Part 18

Kassim neje szinte elhitte ezt, még pedig annyival inkább, minthogy meggondolta, mily fontos lehet urára nézve a dolog titokban tartása. Ezért ismét haza tért, s türelmesen várakozék éjfélig. De ezután aggodalma nőttön nőtt, s reá nézve annyival kinosabb leve, hogy arról szólnia sem vala szabad, sem pedig jajgatással és sirással nem enyhithete magán, mivel, mint könnyen általlátá, inditó okának a szomszédság előtt titokban kell maradnia. Csak most, midőn hibája már másolhatatlan vala, bánta meg esztelen kiváncsiságát, hogy vétkes irigységből kivánkozék vegyülni sógora és sógorasszonya házi dolgaiba. Könyek közt tölté el az éjt, s virradatkor ismét a kettőhöz szaladt, s inkább könyek, mint szavak által jelenté jövetele okát.

Aly Baba nem várá el sógorasszonya kérelmét, hogy menne el s nézné meg, mi leve Kassimból; hanem ajánlva ennek szomorkodása mérséklését, tüstént az erdőre indult három szamarával. Közeledvén a sziklához, a nélkül hogy utközben bátyját vagy annak tiz öszvérét előtalálta volna, csodálkozék a bejárás előtt elontott véren, s ezt rosz jelnek tartá. Arra az ajtó elébe lépve kimondá a szavakat, s az megnyilt. Bátyjának fölnegyedelt teteme mindjárt beléptekor megijeszté. Nem tétováza soká, mittevő legyen itt, hogy neki, nem testvéri gondolkozásmódja ellenére is, megadja az utósó tiszteletet. A barlangban vala mindenféle szövet, melylyel bátyja negyedeit két batyuba kötözé, azt egyik szamárra tevé, s felül rá fát, hogy észre ne vegye senki. A másik két szamárra pedig azonnal aranyzsákokat raka, ezeket fával elfedezé, mint először, s mihelyt kész vala, s az ajtónak megparancsolá, hogy záródjék, ismét visszaindult a városba. Előrevigyázásból azonban az erdő végén addig várakozott, hogy a városba ne érjen el éjszakának előtte. Haza érkeztekor csak az aranynyal terhelt két szamarat bocsátá házába, a harmadikat, minekutána a lerakodást feleségére bizta, s kevés szóval közlötte volna Kassim sorsát, sógorasszonyához vezeté.

Aly Baba kopogott az ajtón, s ezt valami Morgiane nevü nyitá meg. E Morgiane egy ügyes, tapasztalt, és találós elméjü rableány volt, kit a legszövevényesebb dolgokhoz lehete használni, s kit Aly Baba e részben ismert. Midőn tehát az udvarba lépett s a fát a két batyuval levette a szamárról, félrehitta Morgianet, s mondá neki: „Morgiane, az első mit tőled most kivánok, okvetetlen hallgatás legyen; mindjárt meglátod, mily nyomos ez asszonyodra s reám nézve. E két batyuban gazdád holttetemei vannak, s az a fődolog, hogy mint természetesen megholt temettessék el. Hadd szóljak elébb asszonyoddal, s vigyázz arra, mit neked mondandok.“

Morgiane bejelenté asszonyának, s az ezt nyomban követő Aly Baba azonnal be is bocsáttaték.

„No édes sógorom,“ mond az asszony nyugtalansággal, „mi hirt hoz férjemről? Vonásiból legalább semmi vigasztalót sem olvasok.“

„Sógorasszony,“ mond Aly Baba, „én nem válaszolhatok elébb, mint mig meg nem igéri, hogy mig elejétől fogva végig meg nem hallgatott, egy szót sem szól. Arról a mi történt, mindakettőnk nyugodalma – s javára nézve, a legnémább hallgatással kell lenni.“

„Oh!“ sohajt a sógorasszony félhangon, „e bevezetés férjem halálát tudatja velem; de egyuttal által is látom a tőlem kivánt hallgatás szükségét. Igaz, hogy nagy erőt kell magamon venni, de azért szóljon, és hallgatni fogok.“

Aly Baba utjának egész folyamatját elbeszélte sógorasszonyának hazatértéig Kassim holttetemeivel.

