Part 13

Azonban, oh igazhitüek uralkodója, ezen észrevételt csak most teszem még felséged előtt, és nem tettem akkor mindjárt. Sőt azon mérhetetlen gazdagságokat sem csudáltam, melyek ott mindenfelől szemeimbe ötlöttek, hanem anélkül, hogy ezen temérdek kincsek czélirányos elosztásán elmélkedtem volna, hanem valamint a prédára lecsapó sas, az előttem levő legelső rakás aranynak estem, s abból, egy épen felkapott zsákba annyit kezdettem rakni, a mennyit csak elbirhatni véltem. – A zsákok igen nagyok valának, s én szerettem volna egészen megtölteni, azonban mégis kénytelen voltam tevéim erejével néminemü arányba hozni.

A barát szintugy tett, mint én; azonban észrevevém, hogy inkább a drágakövek után kapkodott, s midőn nekem annak okát megmondotta, követém példáját, s mi sokkal több drágaköveket vittünk magunkkal, mint vert aranyat. Végre minden zsákunkat tele töltők, s felrakók tevéinkre, miután nem volt egyéb hátra, mint a kincset bezárni, s elindulni.

Minekelőtte elindulánk, még egyszer bement a barát a kincshez, s minthogy abban több, aranyból s más drága anyagokból mesterségesen készült edények valának, észrevevém, hogy ezen edények egyikéből kivett egy kis, előttem ismeretlen fából készült szelenczét, s keblébe dugta, minekutána nekem megmutatta, hogy abban csak valami hajkenőcs féle van.

A barát annakutána ismétlé a felnyitáskor tett szertartásait, s minekutána bizonyos szavakat mondott volna, ismét bétevődött a kincstár, s a szikla ugy álla előttünk, mint azelőtt.

Erre tevéinket fel hagyánk kelni, s felosztánk magunk között. Én azon negyven elébe állottam, melyet magamnak kiválasztottam, a barát pedig azon többi elébe, melyet neki által engedtem.

Ezután ismét kimenénk a szorulaton, melyen bejövénk, s igy ballagánk egymással a nagy országutig, hol el akaránk válni, a barát t. i. hogy Balsora felé folytassa utját, magam pedig, hogy haza térjek Bagdádba. Hogy megköszönhessem ily nagy jótéteményét, a leghathatósabb kifejezésekkel, s hálálkodásom legbuzgóbb fogadásaival éltem, hogy engem választott minden többi halandó közül ki, e temérdek kincsekben való részesitésre. Erre igen szivesen megölelkezénk, s minekutána egymásnak minden jókat kivántunk, mindegyik utjának indult.

Alig haladtam nehány lépésnyire, hogy tevéimet, melyek azalatt kimutatott utjokon előre haladtak, ismét elérhessem, midőn a háládatlanság és irigység rosz lelke keblembe fészkelődött. Töprenkedtem elvesztett negyven tevémen, de még inkább a rajtok lévő gazdagságon. „A barátnak,“ igy gondolkodám, „mind ezen drágaságokra nincsen szüksége; hiszen ő tetszése szerint parancsolhat az egész kincscsel, s abból annyit vehet, a mennyit akar.“ Én tehát a legfeketébb háladatlanságot forralva, egyszerre eltökélém magamban, hogy tevéit terhestül elszedem.

Tervem végrehajtása végett legelőbb megállitám tevéimet, s azután a barát után szaladtam, kinek egész erőmből utána kiálték, mintha még valami mondandóm volna neki; egyuttal jegyek által értésére adám, hogy ő is állitsa meg tevéit, s várjon rám. Meghallá kiáltásomat, s megálla.

Midőn utólértem, mondám neki: „Atyámfia! alig hagytalak el, midőn meggondolék valamit, mi előbb eszembe nem jutott, s miről talán magad sem gondolkodtál azelőtt. Te igen jó barát vagy, s egy csendes, minden földi gondoktól s egyéb foglalatosságoktól, azt kivéve, hogy istennek szolgálj, szabad élethez vagy szokva. Te bizonynyal nem fogod tudni, mily terhet vállaltál magadra, midőn általvettél ily számos tevét. Ha fogadnád tanácsomat, csak harminczat vinnél el magaddal, s vélekedésem szerint még ezeknek vezetésével is elég bajod lesz. E tekintetből bizhatol bennem, mert nekem e dologban van tapasztalásom.

