Part 17

Saadi és Saad ez új tüneménytől szintugy meg valának lepetve, mint én; sőt én még sokkal nagyobban, minthogy a csalmát megismerém ugyanannak, melyet az ölyv ragada volt el tőlem. Álmélkodva szemlélvén meg azt közelebbről, s forgatván minden oldalra, kérdém két barátomat: „Uraim, képesek volnátok-e még arra emlékezni, hogy ez azon csalma, melyet viseltem az nap, midőn legelébb volt szerencsém tőletek megszólittatni?“

„Nem hinném“ mond Saad, „hogy Saadi jobban ügyelt volna rá nálamnál, de egyikünk sem fog róla kételkedhetni, ha a száz kilenczven arany benne találkozik.“

„Uram“ válaszolék, „nincs oka kétkedni, hogy ez valósággal azon csalma; mert azontul, hogy igen jól ismerem, nehézségéről is veszem észre, hogy nem más, mit maga is észre vehet, ha nem sajnálja kezébe venni.

Gyermekeimnek adván a belőle kivett madarakat, általadám neki; ő azt kezébe vevé, azután Saadinak adá, hogy ez is megitélhesse nehézségét.

„Elhiszem hogy a te csalmád“ mond Saadi, „de még inkább meg fogok erről győződni, ha a százkilenczven aranyat magam előtt fogom látni.“

Kezembe vévén ismét a csalmát, folytatám: „Uraim, nézzék meg legalább, kérem, minekelőtte hozzá nyuljak, hogy nem ma óta van még csak a fán, s hogy állapotja, valamint a benne minden emberi kéz nélkül oly puhán rakott fészek, bizonyos jelei, hogy az a nap óta van itt, mióta tőlem az ölyv elragadá s hogy e fára tevé, vagy ejté, s fennakada ágai között. Ne vegyék rosz néven, ha erre figyelmeztetém, mert én részemről sokért nem adom, ha csak legkisebb gyanuját is elhárithatom magamról a csalásnak.“

Saad segite szándékomban. „Saadi“ mond ő, „ez téged illet, nem engem, ki mindig azt hittem, hogy Hasszán bennünket nem ámit.“

Mig Saad igy beszéle, levevém a kendőt, mely a csalmának belső sapkáját több izben övezé körül, s ki huzám az erszényt melyet Saadi azonnal annak ismere el, melyet nekem adott. Előttök üritém ki a szőnyegre, s mondám azután: „Uram, itt vannak az aranyok, olvassák meg magok, s nézzék meg, teljes-e a szám?“

Saad tizével állitgatá fel sorjában, mig mind a száz kilenczven együtt nem volt, s ekkor Saadi, nem tagadhatván ily szembetünő igazságot tovább, felém fordulva mondá: „Hasszán, megengedem, hogy e százkilenczven arany nem segithete semmit is gazdagulásodban. De a másik százkilenczven arany, melyet egy korpás fazokba dugtál, mint velem el akarod hitetni, szolgálhatott legalább arra.“

„Uram“ felelék erre, „én ez utolsó summára nézve szintugy megmondtam az igazat, mint az elsőre nézve. Csak nem akarja talán, vegyem vissza szavamat, hogy hazugságot mondjak?“

„Hasszán“ mond Saad hozzám: „hagyd Saadit véleményében. Én szivesen elengendem neki, ha azt gondolja, hogy ez utolsó summával boldogságod felét köszönöd neki, csak azt engedje meg, hogy én másik felére nézve a neked adott óndarabbal szinte segitélek benne, s ő a drágakő találását a hal hasában nem hozza kétségbe.“

„Saad“ mond Saadi, „én mindent akarok, mit te akarsz csak az egyet engedd hinnem, hogy pénzt csak pénzzel szerezhetni.“

„Hát ha“ mond Saad, „ha a történet ugy akarná hogy egy ötvenezer aranyat érő gyémántot leljek, s azon summát valósággal meg is kapnám érte, akkor is pénzen szereztem volna ezen összeget?“

Ezzel vége lőn a vitának. Felkelénk, s visszatérénk a házhoz, s minthogy az ebéd már fel vala tálalva, asztalhoz ülénk. Ebéd után vendégimet magokra hagyám, hogy azalatt a nap legnagyobb forróságát elmulni hagyván elméjöket csillapitsák le, azalatt elmenék, s kulcsáromnak, ugy szinte kertészemnek a szükséges parancsokat adám. Azután ismét visszatértem hozzájok s különbféle érdektelen tárgyról mulatánk, mig a legnagyobb hőség elmult; azután a kertbe menénk, hol a hüvösben naplementig maradánk. Erre mind a hárman lóra ülénk, s egy rabszolga kiséretében, a legszebb hold világánál az éj mintegy második órája körül megérkezénk Bagdádban.

