Part 2

Abu Hasszán elvevé a csészét, s hogy vendégének még inkább kimutassa, mily örömmel fogadja a neki adott becsületet, ivott s majd egy kortyban kiürité. De alig tette vissza a csészét az asztalra, mindjárt elkezdett a bor munkálni. Oly mély álomba merült, hogy a feje majd a térdéig lecsüggött és pedig oly hirtelen, hogy a chalyf nem állhatá meg a nevetést. A rabszolga, ki őt kisérte, a vacsora után megint mindjárt bement a szobába, s már egy idő óta készen volt parancsolatjára. „Vedd föl ezen embert válladra, – monda neki a chalyf; – de jól megjegyezd a helyet, hol ezen ház fekszik, hogy mihelyt parancsolom, megint ide tudd hozni.“

A chalyf a rabszolgával együtt, ki Abu Hasszánt vivé, kimene a házból anélkül, hogy a mire Abu Hasszán megkéré, az ajtót becsukta volna. Ezt készakarva tevé. Mihelyt palotájához ért, bemene egy titkos ajtón s a rabszolgának egész a szobájáig kelle elkisérni, hol az inasai várakoztak reá. „Vetkeztessétek le ezen embert, – monda nekik, – s fektessétek az ágyamba; a többit aztán majd megmondom.

Az inasok levetkezték Abu Hasszánt, reá adták a chalyf hálóruháit s ennek parancsolatja szerint ágyba fektették. A palotában még senki sem feküdt le. A chalyf most minden egyéb szolgákat és asszonyokat oda hivatott, s midőn előtte megjelentek, monda nekik: „Azt akarom: hogy mind azok, kik nekem reggeli fölkeltemkor udvarolni szoktak, holnap reggel ezen emberhez jőjenek, ki itten ágyamban fekszik, s hogy kiki azon figyelemmel legyen iránta, ha fölébred, a melyet rendesen irántam szoktak mutatni. Továbbá akarom, hogy szint olyan tiszteletet mutassatok iránta, mint saját személyem iránt, és mindenekben engedelmeskedjetek neki, akár mit parancsol is. Semmit sem kell tőle megtagadni, akár mit kiván is, és semmiben sem kell neki ellentmondani, akármit mondjon vagy óhajtson. Minden alkalommal, a midőn hozzá szólni vagy neki felelni kell, el ne mulaszszátok, mindenekben ugy bánni vele, mint az igazhitüek uralkodójával. Egy szóval, azt kivánom, hogy az egész idő alatt, mig körötte lesztek, oly kevéssé gondoljatok az én személyemre, mintha ő volna az, a mi én vagyok, tudniillik chalyf, és az igazhitüek uralkodója. Mindenekfelett pedig vigyázzatok, hogy valamiben el ne feledjétek magatokat.“

A szolgák és asszonyok, kik mindjárt sejtették, hogy a chalyf valami tréfát akar üzni, csupán mély meghajtással feleltek, s ettől fogva kiki készült szerepének jól játszásához.

A chalyf a palotába tértekor a legelső szolgával, ki elébe akadt, hivatá Dzsafár nagyvezért s ez épen akkor ért oda. „Dzsafár, – monda neki a chalyf, – azért hivattalak, hogy megmondjam, hogy ne csodálkozzál, ha holnap reggel, midőn szobámba lépsz, ezen embert, ki itt az ágyban fekszik, fogod a fejedelmi ruhában a thrónuson ülve látni. Oly tisztelettel s alázattal szólj hozzá, a milyet rendszerint irántam szoktál mutatni, s mindenekben ugy bánjál vele, mint az igazhitüek uralkodójával. Mindent, a mit parancsolni fog, ugy meghallgass, s oly pontosan teljesits, mintha én parancsoltam volna. Ha nagy ajándékokat tenne is, s reád bizná annak kiosztását, megtégy mindent, a mit e tárgyban parancsolni fog, habár minden kész pénzem reá megy is. Továbbá el ne feledj emireimnek, ajtónokaimnak, s mindazon szolgáimnak, kik a palotai belső szolgálathoz nem tartoznak, intést adni arról, hogy holnap reggel a nyilvános hozzájáruláskor ugyanazon tiszteletet adják meg neki, mint nekem, és pedig oly valólag, hogy legkisebbet se vegyen észre, a mi azon vig tréfát, melyet magamnak csinálni akarok, megzavarhatná. Most eredj, távozzál, nincs egyéb mondanivalóm; s szerezd meg nekem azt a mulatságot, melyet óhajtok.“