„Úgy vélem, igazságod van“ mond a barát, ki látá, hogy nem igen tagadhat meg tőlem valamit, „s megvallom,“ folytatá, hogy erről valóban nem gondolkodtam. Arról, a mit itt mondasz, már valóban nyugtalankodni is kezdtem. Azért válaszsz magadnak ki közülök tizet, s vezesd el Isten nevében.“

Én tehát kiválaszték tizet, megtéritém s többi tevém után eresztém. Valóban nem hittem, hogy a barátot ily könnyen rábeszélhetem; ez telhetetlenségemet még inkább öregbité, s kecsegtetém magamat, hogy talán baj nélkül kaphatok tőle még tizet.

A helyett tehát, hogy a gazdag ajándékot, melyet épen ada, megköszöntem volna, igy szólottam hozzá tovább: „Atyámfia! azon részvételnél fogva, melylyel viseltetem nyugodalmad iránt, meg nem válhatom tőled, hogy figyelmessé ne tegyelek annak isméti megfontolására, mi bajos harmincz tevével bánni, kivált oly embernek, mint te, ki az ilyeshez épen nem szoktál. Sokkal nyugodalmasabb lehetnél, ha engem még egyszer megajándékoznál ugy, mint csak az imént. Én neked ezt, mint könnyen általláthatod, nem annyira magam s önhasznom miatt, mint inkább a végre cselekszem, hogy ez által neked nagyobb örömet szerezzek. Könnyitsd meg tehát terhedet még tiz tevével, s add által azokat is nekem, mint oly embernek, ki szintoly könnyen bánik száz tevével, mint egygyel.“

Beszédem kivánt foganatu volt, s a barát minden vonakodás nélkül általengedé a tiz tevét, melyet ujra kivántam tőle, ugy, hogy neki nem maradt már több, csak husz. Én tehát hatvan tevének birtokában voltam, melyek terhének értéke jóval felülmulta sok fejedelem gazdagságáét, s igy azt lehetne gondolni, hogy igy végre meg kellett lennem elégedve.

Azonban, oh igazhitüek uralkodója! valamint a vizkórságos, ki minél többet iszik, annálinkább szomjazik, még hevesebben vágyakodtam, hogy a barátnak maradt husz tevét is magamévá tegyem.

Megkettőztetém tehát buzgó kérésemet, esedezésemet és sürgetésemet, a barátot arra venni, hogy a huszból még tizet adjon, s ő végre hajolt kérésemre. A mi a még nála levő tiz tevét illeti, ezekért megölelém, megcsókolám, s szentül kérém, hogy meg ne tagadja tőlem, s azáltal azon örökös kötelezettségeknek, melyekkel iránta viseltetem, tegye fel a koronát, hogy végre azon nyilatkoztatásával, hogy mindenre rá áll, örömömet teljesité.

„Jó hasznát vedd azonban atyámfia! – mond ő – s emlékezzél meg arról mindig, hogy az Isten szintoly könnyen elveheti tőlünk a gazdagságokat, a mint azokat adta, ha nem forditjuk szegények gyámolitására, kiket ő csak azért hágy szükségben, hogy a gazdagoknak alkalmuk legyen, alamizsnáik által nagyobb érdemeket szerezni ama világra.“

Elvakultságom oly nagy volt, hogy nem voltam képes ily üdvösséges tanácsot követni. Sőt meg sem elégedtem azzal, hogy magamat nyolczvan tevéim birtokában lenni láttam s tudtam, hogy oly kincscsel vannak megterhelve, melylyel nekem a legboldogabb emberré kellett lennem; hanem eszembe jutott, hogy az a kis szelencze kenőcs, melyet a barát magához vett, s nekem megmutatott, valami sokkal nagyobb értékü lehet, mint mindazon kincsek, melyeket neki köszönheték.

