartózkodék az odamenéstől, noha a harambasával együtt már harmincznyolcz haramia vala megölve, mivel a hátra lévő kettőt, kinek sorsa előtte ismeretlen vala, még életben vélé.

Esztendő mulva mindazáltal látván Aly Baba, hogy senki sem háborgatja nyugalmában, ujra kiváncsi vala odamenni, minél bátorsága miatt természetesen el nem mulasztá a szükséges előrevigyázást. Lóra ült, s a barlanghoz érve, igen jó jelnek tartá, hogy ott sem ember-, sem lónyomot nem veve észre többé. Leszálla, lovát megköté, s az ajtó elébe lépve mondá: Sesam nyilj meg! mely szavakat még nem felejté el. Az ajtó megnyilt, ő bemene, s azon állapotból, melyben talála mindent a barlangban, gyanithatá, hogy mintegy azon idő óta, midőn az álszerepü Kodjah Husszain boltot nyita a városban, senki sem vala a barlangban, s hogy a negyven haramia azóta egészen el van pusztitva s kiirtva. Már nem kételkedék tovább, hogy csak egyedül ő tudja a barlang megnyitásának titkát, s hogy a benne lévő kincscsel kénye szerint bánhatik.

Bőrzsákot is hoza magával; ebbe annyi aranyat raka, a mennyit lova elbirt, s igy tére vissza a városba.

Azóta Aly Baba s fia, kit elvezete a barlangba, s megtanita kinyithatása titkára, ugy szintén maradékaik, kik e titkot öröklék, szerencséjök bölcs használása által nagy fényben, s nagyra becsülve a város legelső férfiaitól, éltek.

A varázs-ló.

A Nurus, azaz uj nap, mely egyszersmind az évnek és kikeletnek első napja, oly szent és ősi ünnep egész Persiában, még az ő bálványozásuk első idejéből, hogy a próféta vallása, bármely tiszta és igaz, behozatása óta mind e mai napig sem vala képes azt egészen eltörleni, noha meg kell vallani, hogy ezen ünnep általában pogány s szertartásai felette babonásak. Nincs Persiában kis-vagy mezőváros, nincs falu, nincs tanya, melyen ez az ünnep minden lehető és kigondolható vigalommal ne ületnék.

De azon vigalmak, melyek ilyenkor az udvarnál szoktak tartatni, felülmulnak minden mást az uj és meglepő látványok külön nemeiben, s nem csak a szomszéd országokból, hanem a legtávolabbakból is csal ide idegeneket a persa királyok bőkezüsége s azok számára kitett jutalmaik, kik leleményeik vagy ügyességök által magokat mások felett kitüntetik, ugy, hogy a világ más részeiben nem látni semmi olyast, a mit ezen pompához és dicsőséghez lehetne hasonlitani.

Egy ilyen ünnep alkalmával volt az, hogy a király miután őt és udvarát a bel- és külföld legelmésb s legügyesebb emberei a leggyönyörübb látványokkal mulaták Shirasban, hol ekkor az udvar tartózkodott, mindeniket érdeme szerint, a mint ki t. i. inkább vagy kevésbbé ritka, csodás, és mulattató dolgokat mutatott, megajándékozá, ugy hogy illő jutalom nélkül egy sem maradt. Midőn a király már távozni s a fényes gyülekezetet elbocsátani készült, megjelenik egy indus a királyszék lábainál s hoz maga után egy fölnyergelt, fölkantározott s igen gazdagon szerszámozott lovat, mely oly mesterségesen vala készitve és alkotva, hogy első pillanatra minden ember természeti és valóságos lónak tartotta.

Az indus leborult a király előtt s miután ismét felálla, megmutatá a királynak a lovat s igy szólott: „Uram, ámbátor én Felséged előtt a legutolsó jelenek meg, hogy a többiekkel vetélkedjem, azt mindazonáltal bizonynyal mondhatom, hogy ezen ünnepen semmi oly csodást és bámulatost nem láta Felséged, mint ime ez a ló, melynek megtekintésére kerém Felségedet.“

„Ezen a lovon, igy szóla a király, én nem látok egyebet azon mesterség- és ügyességnél, melylyel azt készitője oly ámitólag hasonlatossá tudá tenni egy élő lóhoz. Azonban egy más müvész talán szintilyet készithetne, mely ezt tökéletességben felérné vagy meg is haladhatná.“