Minekutána a nagyvezér eltávozott, a chalyf egy másik szobába mene s lefekte közben Mezrurnak is a heréltek fejének kiadá a szükséges parancsolatokat, hogy minden ugy menjen a mint ő kivánná, hogy Abu Hasszán ohajtását teljesitse s meglássa, hogyan fogná azon rövid idő alatt, melyet magának kivánt a chalyf hatalmát és tekintélyét használni. Mindenek fölött pedig meghagyá neki, hogy a szokott órában fölkeltse, még pedig korábban, mint Abu Hasszánt, mivel annak fölkelésénél egyáltaljában jelen akar lenni.

Mezrur nem mulasztá a chalyfot a rendelt órában fölkelteni. A chalyf mindjárt azon szobába ment, melyben Abu Hasszán feküdt, s onnan egy kis fölemelt benyilóba lépett, a honnan egy rostélyozaton által mindent látott, a mi ott történt, anélkül, hogy magát észre vehették volna. Ugyanakkor bementek a szolgák is, és nők, kiknek Abu Hasszán fölkeltekor jelen kelle lenniök, és sorba állottak a legmélyebb hallgatással kiki rendelt helyére, épen ugy, mintha a chalyf maga fogna fölkelni, s mindegyik hozzá készült kiszabott foglalatosságához.

Midőn virradni kezdett s ideje volt fölkelni s a napkelet előtti szokott imádságot elvégezni, az a szolga, ki legközelebb állott az ágy fejéhez, egy boreczetbe mártott szivacsot tartott Abu Hasszán orra alá. Ez azonnal elforditá fejét, szemét ki sem nyitván, tüsszentett, s valami turhafélét vetett ki, a mit azonnal egy arany medenczével fogtak föl, hogy a lábszőnyegre ne essék s azt el ne mocskolja. Ez szokott foganatja azon pornak, melyet a chalyf adott be neki, mihelyt az adag mennyiségéhez képest annak altató ereje elmulik.

Abu Hasszán hátratámasztá fejét a vánkosra, fölveté szemeit s a mennyire a hasadó hajnalfény engedi, egy nagy, pompás és gazdagon ékesitett szobában látta magát, melynek boltszine mindenféle emeltmüvű alakzatokkal volt behintve és arab izléssel festve, s a mely ezen fölül merő aranyból készült nagy diszedényekkel és aranynyal szövött selyem-leplegekkel és lábszőnyegekkel volt ékesitve. Egy sereg kecses ifju szép körében látá magát, kiknek kezökben részint mindenféle hangszerek valának, és egy sereg fekete heréltek között, kik igen gazdagon voltak öltözve, és igen alázatos helyzetben állottak ott. Midőn szemeit a paplanra veté, látta, hogy az veres-falu arany-szövetből volt igaz gyöngygyel és gyémánttal kirakva; az ágy mellett hasonló szövetü s ékességü köntöst látott s mellette egy vánkoson chalyf süvegét.

Abu Hasszán mindezen szép portékákon elbámula s leirhatlan zavarba jött. Mindezeket mint egy mély álomban tekinté, s ezen álma ismét oly valószinünek látszott, hogy óhajtotta, bár álom ne volna. „Jól van, – monda magában, – tehát valósággal chalyf vagyok! De nem, – folytatá ismét egy kis gondolkozás után, – csak ámulok, csupa álom ez, óhajtásom foganatja, melyet tegnap vendégem előtt kijelentettem.“ S igy ismét behunyta szemeit, hogy aludjék.

