Part 15

Saad Saadi állitását nem akarta helybenhagyni. „A tőled ajánlott mód,“ mond ez „egy szegénynek gazdagithatására, előttem nem látszik oly biztosnak, mint gondolod. Ebbeli vélekedésed nem eléggé alapos, s én ennek ellenében a magamét több jó okkal támogathatnám, de a melyek messze vinnének. Én azt hiszem, s legalább szintannyi hihetőséggel, hogy egy szegény hamarább meggazdagszik akármi által is, mint állitásod szerint egy összeg pénz által, – bármi takarékosan s gazdaságosan forgassa is, hogy jól vitt dolgai által szaporithassa.“

„Saad,“ mond Saadi, „jól látom, hogy veled semmire sem mennék, ha tovább is védelmezném vélekedésemet a tied ellen; hanem inkább magam teszek próbát, hogy meggyőzzelek felőle, s p. o. egy összeg pénzt, mely elegendőnek fog látszani, azon mesteremberek egyikének fogom ajándékozni, ki szegény származású lévén, mindennapi keresményéből él, s azon nyomorúságban hal meg, melyben születék. Ha nekem ez nem sül el, megkisértjük, a vélekedésed szerinti úton jobban megyen-e?“

Néhány napra e szóváltás után a két barát a város azon részébe jutott sétálás közben, hol én kötélgyártó mesterségemet üztem, melyet atyámtól tanultam, ez pedig nagy apámtól, családunk törzsökétől tanulta. Ki öltözetemet s köntösömet látá, könnyen kitanulhatá belőlök szegénységemet.

Saad, emlékezvén Saadi szavaira, monda ehhez: „Ha tán el nem felejtéd, mire kötelezéd magad irántam, ime van egy ember, reám mutatva – kit már régen látok állandó szegénységében köteleit gyártani. Ez bőkezüségedre egészen méltó tárgy, s a minap emelitetted próbatételre egészen alkalmas.“

„Jól emlékezem róla“ mond Saadi, „hogy az óta folyvást annyi pénzt hordok magammal, a mennyi ily nemü próbatételre szükséges, és csak olyan alkalomra vártam, hol magad szemmel látott tanú lehetsz. Szólitsuk meg, s tudjuk ki, van-e valóban pénzre szüksége.“

A két jó barát felém tarta, s látván, hogy velem szólani akarnak, félbenhagyám munkámat. Szokás szerint minden jót kivánva szólitának meg, s Saadi nevem tudakolásán kezdé a beszédet.

Én viszonozván a köszöntést, Saadi kérdésére felelve mondám: „Uram, az én nevem Hasszan, s mesterségem miatt Hasszan Alhabbal név alatt vagyok ismeretes közönségesen.“

„Hasszán“ mond erre Saadi, „minthogy nincs oly mesterség, mely el ne birná tartani mesterét, nem kételkedem, hogy a kelmedé is hoz be annyit, a mennyi illendő elélhetésére elegendő, s magam is csudálkozom, hogy mióta kelmed ezt üzi, nem takaritott magának annyit, hogy nagyobb mennyiségü kendert vásárolván, több munkát végezhetne mind maga, mind fogadott legények által, élete könnyebbitésére.“

„Uram“ felelém neki, „nem fogna csodálkozni, hogy nem takaritottam semmit is, és nem indulok gazdagodni a javaslott uton, ha tudná, hogy egész napi összes munkámmal alig vagyok képes annyit keresni, a mennyi szükséges magam s családom kenyérrel s főzelékkel táplálatára. Van feleségem s öt gyermekem, kik közül még egy sincs akkora, hogy csak legkevésbbé is segithetne; kell számokra élelem és ruházat, s egy gazdaság körül, bármi kicsi legyen is, mindig akad ezerféle szükség, melyet nem igen mellőzhetni. Noha a kender nem drága, mégis pénz kell beszerzésére, s ez mindig az első, a mit munkám szerzeményéből félre kell tennem, különben nem volnék képes annyit keresni, a mennyi házi szükségeimre kell. Könnyen elgondolhatja most édes ur“ folytatám tovább, „lehetséges-e annyit szereznem, hogy magamat s családomat jobb lábra állithassam. Nekünk elég, ha azon kevéssel, mit isten ád, megelégszünk, s hogy nem gerjeszté fel még bennünk annak kivánását, a mi talán hibázik tőlünk; sőt inkább ugy tapasztaljuk, hogy semmink sem hibázik, mihelyt ki van elégitve mindennapi szükségünk, s mi nem vagyunk miatta kénytelenek senkinek is terhére esni.“

