Part 16

„Hasszán Alhabbal“ mond az asszony kettőztetett hangon, „férjemnek hálói kiigazithatására egy darab ónra van szüksége; ha volna házad körül egy darabka, kéretné általam.“

A Saadtól kapott ónnak emlékezete, kivált az által, a mi vetkezésemkor történt vele, még oly világosan forgott eszemben, hogy el nem feledkezhetém róla. Mondám azért szomszédasszonyomnak, hogy van, s csak várjon egy kevéssé, nőm azonnal oda adja neki.

E lármára szinte felserkent feleségem, felkél, setétben tapogatódzva megtalálja a kijegyzett helyen az óndarabot, s egy kevéssé kinyitván az ajtót, kiadja szomszédasszonyomnak.

A halász neje megörülve, hogy hiába nem jött, mondja feleségemnek: „Szomszédasszony, az én és férjem öröme e miatt oly nagy, hogy érte mindazon halakat igérem, melyeket férjem hálójának első vizbe vetésekor fogand; tudom, ő adott igéretemet nem másolandja meg.“

A halász, megörülve, reménysége ellenére is megkaphatni az ónat, helybenhagyá neje irántunk tett igéretét. „Nagyon köszönöm“ mond ő „hogy e tekintetből szándékomat megelőzted.“

Hálóit végkép kiigazitván, szokása szerint hajnal előtt két órával halászni mene. Hálóinak első kivetésekor csak egyetlen egy, de egy rőfnél hoszabb, s arányos vastagságu halat fogott. Ezután többször is beveté még hálóját, s igen szerencsés volt, de valamennyi halai között egy sem volt, mely az elsőnek csak nyomába is érhetett volna.

A halásznak elvégzett halászatjától haza térve első gondja én valék, ki nem kevéssé csudálkoztam, midőn őt munkám mellett egy hallal terhelve látam elém lépni.

„Szomszéd“ igy szólita, „feleségem a múlt éjjel irántami szivességéért azon halat igéré, melyet hálóm elő kivetésekor fogandok, s én helyesnek találám igéretét. Kelmed számára az Isten csak ezen egyet adá, s kérem, vegye el tőlem. Ha egészen megtelt volna is hálóm, mind kelmedé lenne. Vegye el azért ugy a mint van, s elégedjék me vele.“

„Szomszéduram“ felelék erre, „az általküldött darab ón oly csekélység, mely meg sem érdemli, hogy ennyire magasztalja. Szomszédoknak aprólékos szükségeikben segiteniök kell egymást, s én csak azt tettem, a mit hasonló esetben viszont vártam volna. Azért, ha nem tudnám, hogy igaz szivből adja, s hogy meg is bántanám, ha azt tenném, ajándékát nem is fogadnám el. Mivel tehát szomszéd uram akarja, elfogadom, s tiszta szivből köszönöm.“

Ezzel vége lőn kölcsönös tisztelkedésinknek, s én a halat feleségemhez vivém.

„Nesze“ mondám hozzá, „a hal, melyet halász szomszédunk hozott az éjjel adott óndarab köszönete fejében. Ez, mit várhatunk Saad tegnapi ajándékától, melyet azon igérettel adott, hogy nekem szerencsét hozand.“

Egyuttal elbeszélém neki a két jó barát visszatérését, s azt, a mi köztünk történt.

Feleségem e nagy és vastag hal szemlélésére zavarodásba jött. „Mit gondolsz“ mond ő, „mit tegyünk vele? Vasrostunk nem tiszta s csak kis halakra való, s hogy halászlével főzzük, nincs elég nagy fazokunk.“

„Az a te dolgod“ mondám neki, készitsd el tetszésed szerint, akar sütöd, akar főzöd, én meg fogok vele elégedni.“ Ezt mondván dolgomra menék.

Elkészités közben feleségem a hal beléből egy nagy gyémántot húza ki, melyet tisztán leöblögetve, puszta üvegnek tartott. Ő ugyan hallott már gyémántokról beszélni, de ha látott, vagy kezében forgatott volna is már, még sem ismerte eléggé, hogy megkülönböztethette volna. Azért legkisebb gyermekünknek adá, hogy többi testvéreivel játsszék, kik mindnyájan sorban akarván megnézni s megtapintani, váltogatva egymás kezébe adogaták, hogy szépségét, fényét s tüzét csodálják.