Ezen pillanatban közelite hozzá egy herélt és mély tisztelettel igy szóla hozzá: „Igazhitüek uralkodója, vajha megint el ne aludnék felséged; ideje fölkelni s az imádságot elvégezni, már hasad a hajnal.“

E szavakra, melyek Abu Hasszánt szörnyen meglepték, igy szóla magában: „Ébren vagyok-e, vagy alszom? De nem aluszom, – folytatá szemét mindig behunyva tartván – abban nem kételkedhetem.“

Egy pillanat mulva ismét elkezdé a herélt, látván, hogy épen nem felel s nem is készül fölkelni. „Igazhitüek uralkodója, bocsásson meg kegyelmesen felséged, ha ujra ismétlem, hogy ideje van a fölkelésnek, nehogy az imádság elvégzésére szánt időpontot elvétse. A nap mindjárt fölkel, s felséged ezt soha sem szokta elmulasztani.“

„Tehát nem csalatkozom, – szóla azonnal Abu Haszán, – nem alszom, hanem ébren vagyok. Hiszen a kik alusznak, nem hallanak, én pedig hallom, hogy beszélnek hozzám.“ Ismét fölveté szemeit s mivel már világos nappal volt, mindazokat tisztán látá, a miket az előbb csak homályosan vett észre. Mosolygó arczczal ült föl ágyában, mint egy oly ember, ki örül, hogy annyira fölmagasztaltatott sorsa fölött. A chalyf, ki láttatlanul szemlélte őtet, nagy örömmel olvasá, mi történik belsejében.

Ezután a palota ifju szépei arczukra borultak Abu Hasszán előtt s azok, kiknél a hangszerek voltak, szelid fuvolyák, hobójok és theorbák és más harmoniás hangszerek zengeményével üdvözlék őtet, a mely által ugy elbájoltatott s elragadtatott, hogy épen nem tudta, hol van, s átalában egészen magánkivül vala. Mindazáltal megint előbbi gondolatjára tért s mindegyre kételkedett, ha mindaz, a mit lát és hall, álom-e vagy valóság. Szeme elébe tartá kezét, lesüté fejét és monda magában: „Mit jelent mindez? Hol vagyok? Mi történt velem? Micsoda palota ez? Mit jelentenek ezen heréltek, ezen csinos alaku s öltözetü szolgák? Ezen szép nők s e bájoló hangásznék? Lehetséges-e, hogy épen nem tudom megkülönböztetni, álmodom-e, vagy teljesen eszemen vagyok?“ Végre leveszi kezeit szeméről, fölpillant, fejét fölemeli s látja, hogy a nap már első sugárait lövelli az ablakon által a szobába, melyben vala.

Ezen pillanatban belépe Mezrúr, a heréltek feje, leborula Abu Hasszán előtt, és fölkelvén, igy szóla: „Igazhitüek uralkodója, bocsásson meg felséged, ha arra figyelmeztetem, hogy máskor soha sem szokott ily későn fölkelni, és hogy az imádság óráit elmulasztotta. Ha talán rosz éjszakád nem volt, vagy különben valami bajod nincs, ideje már, hogy a thronusra ülj és tanácsgyülést tarts, hogy a szokás szerint mutasd magadat. Seregeid vezérei, tartományid helytartói, s az udvar több főtisztjei csak azon pillanatra várakoznak, melyben a tanácsterem ajtai meg fognak nyilni.“

Mezrúrnak e szavaira néminemüleg meggyőződött Abu Hasszán, hogy nem alszik, és hogy állapotja, melyben vala, nem álom. Igen nagy zavarodásban és hüledezésben vala, bizonytalan levén, mire tökélje most magát. Végre Mezrúrnak keményen a szeme közé nézett és kérdezé komoly hangon: „Kihez szólsz te, s ki az, kit te ismeretlen, igazhitüek uralkodójának nevezesz? Bizonyosan elismersz engem.“

Abu Hasszánnak ezen kérdése Mezrúron kivül akárkit mást is megzavart volna; de ez szerepét, melyet a chalyf parancsolt volt neki, igen jól játszá: „Tiszteletre méltó uram és fejedelmem, – szóla, – felséged ma nyilván csak azért beszél igy, hogy engem megkisértsen. Hát nem felséged-e az igazhitüek uralkodója, a világnak, keletnek és nyugatnak ura, és a próféta helytartója, kit Isten, a menny és föld ura küldött? Mezrúr a te legkisebb rabszolgád annyi évek óta, melyekben szerencséje volt felségedhez tiszteletét és szolgálatait mutatni, ezt el nem felejthette. A legboldogtalanabb halandónak tartaná magát, ha kegyelmedből kiesett volna, azért is legmélyebb alázattal könyörög, nyugtasd meg őt kegyelmesen, mert inkább szeretné azt hinni, hogy az éjjel valami kellemetlen álom háboritotta nyugalmadat.“