Midőn mind ezeket oly körülményesen mondám Saadinak, felelé nekem: „Hasszan, már nem csodálkozom többé, igen jól értem, mért kelle megelégedned jelen állapotoddal. De ha ajándékoznék egy erszényt kétszáz aranynyal, jól vennéd-e hasznát, s mit gondolsz, ezen összeggel nem lennél-e rövid idő mulva legalább is olyan gazdaggá, mint a mesterségedbeli legjelesebbek?“

„Uram“ viszonzám, oly derék embernek tartom, hogy meg vagyok győződve, nem üzi velem talán csak tréfáját, hanem ajánlása való. Azért bátorkodom kinyilatkoztatni, hogy sokkal csekélyebb summa is elegendő volna, nem csak oly gazdaggá lennem, mint a sorsombeli legelsők, hanem rövid idő mulva gazdagabbá is, mint e kiterjedt és népes Bagdad nagy városának valamennyie összevéve.“

A nagylelkü Saadi csakhamar be is bizonyitá, hogy igazat beszélt, kihuzá erszényét kebléből, s kezembe adá e szavakkal: „Nesze ez az erszény, a kétszáz aranyat hiány nélkül megleled benne. Én kérem az istent, áldását adja hozzá, s részesitsen malasztjában, hogy jól vehessed hasznát. Bizonyos lehetsz egyuttal a felől is, hogy én és Saad barátom itten, igen fogunk örülni, ha halljuk, hogy általunk szerencsésebbé lettél, mint most vagy.“

Midőn én, igazhitüek uralkodója, az erszényt kaptam, s keblembe rejtettem, egészen át valék hatva gyönyörtől és hálaérzettől, hogy a szavam is elállott, s hogy nekem lehetetlen vala ezt jótevőmnek másként kijelenthetni, hanem hogy ruhája szegélyéért nyultam, megcsókolás végett; de ő kitére, s utjának indula barátjával.

Eltávozásuk után munkámhoz fogván, első dolgom az volt, az erszény eltevésére biztos helyről gondoskodni. Nyomoru kis hajlékomban t. i. sem szekrényem, sem ládám nem volt, melyet elzárhattam volna, sem más oly biztos helyem, hova hamar felfedeztetés félelme nélkül elrejthettem volna.

Minthogy én is hozzám hasonló emberek szokása szerint kevés pénzecskémet csalmám (turbán) ránczaiban hordoztam, e kétkedésem közben félbehagyám munkámat, s hazatértem, csalmám rendbeszedésének ürügye alatt. A dolgot oly vigyázva tevém meg, hogy feleségem s gyermekim tudta nélkül tiz aranyat kivéve az erszényből legnagyobb szükségeim fedezésére, a többit azon vászon ránczai közé göngyölém, melylyel sapkámat szoktam körülövedzeni.

Még aznap tett első kiadásom abból álla, hogy jó sok kendert vásároltam, s ezután, – minthogy már régen nem volt husétel asztalomon, – mészárszékbe menék hust venni.

Visszamenet kezemben vivém a hust, midőn egy éhes ölyv, anélkül, hogy védelmezhettem volna magamat, felém csapott s azt bizonyára kiragadja kezemből, ha erősen nem tartom. Azonban jobb lett volna azt átengednem neki, hogy erszényemet el ne veszitsem. Minél erősebben védelmezém magam, annálinkább erősködött azt tőlem elvenni; levegőben lebegve s martalékját tartva, idestova ránczigált. Szerencsétlenségemre ezen erősködéseim közben leesett fejemről csalmám.

Az ölyv azonnal elbocsátá ragadmányát, csalmámra rohant, s levegőbe emelé magával, még minekelőtte felkaphattam volna. Erre oly jajdulásra fakadék, hogy a szomszédság emberei, asszonyai s gyermekei megijedének s egyesiték lármájokat az enyémmel, hogy az ölyvöt megijesztvén, martalékja elbocsátására birjuk.