„Uram, felele az indus, nem annyira az alkat s külső tekintet az, miért én e lovat Felséged előtt csodának hirdetem, hanem inkább azon szolgálat, melyre én azt használhatom s ha a titkot tőlem megtanulta, akárki is használhatja. T. i. ha én ezen lóra reá ülök, igen rövid idő alatt magamat a földnek akármely, bár legtávolabb tájára is áttehetem. S ebben áll oh király! lovamnak csodás tulajdonsága, oly tulajdonság, melynek mása még eddig nem hallatott, s melynek ha parancsolja Felséged, én azonnal próbáját is adni kész vagyok.“

A persa király, kit minden, a mi csodálatosnak tetszett, szerfölött érdekelt, s ki mind azok között, miket e nemben már látott vagy látni ohajtott, semmire sem emlékezett a mi ehhez hasonlitható volt volna, azt mondá az indusnak, hogy csak egy próba képes őt a ló jelességéről meggyőzni, s melyet ő kész látni.

Az indus azonnal betevé lábát az egyik kengyelbe, felveté magát nagy könnyüséggel a lóra s miután lábát a másik kengyelbe is betette s a nyeregben magát jól megfészkelte, azt kérdé a persa királytól, hova parancsolja, hogy utazzék.

Mintegy három órányira Shirastól volt egy magas hegy, melyet a királyi palota nagy teréről, hol akkor a király épen állott, igen jól lehetett látni. „Látod ott azt a hegyet? igy szóla a király, ujjával mutatván a hegyre, oda akarom hogy lovagolj; a messzeség ugyan nem nagy, de elegendő azon sebesség kivitelére, melylyel te oda és visszajősz. S minthogy lehetetlen, hogy téged szemmel egész odáig követhessünk, akarom, hogy nekem ottvoltodnak tanujául azon pálmafáról egy ágat hoz, mely ott a hegy tövénél áll.“

Alig mondá ki a király e szavait, midőn az indus egy fa-csapon, mely a ló nyakánál vala látható, egyet forditott, s azt a nyereg felé meghuzta. Azon pillanatban fölemelkedék a ló s az indust oly villám-sebességgel ragadta föl a levegőbe, hogy őt egykét perczenet mulva a legélesebb szem sem vehette ki többé, nagy csodálkozására a királynak és udvarnokinak, s a körülálló sokaság bámulatos nyilatkozási közben.

Nem mult el egy óranegyed, midőn az indust fenn a levegőben, pálmaágat tartva kezében, ismét közeledni látták. Végre leereszkedett a palotatér fölébe, s miután ezen tért még fenn a levegőben a nézők örömriadási közben kétszer-háromszor körülnyargalta, megszállott a királyszék előtt ugyanazon helyen, honnan előbb ellovagolt, a nélkül, hogy legkisebb kellemetlen rázást vagy zökkenést érzett volna. Itt leszálla a lóról, leborult a királyszék előtt s a pálmaágat a király lábaihoz tette.

A persa királyt, ki ezen hallatlan látványnak szintoly nagy csodálkozással mint bámulattal vala tanuja, egyszerre a leghőbb kivánság szállotta meg, e lónak birtokába jutni. S azon hiszemben hogy az indussal teendő alkuja annál kevésbbé szenvedhet akadályt, mivel el vala tökélve, neki a legnagyobb összeg pénzt is megadni, melyet kivánhatna, már is ugy tekintette azt, mint kincstárának legbecsesebb ritkaságát.

„Lovadnak külsejére nézve, – igy szóla az indushoz, soha sem hittem volna, hogy azt annyira kelljen becsülni, mint azon próba után, melyet mutattál, valóban megérdemli. Köszönöm, hogy engem jobb utra vezettél s hogy megmutassam, mely igen becsülöm ezt, kész vagyok lovadat megvenni, ha azt eladni szándékod.“