Abu Hasszán Mezrúrnak e szavaira oly erősen fölkaczagott, hogy hanyatt düle a vánkosra nevettében, a chalyf nagy mulatságára, ki maga is szeretett volna nevetni, ha nem félt volna, hogy ezáltal a vig jelenetnek, melyet itt meginditott, mindjárt eleinte végét fogja szakasztani.

Minekutána Abu Hasszán ezen helyzetben sokáig nevetett volna, megint felüle s egy kis fekete herélthez fordula ezen kérdéssel: „Hallod-e te, mondd meg nekem, ki vagyok én?“ – „Uram, – felele a kis herélt tiszteletet jelentő arczczal – felséged az igazhitüek uralkodója s mindakét világ urának földi helytartója.“ „Te egy kis hazug vagy, te fekete szurokpofa!“ felele neki Abu Hasszán.

Abu Hasszán az egyik nőt hivá oda, ki épen közelebb álla hozzá a többinél, odanyujtván neki kezét s mondá: „Jer közelebb édes szépem s harapd meg az ujjam hegyét, hadd lássam, alszom-e, vagy ébren vagyok?“

A leányka tudván, hogy a chalyf mindent lát, a mi a szobában történik, örült, hogy alkalma van megmutatni, mit képes tenni, ha neki mulatságára szolgálhat. Közelite tehát Abu Hasszánhoz, a leglehetőbb komolysággal, s a neki nyujtott ujja hegyét ugy megszoritá fogával, hogy szinte fölsikoltott fájdalmában.

Abu Hasszán hirtelen elkapá kezét s azonnal monda „Nem, biz én nem alszom. De minő csoda által lettem egy éjjel chalyffá? Ez mégis igen nevezetes és bámulandó!“ Azután megint ugyanazon széphez fordula, mondván: „Ne titkold el előttem a valóságot, kényszeritlek az Isten oltalmára, melyben szintugy bizol, mint én. Igaz-e valóban, hogy én az igazhitüek uralkodója vagyok?“ – „Oly bizonynyal igaz, – felele ez, – hogy mi mindnyájan csodálkozunk, hogy velünk az ellenkezőt akarod elhitetni.“ – „Te is hazudsz, – felele neki Abu Hasszán; – jól tudom én ki vagyok.“

Észrevevén a heréltek feje, hogy Abu Hasszán föl akar kelni, kezét nyujtá neki, és kisegélé az ágyból. Mihelyt talpon vala, az egész szoba hangzott a reggeli üdvözlettől, melyet minden szolgák és ifju nők ezen szavakkal kiáltának neki: „Igazhitüek uralkodója Isten adjon felségednek boldog napot.“

„Egek, mely csoda! – monda Abu Hasszán; – tegnap este még Abu Hasszán voltam, s ma reggel igazhitüek uralkodója vagyok? Nem foghatom meg ezen hirtelen és meglepő elváltozást.“ Az arra rendelt szolgák szaporán felöltözteték. Midőn készen valának vele, azalatt a többi szolgák, heréltek és nők két sorba állottak egész azon ajtóig, melyen a tanács gyüléstermébe kellett lépnie. Mezrúr előlment, és Abu Hasszán utána. Fölvonták az ajtó kárpitját s az ajtót kinyitá egy ajtónok. Mezrúr a tanács gyülésteremébe lépett s igy ment előtte egész a thronus lábáig, a hol megállapodék, hogy fölmenés közben segélje egyikfelül karon fogván, mig másikfelül hasonlólag segité egy szolga, ki utána ment vala.

Abu Hasszán az ajtónokok kiáltása közben, kik neki minden szerencsét és áldást kivántak, leüle s szemeit jobbra-balra jártatván, látá a testőrök tisztjeit a legszebb rendben s legjobb tartással fölállitva.