E móddal néha rábirhatni az efféle madarakat ragadmányuk eleresztésére; ezuttal azonban az ölyv nem ijede meg a lármától, hanem csalmámat oly messze vivé, hogy eltünt szemeink elől, minekelőtte elejté azt. Azért sikeretlen lett volna minden fáradságom s erőlködésem, ha utána szaladtam volna isméti megtalálhatása végett.

Pénzem s csalmám vesztén elszomorodva, hazatértem. Mást is kelle pedig vennem, miáltal az erszényből kivett tiz arany ismét megfogyott. Kendert is vettem már, s a maradék nem volt elegendő képzelt szép reményim valósitására.

Leginkább az nyugtalanita, hogy jótevőm, megértvén szerencsétlenségemet, mely előtte talán hihetetlennek s következőleg kopasz mentségnek tetszhetett, igen elégedetlen leszen bőkezüségének ily botorul használásán.

Mig a megmaradt nehány aranyban tartott, én és családom jól éldegéltünk; én azonban rövid idő mulva ismét előbbi helyzetembe, s nyomoruságomból való kimenekedés tehetetlenségébe jutottam, mint azelőtt. Mindazáltal épen nem panaszkodtam. – „Az Isten“ gondolám magamban, „kisérteni akara, oly időben adván vagyont kezeimbe, midőn legkevésbé reménylém; azonnal ismét meg is foszta tőle, mivel neki ugy tetszett, s hatalmában állott. Dicsértessék azért, valamint eddig is dicsérém azon jótéteményeiért, melyeket nekem adni jónak talált. Én alája vetem magamat isteni akaratának!“

Igy elmélkedém azalatt, hogy feleségem, kivel szenvedett káromat s annak okát közlém, egészen vigasztalhatatlan vala. Ijedtségemben szomszédim előtt is ki találám böffenteni, hogy csalmámban egyuttal egy százkilenczven aranyos erszényt is veszték el. Mivel pedig ismerték szegénységemet s meg nem foghatták, hogyan jutottam volna munkám keresménye által ily nagy összeg pénzhez, csak kinevettek, s a gyermekek még inkább, mint ők.

Az ölyv okozta szerencsétlenségem után mintegy hat hónap mulva a két jó barát ismét azon városrész felé mene sétálni, a hol én laktam. A szomszédság miatt Saadnak eszébe juték. Ezért mondá Saadihoz: „Nem vagyunk itt messze azon utczától, melyben Hasszán Alhabbal lakik; menjünk arra, s nézzük meg, a neki adott kétszáz arany mennyivel segitette jobb lábra sorsát annál, melyben találtuk.“

„Igen szeretem“ mond Saadi, „már nehány nap előtt eszembe juta s előre örültem azon gyönyörüségnek, hogy próbám sikere tanujává tehesselek. Meglátod, nagy változás történt vele, s hiszem, alig ismerendünk rá.“

A két jó barát még Saadi beszéde közben tért be az utczába. Saad, ki először s már messziről vevé észre, mondá barátjának: „Ugy rémlik előttem, mintha igen korán nyerted volna meg a pénzt. Hasszán Alhabbalt látom ugyan, de személyében legkisebb változást sem veszek észre. Szintoly roszul ruházkodott, mint midőn beszélénk vele. Csak azon egyetlen változást veszem rajta észre, hogy csalmája valamivel ujabb s tisztább. Győződjél meg magad, hibáztam-e vagy sem?“

Közeledvén, igen jól észrevehette Saadi, ki most szinte szemügyre vett, hogy Saadnak igaza van, s el nem képzelheté, minek tulajdonitsa a rajtam észrevett csekély változást. Ő ezen annyira elcsodálkozék, hogy egy szót sem szóla hozzám; Saad ellenben szokott mód szerint köszönte, s szóla hozzám: „Nos, Hasszán, talán nem is lesz szükség kérdenünk, hogyan mennek aprólékos dolgaid utolsó találkozásom óta. Kétségkivül jobb folyamatban vannak, s a kétszáz arany erre bizonyosan tetemes segitségül szolgált.“

„Nemes urak! – felelék mindakettőhöz fordulva, – legnagyobb fájdalmamra kell megvallanom, hogy jó kivánságtok s reménységtek, valamint a magamé is, nem volt oly sikerü, melyet várnotok vala okotok, s melylyel magamat is hitegettem. Az engem ért rendes történetet alig fogjátok elhinni. Mindamellett is becsületes ember létemre, kinek hihettek, mondom, hogy semmi sincs oly igaz, mint az, a mit mindjárt fogtok hallani.“

Erre elbeszélém esetemet mindazon aprólékos történetekkel, melyeket épen most beszélék el felségednek.