„Sógorasszony“ mond végre, „igaz, hogy nagy oka van a szomorkodásra, annyival inkább, minél kevésbbé várta volna. E balesetről többé nem tehetni; ha azonban lehet valami, a mi sógorasszonyomat vigasztalhatná, azt az ajánlást teszem, jőjön hozzám férjhez s igy azon kevés vagyont, mit Isten juttata, egyesitsük a magáéval, feleségemért kezeskedem, hogy e miatt épen nem lesz szerelemféltő, s hogy egymással jól fognak megférni. Tetszik ajánlásom, ugy legelébb is azon kell lennünk, elhitetni, hogy bátyám természeti halállal halt volna meg, – mire nézve, ugy vélem, bennem s Morgiane rableányában bizhatik.“

Mi jobbat tehetett volna Kassim özvegye, mint Aly Baba ajánlását elfogadni? Első férje halálával reá maradt vagyon mellett egy másik férjet kapott, ki gazdagabb vala, s még gazdagabbá lehete. Ezért az ajánlást épen nem veté meg, hanem inkább okos vigasztalásnak tekinté. Letörülvén beszédközben megeredt könyei árját, s elnyomván ama fülhasogató jajgatást, melyet az asszonyok férjök halálánál tenni szoktak, eléggé bebizonyitá Aly Babának, hogy ajánlását elfogadja.

Ily állapotban hagyá el Aly Baba Kassim özvegyét, s meghagyván Morgianénak szerepe jól vivését, szamarával haza tért.

Morgiane is azonnal elment egy szomszéd gyógyszerárushoz. Kopogtatván a boltajtón, kinyitották azt, s ő egy bizonyos orvosságot kére, mely veszedelmes nyavalyákban igen használatos vala. A gyógyszerárus ád neki a letett pénzért, s kérdi, ki beteg ura házában?

„Óh!“ felel mély sohajtással, „maga Kassim, az én jó uram! betegségéből nem okulhatni, sem beszél, sem eszik.“

E szavakkal elviszi az orvosságot, melynek Kassim igaz hogy már hasznát nem vehette.

Következő nap Morgiane ismét a gyógyszerárushoz mene, s könyes szemmel kére tőle egy essentiát, melyet betegeknek csak végső életveszélyben szoktak adni.

„Oh!“ monda mély szomorusággal, midőn azt a gyógyszerárus kezéből kivenné, „én nagyon tartok attól, hogy e szer szintoly sikeretlen marad mind az elébbi! Oh, mily jó urat vesztek én!“

Minthogy pedig más részről Aly Babát s feleségét, egész nap látták szomoru ábrázattal ki s be lótni-futni Kassim házánál, épen nem csudálkoztak, midőn estve Kassim feleségének, de kivált Morgiane jajgatásait hallották, mi által Kassim halálát jelenték.

Következő reggel igen korán, még midőn csak a hajnal virrada, elindula Morgiane, ki tudta, hogy a piaczon egy öreg becsületes csizmafoldozó van, ki a többinél jóval előbb nyitja ki boltját, s felkeresé ezt. Első köszöntésre és megszólitásra egy aranyat nyoma markába.

A foldozó, ki az egész városban Baba Mustafa név alatt ismerteték, s egyuttal igen vidám természetü s tréfás elméjü vala, megnézé a pénzdarabot, s észrevévén, hogy arany, mondá: „szép foglaló; mi tetszik? én mindenre kész vagyok.“

„Baba Mustafa,“ mond Morgiane hozzá, „hozza magával minden eszközét, a mi foldozásra szükséges; mind az által oly feltétellel, hogy ez s ez helyre érve, beköthessem szemét.

E szavaknál Baba Mustafa egy kevéssé vonakodék.