„A hely, honnan a barát elvevé,“ igy okoskodám magamban, „s azon nyugtalanság, melylyel annak birtokába jutni törekedék, gyanitatja velem, hogy az valami rejtélyest foglal magában.“

Ez engem annak megnyerése végett következőre indíta. Csak épen imént ölelém meg s búcsuztam el tőle. Azonban még egyszer feléje fordulék, s mondám neki: „Még egyet, mitevő leszsz ama kis kenőcs szelenczével? Oly csekély becsűnek látszik előttem,“ folytatám, „hogy nem is érdemes arra, hogy magaddal vigyed; kérlek tehát, ajándékozd nekem. Hiszen általában véve egy barátnak, mint te, ki a világ hiuságairól egészen lemondott, ugy sem kell hajkenőcs.“

Adta volna az Isten, hogy ezen szelenczét megtagadta volna tőlem! Azonban, ha tenni akarta volna is, már nem lettem volna eléggé eszemen, s azontul erősebb is voltam nálánál, s erősen eltökélve, annak magam részére erővel való megszerzésére is, hogy meg legyek nyugtatva a felől, nehogy valaki mondhassa, hogy ama csak legkevesebbet is kapott a kincsből, – bármennyi háládatossággal tartoztam is neki.

A barát azonban, a helyett, hogy megtagadta volna tőlem, azonnal kihuzá kebléből, s a legnagyobb illendőséggel általadá nekem, mondván: „Itt van, atyámfia, nehogy még ez az egy is hibázzék teljes megelégedésedből. Ha szolgálhatok még más valamivel, csak mondd meg, én kész vagyok annak teljesitésére.“

Midőn a szelencze kezeimben volt, kinyitám, megtekintém a kenőcsöt, s mondám hozzá: „Minthogy oly jószivü vagy, hogy ki sem fáradsz az irántam való szivességekben, mondd meg kérlek, mi különös hasznát vehetni ezen kenőcsnek?“

„Az felettébb emlékezetre méltó és csudálatos“ mond a barát. „Ha t. i. abból egy keveset a bal szemedre és szempilládra kensz, szemeid elébe tünnek minden kincsek, melyek a föld kebelében rejtekeznek; ha pedig jobb szemedre kensz valamit belőle, megvakulsz.“

E csudálatos foganatot magamon kivántam tapasztalni, s ezért, kezébe adván a szelenczét, mondám a barátnak: „Nesze, s kenj egy keveset a kenőcsből bal szememre; te ahhoz jobban értesz mint én. Égek azon kivánságtól, azt magamon tapasztalni, a mi nekem hihetetlennek tetszik.“

A barát kész vala e fáradságra. Be kelle hunynom bal szememet, s ő rá kene egy keveset a kenőcsből. Ez meglevén, kinyitám szememet, s látám, hogy igazat mondott. Én valósággal temérdek számu kincstárakat szemlélék meg, melyek oly temérdek és számtalanféle kincsekkel valának megtelve, hogy lehetetlenség lenne, azokat mind egyenkint előadnom. Mivel azonban jobb szememet kézzel erősen be kelle fognom, s én ezt eluntam, megkérém a barátot, hogy ezen kenőcsből a jobb szememre is kenjen egy keveset.

„Azt is megteszem ugyan,“ mond a barát, „azonban nem szabad megfelejtkezned arról, a mit csak az imént mondtam, hogy mihelyt csak egy keveset tészsz belőle jobb szemedre, azonnal megvakulsz tőle. A kenőcsnek már egyszer meg van ezen ereje, s ehhez kell magadat tartanod.“

A helyett, hogy elhittem volna, hogy a barát igazat szól, inkább azt képzeltem magamban, hogy alatta még más titok is lappang, melyet nem akar velem tudatni.

„Atyámfia“ mondám hozzá, „jól látom, hogy el akarsz ámitani; hiszen természet ellen való volna, ha egy és ugyanazon kenőcs két épen ellenkező foganatot szülne.“

„S mégis egészen ugy van a dolog, a mint neked mondom,“ felel a barát, az Isten nevét hiva tanubizonyságul, „s elhiheted szavamra, mert én az igazságot sohasem vagyok képes eltagadni.“

Én a barát szavának, ki velem mint becsületes ember szólott, nem akarék hinni; azon telhetetlen kivánás, hogy a föld minden kincseit öntetszésem szerint nézhessem, s azokkal talán, valahányszor kedvem telnék, élhessek, azt tevé, hogy sem nem hallgattam óvó intéseire, sem pedig egy dolgot el nem akarék hinni, mely – mint nemsokára azután legnagyobb szerencsétlenségemre tapasztalám, – csak igen is igaz volt.