Meggyujtatván estve a mécs, játékjokat még mindig folytató gyermekeink észrevevék, a mint feleségem vacsora készitéskor történetből a mécs előtt elmene, s igy árnyékot okoza, hogy az fényt ada magától, s e miatt a gyermekek egymás kezéből kiragadák, hogy próbákat tegyenek véle. E miatt az apraja sirt, ha a nagyok nem hagyák addig kezökben, mig akarták, s ezek lecsillapitásokra kénytelenek valának nekiek a követ ismét visszaadni.

Minthogy gyakran csekélység is elegendő ok gyermekek mulatására vagy összevesztésére, s minthogy ez gyakran szokott közöttök történni, sem én sem feleségem nem ügyeltünk rá, mi adhata okot e fülhasogató lármára s czivódásra. Végre ez is megszünt, midőn a nagyobbak velünk vacsorához ültek, s az apróknak nőm részöket mindeniknek odaadta.

Vacsora után a gyermekek ismét összegyültek, s az elébbi lárma ujra kezdődött. Megtudni akarván czivódásuk okát, kérdém a legidősbiket, mért lármáznak olyan nagyon? „Édes atyám!“ felele ő „lármánk oka egy darab üveg, mely világit, ha háttal a mécs felé fordulva nézzük.“ Én kezembe adatám, s magam is megtevém a próbát.

A dolog különösnek tetszék, miért feleségemtől kérdém, miféle darab üveg az? „Nem tudom“ vala válasza, az egy darab üveg, melyet készitésekor a hal hasából huztam ki.“

Egyikünknek sem juta eszébe, hogy az egyéb lehetne egy darab üvegnél; próbáimat azonban tovább is folytatám. Feleségemnek mondám, dugja el a mécset a kandallóban. Ezt megtévé, s ekkor látám, hogy a vélt üveg darab oly világot derit maga körül, mely mellett le is fekhettünk. Ezért a mécset eloltatám, s az üveget magam tevém a kandalló párkányára, hogy világitson.

„Már ez“ igy szolék, „második haszna a Saadi barátjától kapott óndarabnak, hogy t. i. általa megkiméljük az olaj árát.

Látván gyermekeim a mécsnek eloltatását, s hogy azt az üvegdarab pótlá ki, e csodára oly visitó s fülrepesztő zajra fakadtak, hogy azt a szomszédság köröskörül hallhatta.

Én a feleségem szaporitók a lármát azzal, hogy hallgatást parancsolánk nekiek; czélunkat mindazáltal csak akkor érhettük el, midőn lefeküdtek, s az üvegdarab csodás fényéről módjok szerint még jó darabig mulatva, végre elalvának.

Erre magam s feleségem is szinte lefekvénk. Másnap reggel, az üvegdarabról többé nem is aggódva, szokott munkámhoz menék. Senki sem fog rajta csodálkozni, ha ez velem, mint oly emberrel történt, ki éltében ugyan üveget, de gyémántot soha sem látott, s ha valaha látott volna is, annak becséről s áráról sohasem tudakolódott.

Itt meg kell jegyeznem felségednek, hogy házam, s szomszédom háza között, csupán egy téglákkal kirakott, még pedig igen vékony kötésfal vala. Ez a ház egy, mesterségére nézve drágakőáros, igen gazdag zsidóé vala, s hálószobája a közfalnak düle. Már lefeküdtek s aludtak, midőn gyermekeim a legnagyobb lármát tevék; melyre felébredének és sokáig el nem alhatának ismét.

Másnap reggel a zsidó asszony maga s férje nevében átjöve panaszkodni, feleségemhez, hogy első álmában háborittatott.

