Part 19

„Isten hozta“ mondá hozzá, „jőjön be.“ S ezzel kitért, hogy öszvéreivel be mehessen. Egyuttal Aly Baba rabszolgájának is megparancsolá, hogy mihelyt az öszvérek le lesznek rakodva, ólba vezesse, s szénával s árpával jól tartsa. Még pedig a konyhába is fáradott Morgianénak megparancsolni, hogy az ujonnan érkezett vendégnek jó vacsorát készitsen, s számára egyik szobában ágyat vessen.

Aly Baba vendégének legillendőbb fogadtatásában még tovább mene. Látván t. i. hogy a harambasa öszvéreit leterhelvén, melyek parancsolatja szerint az ólba vezettettek, helyet keres ég alatt hálhatni, odamene hozzá, s megfogta kezét, hogy a terembe vezesse, hol fogadni szokta rendesen a látogatásokat, értésére adván, hogy ő nem engedi az udvaron hálni. A harambasa mindazonáltal nagyon vonakodott, azzal mentegetvén magát, hogy nem igen szeretne alkalmatlankodni, de igazán csak azért, hogy feltett szándékában annál könnyebben munkálkodhassék s csak biztos kérésére s tisztességes unszolására Aly Babának engede végre.

Aly Baba azt, ki élte után leselkedék, nemcsak addig mulatá, mig Morgiane feltálalá neki a vacsorát, hanem még azután is folyvást beszéle vele mindenféle tárgyakról, melyekkel kedvében gondola járni, s csak akkor hagyá el, midőn a vacsorát, melylyel vendégelé, elköltötte.

„Most szabad tetszésedre bizok mindent“ folytatá, „csak mondanod kell, a mit kivánsz, házamban minden készen áll szolgálatodra.“

A harambasa együtt kelt fel Aly Babával, s az ajtóig kiséré. Mig Aly Baba a konyhába mene beszélni Morgianéval, amaz az udvarra mene azon ürügy alatt, hogy öszvérei után akar nézni az ólba.

Aly Baba ujra ajánlván Morgianénak eme vendég jó gondviselését, s hogy semmiben sem szükölködjék, még hozzá tevé: „Morgiane, egyuttal még azt is akarám mondani, hogy holnap hajnalban fürdőbe akarok menni. Azért készitsd elő fürdőruhámat, add által Abdallahnak – igy hivták t. i. rabszolgáját – s nekem készits huslevet, hogy fürdés után magamhoz vehessem.“

Ezen parancsok után lefeküvék.

A harambasa pedig az ólból kijövet, meghagyá embereinek mit tegyenek. Az első tömlőnél kezdve az utolsóig mindeniknek mondá:

„Ha hálószobámból apró kövecseket dobálok le, a nálatok levő kis késsel hasitsátok fel a tömlőt, s bújatok ki, én azonnal nálatok termek.“

Az érintett kés e végre különösen meg vala élesitve s hegyesitve.

Ez meglévén, visszamene, s a mint a konyhaajtónál elmene, Morgiane egy gyertyát veve, s a neki szánt szobába kiséré, hol, megkérdezvén, nincs-e még valamire szüksége, magára hagyá. Hogy gyanut ne gerjeszszen, nemsokára eloltá a gyertyavilágot, s egészen felöltözve fekvék le, hogy első álma után megint felkelhessen.

Morgiane nem felejtkezék meg Aly Baba parancsairól. Előkészité s általadá a fürdőruhát Abdallahnak, ki még fenn vala, s a huslevet tüzhöz tevé. Midőn ezt lehabozná, hirtelen elalvék mécse. Épen kifogyott volt olaja, s véletlenségből még gyertya sem vala a háznál. Mit tegyen már most? Hogy a habot leszedhesse, szükségképen kelle neki világosan látni. Szorultságát Abdallahval közlé.

„Erről igaz nehéz tenni“ mond Abdallah; „azonban eredj az udvarra s végy az olajos tömlők egyikéből.“

Morgiane megköszöné Abdallahnak e tanácsot, s mig ez Aly Baba szobája elejébe fekvék, hogy fürdőbe kisérje, amaz az olajos kantával az udvarra mene. Közeledvén egyik legközelebb eső tömlőhöz, suttogva kérdé tőle a benne levő haramja: „Már ideje van?“

Noha a haramja igen csendesen beszéle, mégis megdöbbene Morgiane e szózaton, annyival inkább, minthogy a harambasa, mihelyt öszvérei terhét leraká, nem csak e tömlőt, hanem valamennyi többit is kinyitá, hogy az amugy kellemetlen helyezetü s csak nehezen lélekezhető embereinek fris levegőt adjon.