Magam sem foghatom meg, embereim minő gondatlanságából történt, hogy a lovak számára kifogyott az árpa. A gabonatárak már be zárva, s messzébb valának, hogy sem ily későn még lehetett volna oda küldeni.

Rabszolgáim egyike a szomszédságban keresgélt, s talált még is egyik boltban egy fazék korpát. Megvette a korpát, s edényestül elhozta, azon feltétel alatt, hogy ez utolsót, másnap ismét visszaszolgáltassa. A rabszolga a korpát a jászolyba önté, s midőn ott szélyelteregetné, hogy midenik lónak kijusson a maga része, egy kendőt érze kezei között, mely összecsomózva s igen nehéz volt. Ő nekem a kendőt azon módon, mint találta, általhozta, s általadásakor mondá, hogy talán ez azon kendő, melyről gyakran halla beszélni, ha a történetet barátimnak beszélém el.

Örömtelve mondám jóltevőimnek: „Uraim, az ég nem akarja, hogy elváljanak tőlem, minekelőtte a dolog valóságáról, melyet eddig is mindig erősiték, meg nem győződtek. Itt van – mondám Saadihoz fordulva, – a másik száz kilenczven arany, melyet kezéből kaptam, én e kendőről ismertem rá.“

Felbontám a kendőt, s szemök előtt olvasám le a summát. Az edényt is előhozatám. Én ismét rá ismerék, s feleségemhez küldém azon kérdéssel, hogy ismeri-e; meghagyva egyuttal, hogy a történetről senki emlitést se tegyen. Azonnal rá ismert, s azt izené, hogy ez azon edény, melyet korpával telve cserélt ki mosó-földért.

Most végre Saadi megadá magát, s hitetlenségéből megtérve, mondá Saadnak: „Most engedek, s elismerem veled, hogy a pénz nem mindig biztos szer pénzgyüjtésre s gazdagodásra.“

Saadi végezvén beszédét, mondám neki „Uram, nem merem azon ajánlást tenni, hogy azon háromszáz nyolczvan aranyat, melyet az ég ma hozott ismét napfényre, hogy rosz vélekedését igazságszeretetemről megczáfolja, ismét vegye vissza. Meg vagyok győződve, nem oly szándékkal ajándékozá azt nekem, hogy valaha ismét visszakivánja. Én részemről megelégszem azzal, mit az egek más oldalról juttatának, s igy nem kivánom e pénzt; s igy reménylem, nem fogja ellenzeni, ha a pénzt holnap a szegények közt osztom el, hogy ezért bennünket valaha megjutalmazzon az Isten.“

A két jó barát még ez éjt is nálam tölté. Következő reggel megölelének, s visszatérének mindegyike tulajdon lakába, megelégedve a nálam talált fogadtatással, s azzal, mint magok láták, hogy Isten után egyenest nekik köszönhető szerencsémet jól forgatom. Én szinte meglátogatám mindegyikét, hogy köszönetemet még külön is megtegyem. Azóta nagy becsületemnek tartom, hogy megengedék, velök barátkoznom, gyakran látogathatnom, s velök beszélhetnem.“