„Édes Rachelem“ – igy hivák a zsidó asszonyt, mond feleségem hozzá, „igen sajnálom a történtet, s én bocsánatot kérek érette. Hiszen tudja a gyermekek szokását, hogy csekélységen néha nevetnek, máskor sirnak. Jőjön be, s megmutatom, mi szolgáltatott panaszára okot.“

A zsidó asszony belépe, s feleségem még a kandalló párkányzatán fekvő drága követ – mert ez valósággal az volt, még pedig igen jeles – megmutatá neki, mondván: „Nézze, ez üvegdarab volt oka minden tegnapi lármának.“ Mig a zsidó asszony, ki a drágaköveket igen jól ismeré, a gyémántot bámulva szemlélgeté, elbeszélé ez neki, miként találta azt a hal belsejében, s miként történt az egész dolog.

Elvégezvén feleségem beszédét, mond hozzá a zsidó asszony a gyémántot visszaadva: „Aischa, – e vala t. i. feleségem neve – kelmedként én is csak üvegnek tartom, minthogy azonban szebb a közönséges üvegnél, s minthogy egy épen hasonló darab üvegem van otthon, melylyel magamat ékesitni szoktam, s melyhez igen jól illenék, megvenném ha eladná.

Gyermekeim játszóeszközök eladásáról hallván, lármájokkal félbeszakaszták a beszédet. Kérvén anyjokat, tartaná meg, ugy hogy ez végre lecsillapithatásokra kénytelen vala nekik azt megigérni.

A zsidóasszony, kinek ismét haza kelle mennie, feleségemnek, ki őt a küszöbig kiséré, bucsuvétkor megsugá, ha kedve találna kerekedni ez üvegdarab eladására, meg ne mutassa senkinek, minekelőtte neki megizenné.

A zsidó már igen korán boltjába ment a drágaságok piaczára. Felesége utána siete hirül adni felfödözését, egyuttal leirá neki nagyságát, gondolható nehézségét, szépségét, fényét, s szép vizét, mindenek felett pedig éjjel világitó tulajdonságát, melyet feleségem őszinte beszéde közben magasztalt neki.

A zsidó feleségét tüstént visszaküldé azon parancsolattal, hogy nőmmel alkudozzék, eleinte csak keveset igérjen, azután a körülményekhez képest többet s többet, s végre akármi áron, az alkut kösse meg.

A zsidóasszony férje parancsolatja következtében feleségemmel, nem várván el, rászánta-e már magát a kő eladására, alattomosan alkudozni kezde s kérdé, megelégszik-e husz aranynyal érte? Egy darab üvegért – mert feleségem annak tartá, – az ajánlott összeget feleségem nagyon is sokallotta, mindazáltal az ajánlást sem el nem fogadta, sem vissza nem utasitá, hanem egyedül azt mondá a zsidóasszonynak, hogy erre elébb nem felelhet, mig velem nem szólott.

Azalatt épen munkámról tértem haza ebédre, midőn a kettő még mindig az ajtó előtt beszélgete. Feleségem megszólita, s kérdé, megengedném-e a halbelében talált üvegdarabot a szomszéd asszonytól ajánlott husz darab aranyért odaadhatni?

Nem válaszoltam azonnal elhatározólag, hanem azon nyomósságról gondolkodám, melylyel Saad az óndarab adásakor igéré, hogy ez tehet valaha szerencséssé. A zsidóasszony azt vélé, hogy ajánlását keveselvén, nem feleltem, mondá hozzám: „Szomszéd, adok érte ötvenet, megelégszik azzal?“

Látván, hogy a zsidóasszony husz aranyról hirtelen ötvenre ugrik, rá tartám magam, s mondám neki, hogy még igen messze van azon ártól, melyen eladni szándékozom.

„Szomszéd“ mond ő erre, „vegyen el érte száz aranyat; ez bizonyára felettébb sok, s még magam sem tudom, jóváhagyja-e férjem?“

Ezen ujabb ajánlásnál mondtam neki, hogy százezer aranyat kivánok érte, noha jól tudom, hogy a gyémánt sokkal többet ér, hogy azonban iránta s férje, mint szomszédunk iránt barátságos lehessek, nem kivánok többet, de ez összeget meg kell érte kapnom, s ha ők azon nem akarnák megvenni, más drágakőárusok még többet is fognának érte adni.