Belém fészkelt előitéletemben azt hitetém el magammal, hogy ezen kenőcs, ha bal szemre kenve oly erejü, hogy a föld minden kincseit láttatja, jobb szemen használva talán azon erővel bir, hogy azokkal azonnal kivánságom szerint parancsolhatok. Ezen gondolatomban erősködve unszolám a barátot, hogy kenjen valamit a jobb szememre; ő azonban állhatatosan vonakodék annak teljesitésétől.

„Minekutána ennyi jót tettem veled atyámfia, mond ő hozzám, „rá nem vehetem magamat, hogy neked ily szörnyü boldogtalanságot okozzak. Fontold meg magad, mily szerencsétlenség a szeme világától megfosztva lenni, s ne helyezz azon szomoru kénytelenségbe, hogy oly dologban tegyek eleget kivánságodnak, melyet holtod napjáig siratnál.“

Én megátalkodásomban végsőre vetemedtem. „Atyámfia, mondám hozzá eléggé kemény hangon, kérlek, hagyj fel mindazon nehézségekkel, melyeket itt teszesz nekem; te nekem nagylelküleg megtettél mindent, a mit tőled addig kértem, azt akarod most, hogy ily szembe sem tünő csekélység miatt megelégedetlenül váljam el tőled? Isten nevében, tedd meg ezen utolsó kegyességet is velem. Akármi legyen is következése, soha sem foglak okolni, hanem annak oka mindig rám fog háramlani“

A barát minden lehetséges módon próbált ellentállani, de midőn látná, hogy képes volnék rajta erőt venni, mondá: „Minthogy már épen okvetetlenül akarod, megteszem kivánságodat.“

Ekkor vett egy keveset ezen veszélythozó kenőcsből, s a jobb szememre kente, melyet erősen behunytam. De fájdalom, midőn ismét felnyitám, nem láttam szemem előtt egyebet sürű setétségnél, s én folyvást vak maradtam, a mint látod.

„Oh szerencsétlen barát.“ Kiálték azonnal, „a mit mondottál, csak igen is igaz! Boldogtalan kiváncsiság“ tevém hozzá, „telhetetlen gazdagságok után való vágyakodás, a szerencsétlenségnek mily örvényébe döntöttetek engem! Érzem ugyan, hogy ezt mind magam okoztam magamnak; azonban, kedves atyámfia“ szólék a barát felé fordulva, „ki te oly adakozó és jól tévő vagy, nincsen annyi csudatévő titkaid között egy is, mely nekem szemeim világát ismét visszaadná?“

„Boldogtalan“ felel nekem erre a barát, „hogy ezen szerencsétlenséget el nem kerülted, bizonyára nem hibám; neked azonban most csak az jutott, a mit megérdemlettél, s szived vaksága tested világtalanságát okozta. Igaz, hogy birok titkokkal; ezt te azon rövid idő alatt, hogy együtt vagyunk, könnyen észrevehetted; azonban egyet sem ismerek, mely szemed világát ismét visszaadhatná. Ha gondolod, hogy van még egy olyan is, folyamodjál az Istenhez; csak ő adhatja neked azt ismét vissza. Ő neked oly kincseket adott, melyekre nem valál érdemes; ő azoktól most ismét megfoszta, s általam oly emberekre juttatja, kik nem lesznek oly háládatlanok mint te.“

A barát egy szót sem szóla többé, s én sem birtam neki felelni egy szót is. Ő most zavarodásomban, s egy leirhatatlan mély fájdalomba merülten elhagya, s minekutána nyolczvan tevémet összegyüjté, maga előtt hajtá azokat, s folytatá utját Balsora felé.