Akármely más rableány, Morgianén kivül – noha ez is nagyon megdöbbene, hogy tömlőben, melyből olajt véle csapolni, emberre talál – lármát ütött volna, melynek sok lehete következése. De Morgiane ilyenkor tudott magán segitni. Mindjárt észrevevé, mily fontos itt a dolognak titokban tartása, mi nagy veszedelemben forog Aly Baba, családja s ő maga, s mily szükséges itt a lehetségig hamar tenni a dologról lárma nélkül, s találós elméje hamar nyujta neki segédeszközt. Azonnal el vala tökélve, s minden félelem nélkül szinlelvén a harambasát a kérdésre válaszola e szavakkal: „Még nem, de nem sokára!“ Ezután a másik tömlőhöz siete. Itt is azon kérdést hallá, s igy végig az utósóig, mely tele vala olajjal, s minden kérdésre ugyanazon feleletet adá mindig.

Ez által Morgiane megtudá, hogy gazdája Aly Baba nem – mint hitte – olajárust, hanem harminczkét haramját s annak kereskedő szerepét játszó basáját fogadta vendégszeretőleg házába. Ő tehát hamar megtölté kannáját olajjal az utósó tömlőből. Erre a konyhába tére vissza, hol előbb a mécsbe önte olajt s azt meggyujtá, azután nagy üstöt véve, azzal az udvarba mene, s a tömlőből megtölté olajjal. Azután ismét vissza vivé, tűzre tevé, s alatta hasábokkal tüzele, mivel, minél elébb kezde forrni az olaj, annál előbb hajthatá végre a ház közös javára halasztást nem szenvedő tervét. Végre forrni kezde az olaj. Most levevé a tüzről, s mindenik tömlőbe annyi forró olajat önte, a mennyi elegendő vala a benne lévő haramja megfojtására, a mi valósággal meg is történt.

Miután Morgiane ezen bátorságához illő cselekedetet szintoly csendesen végre is hajtá, a mint azt feltevé, visszatére, az üres üsttel a konyhába, s bezárá azt. Azután eloltá a nagy tüzet, s csak a husléfőzésre valót hagyá meg. Végre a mécset is eloltá, s egész csendességben marada, oly feltétellel, hogy elébb nem fekszik le, mig egy az udvarra szolgáló konyhaablakból a mennyire az éj setétsége engedé, meg nem látja, mi történik.

Morgiane még nem várakozott egy negyedóráig, midőn a harambasa fölserkene. Felkel, kinyitja az ablakot, körülnéz, s nem látván többé sehol is világot, hanem az egész házban a legnagyobb csendességet, jelt ada, ledobálván apró kövecseket, melyek közül néhány a tömlőkre esett, mint azt hallhatá a hangból. Figyel, de nem vesz észre semmit is, a miből gyanithatná emberei mozdulását. Ez nyugtalanitja, ő másod s harmad izben is dobál lefelé apró köveket, ezek a tömlőkre hullnak, de egyik haramja sem mozdul. Ennek okát sehogysem foghatván meg, nyugtalanul, de a lehetségig csendesen, az udvarra megy, közeledik az első tömlőhöz, s midőn épen kérdeni akarja a haramját, alszik-e, forró olaj s perkelt szagot érez a tömlőből kijönni, miből gyanitá, hogy terve, Aly Babát megölni, házát kirabolni, s a társaságtól elorozott aranyat a lehetségig visszavenni, füstbe ment. Innen a második tömlőhöz megy, s igy végig, s csak azt látja, hogy embereit mind ugyanazon veszély éré. Az olajnak megfogyása a teli tömlőben egyébiránt megmutatá neki, mi módon fosztatott meg reménylett segedelmétől. Kétségbe esve ily balul sikerült szándékán, keresztül ronta az udvarról Aly Baba kertjébe vezető ajtón, s által ugrálván a közfalakat, egyik kertből a másikba szökött.