Harun Arreschid Kodjah Hasszán elbeszélését oly nagy figyelemmel hallgatá, hogy csak ennek elhallgatásából vevé észre végét. Erre mondá neki: „Hasszán, régóta nem hallék semmit is beszélni, ami annyira mulattatott volna, mint azon csodálatos utak, melyeken tetszék az égnek téged még e világon szerencséssé tenni. Ezért ajándékinak jó használása által folyvást háládatosnak is kell mutatni magadat iránta. Egyuttal azt is megmondom, hogy a gyémánt, mely téged szerencséssé téve, jelenleg kincseim között van, s igen örülök megtudhatni, hogyan kerüle oda. Minthogy azonban Saadi szivében még mindig kételkedhetik e gyémánt rendkivüli jelességén, melyet legdrágábbnak s legcsodálatraméltóbbnak tartok minden birtokim közül, azt akarom, Saaddal együtt vezesd ide, hogy kincstartóm neki megmutathassa, s ha legkisebb hitetlenség volna is még benne, ismerje el itt, hogy a pénz maga nem mindig legbiztosb eszköz szegénynek rövid idő alatti s különös fáradság nélküli gazdagitására. Akarom szinte, hogy e történetet beszéld el kincstárnokomnak, hogy ez irassa le, s tegye el a gyémánt mellett.“

Midőn erre a chalyf Kodjah Hasszán, Sidi Numan, és Baba Abdallahnak feje biczczentésével értésekre adá megelégedését, leborultak fejedelmi széke előtt, s bucsut véve eltávozának.

Aly Baba s a negyven haramia története.

Perzsiának egy városában élt két testvér, az egyik Kassim, a másik Aly Baba névvel. Minthogy atyjoktól öröklött kevés vagyonon egyaránt osztozának, azt kellene hinni, hogy körülményeiknek is körülbelül egyformáknak kell lenni. A történet azonban másként akará.

Kassim megházasodék, s menyekzője után rövid időre neje igen jó karban levő boltot, gazdagon rakodott árutárt s fekvő jószágokat örökle, melyek őt egyszerre jó állapotba helyezék, s a város egyik leggazdagabb kereskedőjévé tevék.

Aly Baba ellenben, ki szintoly szegény feleséget veve el, mint maga volt, igen szegényen élt, s maga s övéi eltáplálására az volt keresete, hogy a közel erdőbe mene fát vágni, s azt három tulajdon szamarán a városba vitte eladni.

Egykor Aly Baba szintén az erdőben vala ismét, s épen annyi fát vágott, mennyi szamarai terhelésére elegendő volt, midőn messziről nagy porfelleget láta kerekedni, mely egyenes irányban azon hely felé tartott, hol ő épen vala. Szorosan vigyáza rá, s nemsokára számos lovas sereget különböztethete meg, mely legjobb rendben közeledék.

Noha a környéken zsiványoknak soha sem hallották hirét is, mégis azon gondolatra vetemedék Aly Baba, hogy e lovasok azok lehetnének, s nem aggódván, mi lesz szamaraiból, csak személye menekedhetéséről gondolkozék. Egy fára mászott, melynek levelei csekély magasságban rendkivül sürüek valának, s ezek között annyival nagyobb bizalommal üle le, minthogy onnan, maga nem láttatva, mindent megláthata.

A lovasok, mindnyája nagy, erős, jól öltözve s fegyverkezve közeledének a sziklához, s Aly Baba, ki negyvent számlála, tekintetök s készületöknél fogva nem kétkedék tovább, hogy valóban zsiványok. Nem is csalatkozott. Valósággal zsiványok valának, kik, a környéket nem háborgatván, rablásaikat messze távolban űzék, s itt csak összejövetelöket tarták. A mit itt láta, még inkább megerősité véleményében.

Mindegyik lovas lekantározá lovát, megköté, a nyereg hátulján volt árpás tarisznyát fejére akasztá, s levevé róla a batyut. A legtöbb batyuk nehézségéből Aly Baba azt itélte, hogy azokban csupa arany és ezüstpénznek kell lenni.

A legderekabbik közülök, kit Aly Baba a zsiványok kapitányának tartott, batyujával terhelve a sziklához közeledék, mely tőben vala a nagy fa mellett, hová Aly Baba rejtezett, s minekutána nehány bokor között elmene, e szavakat mondá: Sesam nyilj meg! még pedig oly fenhangon, hogy Aly Baba meghallá. A mint a harambasa e szavakat kimondá, megnyilt egy ajtó, s minekutána embereit maga előtt bebocsátá, maga is bemene s az ajtó bezáródék.