Saadi sehogy sem hitte el beszédemet. „Hasszán,“ mond hozzám „te bolondnak akarsz tartani, s engem megcsalni. Hihetetlen a mit mondasz. Az ölyvök nem vadásznak csalmákat, csak azt keresik azok, a mi éhségüket csillapithatja le. Te azonban ugy tevél, mint minden sorsodbeli emberek szoktak tenni. Ha t. i. valami rendkivüli nyereséget tettek, vagy más valamely váratlan szerencsében részesülnek, félbehagyják munkájukat, kedvüket töltik, jól élnek, vendégeskednek, mig tart a pénzben, s ha mindent elköltének, szintazon nyomoruságban s szükségben tengődnek, mint azelőtt. Kelmed csak azért marad nyomoruságában, mivel megérdemli, s mivel maga-magát teszi érdemetlenné a vett jótéteményekre.“

„Uram“ felelék, „én szivesen eltüröm e szemrehányásokat, s kész vagyok még hevesebbek elszivelésére is; s annál türedelmesebben szenvedem el, mivel vélekedésem szerint egyet sem érdemlék meg. A dolog az egész kerületben oly közönségesen ismeretes, hogy erről valamennyi bizonyságul szolgál. Tudakolja meg önmaga, s meg fogja látni, hogy nem csalom meg. – Megvallom, még magam sem hallottam soha is, hogy ölyvek csalmákat is ragadnak el; de a dolog velem történt, mint számos más, mely eddig nem történt s mégis naponkint megeshetik.“

Saad pártolá, és Saadinak az ölyvekről annyi érdekes történetet beszéle el, mennyit csak tuda, hogy ez végre erszényét kihuzá kebléből. Kétszáz aranyat számlála tenyeremre, melyet én erszény nem léte miatt hasonlólag keblembe rejték. Kezembe adván Saadi ezen összeget, mondá hozzám: „Hasszán, ezt a kétszáz aranyat is neked ajándékozom; de jól el tedd, hogy el ne veszitsd ismét mint először, s iparkodjál, hogy ezekkel szerezzed meg azt, mit már az elsőkkel kelle vala szerezned.“

Bizonyossá tevém, hogy hálaköteleztetésem, melyet e másodszori kegyelme miatt érzek, iránta annyival nagyobb, minthogy elébbi esetem miatt meg sem is érdemlem tulajdonképen, s hogy el nem mulasztom jó tanácsa követését. Még tovább akarék szólni, de ő nem várta el, mert barátjával folytatva sétálását, elhagya.

Eltávozásuk után nem folytatám munkámat, hanem hazatértem, hol sem feleségemet, sem gyermekemet nem találtam otthon. A kétszáz aranyból tizet félretevék; s a többit egy kendőbe göngyölgetém, melyet jól összecsomóztam. Már csak a volt hátra, hogy a kendőt biztos helyen rejtsem el. Hosszas fontolgatás után végre eszembe juta, hogy azt egy szegletben a földön álló korpával teli cserép edénybe tegyem, minthogy eszembe sem juta, hogy feleségem s gyermekeim abban kereshetnék. Feleségem csakhamar haza jött, s mivel kevés kenderem volt már, – a két barátot nem is emlitve – mondám neki, hogy azt megyek vásárolni.

Elmentem; de mig én ezt vásárolnám, jött egy ember, ki olyan mosóföldet árult, milyen az asszonyoknak fürdéskor szükséges, végig az utczán, s hangos szóval kinálá áruját.

