Part 12

A mint Harun Areschyd hirtelen gerjedelmű férfi vala és néha haragtüzétől elkapatva, kegyetlen tettekre vetemült: ugy viszont egyszerre a világ legigazságosb s legnemesb lelkű fejedelmévé lőn, mihelyt haragja leszelidült s igazságtalan tetteiről valaki meggyőzé. – Minekutána most már kétségbe nem hozhatta, hogy Ganemet s ennek háznépét igazságtalanul üldözte s azokkal nyilván kegyetlenül bánt, eltökélé magában, hogy nekik nyilvános elégtételt szerzend. „Örvendek – monda Szívkinjához – nyomozásid szerencsés következésein; s örvendek nem annyira végetted, mint magam végett. Én azon fogadást, melyet neked tevék, megtartom; Ganem férjed legyen, és én ezennel kinyilatkoztatom, hogy te mostantól fogva nem rabnőm, hanem szabad asszony vagy. Menj most viszont az ifju kalmárhoz s mihelyt felgyógyult, szabad legyen neked őt anyjával s hugával együtt hozzám vezetni.“

Másnap midőn virradt, Szívkinja már a jámbor diszműveshez megindult; alig várhatván, hogy Ganem mintlétéről tudakozódjék s anyjának és hugának a szerencsés hireket elmondhassa. Az első, kivel összejött, a tisztes házigazda volt, ez elbeszélé neki, hogy Ganem az éjszakát igen nyugalmasan tölté; s mivel betegsége csak ábrándosság szüleménye volt, méltán hinni lehet, hogy ő maga is, ha az okok elhárulnak, rövid időn felgyógyul.

És valóban Abu Aibu fia már sokkal jobban érzé magát. A nyugalom s a hathatós gyógyszerek, de mindennél inkább a sziv mostani szelidült érzelme szerencsés változást szültek Ganem állapotán, s a tisztes házigazda ugy vélé, hogy most már anyját, hugát és kedvesét veszedelem nélkül láthatja, csak előre azok eljövetelére készittessék el; különben ha még nem tudná, hogy anyja és testvére Bagdádban vannak, attól lehet tartani, hogy látásuk neki igen nagy örömet és meglepetést okozand. Azért elvégezék, hogy előbb Szivkinja csak magánosan menjen Ganem termébe, s midőn majd alkalom leend, adjon a két asszonynak jelt a bejövetelre.

Minekutána minden ugy előre elintézve lőn, Szívkinját a jámbor házigazda Ganemnek bejelenté, ki is annak viszontláthatásán rendkivül megörült, s kevésbe mult, hogy ujolag el nem ájult. „Nos Ganem – mondá Szívkinja s közelite ágyához – ihol van a te régi barátnéd Szívkinja, kit már örökre elvesztettnek gondoltál –“ „Oh kegyelmes asszonycm – félbeszakasztá hevesen a beteg – minő csoda által jelensz te meg előttem? Én a chalyf palotájában véltelek; – ah minden bizonynyal a fejedelem meghallgatta szavaidat, te lelkéből a gyanut számkivetéd, s ő szerető szivét viszont neked ajándékozta.“ – „Igenis, kedves Ganemem – felele Szívkinja – én az igazhitüek uralkodójában a gyanut eloszlattam, ő most, hogy szenvedésidet, melyeket zordon haragja okozott, viszont jóvá tegye, engem szivétől elszakaszt és neked ajándékoz. E végső szavak oly élénk s rendkivüli örömre tüzelék Ganemet, hogy nem vala képes egyébként felelni, mint ama sokat jelentő beszédes némaság által, mely csak a szerető lények tulajdona. Végre félbeszakasztá hallgatását, mondván: „Ah gyönyörü Szívkinja, hihetek-e szavaidnak? Hihetem-e valóban, hogy a chalyf Abu Aibu fiának ajándékoz téged?“ – „Semmi sem bizonyosb; – felele a szépség – e fejedelem, ki kevéssel ezelőtt mindenhol nyomoztatott, hogy hóhér által fejedet vétesse, s ki vak dühében anyáddal s testvéreddel annyi éktelent követtetett el, most téged látni kiván; hogy azon szerény tiszteletért, melyet iránta bizonyitottál, megjutalmazzon és világos mint a napfény, hogy egész házadat jótéteményeivel fogja halmozni.“