Nem hallván Morgiane semmi zörejt is többé, s egy darab ideig várva még a harambasát sem látná előjönni többé, nem kétkedék tovább, mire határozta légyen magát, minthogy a ház ajtaja kétszeresen vala bezárva. Megelégedve, s örvendve, hogy az egész ház megmentése oly jól sikerült, végre lefeküvék s elaludt.

Aly Baba azonban fölkele hajnalban, s rabszolgája kiséretében fürdőbe mene, legkisebbet sem tudván azon szörnyü történetről, mely éjente házában történt, mert Morgiane nem tartá tanácsosnak felkölteni, mivel a veszély órájában nem vala vesztenivaló ideje, s elmulván az, nem látá czélirányosnak nyugalma háborgatását.

Midőn Aly Baba a fürdőből visszatére szobájába, már a nap is felkelt. Csodálkozék, hogy az olajos tömlők még elébbi helyökön feküsznek, s hogy a kereskedő még nem vitte öszvérein a vásárra, s ezért megkérdé Morgianet, ki neki az ajtót nyitá, s szántszándékkal hagya mindent elébbi állapotjában, hogy tökéletesen láthassa, s annál jobban megfoghassa, mit teve élete megmentésére.

„Édes jó gazdám!“ mond Morgiane, „Isten tartsa meg háznépestül! A mit tudni kiván, annál jobban fogja látni, ha azt megnézte, a mit mutatni akarok. Azért csak jőjön velem.“

Aly Baba követé Morgianet. Mihelyt ez az ajtót bezárá, az első tömlőhöz vezeté, mondván: „Nézzen belé e tömlőbe, s jól vigyázzon, olaj van-e benne!“

Aly Baba belé néze, s midőn benne egy férfiút venne észre, nagyot rikoltva ijedten tántorga vissza.

„Ne féljen,“ mond Morgiane, „ezen ember itt nem fogja bántani; sokat tehete már ugyan, de ezentul sem nekünk sem másnak nem fog tehetni semmit is; ő meg van halva.“

„Morgiane“ mond Aly Baba, „mit jelent ez, a mit itt mutatsz? fejtsd meg előttem.“

„Meg fogom fejteni“ mond Morgiane, „de elébb mérsékelje csodálkozását, s ne tegye figyelmessé a szomszédokat oly tárgyra, melyet önnön java miatt kell titokban tartani. Azonban nézze meg előbb a többi tömlőt is.“

Aly Baba sorjában belénéze a többi tömlőbe is, az utósóig, melyben ugyan olaj, de szemlátomást kevesült, volt. Ezután meredve s mozdulatlan álla meg, hol a tömlőkre, hol Morgianéra tekinte, egy szót sem szólva, oly nagy vala csodálkozása. Végre mintegy ujra nyervén a beszéd tehetségét, kérdé: „De hát a kereskedő mivé lett?“

„A kereskedő“ mond Morgiane, „csak olyan kereskedő mint én. Megmondom hogy ki ő, s mivé leve. Jobb lesz azonban az egész történetet a szobában hallania, mert még épen ideje van, hogy a fürdés után egészsége kedvéért jó huslevet vegyen magához.“

Mig Aly Baba szobájába mene, Morgiane a huslevet hozá el a konyháról, s nyujtá neki által; Aly Baba mindazáltal még minekelőtte magához venné, mondá:

„Csak kezdd el kiváncsiságomat kielégiteni, s beszéld el e rendes történetet minden egyes körülményeivel.“

Morgiane engedelmeskedett Aly Babának.

Elvégezvén beszédét, Aly Baba a legnagyobb háladatosságtól áradozva monda neki:

„Nem akarok elébb meghalni, mig érdemed szerint meg nem jutalmaztalak. Neked köszönöm életemet, s hogy háladatossagomnak mindjárt előlegesen adjam jelét, szabaddá teszlek, mig feltett szándékomat valósithatom. Egyébiránt veled hiszem, hogy nekem e cselt a negyven haramia tevé. Isten keze mente meg tőlük, s remélem, ezentul is megóvand gonoszságoktól, fejemről végképen elháritja s a világot e pokolfajzattól s leskelődéseiktől megszabaditja. Most csak azon kell lennünk, hogy az emberi nemzet e pestisének holttetemeit sietve s oly titokban temessük el, hogy sorsukról senki csak legkisebbet se gyanithasson, s ehhez hozzá is fogok Abdallahval mindjárt.“