„Talán“ ugymond, „ott olyas valamit kell végeznem, a mi a jó lelkiismeret és becsület ellen van?“

„Isten mentsen,“ mond Morgiane, egy másik aranyat nyomva markába, semmi olyat sem kivánok, a mit minden tisztességgel meg ne tehetne. Csak jőjön s ne féljen semmitől.“

Baba Mustafa elmene, s Morgiane, minekutána a kijegyzett helyen egy zsebkendővel beköté szemét, elhalt gazdája házába vezeté, s a zsebkendőt csak a szobában vevé le, a hol a holt négy részeit összeillesztette volt. Levévén szeméről a kendőt, mondá neki: „Baba Mustafa, azért vezetém ide, hogy e négy részt összevarja. Azért csak rajta, s ha elvégezte, még egy aranyat adok.“

Készen levén munkájával Baba Mustafa, Morgiane ugyanazon szobában beköté szemeit ismét, s minekutána az igért harmadik aranyat is odaadta neki, s hallgatásra intette volna, visszavezeté odáig, a hol jövetkor bekötötte szemét, s itt levéve a kendőt, haza küldé, utána nézvén, mig csak lehete, nehogy kiváncsiságból talán meglesse őt.

Morgiane vizet melegite Kassim teste mosására. Igy tehát a belépő Aly Baba megmoshatá, tömjénnel megfüstölheté, s a szokott szertartással a halotti ruhába takarhatá. Egyuttal az asztalos a koporsót, melyet Aly Baba rendele, elhozá.

Nehogy pedig ez valahogy észrevegyen valamit, Morgiane a koporsót az ajtónál átvevé, s minekutána azt kifizeté s elküldé, Aly Babával a holtat koporsóba tevé. Mihelyt Aly Baba a koporsó fedelét rászegezte, a mecsetbe mene jelenteni, hogy minden készen van az eltemetésre. A halott-mosásra rendelt mecsetbeli emberek kinálkozának e munkára; de ő nekik azt felelte, hogy az már elvégeztetett.

Alig tére vissza Morgiane, midőn az imám a mecsetnek többi szolgáival visszatére. Négy szomszéd vállára vevé a koporsót, igy vivé a folyvást imádkozó imám után a temetőbe. Morgiane, mint a megholtnak rableánya, könyezve s hajadon követé azt keservesen jajgatva, mellét verve s haját tépve. Őt követék Aly Baba s több szomszéd, kik időről időre sorjában felváltogaták a többit a koporsóvitelben, mig végre a temetőbe rtek.

Kassim felesége otthon marada, hogy szomorkodhassék s jajgathasson fennszóval a szomszéd asszonyok társaságában, kik ősi szokásból temetésközben összegyülének, és siránkozásukat az özvegyével egyesitve, az egész környéket szomorusággal tölték be.

Ily móddal palástolák el Kassim szomoru végét Aly Baba, hitvese, Kassim özvegye és Morgiane még pedig oly elővigyázva, hogy nemcsak meg nem tudta, de még csak nem is gyanitá senki is a városban.

Kassim eltemetése utáni harmad-negyed napra Aly Baba kevés butorát, s a haramják kincsbarlangjából vett pénzét éjente bátyja özvegyének házába viteté, hogy ezután ott lakjék, miáltal összekelését sógorasszonyával tevé közhirré. Minthogy e nemü házasodások ottan nem szokatlanok, senki sem is csodálkozék azon.

Kassim boltját Aly Baba egyik fiának, – ki egy idő előtt egyik-másik nagykereskedőnél végzé el tanulását, s a ki magaviseletéről mindig legjobb bizonyságot adá, – oly igérettel bizta kezére, hogy, ha folyvást jól viselendi magát, idővel állapotjához képest jól fogja megházasitani.

Hadd örüljön most Aly Baba kezdődő szerencséjének, mi a negyven haramiáról szólunk. Ezek a meghatározott idő mulva visszatérének erdős buvóhelyükre; de mily nagy vala csodálkozásuk, midőn Kassim testét nem lelnék, mely még inkább nevekedék, midőn aranyzsákjaik kevesedését észrevennék.