Rimánkodám neki, hogy ne hagyna el ezen szerencsétlen állapotomban, s vezetne legalább a legelső karavánig; de ő siket marada kéréseim s jajgatásaim iránt. Ily móddal megfosztva szemeim világától, s mindentől, a mivel e világon birtam, éhség és szomoruság miatt meghaltam volna, ha egy karaván, mely Balsorából jött, fel nem vett s Bagdádba nem vitt volna.

Oly helyzetből, mely, ha mindjárt nem hatalomra s erőre is, de legalább gazdagságra s fényre nézve, engem fejedelmek sorába állita, egyszerre gyám nélkül látám magamat koldusbotra jutni. Kénytelen valék alamizsnáért esedezni, a mit eddig tettem is; de hogy Isten ellen való vétkemért lakoljak, egyuttal azon büntetést is szabtam magamnak, hogy minden jóltevőtől, ki könyörül nyomoruságomon, egy pofoncsapást kapjak.

Ez az oka, oh igazhitüek uralkodója! ama magamviseletének, mely felséged előtt tegnap oly különösnek tetszett, s rám talán haragját is háritotta. Bocsánatot kérek még egyszer, mint rabszolgája, és szivesen alája vetem magamat minden büntetésnek, melyet megérdemlettem. Ha azonban felségednek tetszenék, bünbánatomról itéletet hozni, meg vagyok róla győződve, hogy igen csekélynek s messze bünöm alatt lévőnek fogja felséged találni.

Minekutána elbeszélte a világtalan történeteit, mondá a chalyf hozzá: „Baba Abdallah, bünöd nagy; azonban, hála az Istennek, hogy általláttad annak nagyságát, s magadra azért ezen nyilvános elégtételt szabtad. Ez már most elég: azután magadban gyakorold ezen bünbánásodat; s el ne mulaszd semmi imádságodban, melyet hitbeli kötelességből teszesz mindennap, hogy őtet bocsánatért kérd; s hogy ettől életed fentartásáról való gondoskodásod el ne vonjon, egész életedre kiszabok egy alamizsnát, melyet neked nagyvezérem kiadatand. Azért el ne távozzál, s várakozzál, mig parancsom teljesité.“

Ezen szavaknál leborult Baba Abdallah az uralkodó fejedelmi széke előtt, s felkelvén, minden kigondolható szerencsét s boldogságot kivánt neki.

Harun Arresyd chalyf, megelégedve Baba Abdallah és a barát történetével, a fiatal ember felé fordult, kit kanczájával láta oly roszul bánni, s szintugy megkérdezte tőle nevét, mint a vaktól. A fiatal ember mondá neki, hogy neve Sidi Numan.

„Sidi Numan“ mond erre a chalyf hozzá „én életemben már sok lovat láttam nyereg alá szoktatni, s magam is szoktattam már, de még egyet sem oly kegyetlenül ütni verni, mint te tegnap az utczán, s minden nézők botránkoztatására, kik a miatt hallhatólag morogtak, bántál kanczáddal. Én szintugy megbotránkozám rajta, mint a körülállók, s nem sok hibázott, hogy – egészen egyébiránti szokásom ellenére – ki nem nyilatkoztatám magamat, pajkosságod félbeszakasztatására. Mindamellett is külsőd nem mutat kegyetlen s durva emberre. Sőt kész vagyok elhinni, hogy nem épen ok nélkül bántál vele igy. Minthogy tudom, hogy ez nem volt először, s te már hosszabb idő óta naponkint kinozod igy kanczádat, szeretném annak okát megtudni, s azért idéztelek előmbe, hogy azt tőled megtudjam. Fedezd fel azért előttem a dolgot egész mivoltában, s ne titkolj el tőlem semmit is.“

Sidi Numan könnyen elértette, mit kiván tőle a chalyf; de ennek teljesitése őt a legkinosb zavarodásba ejté. Több izben változott szine, s akaratja ellen látszott belőle a zürzavar, melyben volt. Mindamellett meg kellett vallani az okát. Ezért, minekelőtte megszólamlék, leborula a chalyf fejedelmi széke előtt, s midőn ismét felkele, beszédhez akara fogni, hogy kielégitse a chalyf ujságvágyát; mindazáltal zavarodva hallgatott, nem annyira a chalyfnak, ki előtt megjelent, dicsősége, mint inkább teendő elbeszélése tartalmától rettenve meg.