A zsidóasszony még inkább megerősite föltett szándékomban azon hévvel, melylyel az alkut meg akará kötni, több izbeli ajánlásival már ötvenezer aranyat igérvén, melyet azonban el nem fogadék.

„Többet“ mond az asszony, „férjem helybehagyása nélkül nem igérhetek. Csak estve térend haza, s azon egy szivességre kérem, legyen addig türelemmel, mig az szólott szomszédurammal s megnézte a gyémántot.“ A mit én meg is igértem neki.

Hazatérvén estve a zsidó, megtudá feleségétől, hogy velünk még nem kötheté meg az alkut, hogy már ötvenezer aranyat igért, s mily szivességre kért meg.

A zsidó ellesé az időt, midőn munkámról hazatértem. „Hasszán szomszéd“ igy szólita meg menésközben, „kérem mutassa meg a gyémántot, melyet neje feleségemnek mutatott.“ Beszólitám hozzám, s megmutatám neki azt.

Minthogy már alkonyodott, s a mécs még nem vala meggyujtva, a gyémántnak magától bocsátott világa s azon rendkivüli fénye, melylyel egész kezem meg volt világitva, azonnal meggyőzék a zsidót, hogy neje azt jól leirta. Kezébe vevé, sokáig nézé, s csodálni meg nem szünt. „Kedves szomszéd uram“ mond erre, „feleségem, mint nekem mondá, ötvenezer aranyat igére érte, hogy tehát megelégedhessék, még huszezerrel pótolom.“

„Szomszéd“, válaszolék, „neje talán megmondotta, hogy árát százezer aranyra határozám, vagy adjon annyit, vagy a gyémánt az én kezemben marad; itt nincs más középut.“

Egy darab ideig még alkudozott azon reménynyel, hogy talán elengedek még valamit; velem azonban semmire sem mehete, s azon félelmében, nehogy a gyémántot más drágakőárusoknak megmutassam – a mit meg is tettem volna – el sem is távozék, mig a kivánt árért meg nem köté az alkut. Egyuttal mondá, hogy a százezer arany készpénzben nincs ugyan házánál, de hogy másnap e tájon vagy még korábban is az egész összeget elhozandja, és hogy az alku megálljon, még az nap hozott két erszényt, mindeniket ezer aranynyal.

Meglevén igy a gyémánt eladatása, s én minden reménységen tul hirtelen meggazdagodván, köszöntem Istennek irántam mutatott jóságát s kegyességét, és egyenesen Saadhoz siettem volna háladatosan borulni lábaihoz, de lakását nem tudtam. Szintazt tettem volna Saadival is, kinek szerencsémért legelső köszönettel tartozám, noha velem való jó szándékában nem boldogult is.

Most azon valék, miként forditsam e temérdek pénzt legjobban hasznomra. Feleségem, kinek feje azonnal tele volt neme hiuságával, azonnal javaslá, vegyek neki s gyermekeinek drága köntösöket, továbbá házat, s azt gazdagon ékesitsem fel.

„Édes feleségem,“ mondám neki, „nem ily fennhéjázva kell kezdenünk. Bizzál bennem; idővel a te kivánságod is meg lesz. Noha a pénz csak kiadásra való, mégis ugy kell vele bánni, hogy abból egy tőke képződjék, hogy nem levén szükséges az egészhez nyulni, kamatjaiból lehessen élni. Ezen töröm most fejem s holnaptól kezdve e tőkét fogom lerakni.“

Jövő egész napot avval töltém el, hogy számos mesterségembeli, szintoly szegény emberekhez, mint én voltam, menék, s pénzt adva nekik, tehetségük s ügyességük szerint lekötelezém őket, mindenféle kötélgyártmányt készitni számomra azon igéretem mellett, hogy nem kell várniok, hanem a mint meghozzák a munkát, pontosan s jól megfizetendek érte. Harmadnap végképen megegyezék ilyformán valamennyi még hátralevő szegényebb sorsu kötélgyártókkal, s azóta ezen emberek egész Bagdádban nekem dolgoznak, s igen meg vannak elégedve azon pontossággal, melylyel teljesiteni szoktam tett igéretemet.