Aly Baba kertje hátul magas fáktól környezve, igen hosszú vala. Rabszolgájával haladék nélkül a fák alá mene, az eltemetendő holtak számához képest egy hosszu széles gödröt ásni. A porhanyó földet könnyü vala ásni, s igy rövid idő mulva készen valának. Erre a holtakat kihuzák a tömlőkből, fegyvereiket félretevék, a holttesteket a kert végére hurczolák, sorjában a gödörbe rakák, a kivájott földdel befedék, s a megmaradt földet köröskörül szórák el, hogy a föld ismét oly egyenlővé leve, mint azelőtt. Aly Baba a tömlőket és fegyvereket szorgalmasan eldugatá, az öszvéreket pedig, melyekre épen nem vala szüksége, időnként vásárra küldé rabszolgájával eladatni.

Mig Aly Baba rendeléseit tevé, hogy ki ne tudassék a világ előtt meggazdagulásának utja s módja, az alatt a harambasa leirhatlan boszusággal tére vissza az erdőbe, s a leghevesebb indulatossággal vagyis inkább megzavarodással a dolog balkimenetele végett, anélkül, hogy utközben elhatározhatta volna magát, mitevő vagy nem tevő legyen Aly Babára nézve, belépe a barlangba. E zord rejtek magánossága rettentő lőn előtte.

„Vitéz emberek“ kiálta fel „éjszakázásim, kalandozásim, iparkodásim társai, hol vagytok? Mit tehetek nélkületek? Hát csak azért gyüjtélek össze s válogattalak benneteket ki, hogy ily boldogtalan s vitézségteket gyalázó módon lássalak kimulni egyszerre? Nem fognálak benneteket annyira siratni, ha mint vitéz férfiak fegyveres kézzel multatok volna ki. Mikor gyüjthetek ismét össze ily bátor sereget, mint ti valátok? S ha akarnám is, tehetném-e azt anélkül, hogy ezen temérdek aranyat, ezüstöt és gazdagságot zsákmányul ne hagyjam annak, ki már egyik részével is meggazdagodott? Lehetetlen gondomat előbb forditani arra, mig emennek éltét ki nem oltám. A mit ily hatalmas segédeszközökkel nem hajthattam végre, azt most magam teszem meg, s ha ekként gondoskodtam arról, nehogy a kincs ezután is rablásnak legyen kitéve, azon is leendek, hogy utánam is legyen öröklője s gazdája, s fenntartsa magát s öregedjék a legkésőbb maradékig.“

Feltevén ezt magában, már tovább nem is aggódék a végrehajtására való eszközökről. Reményteli csendes lélekkel alvék el s csendesen nyugodott egész éjszaka.

Következő reggel feltétele szerint igen korán felkele, csinosan felöltözködék, s a városba mene, hol egy vendégfogadóban megszálla. Azt várván, hogy az, a mi Baba házában történt, figyelmet gerjeszthete; beszédközben kérdé a fogadóst, mi ujság van a városban? mire a fogadós akármiről beszélhetett volna előbb, mint arról, a mit ez tudni kivána. Ebből azt következteté, hogy Aly Baba csak azért tartja a dolgot titokban, mivel nem akarja, hogy köztudomásra jőjön a kincsnek közelléte s a hozzájuthatási eszközök, s mivel jól tudja, hogy csupán ezért leskelődnek élte után. Ez még inkább ingerlé, hogy szintoly titkos modon szabaduljon meg tőle.

A harambasa lovat szerze, melyet a végre használt, hogy többnemü gazdag selyemszöveteket és finom fátyolokat hordjon lakásába, többször utazván az erdőbe a szükséges elővigyázattal, nehogy a hely, honnan hozza, felfödöztessék. Elegendőt hordván portékáiból rakásra, boltot bérle, belé költözködék áruival, s szépen kicsinositá. Vele átellenben vala Kassim azelőtti boltja melyet most rövid idő óta Aly Baba fia birt.