A chalyf ezalatt a benyilóból, melyben eddig rejtezett, egy másikba ment, mely a terembe szolgált, s melyből mindent láthatott és hallhatott, a mi a tanács gyülésében történt, ha némelykor gyengélkedése miatt nem jelenhetett meg, s nagyvezére viselte helyette az előülést. A mi neki mindjárt eleinte nagyon tetszett, az vala, hogy Abu Hasszán a thrónuson majd szinte oly méltósággal viselte magát, mint ő maga.

Mihelyt Abu Hasszán helyére ült, belépe a nagy vezér, leborula a thrónus lábához s fölkelvén, igy szólitá meg: „Igazhitüek uralkodója, az isten tetézze felségedet kegyeivel ez életben és a másikban vegyen föl paradicsomába, ellenségeidet pedig vesse a pokol tüzére!“

Abu Hasszán azok szerint, a mik vele fölébredése óta történtek s a mit most a nagyvezér szájából hallott, nem kételkedheték többé, hogy ő valóban chalyf, a mint ezt mindig óhajtotta. Nem tudakozván azért sokáig hogyan, s minő történet által esett rajta ezen váratlan szerencseváltozás, azonnal föltevé magában, hogy hatalmának hasznát fogja venni. Méltóságos tekintetet vetvén tehát a nagyvezérre, kérdezé, van e neki valami mondanivalója.

„Igazhitüek uralkodója, – felele a nagy vezér, – az emirek, vezérek és a többi országos tisztek, kiknek ülésök és szavok van felséged tanácsgyülésében, az ajtó előtt vannak s csupán azon pillantatot várják, hogy engedje meg felséged belépniök s szokott tisztelkedésöket megtenniök.“ Abu Hasszán azonnal parancsolá, hogy nyissák ki nekik az ajtót. A nagyvezér a főajtónokhoz fordula, ki csak parancsolatra várt és monda neki: „Főajtónok! az igazhitüek uralkodója azt parancsolja nekem, hogy kötelességedet teljesitsd.“

Az ajtó megnyilt, s azon pillantatban beléptek az emirek, s az udvar legfőbb tisztjei mindnyájan pompás diszruhákban, s a legszebb renddel közelitettek a thrónus lábához és sorban mindegyik tiszteletet teve Abu Hasszának, mint a chalyf személye előtt szoktak, egyik lábukkal letérdelvén, s homlokukat a lábszőnyegre lehajtván és őtet a nagyvezér utasitásából igazhitüek uralkodójának czimével köszöntvén. Melyek után kiki illető helyére mene.

Ezen szertartás végződtével mindnyájan leülvén, mély csend következett. Most a nagyvezér, ki még mindig a thrónus előtt álla, elkezdé különféle ügyekről való jelentését, a mint sorban fel voltak nála jegyezve. Igaz hogy ezen ügyek mind igen mindennapiak s csekély fontosságuak voltak. De Hasszán mégis igen bámulatos módon viselte magát. Valóban csak egyszer sem akadt meg, s egyiknél sem jött legkisebb zavarba is. A józan ész sugalmai szerint mindenekről igen helyesen nyilatkoztatá ki magát; akár az volt az eset, hogy valamit megadni, akár az, hogy megtagadni kellett.

Minekelőtte a nagyvezér jelentését elvégezte volna, Abu Hasszán észrevevé a fenyitő birót, kit arczáról jól ismert. „Várj csak egy pillantatig, – szakasztá félbe a nagyvezér jelentését, – a fenyitő birónak egy szorgos parancsolatot kell adnom.“

A fenyitő biró, kinek szemei Abu Hasszánon voltak, s látá, hogy Abu Hasszán különösen reá néz, alig hallá nevét emlittetni s helyéről azonnal fölkelvén, tisztelettel járula a thrónushoz s annak lábánál arczczal leborula. „Fenyítő biró, – monda neki Abu Hasszán, minekutána fölkelt, – eredj tüstént s haladék nélkül a városnak ez s ez szakába, ez s ez utczába. Ezen utczában van egy mecset, melyben egy imámot és négy ezüstszin szakállú öreget fogsz találni. Fogasd meg ezen személyeket, s mindenik öregnek talpára százat, az imáméra pedig négyszázat vágass bikacsékkel. Aztán mind az ötöt ültesd külön-külön egy tevére és pedig rongyba öltöztetve, s arczczal a teve farka felé forditva. Igy hordoztasd meg őket a város minden szakaiban, és egy hirnökkel kiáltasd előttök fenn szóval: Ez a büntetésök, kik a mások dolgaiba, melyekhez semmi közök, ártják magokat s kik mesterség gyanánt űzik azt, hogy szomszédaik családait nyugtalanitsák s köztök minden lehető galibát szerezzenek!“