Feleségem, kinek ezen földe kifogyott, megállitá az árost, s minthogy pénz nélkül vala, kérdé, nem cserélne-e vele korpáért ilyen földet. Az áros a korpát kivánta látni; feleségem megmutatá neki az edényt, melyben volt, s az alku megtörtént. Ő általvevé a földet, s az áros a korpás edényt.

Visszatértem, megrakodva annyi kenderrel, a mennyit csak elbirtam, s utánam öt teherhordó szint azzal terhelve, s ezzel egy, a házamba alkalmaztatott deszkaszekrényt tölték meg. Kifizetém a teherhordókat fáradságukért, s nehány perczig pihentem. Azután oda pillanték, hova az imént a korpás edényt tevém, de azt nem látám ott többé.

Felséges Uram! lehetetlen lefestenem bámulásom nagyságát, s azon behatást, melylyel elmémet illeté. Hirtelen kérdém feleségemet, hová lett, s ő nekem elbeszélte a cserét, melynél azon felül nagy nyereséget is véle tenni.

„Oh, szerencsétlen asszony!“ kiálték fel, „nem képzeled, mily bajba kevertél engem, téged s gyermekedet ezen cserével, mely menthetetlenül tönkre juttat. Te csak korpát véltél eladni, azonban a mosóföld-árust száz kilenczven aranynyal gazdagitád, melyet Saadi barátja kiséretében másod izben ajándékoza meg.“

Kevésbe mult, hogy feleségem kétségbe nem esett, midőn megtudá, mily nagy hibát követett el tudatlanságában. Jajgata, tépte mellét, szaggatta haját, és hasogatta rajta levő köntösét. „Mily szerencsétlen vagyok én,“ kiálta, „érdemes vagyok-e még élni ily rettentő tévedés után? Hol keressem a mosóföld-árust. Én nem ismerem, csak ez egyszer jött végig az utczánkon, s talán sohasem látom többé! Oh édes férjem, folytatá, nagyot hibáztál, hogy ily fontos dologban irántam oly visszatartózkodó voltál. Mind ez nem történt volna, ha közlötted volna velem titkodat.“

Nagyon messze térnék, ha felségednek mind azt ujra el akarnám mondani, a mit akkor nyelvére adott a fájdalom. Hiszen tudja felséged, mi bőbeszédűk az asszonyok szomoruságukban.

„Édes feleségem“ mondám hozzá, „csillapodjál, lám meg sem is gondolod, hogy sirásoddal s lármáddal minden szomszédokat figyelmessé teszesz, s mi közök ezeknek a mi szerencsétlenségünkhöz? Bajunkon való részvét s vigasztalás helyett, örülnének rajta, s együgyüségünkön nevetnének. A legjobb még az, hogy elhallgatjuk veszteségünket, azt békével tűrjük, hogy senki észre se vegye, s megbizunk Isten akaratjában. Egyuttal dicsérjük őtet, hogy a nekünk juttatott kétszáz aranyból csak száz kilenczvenet vett el ismét, s nekünk jóságánál fogva legalább tizet hagyott, melynek jó haszonra forditása mindig segedelmül fog szolgálni.“

Bármi igazak voltak is okaim, mégis igen nehéz vala azokat feleségemmel elhitetni. Az idő azonban, mely a legnagyobb – s legtürhetetlenebbeknek tetsző fájdalmakat is enyhiti, végre őtet is megnyugtatá.

„Igaz, hogy szegényen élünk,“ szólék hozzá, „azonban, mijök van a gazdagoknak, a mi nekünk is ne volna meg? Nem ugyan azt a levegőt szivjuk? Nem ugyanazon napvilággal s meleggel élünk? Az élet kellemei, melyekben részesülnek felettünk, talán irigyeltethetné velünk sorsokat, ha nem kellene szintugy meghalniok, mint nekünk. Szorosan véve, felettünki elsőbbségök oly csekély, hogy azt tekintetbe sem kellene vennünk.“

Az egyetlen, a mi engem – még pedig nem ritkán – boszanta, az volt, ha kérdém magamban, miként fogom eltürhetni Saadi tekintetét, ha számot kérne tőlem kétszáz aranyáról, s hogyan segitettem sorsom javulásán ajándéka által? s ekkor nem láttam magam előtt egyebet, mint zavarodást és szégyent, noha másodszor is, valamint először, magam nem valék oka e szerencsétlenségnek sehogy is.