A zsiványok sokáig maradának a sziklában, s Aly Baba félvén, nehogy közülök egy, vagy talán valamennyi is azon szempillanatban, midőn helyét szabadulása végett elhagyná, kijőjenek, kénytelen vala a fán maradni, s türelmesen várakozni. Mindamellett kisértetbe jött leszállani, a fához kötött két lovat elragadni, egyikre felülni, másikat kantáron vezetni, s szamarait maga előtt kergetve a város felé sietni, azonban e terv bizonytalan kimenetelétől félve, inkább a bizonyosabbat választá.

Végre az ajtó ismét kinyilt, s a negyven zsivány kijöve, még pedig a kapitány, ki utolsó mene be, most legelső jöve ki, s a többit maga előtt lépteté el. Aly Baba őt e szavakat hallá mondani: Sesam záródjál! mire az ajtó ismét bezáródék. Mindegyik lovához mene, felkantározá ismét, batyuzsákját felköté s felüle. Indulásra látván a harambasa készen mindnyáját, előttök indula meg, s igy eltávoztak ismét azon uton, melyen jöttek.

Aly Baba nem szállott le a fáról azonnal. „Elfelejthettek,“ igy szóla magában, „valamit, a miért kénytelenek lehetnének visszatérni, s ezen esetben megfoghatnának.“ Addig néze utánok, mig végre eltüntek szemei elől, s nagyobb bátorság kedvéért csak sokára azután jött le. Eszében tartván a szavakat, melyekkel a harambasa az ajtót kinyitá és becsuká, kiváncsi volt megpróbálni, vajjon e szavak szintazon foganatuak-e, ha ő mondja ki. Azért általvergődött a bokrokon, s itt csakhamar észre vette a mögöttük rejtező ajtót; azután elébe állott, s mondá e szavakat: Sesam nyilj meg! s az ajtó tüstént sarkig feltárult.

Aly Baba homályos és setét helyet reményle látni, de mint bámult el, midőn emberi kezek által magas boltozat formára kivájt, világos, bő és téres helyet szemléle, mely felülről a sziklák közé rejtett nyilásból vevé világát. Láta ott sok eleségneműt, gazdag árucsomagokat felhalmozva, selyem és brokát-anyagokat, nagy értékü szőnyegeket, s kivált sok arany és ezüstpénzt, mely részint rakásra halmozva, részint bőrzsákokban és erszényekben feküvék egymáson. Mind e dolgok látására ugy rémlett előtte, mintha e sziklabarlang nemcsak nehány esztendő, hanem már századok óta szolgált volna haramiák buvóhelyeül.

Aly Baba nem tétováza, mitevő legyen. Belépe a barlangba, s alig vala benn, ez be is záródék utána; ez őt azonban nem nyugtalanitá; hiszen tudta a titkot kinyitására. Ő itt nem bántá az ezüstöt, hanem csak a vert aranyat, kivált pedig a zsákokban lévőt. Ebből több izben annyit vett el, mennyit csak elbirt, s a mennyi elegendő volt azalatt elszéledt három szamarának megterhelésére. Összekeritvén azokat a sziklához, megterhelte zsákokkal, s hogy ezeket egy kevéssé elrejtse, felül fát raka rájok, ugy hogy abból senki sem vehete észre semmit is. Elvégezvén ezt, az ajtó elébe állott, s alig mondá e szavakat: Sesam záródjál! már be is záródék; – mert ez valahányszor bemene, magától bezáródék, s valahányszor kijöve, nyitva marada.

Ez meg levén, Aly Baba a város felé tartott, s megérkezvén házánál, a három szamarat egy kis udvarba hajtá, s az ajtót maga után jól bezárá. Azután a kincset fedező kevés fát leraká, s a zsákokat házába vivé, s ott a nyoszolyán ülő felesége előtt rendben leraká.

Felesége a zsákokat kezébe vevé, s érezvén, azokat pénzzel lenni tele, gyanakodott, hogy férje talán lopta, a miért is, behordván ez mindnyáját, nem tartózkodhatott e kérdéstől:

„Aly Baba, csak nem voltál talán oly elvetemedett, hogy e zsákokat…“ de Aly Baba igy vága szavába: „csendesen édes feleségem, ne töprenkedjél azon; én nem vagyok tolvaj, ha csak azt nem nevezik tolvajságnak, ha haramiáktól vesz el az ember valamit. Fel fogsz hagyni e rosz vélekedéssel felőlem, ha szerencsémet elbeszéltem.“

Ő a zsákokat kiürité, ugy hogy abból nagy rakás arany lett, mely feleségét majdnem elvakitá. Erre történetét elejétől végig elbeszélé, s végre mindenek előtt ajánlá, hogy a dolgot titokban tartsa.