„Uram, felele az indus, én épen nem kételkedtem, hogy Felséged, ki felől az a vélekedés, hogy a földnek minden most élő királyai között legjobban meg tudja a dolgokat itélni s igaz becsök szerint méltatni, lovam iránt is igazságos leend, mihelyest megmutatom, mely igen érdemes az figyelmére. Sőt én azt is előre láttam, hogy Felséged annak csodálatánál s dicséreténél nem fog megállapodni, hanem azt birni is kivánandja, mint ezt épen most értésemre adá. Részemről, ámbár én a lónak becsét szintugy értem, mint akárki, s azt is tudom, hogy általa nevemet e földön halhatlanná tehetem, még sem függök rajta oly igen, hogy Felséged nemes ohajtása teljesitésére tőle meg ne válhatnám. Ezen nyilatkozatomhoz azonban egy másikat kell kapcsolnom, mely azon feltételt foglalja magában, mely nélkül a lovat át nem engedhetem, noha e feltételt kétség kivül nehezteléssel fogadandja Felséged. Engedje meg Fölséged, – igy szóla továbbá az indus, – azt vallanom, hogy én ezen lovat nem vettem, hanem feltalálójától s készitőjétől csak ugy kaptam meg, hogy neki kivánsága szerint, egyetlen leányomat adtam feleségül, midőn egyszersmind meg kelle igérnem, hogy ha valaha a lovon tuladok, az csak általam illőnek talált csere utján fog megtörténni.“

Az indus folytatni akará beszédét, de ezen szónál csere félbeszakasztá őt a persa király és igy szólott:

„Kész vagyok olyan cserére, milyet csak kivánhatsz. Tudod, hogy az én országom nagy s tele hatalmas, nagy, népes és gazdag városokkal. Válaszsz magadnak egyet közülök teljes és határtalan birtokul holtod napjáiglan.“

Ez a csere az egész perzsa udvar előtt valóban királyinak tetszett, és mégis sokkal kisebb volt annál, a min az indus eszét jártatá. Több és nagyobb valami volt az, a mit ő czélba vett, miért is igy szóla a királyhoz:

„Uram, én végtelenül le vagyok Felségednek kegyes ajánlatáért kötelezve s nagylelküségéért elegendő hálát nem adhatok. Mindemellett kérem Felségedet, ne vegye rosz néven azon merész nyilatkozásomat, hogy én csak akkor engedhetem át lovamat Felséged birtokába, ha Felséged kezeiből királyi leányát, a herczegkisasszonyt kapom feleségül. El vagyok tökélve, csak ezen áron mondani le birtokjogomról.“

Az udvariak, kik a persa király körül állának, nem tartóztathatták meg magukat, s az indusnak ily mértéktelen kivánatánál hangos kaczagásra fakadtak. De Firus-Sah herczeg, a király legidősb fia s a koronaörökös, csak neheztelni tudott az indus szavain. A király azonban máskép gondolkodott s ugy hitte, hogy Perzsia királyi herczegasszonyát föl lehet áldoznia, hogy uj vágyát kielégithesse. Mégis sokáig ingadozott, mielőtt magát ezen áldozatra eltökélheté.

Firus-Sah herczeg, ki látá, hogy királyi atyja kétkedik, minemü feleletet adjon az indusnak, attól félt, hogy talán annak kivánatában meg talál egyezni, mit ő, a herczeg, mind a királyi méltóság, mind testvére, mind önmagára nézve a legnagyobb gyalázatnak tartott. – Azért is megelőzé szóban a királyt, és monda:

„Uram, engedje meg Felséged azt kérdenem, lehetséges-e, hogy csak egy pillanatig is kételkedjék Felséged a tagadó válasz felett, mely ezen semmirekellő és szemfényvesztő ember ily szemtelen kivánatára adandó, s hogy Felséged csak egy pillanatig is hagyhassa őt annak reményében, hogy ő a föld leghatalmasb fejedelmeinek egyikével ily szövetségre fog léphetni? Kérem Felségedet, gondolja meg mégis, mivel tartozik nemcsak önmagának, hanem helyzetének és ősei magas karának is.“

„Fiam! – ez vala a persa király válasza – épen nem veszem tőled rosz neven ezen emlékeztetést, sőt inkább igen becsülöm azon hevet, melylyel buzgasz, ugyanazon fényben tartani meg származásodat, melyben az eddig vala; de te fiam, nem gondolod jól meg ezen lónak ritka jelességét, sem azt, hogy az indus, ki most nekem annak birhatására ezen feltételt teszi, ugyanazt, ha én megtagadom, máshol is teheti, hol e ponton talán nem lesz felakadás. Én akkor kétségbeesném, ha más fejedelem avval dicsekedhetnék, hogy bőkezübb, nagylelkübb vala nálam s megfoszta engem azon dicsőségtől, hogy sajátomnak mondhassam e lovat, melyet én a legegyetlenebb s bámulásraméltóbb dolognak tartok e világon. Azonban azt én még nem mondom, hogy az indus kivánátát teljesitni szándékom. Ő talán még nem vetett jól számot magával, szertelen követelése fölött, s ha leányomat, a herczegkisasszonyt kihagyja, én minden más alkura reá állok, a mit csak óhajthat. De mielőtt az alkut megkötném, igen szeretném fiam, ha te is megvizsgálnád a lovat, s talán próbát tennél, hogy nekem aztán aszerint mondhatnád szándékodat. Nem kételkedem, hogy ezt az indus meg fogja engedni.“