A harambasa Kodjah Husszain álnév alatt, mint uj jövevény kereskedő, szomszédi iránt szokás szerint minden kitelhető udvarisággal viseltetett. Minthogy azonban Aly Baba fia még fiatal, jó nevelésü s elmés vala, s minthogy vele többször vala alkalma beszélni, mint a többi kereskedővel, rövid időn barátságot kötött vele. Társaságát még inkább keresé, midőn letelepedése után nehány nap mulva ráismert Aly Babára, ki szokása szerint fiát jöve látogatni, s elmenvén, megtudta Husszain, hogy Baba barátjának atyja. Most sziveskedésit kettőzteté iránta, ölelgeté, kis ajándékokkal kedveskedék, sőt meg is vendégelé, s több izben elhivá ebédre.

Aly Baba fia Kodjah Husszainnak nem akara ennyi szivességeért adós maradni, anélkül, hogy kölcsönös szivességgel viseltessék iránta. Szük szállása azonban nem vala eléggé alkalmas, hogy kivánsága szerint vendégelhette volna meg. Ezért egykor Aly Baba atyjával értekezett e felől, s mondá, hogy nem igen volna illendő, ha tovább is nem mutatna Kodjah Husszainnak sziveskedésiért köszönetét.

Aly Baba szivesen magára vállalá a megvendégelést.

„Fiam“ igy szóla „holnap péntek van. Minthogy e napon nagykereskedők, mint Kodjah Husszain, s te magad is zárva tartják boltjaikat, menj vele délután sétálni, s ugy intézd dolgodat, hogy visszajövet házam felé vezesd, s behídd. Jobb a dolgot igy intézni, mint őt annak rendi szerint meghíni. Én meghagyom Morgianenak, hogy a vacsorával készen tartsa magát.“

Péntek délután Aly Baba fia és Husszain a rendelt helyen találkozván, kisétálának együtt Visszamenet Aly Baba fia Husszaint atyja utczájába vezeté, s midőn a házajtó előtt valának, megálla, kopogtata s mondá: „Ez az atyám háza, ki irántam mutatott barátságának hallására meghagyá nekem, hogy méltassa ismeretsége szerencséjére. Kérem azért, halmozza eddig irántam mutatott szivességeit még ez egygyel is.“

Noha most Kodjah Husszain elérte czélját, mely után törekvék, hogy t. i. Aly Baba házába bejárhatott, hogy őt megölhesse, tulajdon élte koczkáztatása nélkül, udvariságból mégis vonakodott, s bucsuvételt szinlett; de mivel Aly Baba rabszolgája épen nyitá az ajtót, tisztességgel fogta kézen a fiu, előre mene, s mintegy kényszerité a belépésre.

Aly Baba Kodjah Husszaint jól, s minden kitelhető szivességgel fogadá. Megköszöné fia iránti sziveskedésit. „A köszönet, melylyel ezért tartozik, s melylyel magam is köteles vagyok,“ folytatá „annyival nagyobb, hogy ő még világismeret nélküli fiatalember, kinek idomitásában oly szivesen veszen munkás részt.“

Kodjah Husszain Aly Baba udvariasságait hasonlókkal viszonzá, bizonyossá tévén, hogyha mindjárt nem bir is még fia öreg emberek tapasztalásával, esze mégis igen szép s számos emberek tapasztalását pótolja ki.

Némely más érdektelen tárgyakról folyt rövid beszélgetés után Husszain el akara bucsuzni; de Aly Baba nem engedé elmenni.

„Uram!“ mond hozzá „hova akar menni? Kérem, tiszteljen meg jelenlétével egy kis vacsorán. Ez igaz, nem oly fényes, mint illenék, mindazáltal bármilyen legyen is, reménylem, hogy szintoly jól veendi, mint én adom.“

„Aly Baba uram,“ felel Kodjah Husszain, „jó szándékáról tökéletesen meg vagyok győződve, s midőn azt kérem, ne vegye rosz néven, ha ajánlását el nem fogadva távozom el; egyuttal arra is kérem, higye el, hogy ez sem megvetésből, sem udvariatlanságból nem történik, hanem mivel ehhez különös okom van, melyet maga is helybenhagyna, ha tudná.“