„Ezenkivül azt is akarom, hogy keményen meghagyd nekik, hogy a város más szakába hordozkodjanak s megtiltsd, hogy abba soha többé ne is lépjenek, a melyből most kiutasittattak. Mig majd az alügyelőd igy meghordoztatja őket, te azalatt ide visszajöhetsz jelentést tenni parancsaim végrehajtásáról.

A fenyitő biró kezét fejére tevé annak jeléül, hogy feje vesztése alatt teljesiteni fogja a vett parancsolatot. Azután ujra leborula a thrónus előtt, ismét fölkele és eltávozék.

Ezen nagy elhatározottsággal adott parancsolat annál nagyobb mulatságára vált a chalyfnak, mivel belőle látá, hogy Abu Hasszán késedelem nélkül használá az alkalmat az imám és a négy öregek megbüntetésére, mivel ez vala a legelső, a mi chalyfi méltóságában eszébe jutott.

Azonban a nagyvezér folytatá jelentését, midőn a fenyitő biró visszatérvén megjelenék, hogy bizományáról jelentést tegyen. Közelite a trónushoz s a bevett szokás szerint leborulván, mondá Abu Hasszánnak: „Igazhitüek uralkodója az imámot és a négy vénet azon mecsetben találtam, melyet felséged megjegyzett; s annak bizonyságául, hogy a felségedtől vett parancsolatot hiven teljesitettem, benyujtom ezennel róla a jegyzőkönyvet azon városszakbeli több öregektől, mint tanuktól aláirva.“ Egyszersmind kivonván kebeléből egy papirost, oda adá az álchalyfnak.

Abu Hasszán elvevé a jegyzőkönyvet, s elolvasá egész a tanúk nevéig, kiket mind igen ismert. Midőn elvégezé monda mosolygva a fenyitő birónak: „Igen jól van; meg vagyok elégedve s köszönetet érdemlesz érte; most megint ülj le. – Az ilyen álszentek, – monda aztán magában megelégedett arczczal, – a kiknek eszökbe jutott tetteimet gáncsolni, s a kik roszalák, hogy én becsületes embereket befogadtam s megvendégeltem, megérdemlik ezen büntetést és gyalázatot.“ A chalyf, ki őt szemmel tartotta, olvasá gondolatait, s maga is leirhatlan örömet érze ezen jó kifizetésen.

Abu Hasszán erre a nagyvezérhez fordula. „Adass magadnak, – monda neki, – a fő kincstárnokkal egy zsacskóba ezer darab aranyat, eredj vele azon városszakába, melybe az előbb a fenyitő birót küldöttem, s add által bizonyos Abu Hasszán anyjának, kit melléknéven korhelynek hinak. Ezen embert e név alatt az egész környék ismeri s akárki is megmutatja házát. Most eredj s jőj megint vissza.“

Dzsafár nagyvezér kezét fejére tevé annak jeléül, hogy engedelmeskedni fog s a trónus előtt leborulván eltávozék, s a főkincstárnokhoz mene, ki odaadá neki a zsacskót. Által véteté egy rabszolgával, ki őt kisérte és elmene Abu Hasszán anyjához, otthon találá s mondá neki, hogy a chalyf küldi ez ajándékot nem ereszkedvén további nyilatkozásba. Annál inkább meglepetett az általa, mivel nem sejtheté, mi indithatta a chalyfot iránta oly nevezetes ajándékra, és nem tudta, mi történt a palota belsejében.