Ganem kérdezé, mint bánatott a chalyf anyjával és testvérével. Szívkinja mindent elbeszélt. A sanyaru eseteket nem hallgathatá könyezés nélkül, még azon nagy öröm mellett sem, melyre szivét a kedvessel való összekelhetésnek hire tüzelé. De miután Szívkinja neki felfödözte, hogy hozzátartozói jelenleg Bagdádban vannak, és pedig vele egyazon házban, a kivánat – őket látni – oly nagy lőn, hogy a kegyencznő szükségesnek vélé, tüzes óhajtását azonnal kielégitni. Meghivá tehát őket. Ezek már az ajtó előtt állának s csupán a jelre várakoztak; most beléptek a terembe, Ganem felé repültek a sziv szárnyain, viszont ölelék és csókolák. Mennyi könyeket látott e jelenet folyni! Ganem arcza el volt az érzésnek e hő árjával boritva, sirt anyja, sirt testvére. Szívkinjának szemeiben is csillogott a mennyei harmat. Maga a tisztes házigazda és neje, kiket e nézőjáték mélyen meghatott, sem tarthaták vissza könyüiket; nem győzék csodálni a gondviselés titkos utait, mely házukban négy személyt, kiket a sors kegyetlenül szakasztott el, ismét összevezérlett.

Minekutána mindnyájan könyeiket letörlék, Ganem ujra megnyitotta azok forrását, elbeszélvén nekik mindent, a mit azon naptól kezdve, melyen Szívkinját elhagyta, egészen azon pillanatig, melyben a diszmüves házába felvevé, szenvedett. Elbeszélé nekik, mint talála menedéket egy közel faluban, mint betegedett meg, s végre, midőn javulását érzé, mint kére meg egy tevehajtót, hozná őt egy kórházba Bagdádban. Szívkinja szintugy elbeszélé rabságának keserűit, mint hallá a chalyf magányos szólását a toronyban, mint hivatá őt fejedelmi termébe, s mint menté fel magát a méltatlan gyanu alól. Végre miután egymással a szomoru történeteket viszonozott nyiltsággal közlék, monda Szívkinja: „Adjunk hálákat most a gondviselésnek, mely mindnyájunkat egyesitett, s most csak azon szerencsére forditsuk figyelmünket, mely reánk várakozik. Mihelyt Ganem egészen felgyógyul, anyjával és testvérével együtt a chalyf szine előtt fog megjelenni; mivel azonban mostani állapototok nem engedi meg, hogy magatokat nála mutassátok, megteszem ez iránt a szükséges rendeléseket; kérlek, csak néhány pillanatig várjatok.“

E szavak után eltávozék, a palotába mene, s rövid időn ismét visszatért, egy, ezer aranynyal teli zacskóval. E zacskót a diszmüvesnek adá azon kéréssel, hogy vásároljon Szívhatalom és anyja számára ruhákat. A tisztes diszmüves, ki jó izléssel biró férfi volt, igen szépeket választa ki, és csakhamar testhez idomoztatá. Három nap mulva készen voltak, és mivel Ganem a kisétálásra elég erősnek érzé magát, ő is utnak indult. De ugyanazon napon, melyen a chalyfnak tisztelkedni akart, s anyjával és Szívhatalommal az ajtó küszöbén már-már kilépni akart, Giafar nagyvezér a diszmüves házába jött.