Midőn felesége álmélkodásából egy kissé feleszmélt, örült férjével a nekik jutott szerencsén, s az előtte heverő rakás aranyat darabonkint akará megolvasni.

„Édes feleségem,“ mond Aly Baba hozzá, „nincs jó dolgod; mit akarsz itt tenni? mikor végeznéd el a számlálást? én gödröt készitek, s abba elásom; mert nincs veszteni való időnk.“

„Mégis jó volna“ mond az asszony, „ha csak hozzá vetőleg is tudnánk, mennyi. Én a szomszédba megyek egy kis mértéket kölcsönözni, s azzal majd méregetem, mig te a gödröt ásod.“

„Édes asszony“ mond erre Aly Baba, „a mit itt tenni akarsz, haszontalan, s ha szavamat fogadnád, abbanhagynád. Azonban tégy tetszésed szerint; csak el ne felejtsd a dolgot titokban tartani.“

Kivánsága kielégitésére elmene Aly Baba felesége nem messze lakó Kassim sógorához. Kassim nem vala otthon, s ezért annak feleségétől kére kevés időre kölcsön egy mértéket. A sógorasszony kérdé nagyra vagy kicsire van-e szüksége, s Aly Baba neje kicsit kére.

„Igen szivesen“ mond a sógorasszony, „csak várjon egy keveset, mindjárt elhozom.“

A sógorasszony keresé s megtalálá a mértéket, ismervén azonban Aly Baba szegénységét, kiváncsi volt megtudni, minő gabonát akar vele annak neje mérni, s eszébe juta a mérték fenekére észrevétetlenül egy kevés faggyút ragasztani. Erre visszatért, a mértéket Aly Baba feleségének adá, s hosszas kimaradásáért azzal mentegeté magát, hogy még keresnie kellett.

Aly Baba felesége visszatért, a mértéket a rakás aranyra tevén, tele tölté, s azután egy kevés távolságban a nyoszolyára önté, mig mind meg nem mérte, s ő a mértékek nem csekély számával igen meg vala elégedve.

Mig Aly Baba az arany elásásával foglalatoskodék, neje, hogy sógorasszonyának megmutassa rendességét s pontosságát, visszavitte a mértéket, arra nem is ügyelve, hogy fenekéhez egy arany ragada.

„Sógorasszonyom“ mond ez hozzá visszaadás közben, „látja, hogy mértékét nem tartám felettébb sokáig magamnál; igen sok köszönettel tartozom érette, itt van ismét.“

Aly Baba neje alig fordita hátat, midőn Kassim felesége megnézé a mértéket alul, s nem kevéssé csudálkozék, azon aranyat találni. Azonnal irigység fogta el szivét testvére iránt.

„Hogy“ mond ő, „Aly Babának annyi az aranya, hogy mérheti? s hol vette ez a nyomoru azt a sok aranyat?“

Férje, Kassim, mint tudjuk, nem vala honn, hanem boltjában, honnan csak este tért haza. Örökkévalóságnak tetszett előtte az idő, mig haza jön, oly nagy volt nyugtalansága, hogy vele, e neki is szintoly meglepő ujságot közölhesse.

Kassim hazatértekor mondá neki felesége: „Kassim, te magadat gazdag embernek tartod, azonban tévedsz; mert Aly Baba végtelenül gazdagabb náladnál, ő aranyát nem számlálja már többé mint te, hanem itczével méri.“

Kassim e rejtély megfejtését kivánta. Az asszony meg is tevé azt, elbeszélvén, mi okos móddal tevé e felfödözést, egyuttal megmutatá neki a mérték fenekéhez ragadt aranyat, mely oly régi vala, hogy az uralkodónak reá vert neve előtte egészen ismeretlen volt.