A nagyvezér távollétében a fenyitő biró tett jelentést többféle ügyekről, melyek az ő hivatala körébe vágtak, s ez egész a nagyvezér visszatértéig tartott. Mihelyt ez megint belépett a gyülési terembe s Abu Hasszánt bizonyossá tette, hogy bizományában eljárt, bemene Mezrur a heréltek feje, ki azonközben a palota belsejében vala, és intett a vezéreknek, emireknek, és minden egyéb udvari tiszteknek, hogy a tanácsgyülésnek vége van, és kiki eltávozhatik. Ezt meg is tevék, minekutána a thrónus lábánál mély meghajtással elbucsuztak, és pedig ugyanazon renddel, mely beléptek volt. Abu Hasszánnál senki sem maradt csak a chalyf testőreinek tisztjei és a nagyvezér.

Abu Hasszán most nem maradt tovább a chalyf thrónusán, ugyanazon módon leszállott, a mint fölmene tudniillik Mezrurtól, és egy más főherélttől segélve, kik őtet hóna alatt megfogván, lesegélék s azon szobáig, a melyből kijött volt, visszakisérék.

Mezrúr előtte mene, hogy utat mutasson neki, és a belső szobába vezette, hol, az asztal már meg vala teritve. Az abba nyiló ajtót kitárták és több heréltek előre siettek, hogy az énekesnéknek jelt adjanak az álchalyf közelitéséről. Azonnal elkezdének ezek egy bájos hangversenyt, mely Abu Hasszán előtt oly gyönyörünek tetszett, hogy örömében egészen elragadtatott, s épen nem tudta, mit gondoljon mind erről. „Ha ez álom, – szóla magában – meglehetős sokáig tart ezen álom. De nem lehet ez álom – folytatá, – hiszen érzek, gondolkodom, látok, járok és hallok. Akármint legyen is bennem, egészen istenre bizom magamat. De még sem kételkedhetem, hogy valósággal az igazhitüek uralkodója vagyok. Hiszen csak egy igazhitüek uralkodója van, kit ily fény környezhet, mely körülem tündököl. Az a hódolás s tiszteletjelek, melyeket nekem tettek és még most is tesznek, parancsaim, melyeket adtam, s a melyek teljesittettek, – mindez eléggé bizonyitja azt.“

Végre bizonyosnak tartá Abu Hasszán, hogy ő chalyf s igazhitüek uralkodója, s teljesen meggyőződött róla, magát egy pompás s tágas teremben látván. S mindenfelől arany s a legelevenebb szinpompa ragyogott elébe. Hét karénekesnő, egyik szebb a másiknál, vevék körül ezen termet, és hét aranykoronagyertyatartó függött le különböző helyeken a boltszinről, melyre oly mesterséggel volt arany és azúr rakva, hogy csodálatos hatást teve. Közepett egy asztal álla, megrakva nagy aranytálakkal, melyek a teremet fűszerek és ambra illatával tölték el, melyekkel a hús készitve vala. Hét igéző szépségü gazdag és fényes ruházatu fiatal leányka állott az asztal körül. Mindeniknek egy legyező volt kezében, melylyel Abu Hasszánra, mig az asztalnál üle, szellőt lengettek.

Ha volt valaha boldog halandó, Abu Hasszán vala az, midőn e pompás terembe lépett. Minden lépten megállott, hogy mindazon szép portékákat, melyek szemeinek kinálkoztak, ideje legyen megvizsgálni. Minden pillanatban majd jobbra, majd balra fordult, – a chalyf nagy mulatságára, ki őt figyelemmel szemlélte. Végre a terem közepére ére s asztalhoz üle. A hét szép leány, kik ott körülállottak, azonnal elkezdének legyezőikkel szellőt hajtani reá. Megszemlélé őket egymásután, s csodálván, mily kellemmel végzik ezen foglalatosságot, s azután monda nekik kegyes mosolylyal, ugy véli, hogy egy is elégséges volna reá annyi hüset hajtani, a mennyire szüksége van; azért kivánja, hogy a többi hat üljön le vele az asztalhoz, három jobbról, három balról, hogy őt mulassák. Az asztal kerek vala, – Abu Hasszán körösleg ülteté őket, hogy akármerre fordul is pillantata, kellemes és vonzó tárgyra akadjon.