E miniszter, ki lóháton s számos követséggel érkezett, a bejövetnél igyen szólott Ganemhez: „Uram! én az igazhitüek uralkodójának a te s az én uramnak nevében jövök. Az a parancsolat, melyet a chalyftól vevék, igen különbözik amattól, melynek emlékezetét benned visszaidézni nem szándékom: én azért jövök, hogy téged a chalyfhoz kisérjelek, előtte bemutassalak, ki igen ohajt látni.“ Ganem a nagyvezérnek e felszólitására mély magameghajtással felelt, a chalyfnak ménaklából hozott lóra felült, melyet igen nagy ügyességgel s illedelemmel igazgatott. Az anyja és a leányzó egy öszvérre ült, s azonközben, hogy Szívkinja, ki hasonlag öszvérre ült, ezeket mellékuton a fejedelemhez vezette, Giafar Ganemet egy másikon vivé egészen az előcsarnokig. Ekkor beléptek a nagyterembe, a chalyf királyi székén ült, körülvevék az emirek, vezérek, a poroszlók feje, s más nagyok, Arábiából, Persiából, Egyiptomból, Afrikából, Syriából s többi tartományaiból, az idegeneket nem is érintvén.

Midőn a nagyvezér Ganemet egészen a trón elébe vezette, az ifju kereskedő arczczal földre borult, azután viszont fölkelt, s egy szép rögtön költött megszólitó beszédet mondott versekben, mely az egész udvar előtt tetszést nyere. E beszédet végezvén, a chalyf közelebb járatá magához s monda hozzá: „Örülök látásodon, hogy saját ajkaidról érthessem, hol s mint lelél kegyencznőmre, valamint azt is, mit miveltél érette mindent.“ Ganem teljesité a chalyf akaratját, és pedig oly ártatlan nyiltsággal, hogy a chalyfban őszinte szivéről utolsó kétsége is eloszlott. A fejedelem erre egy igen gazdag ruhát adata reá, a mint szokás mindazokra adatni, kiket az ország feje magánál elfogad, s azután igy szólott hozzá: „Ganem, én akarom, hogy udvaromban maradj.“ – „Igazhitüek uralkodója – felele az ifju kereskedő – szolgának nincs más akaratja, csak uráé, kitől java és élete függ.“ A chalyf Ganem feleletével igen megelégedék s számára igen jeles esztendei fizetést rendelt. Erre leszállt a trónusról, inte a nagyvezérnek és Ganemnek, hogy egyedül kövessék őt, s bement magános termébe.

Mivel nem kétkedett, hogy Szívkinja is Abu Aibu özvegyével s leányával hozzá közel lesznek, tehát maga elébe jöveté őket. Ezek leborultak szine előtt. Ő parancsolá, hogy keljenek fel, és Szívhatalmat oly szépnek lelé, hogy miután figyelmesen megtekintette, igy szólott hozzá: „Sajnálom, hogy ily szeretetreméltó alakkal oly méltatlanul bántam, és annyira sajnálom, hogy el nem mulaszthatom neked oly mértékben elégtételt szerezni, mely felülmulhassa a rajtad esett bántalmat. Én ezennel nőmmé választlak s ez legyen egyszersmind Szobeide büntetése, ki ezáltal szerencséd kutfeje lesz, a mint kiállott szenvedéseidnek első forrása volt. De ez még nem elég – szóla Ganem anyjához fordulva, – te asszonyom még életed szép nyarában vagy, s azt gondolom, hogy a házassági összeköttetést nagyvezéremmel nem fogod megvetni. – Én neked férjül adom Giafart, s neked Szívkinja Ganemet; jőjön tüstént egy kadi s jőjenek tanúk, hogy a három házassági egyesség feltétessék s alá is irassék.“ Ganem elébe akará a chalyfnak terjeszteni, hogy huga eléggé megtiszteltnek fogná az által érezni magát, ha a kedvencznők sorába veendi fel; de a fejedelem Szívhatalmat egyátalában hitvesének kivánta.