„S minő ok lehet ez? – igy vága szavába Aly Baba; – szabad volna azt tudakolni?“

„Megmondhatom“ mond Kodjah Husszain, „azért, mivel sem hust, sem másnemü vastag ételt nem eszem, ha só van benne. Ebből maga is láthatja, minő szerepet játszanám asztalánál.“

„Ha csak ez az oka“, mond Aly Baba sürgetőbben, ugy ez bizonyára meg nem foszt ama szerencsétől, hogy ma estve asztalomnál láthassam, ha csak más valami dolga nincs. Először házi kenyerem sótalan; s a mi hust, főzeléket s leveket illeti, kezeskedem, hogy a mit elébe adnak, abban szinte nem lesz só, azonnal ki is adom a szükséges parancsokat. Legyen tehát egy kevés várakozással, én azonnal itt leszek ismét.“

Aly Baba a konyhába siete, s megparancsolá Morgianénak, hogy az asztalra adandó hust ne sózza meg, s a rendelt mellékételekhez készitsen még nehányat, de só nélkül.

Morgiane, ki épen tálalni akara, nem tartóztathatá magát, hogy ez uj parancsolat miatt ki ne jelentse elégedetlenségét Aly Babának.

„Ki azon agyafurt“ kérdé, „ki sót nem akar enni? Ha a vacsorát későbben adom be, már nem lesz olyan jó.“

„Csak ne zsémbelődjél Morgiane,“ mond erre Aly Baba, „az egy igen derék ember, s te csak tedd a mit mondok.“

Morgiane engede, de kedvetlenül. Ismerni vágyott azon embert, ki sót nem eszik. Midőn készen vala, s Abdallah megterité az asztalt, segité neki az étkeket behordani. Rátekintvén Husszainra, minden álköntöse daczára is megismerte benne a harambasát, s midőn figyelmesen vizsgálná, észrevevé, hogy köntöse alatt gyilkot hord.

„Már nem csodálkozom,“ mond magában, „hogy e gazember nem akar sót enni gazdámmal; ő legesküdtebb ellensége, s meg akarja ölni, de hiszen erről majd teszek én.“

Mihelyt Morgiane Abdallahval betálalt, az evés alatti időt egyik legvakmerőbb tettének előkészületeire forditá, s épen elvégzé vala, midőn Abdallah jelentené a gyümölcsök beadásának időpontját. Ő a gyümölcsöket előkészité, s feladá, mihelyt Abdallah az asztalt leszedé. Erre Aly Baba mellé egy kis asztalkát teve borral és három csészével, s kijövet, magával voná Abdallaht, mintha vele vacsorálni, s gazdáját szokás szerint kényére akarná hagyni, hogy vendégével mulatva, az időt kellemesen tölthesse, s poharazhasson vele.

Ezt vélé Husszain, vagyis inkább az álszerepű harambasa, legalkalmasb időpontnak Aly Baba meggyilkolására.

„Most én,“ igy szóla magában, „az apát fiastul leitatom. A fiu, ki éltének szivesen kegyelmezek, nem fog akadályozni, gyilkomat apja szivébe döfnöm, s én azután, mig a szakácsleány s a rabszolga a konyhában esznek, vagy talán szenderegnek, elillanok a kertajtón, mint már egyszer tevém.“

De Morgiane, ki a hamis Kodjah Husszain szándékát eltalálta, nem hagya neki időt gonosz szándéka végrehajtására. Vacsorálás helyett csinos tánczköntöst ölte magára, ehhez illő fejékességet teve fel, aranyozott ezüst-övet köte derekára, s erre egy szintén ezüsthüvelyü s markolatu gyilkot akaszta; azontul pedig szép álarczot köte képére. Ezen álöltözetben mondá Abdallahnak:

„Abdallah, vedd elő csengetős dobodat, s menjünk be urunk vendégét s fia barátját ugy mulatni, mint néha urunkat szoktuk.“

Abdallah elővevé a kézi dobot, elkezde rajta játszani, s Morgiane előtt menve, belépe a terembe. Morgiane utána lépe be, s mélyen meghajtá magát, még pedig oly kevés erőlködéssel és figyelmet gerjesztő móddal, mintha engedelmet kérne ügyességének megmutathatasára.

Látván Abdallah, hogy Aly Baba szólni akar, megszünt dobolni.