Bármi nyughatatlanul várta is különben a chalyf akaratja teljesitését, még sem mutatott haragot Sidi Numan hallgatásáért; mert azt vélé, hogy talán nincs elegendő bátorsága, előtte szólani vagy hogy beszédének azon hangjától, melylyel megszólitá, szeppent meg, vagy hogy végre abban, a mit elő kelle beszélnie, oly dolgok fordulnának elő, melyeket inkább el szeretne hallgatni.

„Sidi Numan“ monda hozzá a chalyf bátoritására, „szedd össze magad, s képzeld ugy a dolgot, mintha azt, a mit kivántam, nem nekem, hanem valamelyik barátodnak, ki arra megkérne, kellene elbeszélned. Ha egyébiránt e történetben olyas valami foglaltatnék, a mi neked zavart okoz, vagy melyről gondolod, hogy engem megbánthatna, azt előre megbocsátom. Azért tehát ne nyugtalankodjál, beszélj bizvást, s el ne titkolj előttem semmit is, épen ugy, mintha legjobb barátodat szemlélnéd magad előtt.“

Sidi Numan, kit a chalyf utolsó szavai megnyugtatának, végre megszólamlott, mondván: „Igazhitüek uralkodója, bármi nagy légyen is a zavarodás, melybe felséged közelében, s fejedelmi széke fénye előtt esik minden halandó, mégis sokkal erősebbnek érzem magamat, hogy sem elhinném, hogy ezen tisztelő félelem annyira el birna némitani, hogy a felségednek tartozó engedelmesség ellen vétsek, vagy abban, mit tőlem kivánna, tudósitással szolgálni ne tudnék. Ha nem merem is magam legtökéletesb embernek állitani, még sem vagyok viszont oly roszakaratu, hogy csak valaha is eszembe jutott volna legkisebb olyas valamit a törvények ellen cselekedni, a mi bennem félelmet gerjeszthetett volna ezeknek kemény büntetésöktől. Azonban, bármi jó volt is akaratom, elismerem mégis, hogy nem voltam ment tudatlanságból elkövetett hibáktól. Ez az én esetem. Mindamellett nem mondom, hogy a felségedtől még meghallgattatásom előtt nyert kegyes bocsánatjában bizom; hanem inkább meghajlom felséged igazságos itélete, sőt büntetése alá is, ha megérdemlettem. Megvallom, hogy kanczámmal egy idő ótai bánásom furcsa, kegyetlen s nem követnivaló, de reménylem, hogy okát igen helyesnek, engem pedig inkább szánakodásra, mint büntetésre méltónak fog itélni. Azonban nem illik unalmas előbeszéddel felségedet tovább is függőben tartanom, a miért is ime történetem.“

Sidi Numan története.

„Igazhitüek uralkodója,“ folytatá Sidi Numan, származásomat elhagyom, mert az nem oly fénylő, hogy érdemes volna az emlitésre. A mi a szerencse javait illeti, elődeim jó gazdálkodásukkal hagytak reám annyit, a mennyit csak kivánhattam, hogy abból becsületes ember módjára fenhéjázás nélkül és másnak terhére nem esve, élhessek.

Ily körülmények között szerencsém befejezésére nem kivánhattam már egyebet, mint oly szeretetre méltó házaspárt lelhetni, ki engem szintoly hűszivüleg és gyengéden szeretne viszont, mint én őtet. Az Istennek azonban nem tetszett engem olyannal ajándékozni meg; hanem inkább olyat ada, ki összekelésünk első napjától kezdé türelmességemet oly próbákra tenni, melyeket csak azok képzelhetik el, kik hasonlókat valának kénytelenek szenvedni.

Minthogy honunk szokásai szerint minden házasságok ugy szerződnek, hogy azt, kivel összekelünk, azelőtt sem látjuk, sem ismerjük, tudva lesz felséged előtt, hogy nincs oka panaszkodásra egy férjnek is, csak ijesztő csunya, vagy idétlen alaku ne legyen elvett neje, s jó erkölcsei, esze, módos magaviselete, testének netaláni apróbb hibáit ismét felüssék.