„Fel vagyunk fedezve s elvesztünk, ha itt különösen nem vigyázunk magunkra. S ha idején nem fogunk sikeres ellenszerekhez, lassankint igen sokat fogunk veszteni ama kincsekből, melyeket eldődeink s mi oly fáradságosan szerzénk össze. A vallott kárból csak az sül ki, hogy az elfogott tolvaj az ajtó kinyitásának titkát tudta, s hogy mi szerencsére épen akkor érénk oda midőn ő ki akara menni. De e dologról még egy másiknak is kell tudni, minek a holttest elvitetése s kincsünk kevesedése szembetünő bizonyságok. S nem lévén hihető, hogy két személynél több tudná e titkot, szükséges, hogy minekutána megöltük az elsőt, a másikat is takaritsuk el az utból. Mit mondtok ehhez, derék legények, nem ugyanazt vélitek ti is?“

A harambasa ajánlatát mindnyájan oly okosnak nyilatkoztaták, hogy helyben is hagyák, s megegyezének előlegesen minden egyéb dologgal felhagyni, csupán ezután járni s vele elébb fel sem is hagyni, mig czélt nem értek.

„Bátorságtok s vitézségtektől valóban nem is vártam kevesebbet,“ folytatá most a harambasa, „mindenekelőtt azonban egyik közületek, ki bátor, ügyes és találós, fegyver nélkül, s idegen utas köntösében menjen be a városba, s ott egész ügyességét annak kieszközlésére forditsa, nem beszélnek-e annak rendes haláláról, kit mi érdeme szerint végezénk ki, továbbá ki volt az, s mely házban lakott. Ezt szükséges mindenek előtt tudnunk, nehogy olyat tegyünk, a mit valaha megbánhatnánk, vagy mi által fel is fedeznők magunkat oly országban, melyben ily régóta meg nem ismerének bennünket, mint önjavunk végett ezután is kell lennünk. Azonban, hogy az, ki e küldetést átveendi, serkentessék, s egyuttal elijesztessék attól, hogy az igaz hir helyett hamissal csaljon meg, miáltal mindnyájunkra veszedelem hárulhatna, azt kérdem, nem tartjátok-e igazságosnak, hogy ezen esetben a halálos büntetésnek vesse magát alája.“

El sem várván a többinek véleményét, mond a haramiák egyike: „Én alája vetem magam e feltételnek, s becsületemnek tartom, hogy e küldetés átvételével életemet koczkáztathatom. Ha nem találna is elsülni, legalább elhiszitek, hogy társaságunk közjavára sem jó szándékom, sem bátorságom nem hiányzott.“

E haramja a harámbasától s czinkosaitól a legnagyobb dicséretekkel halmozva, ugy átruházkodék, hogy senki sem tarthatá annak, a mi valósággal vala. Elindulásra az éjt választá, s oly jól, hogy épen hajnalhasadtakor ért a városba. Egész a nagy piaczig halada előre, hol csak egy boltot talált még nyitva, t. i. Baba Mustafaét.

Baba Mustafa széken ülve, kaptát tarta kezében, s épen munkájához akara fogni. A haramia jó reggelt kivánva szólitá meg, s látván ősz korát, még hozzá tevé: „Jó öreg, igen korán fog a munkához; lehetetlen hogy ily idős korában még elegendőt láthasson, s ha még világosabb volna is, kétkedem, hogy szeme elegendő éles volna még a foltozásra.“

„Akárki legyen, mond Baba Mustafa, „de engem alkalmasint nem ismer. Bármi vén vagyok is, szemem mindamellett még igen jó, s nem fog többé kételkedni rajta, ha azt mondom, hogy még nem igen régen oly helyen varrtam össze egy holtat, hol semmivel sem volt világosabb, mint most itt.“

A haramja rendkivül örüle, hogy beérkeztekor mindjárt oly emberhez folyamodék, ki eléggé megelőzőleg nem is kérdeztetve, önmagától mondaná meg azt, a miért ő tulajdonképen jöve.