Minthogy az ember természet szerint azt a mit óhajt, reméli is, az indus, ki ezen beszélgetésből azt vélte következtethetni, hogy a persa király nem épen idegen őt a varázs-ló átengedése mellett nemzetsége ivadékai közé felvenni s hogy a herczeg, ki eddig, mint mutatá, szándékának ellene volt, őt annak elérésében majd talán még segiteni is fogja, nem hogy ellenzette volna a király óhajtását, sőt inkább örült azon, s hogy megmutassa, mely kész azt teljesiteni is, megelőzé a herczeget s közelite a lóhoz, hogy arra fölsegélje s aztán megadja neki a szükséges utasitást, mely szerint a lovat kormányozhatja.

Firus-Sah herczeg azonban csoda könnyüséggel s anélkül, hogy az indus segedelmével élne, fölpattant a lóra, s alig veté lábait a két kengyelbe, nem várván semmi utasitást, megforditja a csapot épen ugy, mint azt előbb az industól látja vala. Azon pillanatban felkapá őt a ló oly nyilsebességgel, melyet a legerősb s legügyesebb ijász bocsát, s mig az ember egyet kettőt pillant, a király, az udvar s az egész számos gyülekezet szeme elől eltünt.

Sem a lovat, sem a herczeget nem látta már senki, a a király haszontalan erőlteté szemeit, őt még egyszer megpillanthatni, midőn az indus, kit e történet aggódtatni kezde, a thrónus lábaihoz veté magát s kényszerité a királyt reáforditani szemeit s figyelemmel lenni beszédére, melyet a következő szavakkal kezde:

„Uram, ugymond, maga látta Felséged, hogy a herczeg nekem nagy sietsége által nem engedett időt megadnom a szükséges utasitást, mely szerint a lovat igazgathatná. Mivel már látta, mikép cselekvém én, meg akará mutatni, hogy az én oktatásomra nincs többé szüksége, hogy ellovagolhasson s a légbe fölemelkedhessék. De nem tudja a herczeg, hogy én arra akartam őt tanitani, mikép fordithatja meg a lovat, s mikép térhet vele ismét azon helyre vissza, melyről kilovagolt. – Igy tehát kérem Felségedet, ne legyek én felelős azért, a mi a herczeg személyén történhetik. Felséged sokkal igazságosabb és méltányosabb, hogysem a netalán történhető szerencsétlenséget nekem tulajdonitaná.“

Az indus beszéde igen elszomoritá a királyt, ki igen jól látta, hogy fia elkerülhetlen veszedelemben forog, ha csakugyan van még egy titok, mely a lovat megfordulásra készti, s ha ez a titok egészen különböző attól, mely által a ló felszállásra indittatik. Azt kérdé tehát az industól, mért nem hivta a herczeget vissza, midőn azt épen elindulni látá.

„Uram, felele az indus, Felséged maga is tanuja volt azon rohanó sebességnek, melylyel a ló és a herczeg eltüntek; az ijedelem, mely azon pillanatban meglepett s még most is remegtet, elfojtá eleinte szómat s midőn már szólhaték, a herczeg oly messze volt, hogy többé meg nem hallhatott; de ha meghallott volna is, még sem fordithatá meg a lovat, minthogy a titkot nem tudta s nem volt türelme azt tőlem megtanulni. Azonban Felséges ur, ezt tevé még hozzá, lehet remélnünk, hogy a herczeg zavarodtában talán észreveszi a második csapot, s annak forditása által azt fogja eszközleni, hogy a ló nyomban megszünik emelkedni s a föld felé ereszkedik, ugy hogy a herczeg aztán kantárral igazgathatja, s akármely ponton megszállhat.“

Az indusnak ily helyes okoskodása mellett is folyvást nyugtalan volt a persák királya fiának veszedelmén. „Ha felteszszük is, ugymond, mi még igen bizonytalan, fiam a másik csapot is észreveszi s azt az emlitett mód szerint használja, ekkor a ló, a helyett, hogy a földre ereszkednék, valamely sziklára bukhatik, vagy fiammal együtt a tenger legmélyebb fenekére rohanhat.“