Minthogy ily számos mesterember arányosan sok munkát készite el, különféle helyeken rakházakat béreltem, melyekbe egy biztost tevék, részint a kész munka átvevésére, részint eladás végett nagyban és kicsinyben; mely rendelkezésemmel nemsokára tetemes nyereséget s nevezetes jövedelmet szereztem magamnak.

Idővel sok elszórt rakhelyeim egyesitésére egy nagy téres, de már dülőfélben levő házat vettem. Lerontatám, s helyére azt épitém, melyet felséged tegnap láta. De bármi szép is külseje, belül csak nagy padlásokból áll az áruk, s magam s családom számára való lakszobákból.

Már jó ideje elmult, hogy kis házamat odahagyva, a nagyba költöztem, midőn Saadi és Saad, kiknek eszükbe sem juték többé, egyszerre megemlékezének rólam. Sétálni indulván egy nap, rendkivül csodálkozának, midőn azon utczában, melyben mindig dolgoztam kötélgyártó műszeremmel, többé nem láttak. Kérdezősködtek, mivé lettem, élek-e még vagy meghaltam? Csodálkozások még inkább nevekedék, midőn meghallák, hogy az, ki után tudakozódnak, nagykereskedővé lett, s már nem hivják többé pusztán Hasszánnak, hanem Kodjah Hasszán Alhabbal, azaz: „Hasszán kötélgyártó kereskedőnek,“ s ki ez utczában kivülről palotához hasonló házat épite.

A két jó barát felkerese a megjegyzett utczában s Saadi, ki meg nem foghatá, hogy a Saad adta darab ón lehete alapja ez igen nagy szerencsémnek, monda útközben Saadhoz:

„Örömöm teljes, hogy én vetém meg Hasszan Alhabbal szerencséjét, de azt még sem hagyhatom helyben, hogy kétszáz arany helyett négyszáz arany kicsalására, két izben hazudott; mert hogy szerencséjét a tőled kapott óndarabnak köszönhetné, nem is képzelhetem s az eszébe sem jutna senkinek is.“

„Te igaz, ugy gondolkodol, felele Saad, de nem ugy én, s nem látom okát, miért vagy Kodjah Hasszán iránt oly igazságtalan, hogy őt hazugnak tartsad. Higyjed inkább, hogy az nekünk az igazat mondá, s hogy eszeágában sem volt azt tőlünk eltitkolni, s hogy épen az én adtam óndarab egyedüli talpköve szerencséjének. Kodjah Hasszán e dologban rövid idő mulva maga fog felvilágositani.“

Ily beszélgetés közben a két jó barát elért azon utczába, melyben vala házam. Tudakolták s megmutattatott nekik. – Midőn homlokoldalát látnák, alig akarák hinni, hogy az az; mindazáltal kopogtattak, s kapusom kinyitá előttük a bejárást.

Saadi, ki az udvariasság ellen féle botlani, ha a keresett házat valami nagy emberével cserélte volna el, mondá a kapusnak: „E házat Kodjah Hasszán Alhabbalénak jelelék; – mondd meg, tévedtünk-e vagy sem?“

„Nem uram, épen nem tévedt“ felele kapusom az ajtót még jobban tárván, „ez az. Csak lépjetek be; épen a teremben van, s majd találtok egy rabszolgát, ki bejelent.“

A két jó barát bejelenteté magát nálam, s én azonnal megismerém őket. Midőn beléptek, felkeltem ülésemből, elejükbe sieték s köntösük szegélyéért akarék nyulni, hogy megcsókoljam. De ezt nem engedék, s akaratom ellenére ölelkeznem kelle velük. Meghivám őket egy szőnyegekkel beteritett magasabb helyre fellépni, s itt egy üléssel kinálám, honnan a kertbe láthattak. Kérém, üljenek le, de ők azt kivánták, hogy én üljek elől.

„Nemes urak,“ mondám hozzájuk, „sehogy sem feledém el, hogy én a szegény Hasszán vagyok; s ha egészen más volnék is, mint vagyok, s ha nem volnék is irántatok lekötelezve, mégis tudom, mi illik. Könyörgök azért, ne szégyenitsetek tovább.“

Erre leülének helyeikre, s én velük szemközt.