Midőn nőmet legelébb látám fátyola nélkül, – akkor t. i. midőn a szokott szertartások után épen házamhoz hozatot, – örültem, hogy szépségéről tett magasztalásokban meg nem csaltak; egészen izlésem szerintinek találtam, s ő nekem tetszett.

Összekelésünk utáni napon több tál ételből álló ebédet adtak az asztalra. Az ebédlőbe menék, hol nem találván nőmet, hivatám. Sok ideig hagyván magát várni, végre előjött. Én nyugtalanságomat elpalástolám, s igy asztalhoz ülénk.

Én legelébb a rizsből evém, melyet szokásként kanállal vevék ki. Nőm ellenben, kanál helyett, zsebében hordozott kis evőeszközből, egy fülvakaró kalánformát veve elő, melylyel kezde a rizsből kivenni, s azt szemenként, – mert több rá sem fért – szájába kezdé rakni.

Ily evésmódon elbámulva, mondám hozzá: „Amine – mert ez volt neve – szüleid házánál igy tanultad enni a rizst? Azért teszed talán, mivel nem vagy nagyehető, vagy szemenként akarod megszámlálni, hogy egyszer ne egyél többet mint másszor, ha csupa takarékosságból teszed, hogy tékozlóvá ne legyek, bizonyossá teszlek, hogy e részben nincs mitől félned, s hogy az által sohasem fogunk tönkre jutni. Hála az Istennek, van annyink, hogy abból könnyen elélhetünk, anélkül, hogy megtagadnók magunktól a szükségest. Azért kedves Aminém, ne kényszeritsd magad, hanem egyél ugy, mint engem látsz enni.“

E barátságos móddal, tett észrevételeimre, udvarias feleletet vártam tőle; azonban egy hangot sem válaszolva, tovább is csak ugy evett, s hogy még inkább boszantson, csak néha falt egyet a rizsből, s a helyett, hogy a többi ételből is evett volna velem, csak néha néha dugott annyi összezsurmolt kenyeret a szájába, a mennyit egy veréb is felkapott volna.

Agyafurtsága boszanta. Hogy azonban kedvét keressem, s kimentsem, azt képzelém magamban, hogy nem szokott hozzá férfiak társaságában enni, annál kevésbbé pedig férjével, kinek jelenlétében talán tartózkodásra taniták, mit ő együgyüségében felettébb messze üzött. Azt is gondolám, hogy talán már reggelizett, vagy ha nem is, akar magának egy kevés étvágyat hagyni, hogy azután magában tetszése szerint falatozhassék. E gondolataim miatt semmi olyat sem mondtam neki tovább, a mi elijeszthette, vagy a miből rosz kedvemnek valami jelét sejdithette volna. Ebéd után szintoly barátságosan válék el tőle, mintha rendes magaviseletével legkisebb okot sem adott volna a megelégedetlenségre, s magában hagyám.

Este szintugy tett, jövő nap is, s átalában véve valahányszor együtt evénk, mindig szintazon módon viselte magát. Én jól láttam, hogy egy asszony lehetetlenül élhet oly kevés eledelből el, mint a mennyit ő veve magához, s következőleg ez alatt más valami előttem ismeretlen titoknak kell rejtezni. Ez engem tettetésre birt. Én tehát ugy tevék, mintha nem is figyelnék cselekedeteire, azt remélve, hogy idővel hozzám szokik, a mint kivántam; reményem azonban nem sikerült, miről rövid időn meg is kelle győződnöm.

Egy éjjel, midőn Amine engem legmélyebb álomba merültnek gondola, egész csendességgel felkele, s én észrevevém, hogy a legnagyobb vigyázattal, nehogy valami zörrenés által felébreszszen, felöltözködött. Sehogysem foghatám meg, mi czélból háborgatja nyugalmában magát, s vágyakodva megtudni, mi szándékkal jár, mély álomban szendergőnek tettetém magam. Egészen felöltözve, nagy csendességgel mene ki a szobából.

Mihelyt kiment, fölkelék, s magamra öltém köntösömet. Egy az udvarra szolgáló ablakból észrevehettem, hogy az utczaajtót nyitotta ki és kiment.