Ezuttal hosszabb ideig tartott, mig a két jó barát eljöve, s tudakozódék helyzetemről. Saad sokszor beszélt róla Saadival, de ez mindig halogatta.

„Minél tovább halogatjuk,“ mond ő, „annál gazdagabbá lesz Hasszán, s annál nagyobb lesz örömem, melyet miatta érzendek.“

Saad barátja ajándékának foganatjáról nem ugy vélekedék. „Azt hiszed te“ mond hozzá, „hogy Hasszán ezuttal jobb hasznát fogta venni ajándékodnak mint először? „Én azt javaslom, felettébb el ne bizakodjál benne, hogy felettébb nagy ne legyen boszuságod, ha az ellenkezőt tapasztalod.“

„De hiszen“ mond erre Saadi, csak nem mindennapos dolog, hogy ölyv csalmát ragadjon el. E balsors egyszer érte Hasszánt, ki bizonyosan vigyázni fogott, hogy másod izben is meg ne történjék rajta.“

„Erről nem is kételkedem,“ viszonzá Saad, „történhetett azonban vele akármilyen más baleset is, melyről nem is gondolkodhatánk. Ismétlem, mérsékeld örömedet, s készülj el Hasszánnak szintugy balesetére, mint szerencséjére. Megmondom mit hiszek, s hittem mindig; – habár meg nem köszönöd is e hitemet – azt sejditem, hogy neked nem sikerült, s hogy nekem jobban el fog sülni annak megmutatása, hogy egy szegény minden más uton elébb gazdagszik meg, mint pénz által.“

Midőn Saad egykor ismét Saadinál volt, s hosszu ideig váltogattak egymással szót, mond végre Saadi: „Elég, én még ma fogok arról meggyőződni, miben áll a dolog. Épen itt a kisétálás ideje, el ne mulassuk, hanem menjünk oda megtudni, melyikünk nyertes.“

A két jó barát kisétála, s én már messziről látám jönni. Egészen meg valék zavarodva, s közel hozzá, hogy munkámat odahagyva, valahova rejtezzem szemeik elől. Azonban munkámnál maradtam, s tettetém magam, mintha nem látnám őket; s igy fel sem is pillanték elébb, mig annyira nem közeledtek hozzám, hogy köszöntöttek, s én a köszöntést illőleg felelet nélkül nem hagyhatám. Szemeimet azonban azonnal lesütém ismét, s midőn utolsó szerencsétlenségemet körülményesen elbeszélém nekik, értésökre adtam, miért találnak még folyvást oly szegénységben, mint akkor, midőn legelébb láttak.

Ezután folytatám: „Azt fogjátok talán mondani, hogy a száz kilenczven darab aranyat máshova kellett volna rejtenem, mint olyan cserép-edénybe, mely még az nap került ki házamból. De ezen edény már számos esztendő óta állott ugyanazon egy helyen, s akárhányszor adta is el feleségem belőle a korpát, az edény mégis mindig ott maradt. Képzelhettem tehát, hogy épen az nap, s otthon nem létemkor fog arra menni egy mosóföld-árus, hogy feleségem pénz nélkül leend, s e cserét vele kialkudja? Erre ugyan azt az ellenvetést tehetnétek, miért nem közlöttem feleségemmel; azonban ép eszű férfiak, milyeneknek tartlak titeket, nekem e tanácsot bizonyára soha sem adnák. A mi pedig azt illeti, miért nem dugtam el másutt, azt kérdem, ki kezeskedik érte, hogy ott biztosabb helyen lett volna? – – „Uram“ – mondám azután Saadihoz fordulva, „nem tetszett az Istennek, hogy bőkezű adakozásából meggazdagodjam. Azon elrejtett titkai közé tartozik, melyeket mi nem birunk kitapogatni, hogy én szegény legyek, ne pedig gazdag. Azért nem fogok megszünni kegyelmed iránt szintazon köszönettel viseltetni, mint ha bőkezűsége kivánsága szerint teljesen elérte volna czélját.“