A helyett, hogy testvérének juthatott szerencsén igaz szivből örvendene, Kassim inkább halálos irigységet forrala miatta, s majd nem is alhaték egész éjszaka. Következő nap még napfelkelte előtt mene hozzá. Minthogy pedig a gazdag özvegygyel való összekelése óta nem is bánt vele többé ugy mint testvérével, s e nevet már el is látszék felejteni, következő szavakkal szólitá meg:

„Aly Baba, te dolgaidban még felettébb visszatartózkodó vagy; te a szegény, nyomoru s koldus szerepét játszád, s itczével méred az aranyat.“

„Édes bátyám“ felel Aly Baba, „nem értlek, miről beszélsz; beszélj magyarábban.“

„Csak ne tettesd magad oly tudatlannak,“ mond Kassim, mutatva neki e szavaknál a feleségétől kapott aranyat, s kérdé tovább: „hány darab ilyen aranyod van, mint ez, melyet feleségem a tiednek tegnap kölcsönzött mérték fenekéhez ragadva talált?“

E szavakból észre vevé Aly Baba, hogy neje nyakassága miatt Kassim s felesége már megtudák azt, mit ő legmélyebb titokként akara tartani. A hiba azonban már megtörtént, s nem volt többé jóvá tehető. Nem mutatva bátyjának legkisebb álmélkodás vagy harag jelét is, elbeszélé neki, mily véletlenül és hol fedezé fel a zsiványok búvó-helyét, s ha a dolgot jól eltitkolja, e kincsnek egy részét ajánlá neki.

„Ezt amugy is megkivánom,“ mond Kassim kevélyen, „de azontul“ folytatá, „körülményesen akarom tudni, hol fekszik e kincs, továbbá közelebbi ismertető jeleit, s hogy juthatnék beléje magam is, ha kedvem tartaná; különben feladlak a törvényhatóságnál. Ha megtagadod tőlem, nemcsak semmit sem reménylhetsz tovább, hanem még azt is, a mit már elhoztál, elveszted, holott ellenben én, azért, hogy feladlak, a magam részét megkapom.“

Aly Baba inkább természeti jószivüségből, mint embertelen bátyja gonosz fenyegetőzéseitől megijedve, kivánsága szerint mindenről tudósitá, még azon szavakról is, melyekkel ki s bejárhat.

Kassimnak több nem kelle. Elhagyá őt azon feltétellel, hogy megelőzze. Azon reménynyel, hogy magáévá tehesse az egész kincset, következő nap hajnalban, a kincscsel megtöltendő nagy ládákkal terhelt tiz öszvérrel utnak indult, feltevén magában, hogy másod izben a barlangban találandó teher mennyiségéhez képest még többet viszen magával. Az Aly Babától jegyzett utat választva, a sziklához ére, ráismere a jegyekre s a fára, melyen Aly Baba el vala dugva. Erre keresi az ajtót, megtalálja, s e szavakat mondja: Sesam, nyilj meg! Az ajtó megnyilik, ő belép, s utána azonnal ismét bezáródik. A barlang szemlélésekor elbámul, abban sokkal több kincseket találván, mint a hogy Aly Baba elbeszéléséből gyanithatá, s álmélkodása az egyes dolgok szemlélésének mindinkább nevekedék. Gazdagságokat szerető fösvény ember létére – mert ez vala – az egész napot is eltöltötte volna e temérdek mennyiségü kincsek szemlélésével, ha eszébe nem jutott volna, hogy tulajdonképen aranyat elvinni, s tiz öszvérére rakni jött ide. Felvett tehát annyi zsákot, a mennyit csak birt, s midőn az ajtóhoz jöve, hogy kinyissa, s feje tele volt más gondolatokkal, ugy tapasztalá, hogy a szükséges szavat elfelejté, s Sesam helyett mondá: Árpa nyilj meg! Csodálkozék, midőn látná, hogy az ajtó nem nyilik; több gabonanemek nevét is előhozá, de az ajtó csak nem nyilott meg.

E véletlen esetre Kassim nem vala elkészülve. Azon veszedelemben, melyben szemlélé magát, elrémül, s minél inkább iparkodék a Sesam szóra emlékezni, annál inkább megzavarodék elméje, s igy rövid időn olyan lett előtte e szó, mintha sohasem hallotta volna nevezni. Földre veti a felszedett zsákokat, nagy léptekkel fel s alá jár a barlangban, s az őt körülvevő kincsek nem érdeklik többé. Azonban Kassim hadd sirassa sorsát, ő nem érdemes szánakozásunkra.