„Egy holtat?“ kérdé csodálkozva, s hogy beszédre vehesse, még hozzátevé: „Minek egy holtat összefoldani? Talán azt akará mondani, a lepelt, melybe a halott be volt burkolva.“

„Nem, nem,“ mond Baba Mustafa, „igen jól tudom, mit akarék mondani. Szeretne kikutatni, de én többet nem mondok.“

A haramjának nem kelle több felvilágositás arról való meggyőződésre, hogy megtalálta azt, ki miatt küldve vala. Azért egy aranyat véve elő s azt Baba Mustafa tenyerébe nyomván, monda neki:

„Épen nem szándékom titkába avatkozni, noha bizonyossá tehetem, hogy azt nem terjeszteném el, ha közlené is velem. Csak arra az egyre kérném, mondaná meg, hol van azon ház, vagy inkább vezessen odáig, hol a halottat összevarta.“

„Ha volna is kedvem ebbeli kivánsága teljesitésére, mond Baba Mustafa, az aranyat akarva neki visszaadni, „meg kell vallanom, hogy nem is tehetném ezt; – emberségemre hiheti. Oka ennek az, hogy engem egy bizonyos helyig vezettek, ott szememet beköték, onnan a házba kisérének, s onnan elvégezvén munkámat, szintazon módon vezettek ismét a bizonyos helyig vissza. Látja tehát, mily lehetetlen nekem kivánsága teljesitése.“

„Legalább, mond a haramia ujra, „emlékezni fog azon utról, merre bekötött szemmel vezeték. Jőjön azért kérem velem: én ugyanazon helyen fogom szemét bekötni, s mi együtt fogunk menni azon keresztülkasul csavargásokon, melyekre vissza fog emlékezni, hogy akkor ment; s minthogy minden fáradság megérdemli jutalmát, imitt van egy második arany. Jőjön már most, s tegye meg azon szivességet, melyre kértem.“ E szavakkal ujra egy aranyat nyoma kezébe.

A két arany ingerlé Baba Mustafát. Egy darabig némán szemlélgeté markában; mintha fontolni akarná, mitevő legyen. Végre kihuzá kebléből erszényét, abba tevé s mondá a haramiának: „Nem kezeskedhetem, hogy az akkor tett utra még egészen vissza fogok-e emlékezni; de mivel már egyszer akarja, isten nevében azon leszek, hogy a mennyire kitelik tőlem, visszaemlékezhessem rá.“

Ekkor Baba Mustafa a haramjának legnagyobb örömére, s boltját be sem zárva, melyben ugy sem vala semmi nevezetes veszteni való, a haramját odáig vezeté, hol Morgiane szemét beköté. Odaérkezve mondá Baba Mustafa: „Itt köték be szememet, s épen arra valék fordulva arczczal, merre most.“ A haramja, ki készen tartá zsebkendőjét, beköté vele szemeit, s részint vezetve, részint vezettetve, mendegéle mellette, mig megálla.

„Ugy vélem“ mond Baba Mustafa, „hogy akkor sem menék tovább.“ S valósággal Kassim háza előtt vala, melyben most Aly Baba lakott. A haramja, minekelőtte a kendőt leoldaná szeméről, hirtelen megjegyzé krétával a ház ajtaját, azután levevé a kendőt, s kérdé, tudja-e, kié az a ház? Baba Mustafa azt mondá, hogy ő nem tartozik a városnak ezen osztályához, s igy nem is tudja, kié a ház.

Látván a haramia, hogy Baba Mustafából nem hozhat ki többet, megköszöné fáradságát, s minekutána vissza hagyá menni boltjába, maga az erdőnek indult, meggyőződve, hogy ott jól fog fogadtatni.

Kevéssel azután, hogy a haramia és Baba Mustafa elválának, Morgiane holmi foglalatosságaiban kijöve Aly Baba házából, s midőn ismét visszatérne, észrevevé a haramiától az ajtóra tett jegyet. Megálla s figyelmesen vizsgálá.

„Mirevaló e jegy?“ kérdé magában. „Roszat akar valaki gazdámmal, vagy csak tréfából tevék ide? Azonban akármi czélból tették is, folytatá tovább „jó az embernek magát minden lehető esetre biztositani.“

Ő is krétát veve tehát elő, s minthogy mindakét oldalt mellette levő két vagy három ajtó majdnem szintolyan volt, megjegyzé azokat is ugyanazon helyen, s ugy mene be a házba, hol azonban sem urának, sem asszonyának nem szóla semmit is.