Elhallgaték, s Saadi fogta fel a beszédet, mondván: „Hasszán, ha elhinném is talán, hogy mind az, a mint nekem itt mondasz, oly igaz, mint velünk elhitetni szeretnéd, s hogy nem csupa szépitő palástja korhelységednek vagy rosz gazdálkodásodnak, még is igen vigyáznék magamra, hogy ne ismételjem makacsul próbáimat, melyek végre tönkre juttatnának. Én nem sajnálom a négyszáz aranyat, melytől magamat megfosztám, hogy téged szegénységedből kiragadni próbáljalak; én azt az egek kedvéért tettem, tőled nem vártam köszönetet, hanem csak azon örömet, hogy veled valami jót tettem. Csak egyedül azt sajnálhatnám mellette, hogy veled, s nem inkább mással tettem próbámat, ki annak talán jobb hasznát vette volna.“ E szavai után barátjához fordult, folytatva: „Saad, az imént mondottakból megérthetted, hogy még nem tartom végképen elvesztettnek a játékot. Szabadságodban áll azonban, állitásod igazságát szinte egy próbatétellel bebizonyitni. Mutasd meg nekem, hogy a pénzen kivül vannak még más utak s módok is, egy szegény szerencséjének, – oly értelemben, mint mi ketten veszszük, – alapitására, s e végre ne keress mást, hanem vedd Hasszánt. Bármit adj is neki, én meg nem győződhetem, hogy az által gazdagabbá lehessen, mint a négyszáz aranynyal lehetett volna.“

Saad egy a kezében levő darab ónat Saadinak mutatá. „Láttad,“ ugymond, „midőn felvettem e darab ónat láb alól; ezt most Hasszának adom, s meglásd, mennyit fog neki behozni.“

Saadi hangos kaczajra fakadva neveté ki Saad-ot. „Egy darab ón?“ mond ő, „valljon mennyivel többet fog az Hasszánnak behozni egy fillérnél, s mit fog egy fillérrel kezdeni?“

Saad azalatt kezembe adá a darab ónat, s mondá: „Hadd nevessen az, s te csak vedd el. Sokat fogsz egykor nekünk azon szerencséről beszélni, melyet ez házadba hozott.“

Én ugy hittem hogy ezt Saad csak tréfából, s nem valósággal mondá. Mindazáltal köszönettel vevém az óndarabot, s hogy akaratjának eleget tegyek, látszólag mellényembe dugtam. Erre a két jóbarát sétáját mene folytatni, s én munkámhoz láték.

Midőn estve lefekvés előtt levetkezém, s övemet tevém le, a Saad adta ón, melyről már egészen elfelejtkeztem, leesett a földre. Én felvevém, s félre tevém egyik hozzám legközelebb eső helyre.

Azon éjszaka történt, hogy szomszédim egyikének, egy halásznak, hálója javitásánál hibázott egy darab ón. Neki magának nem volt egy darabkája is a hiányosnak kipótolására, s minthogy a boltok már be valának zárva, venni is késő volt. Neki pedig, hogy jövő nap családával legyen miből tengődnie, hajnal előtt két órával halászni kellett mennie. Közlé feleségével ebbeli boszuságát, s kiküldé, hogy valamelyik szomszédtól keritsen e szorultságban egy darab ónat.

Az asszony engedelmeskedék férjének, s házról házra ment az utczának mind a két felén, de sehol sem kapott. E felelettel visszatért férjéhez, ki több szomszédait nevezé, kérdvén, hogy azoknál is kopogott-e? Ő igenelte. „S Hasszán Alhabbalnál is“ folytatá, „mernék fogadni, annál nem voltál.“

„Igaz“ felel az asszony, „odáig nem voltam, mert messzellettem, de ha odáig fáradtam volna is, azt hiszed, hogy annál kaptam volna valamit? Ahhoz csak akkor kell menni, ha az embernek semmire sincs szüksége; ezt én tapasztalásból tudom.

„Ez nem tesz semmit is“ mond erre a halász, „te csak restelted, s én akarom hogy oda menj. Te már százszor voltál nála, s nem kaptad meg azt, a mit kerestél, de ma talán épen megkapod az ónt, melyre szükségem van; még egyszer, akarom, menj oda.“

A halász neje zsémbelődve s morogva indult el, s kopoga ajtómon. Én ugyan alvám már, de felserkenve kérdém, mi baj?