A haramiák dél felé visszatérének barlangjokhoz. Közeledvén, s Kassimnak ládákkal terhelt öszvéreit megpillantván a szikla körül, nyugtalanokká levének ez uj jelenet miatt, lóhalálába ugratának elő, Kassimnak meg nem kötött, s ide s tova szabadon legelésző tiz öszvérét szanaszét kergeték az erdőben, ugy hogy rövid időn eltüntek szemeik elől.

A haramiák nem fáradtak az öszvérek után: inkább gazdájok kitudásán valának. Azalatt, hogy nehány a sziklást kerülé meg, a harambasa a többivel leszálla lováról, s kivont karddal ment az ajtó felé; a szavakat kimondá, s az ajtó megnyilt.

Kassim a barlang kebelében, hallván a lódobogást, nem kétkedék többé a haramiák visszatértéről s végveszélye közeledtéről. Mindazáltal menekedhetés végett legalább egy próbára szánta magát, s azért elkészült, az ajtó nyiltával kiugrani. Alig hallá az elfelejtett Sesam szavat kimondatni, s az ajtót nyilni, oly dühösen rohana ki, hogy a harambasát földhöz verte ugyan, de ennek szintén kivont karddal várakozó czinkosaitól mégis azonnal kivégezteték.

E büntetés után a haramiák első gondja volt a barlangba menés. Közel az ajtóhoz találák a Kassimtól összehordott zsákokat, hogy azokat öszvérein haza vigye, s ezeket ismét régi helyeikre tevék, észre nem véve azon hiányt, mely a Baba által elvitt zsákok miatt támadt. E jelenésen tanácskozva s gondolkozva, azt megfoghatták ugyan, hogyan jöve Kassim ki, de hogyan juthata be a barlangba, azt végképen el nem gondolhaták. Eszökbe juta ugyan, hogy felülről ereszkedheték le, azonban a világot bebocsátó nyilás oly magas, s a szikla teteje kivül oly járhatatlan, hogy azt egyetértőleg megfoghatatlannak nyilatkoztaták. Hogy az ajtón jöhetett volna be, nem is hitték, ha csak kinyitási titkát nem tudta volna; pedig vélekedésök szerint épen ezt nem tudja kivülök senki.

Akárhogy történt azonban, itt közös kincseik biztositása volt a fődolog; azért megegyeztek, hogy Kassim holt testét felnegyedelik, s a barlangban az ajtótól nem messze jobbról balról két negyedet akasztanak oda elrettentő például mindazoknak, kik talán elég vakmerők volnának hasonló próbatevésre; maguk pedig oly szándékkal indulának el utra, hogy csak hosszabb idő mulva térjenek ismét vissza barlangukba, ha már a rothadási bűz valamennyire eloszlék benne. E szándékot azonnal végre is hajták, s azután semmitől sem tartóztatva tovább, oda hagyák jó bezárt menedékhelyöket, lóra ültek, s oly irányban kóborlák be a sikot, hol a legjártabb karavánutak vonultak, hogy itt a karavánokat megtámadva, szokott rablásaikat üzzék.

Kassim neje azalatt nagyon szorongott, hogy besetétedvén, nem látná férjét visszatérni. Buslakodva mene Aly Babához, s mondá neki: „Édes sógorom, reménylem, fogja tudni, hogy Kassim bátyja ma az erdőbe mene, és mi végre. Mindekkorig nem tére vissza, már pedig sötét éj van; attól tartok, hogy valami veszély érte.“

Aly Baba utolsó szóváltásuknál fogva bátyjának ez utját gyanitá, s ezért az nap nem mene az erdőbe, nehogy neki gyanakodásra szolgáltasson okot. Nem tévén neki semmi olyas szemrehányást, mely őtet vagy férjét, ha még élne, legkisebbé is megbánthatta volna, mondá neki, hogy azért ne szomorkodjék, mert Kassim nyilván jónak látja, hogy a városba csak késő éjjel térjen haza.