„Ez iránt, monda erre az indus, megnyugtathatom Felségedet annak erősitésével, hogy a ló keresztülvágtat a tengeren, anélkül, hogy valaha beleesnék, s hogy ülőjét mindenkor csak oda viszi, hova ez akarja. Felséged bizonyos lehet, hogy ha a herczeg ama másik, már emlitett csapot megtalálja, a ló őt egyedül és csupán oda fogja vinni, hova ő akarja, s nem lehet feltenni, hogy a herczeg más helyütt kivánna leszállni, mint hol segedelmet remélhet s magát megismertetheti.“

Az indus ily szavaira a király igy válaszolt: „Akármint legyen a dolog, én a te erősitéseidben nem bizhatom; hanem fejeddel fogsz fiam életéért kezeskedni s életed vesz, ha őt három hónap alatt életben és épen nem láthatom, vagy hogy életben van, biztos tudósitás nem érkezik.“

Erre megparancsolá a király, hogy az indust fogják meg s zárják egy szük börtönbe; maga pedig visszatért palotájába nagy busan azon, hogy a Nurus, mely egész Persiában oly vigalmas ünnep, reá és udvarára nézve oly szomorun végződött.

Firus-Sah herczeg azonban, mint láttuk, nyilsebességgel szálla fel a levegőbe s egy óra alatt már oly magasra emelkedett, hogy a földön semmit sem különböztethetett meg, s hogy, völgy és sikság neki egymásba folytak. Csak most juta eszébe, hogy oda térjen vissza, a honnan elindult. E végre, ugy hitte, nem kell egyebet tennie, hanem hogy a csapot visszájára forditsa, s a kantárt is arra igazitsa; de mily nagy lőn csudája, látván, hogy a ló mindamellett is folyvást emelkedik. Csavará a csapot ide s tova, de mind hiába. Most látta nagy hibáját, melyet abban követett el, hogy mielőtt a lóra felülne, az indus által magának a ló kormányzatára szükséges utasitást meg nem adatta. Átlátta egyszersmind a nagy veszedelmet, melyben lebegett; de ez épen nem oltá el lelki ébrenségét; sőt inkább összeszedte magát, megfeszité minden lelki erejét, megvizsgálta szorgosan a ló fejét és nyakát, s ime a ló jobb füle mellett egy másik, kisebb s nem oly szembetünő csapra talált. Megforditá azt, s nyomban észrevette, hogy a ló egyenes irányban lefelé, de nem oly sebesen mint fel, ereszkedni kezd.

A földnek azon pontján, mely fölött a herczeg függő irányban lebegett, már fél óra óta beállott az éj, midőn ő ama másik csapot megforditá; s igy a mint a herczeg lefelé ereszkedett, neki is leáldozott lassanként a nap, s végre az éj sötétsége vevé őt körül. A herczeg tehát, a helyett hogy kénye szerint választhatott volna magának helyet, hol leszálljon, a ló nyakára ereszté a kantárt, s csendesen hagyta magát a földig vitetni, jóllehet nem épen aggodalom nélkül, valjon lakott hely lesz-e az, hova majd érkezik, vagy talán pusztaság, folyam, vagy szinte a tenger.

Végre megszünt szállani a ló s a földön megállapodék. Több vala éjfélnél. Firus-Sah leszállott, de igen bágyadtan, minthogy az épen lefolyt nap reggele óta, midőn t. i. király atyjával az ünnepi játékok szemlélete végett a palotát elhagyá, semmit sem evett. Legelső, mit az éji homályban tett, az vala, hogy a helyet kezdé vizsgálgatni, a hol volt; midőn is ugy lelé, hogy egy pompás palota lépcsős fedezetén álla, mely márványpárkányzattal vala körülvéve.

A mint a fedezet felső sikját vizsgálgatá, egy nyilásra akadt, melyen a palotába lépcsőkön le lehete menni; s az ajtó most is nem bezárva, hanem félig nyitva állott.

Minden más, csak Firus-Sah nem, megdöbbent s nem mert volna azon sötétségbe ereszkedni, mely e lépcső torkában uralkodott, ha nem tekintjük is azon bizonytalanságot, mely szerint a herczeg nem tudta, barátot vagy ellenséget fog-e lenn találni. De ez épen nem vala képes őt visszatartóztatni.