A haramia ezalatt folytatá utját az erdőbe, s igen korán érkezett meg a többinél. Megérkezte után elbeszélé küldetésének szerencsés következését, rendkivül magasztalván azon szerencsét, hogy mindjárt elején megtalálta azt, kitől megtudá az egész dolgot, melyet tudakolni vala. Örömmel hallgaták. Erre megszólamlék a harambasa, dicsérte buzgóságát, s az egész csapathoz fordulva, mondá: „Bajtársim! nincs veszteni való időnk; induljunk meg fegyveresen, de hogy senki észre ne vegye, s ha azután gyanuság elháritása végett egyenkint bemenénk a városba, gyüljetek össze a nagy piaczon, mig tudósitó társunkkal a házat igyekszem kikémlelni, hogy a szerint intézhessünk legczélirányosb rendeléseinket.“

A harambasa beszédét hangos helybenhagyással fogadák, s igy hamar készen valának az utra. Ketten-hármanként indulának el, s minthogy illendő távolságban maradtak egymástól, gyanugerjesztés nélkül érkezének be a városba. A harambasa, s az, ki csak azon reggel tére vissza, legutoljára érkeztek el. Ez a basát azon utczába vezeté, hol Aly Baba házát megjegyzé krétával, s midőn elérkezett az első ajtóhoz, melyet Morgiane fejérrel jegyzett, figyelmezteté, hogy ez az. Midőn azonban utjokat, hogy gyanusokká ne legyenek, késedelem nélkül folytatnák, s a harambasa észrevenné, hogy a másik ajtón ugyanolyan helyen szintazon jegy vagyon: figyelmezteté kalauzát, s kérdé: melyik az igazi? A kalauz megzavarodék, s nem is birt felelni, kivált midőn basástul látná, hogy a következő négy vagy öt ajtón szintazon jegy van. Esküdve megerősité a basának, hogy csupán egy ajtót jegyze meg. „Nem tudom,“ mondá tovább, „ki jegyezhette meg a többit ily hasonlón; de e zavarodásomban meg kell vallanom, hogy nem birom megismerni a magam által jegyzettet.“

A harambasa, ezuttal megcsalatva, a nagy piaczra mene, hol embereit a legelsőtől, kit előtalála, tudósitá, hogy ezuttal hiában fáradtak, s utjok sikeretlen marada, s hogy most nincs mit tenni egyebet, mint közös menedékhelyökre visszatérni. Ő maga adta a példát, s igy követé őt a többi azon renddel, melylyel jött.

Összegyülekezvén a csapat az erdőben ismét, széttágolá nekik a harambasa visszatértök okát. A kalauz azonnal egyetértőleg halálra itéltetett. Önmaga bünösnek vallá magát, elismervén azt, hogy jobban kellett volna vigyáznia, s igy eltökélve nyujtá nyakát oda annak, ki fejét testétől elválasztá.

Minthogy az egész társaság boldogulására igen fontos vala, hogy e rajtok történt csin boszutlan ne maradjon, egy másik haramia álla elő, ki e dolog átvehetését mint különös kitüntetést kérte ki. A dolog megengedtetett. Ő elindul, megfizeti Baba Mustafát, mint az első, s azután bekötött szemmel Aly Baba házához vezeti. Ő azt azonnal egy nem annyira szembetünő helyen veressel jegyzé, azt vélve, hogy ez által annál könnyebben ismeri ki a fehéren jegyzettek közül.

De nemsokára ezután Morgiane ismét kimene a házból, épen ugy, mint az elébbi napon, s hazajövet éles szeme felfödözé a veres jegyet. Ugyanugy tanakodék, mint elébb, s e jegyet is szintazon helyre ráirá a szomszéd ajtókra veressel.

A haramia visszatérte után az erdőbe előrevigyázását az egész csapat előtt csalhatatlannak hiresztelé, ugy hogy a megjegyzett házat már nem lehet eltéveszteni. A harambasa s emberei vele együtt hitték, hogy a dolognak most bizonyosan el kell sülni. Azért szintazon rendben s azon vigyázattal, mint azelőtt, és szintugy fegyverkezve is, a városba lopózának a feltett gonosz szándék végrehajtására, s a harambasa mindjárt bejövet mene Aly Baba utczájába a haramiával, de szint azon akadályokra talált, mint először. A harambasa ezért haragra lobbant, s a haramia szintugy megzavarodék, mint az első.