Most Saadi kezdé a beszédet, s felém fordulva, mondá: „Kodjah Hasszán, nem vagyok képes neked megmondani, mennyire örülök rajta, hogy azon helyzetben látlak, melyet kivántam, midőn két izben egymásután ajándékoztam neked ama kétszáz aranyat, s meg vagyok győződve, hogy ama négyszáz arany tevé helyzetedben ezen változást, melyen annyira örvendek. Csak egyen töröm fejemet. Meg nem foghatom t. i. mi okod lehete tőlem kétszer titkolni el az igazságot, s oly veszteségekkel vesztegetni szemem fényét, melyeknek oka előttem ma is szintoly hihetetlen, mint akkor. Nemde, midőn utolszor látánk, pirulva vallád meg, hogy sorsodon sem az első, sem a második arany nem segite semmit is? Ezt legalább előre teszem fel s elvárom, hogy vélekedésemet helybenhagyod.“

Saadinak e szavait Saad nagy nyugtalansággal, hogy ne mondjam rosz kedvvel hallá, s ezt szemei lesütésével, s feje rázásával adta értésre. Mindazáltal egy szót sem szólva, végig hagyá beszélni. Azután mondá: „Saadi: megbocsáss, ha még Hasszán előtt felelek; megelőzöm, hogy értésedre adhassam, miként csodálkozom részint őszintesége elleni balitéleteden, részint azon, hogy ezelőtti állitásainak mind e mai napig sem hiszesz. Én neked mondám már egyszer s most is ismétlem, hogy eleinte mindjárt, bajának puszta elbeszélésekor elhittem, s bármit mondj is, meg vagyok győződve, hogy mind ugy van. Azonban hadd szóljon maga, ő legjobban fogja tudni, melyikünk itélte meg jól vagy roszul.“

Igy beszélvén a két jó barát, megszólalék, s mind a kettőhöz fordulva, mondám: „Nemes urak, a tőlem kivánt felvilágositásra nézve örök némaságra itéltem volna el magamat, ha bizonyos nem volnék abban, hogy a miattam köztetek támadt vita sziveiteket összekapcsoló barátsági kötelet nem lesz képes felbontani. Kivánságtokra tehát közelebbről foglak felvilágositni. De legelébb is esküszöm, hogy szintazon nyiltszivüséggel teendem, melylyel korábbi történeteimet beszélém el.“

Erre az egész történetet elbeszélém, a mint felséged csak épen most hallá, pontról pontra, legkisebb körülményt sem titkolva el.

Bizonyitgatásim azonban nem voltak elegendők, hogy Saadit előitéletéből kiragadhatták volna. Midőn azért elvégzém beszédemet, mondá hozzám: „Kodjah Hasszán, a hallal, s hasában talált gyémánttal való történet szintoly hihetetlennek látszik előttem, mint a csalmának ölyv általi elragadtatása, s a korpás edénynek mosó-földdel kicseréltetése. Bármint legyen is különben a dolog, mégis meg vagyok felőle győződve, hogy te már nem vagy többé szegény, hanem gazdag ember, mivé mindjárt eleinte kivántalak tenni, s igy szivemből örvendek rajta.“

Késő levén már, felkele, búcsut veendő, s Saad vele együtt. Én szinte felkelék, s visszatartóztatva mondám: „uraim, engedjétek meg, hogy egy szivességre kérhesselek, melyet meg ne tagadjatok tőlem. – Tegyétek meg házamnak azon becsületet, s maradjatok nálam egy kis vacsorára s hálásra, hogy holnap reggel egy kis mezei lakásomra evezhessünk, melyet vettem, hogy néha egy kis fris levegőt szivhassak; még az nap szárazon térünk onnan vissza, még pedig mindegyikünk egy lovon, tulajdon ólamból.“

„Ha Saadnak nincs valami sürgetős dolga“, mond Saadi, „igen szivesen elfogadom.“

„Nekem soha sincs dolgom,“ mond Saad, „ha arról van szó, hogy társaságtokban részesüljek. Azonban – folytatá – szállásainkra meg kell üzennünk, hogy mára ne várjanak haza.“

Előhivatám egyik rabszolgámat, s mig neki a követséget mondák, használtam az időt, vacsora készités végett kiadni a szükséges parancsokat.