Hiszen én nem azért jövök, hogy valakit bántsak, igy szóla magában; s akárki lát is meg először és látja, hogy nincs fegyver kezemben, annyi emberi érzéssel legalább fog birni, hogy kihallgat, mielőtt életemet akarná elvenni.

Kitárá tehát az ajtót még jobban, minden zörej nélkül, s szintoly vigyázattal ment le a lépcső fokain, nehogy botlást tegyen, melynek robaja felkölthetne valakit álmából. Ebben szerencsés is volt, s a lépcső egyik pihenő közénél nyilt ajtóra, talált, mely egy terembe vezetett, holott világ vala.

Firus-Sah herczeg megállott az ajtónál s a mint hallgatózott, ugy tetszett neki, mintha mélyen alvó embereket hallana hortyogni. Néhány lépésre bement a terembe, s itt egy lámpa világánál látta, hogy a hortyogók merő fekete heréltek, kiknek mindenike mellett egyegy meztelen kard feküdt; miből azt következtette, hogy ezek valamely királyné, vagy királykisasszony előszobájának őrei; miben, mint a következés mutatta, nem is csalatkozott.

A királykisasszony alvószobája mindjárt e terem után következett, mit azon világos lámpafényből lehete kivenni, mely abból egy vékony selyemfüggönyön átömlött.

Firus-Sah halkal s a nélkül hogy a herélteket felköltené, közelebb ment a függönyhöz, megnyitá azt, s a mint belépett, szemeit nem a szoba pompájára, noha ez valóban királyi vala, hanem más valamire függeszté, mely őt sokkal inkább vonzotta s érdekelte. Tudnillik több ágyat láta a szobában, melyek közül egy, szőnyegekkel bevont emeleten, a többi pedig alább, magán a szoba padolatján állott. Ezen utóbbiakban a királykisasszony komornái feküdtek, kik neki társnéi s különnemü szükségeiben segédül valának; az előbbiben pedig maga a királyi hölgy.

Ily különbségnél fogvást nem kételkedett többé Firuh-Sah, mely felé kelljen fordulnia, ha magával a herczegkisasszonynyal kivánna szólani. Közelebb ment tehát az ágyhoz, a nélkül hogy magát a kisasszonyt vagy komornáit felköltené, s a mint már eléggé közel vala, egy oly ritka és meglepő szépséget pillanta meg, mely őt mindjárt első tekintetre egészen elbájolá.

Oh, egek, igy szóla szivében, azért vezetett-e ide végzésem, hogy itt mondjak le szabadságomról, melyet mind e perczenetig megőrzöttem! Nem kell-e mulhatatlanul rabbá lennem, mihelyt e szemeket fölveti, e szemeket, melyek, mint várhatni, a legritkább kecsek és szépség ezen összeségének a legfőbb fényt s a legfőbb diszt fogják megadni! És még is reá kell szánnom magamat, mert vissza többé nem léphetek a nélkül hogy enmagamnak gyilkosa legyek, s mert a szükség és végzés ezt már igy akarta.

Ily elmélkedés után lebocsátkozott a herczeg mind a két térdére, megfogá végszélét a herczegkisasszony lecsüggő ümegujjának, melyből egy szép gömbölyü és hófehér kar csillogott elő, s elkezdé gyöngén vonogatni.

A királykisasszony felüté szemeit, s első pillanatban egy csinos alaku, csinos öltözetü s módos ifiu embert látván ágya előtt, a meglepetés néma csendben tartá, a nélkül hogy ijedelmének vagy elszörnyedtének legkisebb jeleit adná. A herczeg használá ezen kedvező pillanatot, lehajtá fejét szinte a lábszőnyegig, s midőn ismét fölemelkedék, igy ejté szavait:

„Legmélyebb tiszteletre méltó királykisasszony! Egy fölötte ritka, sőt a legcsodálatosb kaland következésében, melyet gondolni lehet, könyörögve látsz itt lábaidnál egy herczeget, ugymint a persák királyának fiát, ki még tegnap reggel királyi atyjával együtt egy ünnep vigalmai között mulatott, s a ki most idegen és előtte ismeretlen országban életveszedelemben forog, ha te nem vagy eléggé jó- és nagylelkü, őt védelmed és gyámod alá fogadnod. Esedezve kérem tehát tőled e védelmet, bizván, hogy te azt tőlem nem fogod megtagadni. Lehetetlen, hogy ennyi szépség, kecs és fölség kegyetlen szivvel legyen párosulva.“