Igy tehát kénytelen vala a harambasa embereivel még az nap visszavonulni, még pedig szint oly elégedetlenül, mint előttevaló napon. A haramia, mint ezen isméti csalódásnak oka, hasonlólag megnyeré büntetését, melynek önként alája veté magát.

A harambasa, ki csapatját két derék emberrel látá megfogyni, attól félt, hogy a csapat még inkább megkevesedhetnék, ha Aly Baba háza utáni kémlelődésekben másokra bizza magát ezután is. Példájokból kitanulta, hogy inkább alkalmasak vakmerő erőszakoskodásokra, mint olyas dolgokra, hol ravaszsággal kell diadalmaskodni az akadályon. Ezért maga indula el a városba, s Baba Mustafától vezetve, ki neki szintazon szolgálatokat tevé, mint csapatja elébbi két követének, nem vesződött Aly Baba házának bélyegzésével, hanem azt jól megnézte, nemcsak figyelmes szemlélgetéssel, hanem több izben fel s alá is mene előtte, ugy hogy már sehogy sem hibázhatá el.

Most a harambasa megelégedve utjával, s mindenről a mit kivána, tudósitva, visszatért az erdőbe, s midőn a sziklabarlangba, hol a haramiacsapat várta, belépne, monda nekik: „Bajtársaim, már most semmi sem gátol, a rajtunk ejtett károsodást tökéletesen megboszulni; mert én valóban ismerem azon bünös házát, kire a boszunak esnie kell. Utközben gondolkodtam róla, hogyan kelljen ezt végrehajtani, ugy hogy buvóhelyünkről, annál inkább pedig kincsünkről meg ne tudjon senki semmit is; mert ez azon czél, melyet munkálkodásunk közben szemmel kell tartanunk, különben az elébb árthatna, mint használna. Hogy e czélt elérhessük“ folytatá a harambasa tovább, „a következőt gondoltam ki, melynél előre megmondom, ha elbeszélvén, valamelyiknek még jobb gondolatja találna támadni, azt közölje velünk.“

Most megmagyarázá nékiek, miként szándékozik azt végrehajtani, s minekutána mindnyájan helybenhagyák, parancsolá nekik a szomszéd falukba, helységekbe és városokba széledni, s tizenkilencz öszvért, egy teli s harminczhét üres olajos tömlőt olajszállitásra venni.

Egy pár nap alatt mindent összeszerzének a haramiák. Minthogy az üres tömlők szája az ő czéljára egy kevéssé szűkek valának, kevéssé nagyobbra fejteté, s minekutána mindenikbe belebuvatott emberei közül egyet-egyet a szükséges fegyverekkel, s lélekzés végett csak egy hasitást hagyván nyitva: beköté ugy, mintha olaj lett volna bennök, s hogy még inkább csalja a szemet, kivülről a teli tömlőből vett olajjal kené meg.

El lévén az egész dolog rendelve, s a tömlőkben rejtező harminczhét haramia a teli olajos tömlővel együtt fel lévén az öszvérekre rakva, a harambasa, mint vezérök, meghatározott órakor a város felé indult, s kivánsága szerint épen alkonykor, napnyugta után valami egy órával érkezett oda, hol egyenesen Aly Baba házának tartott, hogy ott kopogtatván, a házi gazdától maga s öszvérei számára szállást kérjen. Kopogtatásra nem vala szükség, mert Aly Baba épen esti fris levegőt szivni álla az ajtóban. Azonnal megállitá öszvéreit, s Aly Babához fordulva mondá: „Uram, én az olajt itt igen messziről hozom, hogy holnap a piaczon eladhassam, s ily későn már nem tudok hol keresni szállást. Ha talán nincs terhére, tegye meg azon szivességet, s fogadjon ez éjszakára házába; én nagy köszönettel fogok érte tartozni.“

Noha Aly Baba a most vele beszélő embert már látta, sőt beszélni is hallotta az erdőben, még sem ismerheté meg ezen olajárús álarczában ama negyven haramia basáját.