Mig a vacsora ideje eljött, azalatt jótevőimnek megmutatám házamat minden hozzátartozókkal, s ők állapotomhoz képest igen jól elrendeltnek találák. – Különbség nélkül mindakettőt jótevőmnek nevezém, mivel Saad nélkül nehezen adta volna Saadi a négyszáz aranyat, melyekig viszem vissza szerencsém eredetét. Ezekután a terembe vezetém vissza, hol egyes dolgokról mindenféle kérdéseket tevének, melyekre nekik megelégedésükre feleltem.

Végre tudtomra adák, hogy kész a vacsora. Másik teremben levén az megteritve, felszólitám őket, hogy jőjenek oda. A két jó barát a világitás fénye, a terem csinossága, az asztali készület, s egészen inyökre készitett ételek miatt magukon kivül valának. Etelközben muzsikával s énekléssel, étel után tánczosokkal s tánczosnékkal s más vigságokkal mulattatám, hogy tehetségem szerint kijelentsem irántuk köszönetemet.

Következő reggel Saaddal korán igérkezénk elindulni, hogy a reggeli hűsben részesülhessünk, s ezért még napfölkelte előtt mentünk a folyó partjára. Itt számunkra készen tartott igen takaros, és szőnyegekkel kirakott csónakba szállánk, s hat jó evező s a folyam segedelmével valamely másfél óra mulva megérkezénk mezei házamnál.

Kiszállván, a két jó barát megálla, nem annyira szép külsejének megnézése, mint inkább fölséges fekvésének s szép kinézéseinek csudálására, melyek sem igen szorultak, sem messze terjedők nem valának, s igy azt minden oldalról kellemesiték. Én a szobákba vezetém, figyelmesekké tevém őket azoknak csinosságokra, butorozásukra s egyéb kéjitő tulajdonságaikra, s ők mindent igen szépnek találának.

Végre a kertbe menénk, hol nekik legjobban tetszék egy czitrom s narancserdőcske, melynek virágai s gyümölcsei a levegőt beillatozák; a fák rendes sorokban valának ültetve, s köztök a folyóból vezetett mindig folydogáló patakcsa csergedeze. Az árnyék, a hűs, a nap sugárai forrósága közben, a viznek lassu csergedezése, számos erdei madarak kellemes zengése, s több más kellemességek annyira meglepék, hogy majdnem minden lépésre megállának, majd köszönni, hogy ily kellemes helyre vezetém, majd szerencsét kivánni ily birtokhoz, majd más udvariságokat mondani.

Én az erdőnek, mely igen hosszu és széles, egészen végeig vezetém, hol figyelmeztetém őket egy, a kertemet környező igen nagy fáju erdőcskére. Ott egy, a kilátást sehogysem gátló pálmafák árnyékában fekvő, s mindenfelé nyitva álló kerti házba vezetém, hol pihenésre szőnyegekkel s vánkosokkal ellátott üléssel kinálám meg.

Fiaim ketteje, kiket itt a házban találánk, hogy egy idő óta tanitójukkal küldém vala fris levegőre, elhagya bennünket, s belebb mene az erdőbe s történetből madárfészkeket keresvén, észrevettek egyet egy nagy fának ágai között. Eleinte felmászni próbálának, de minthogy erre sem erejük, sem ügyességük nem vala elegendő, egy velök küldött, s mindig körülöttük levő rabszolgának mutaták azon parancsolattal, hogy számukra vegye ki.

A rabszolga felmászott s midőn a fészekig ért, igen csodálkozék, midőn látta, hogy az egy csalmába vala rakva. Ő tehát a fészket mindenestül lehozá, s a csalmát gyermekemnek mutatá. Minthogy azonban nem kétkedék, hogy talán magam is szeretném látni, figyelmezteté őket arra, s az idősbiknek adá, hogy vigye hozzám.

Már messziről látám jöni azon örömmel, mely gyermekek tulajdona, ha fészket találtak. Midőn nekem általadná, mondá: „Látod e fészket itt a csalmában?“