„Csak jöszte, Morgiane, jöszte,“ mond Aly Baba, „hadd lassa Husszain, mit tudsz, s mondja meg azután, mit itel felőle. Legalább, édes ur, nem fogja gondolni.“ mond Kodjah Husszainhoz fordulva, „hogy e mulatság adhatása végett nagy költségekbe vertem magamat. Ez nekem mind megvan házamnál, s látja, hogy csak a rabszolgám, és a főző s kiadó leányom, kik nekünk e mulatságot teszik. Reménylem, nem lesz unalmára.“

Kodjah Husszain épen nem várta, hogy Aly Baba e mulatságot fogja következtetni a vacsorára. Félni kezde, hogy a vélt jó alkalomnak nem fogja hasznát vehetni. Ezen esetre azon reménynyel kecsegteté magát, hogy talán máskor akadhat, ha tovább is fog az atyával és fiuval barátkozni. Ezért tehát – ámbár inkább várta volna, ha Aly Baba e mulatsággal megkimélje, – ugy szineskedék, mintha nagy köszönettel tartoznék érette, s igen udvarilag tevé bizonyossá, hogy minden, a mi őt mulattatja, neki is okvetetlenül mulatságára szolgál.

Látván Abdallah, hogy Aly Baba s Husszain elvégezék beszédjöket, ismét elkezde dobolni, s tulajdon maga énekele hozzá. Morgiane, ki a leggyakorlottabb tánczosnénak sem engede semmit is, ugy tánczolt, hogy akármelyik más, ennél – melyben csupán a vélt Husszain figyelmeze rá keveset, – sokkal különb társaságban is álmelkodást gerjesztett volna.

Minekutána több tánczot jára meg ugyanazon erővel s kellemmel, végre kihuzá a tőrt, s ezt kezében tartva, uj tánczot jára, melyben könnyü mozgásai, bátor ugrásai és csudálatos fordulatai s állásai által szintén önmagát haladá felül, minthogy a tőrt, hol magától elforditva taszitá, mintha szurni akarna, hol megint ugy teve, mintha önkeblébe akarná szurni.

Midőn végre majdnem lélektelenné tánczolá magát, balkézzel kiragadá Abdallah kezeiből a kézi dobot, s a tőrt jobb kezében tartva, a dobot homorú lapjával tartá Aly Baba elébe, azon tánczosok s tánczosnék módjára, kik keresetet űznek mesterségökkel, s igy buzditják adakozásra a nézőket.

Aly Baba Morgiane csergős dobjába egy aranyat vete. Morgiane erre Aly Baba fiához fordult, s ez követé atyja példáját. Husszain, látván, hogy hozzá is el fogna jönni, már előre kihuzá kebléből erszényét, hogy megajándékozza, s belenyult kezével; midőn Morgiane eddig mutatott határozottságához s szilárdságához illő bátorsággal oly mélyen döfé szivébe a gyilkot, hogy attól meghalt.

Aly Baba s fia e rettentő cselekedet miatti ijedelmökben elsikolták magukat.

„Oh szerencsétlen“ mond Aly Baba, „mit tevél? Engem akarsz tönkre juttatni családostul?“

„Nem hogy megrontsam“ mond Morgiane, „hanem hogy megmentsem, azért tevém ezt.“

Erre szétvevé Husszain köntösét, megmutatá urának a tőrt, melylyel az fel vala fegyverezve, s mondá: „Lám, mi vakmerő ellenséggel vala dolgok, csak nézzék meg jól, benne az álszerepű olajárusra s a negyven haramia basájára fognak ismerni. Hát nem ütközének meg abban, hogy sót nem akara velök enni? Kell-e még több gonosz szándéka bebizonyitására? Nem is látván, már is éltem a gyanu-perrel, azon pillanattól kezdve, hogy megtudtam, ez s ez lesz a vendég. Én azután magam is látám, s már most meg vannak győződve, hogy gyanakodásom nem alaptalan.“

Aly Baba elismervén azon uj köteleztetést, melylyel tartozék neki élte másodszori megmentéseért, megölelé s mondá:

„Morgiane, én téged szabaddá tévén, megigértem, hogy köszönetemet nem fogom csak ennyiben hagyni, s hogy nemsokára be is fogom fejezni. E szempillanat tehát itt van, s én ezennel menyemnek fogadlak.