A chalyf e történetet rendkivülinek találta s e végett egy jeles történetirónak meghagyá, azt legkisebb körülményeiben is följegyezni. A könyv azután kincstárába tétetett le, honnan az sok másolt példányokban a világra elterjedett.

Harun Arresyd chalyf kalandjai.

Elmerültségbe sülyedett volt egykor a chalyf, midőn hiv nagyvezére, Giafar, előtte megjelent. A miniszter egyedül lelte, a mi ritkán történt, s midőn feléje közeledéskor észrevenné, hogy komolyságba elmerülve még fel sem tekinte, várakozólag álla meg sokáig, mig pillantatjára méltatná.

Végre a chalyf feltekinte s Giafarra néze; de hamar lesüté ismét szemeit, s elébbi helyzetében marada, még pedig oly feszesen mint azelőtt.

A nagyvezér a chalyf tekintetében nem vévén észre semmi őt érdekelhető személyes boszúságot, végre megszólamlék, mondván: „Igazhitüek uralkodója, meg fogja engedni felséged azon kérdésemet, honnan van azon komolysága, melyet ma mutat, holott egyébkor oly távol látszik attól lenni?“

„Vezér, igaz“ mond a chalyf, helyzetét változtatva, „hogy különben nem vagyok reá épen hajlandó, s ha nem jövél, jelen komolyságomat észre sem vettem volna, melyben azonban egy szempillantásig sem akarok tovább maradni. Ha talán nem valami különös ok vezete hozzám, kedves lenne előttem, ha mulattatásomra kigondolnál valamit.“

„Igazhitüek uralkodója,“ felelt erre Giafar nagyvezér „csupán kötelességem vezérle ide, s bátorkodom felségedet emlékeztetni arra, hogy önmaga tevé kötelességévé a fővárosban és annak környékén a jó rendre személyesen felvigyázni. Ma van épen azon nap, melyet előre elhatároza e végre, s ez egyuttal a legjobb alkalom a különben derültségét homályositó fellegek elüzésére.“

„Egészen el is felejtém,“ mond a chalyf, „és te épen jókor emlékeztetsz reá. Menj tehát, és öltözzél álruhába, mig azalatt magam is azt teendem.

Mindenik kereskedői köntöst ölte magára, s ezen álruhában menének ki együtt a palotakertnek egy titkos ajtaján a szabadra. A kapuktól jó távolságban körülkerülték a várost Euphrates partjáig, a nélkül hogy valamit vennének észre, a mi a jó rend ellen volna. Az első előtalált csónakon általkeltek a folyón, a város másik felét is körülkerülték kivül, s azután a város két részét összekötő hidnak vették utjokat.

A hidon menvén, annak végében egy világtalan öreg embert találtak, ki alamizsnát kére tőlök. A chalyf feléje fordulva, egy aranyat nyoma markába.

A világtalan azonnal megfogá kezét s őtet feltartóztatva, mondá:

„Könyörületes férfiu, akárki légyen kegyelmed, ki a mindenható sugaltából nekem ezen alamizsnát nyujtja, meg ne tagadja tőlem azon kegyelmet, melyért kérem, hogy t. i. üssön pofon, mert megérdemlem, sőt talán még keményebb büntetést is.“

Ezen szavak után elbocsátá a chalyf kezét, hogy ez pofon üthesse vele; attól tartván azonban, nehogy e nélkül távozzék el tőle, megfogta ruháját.

A chalyf, ki a világtalan kérelmén s magaviseletén egészen elbámult, monda hozzá: „Jó ember, kérésedet nem teljesithetem. Fogok őrizkedni, nehogy alamizsnám érdemrészét oly rosz bánásmóddal, milyet te kivánsz tőlem, ismét megsemmisitsem.“ S ezen szavaknál erővel törekedék a világtalantól menekedni.

A világtalan, ki régidőtől fogva tett tapasztalásaiból e pontra nézve, jótevője részéről vonakodást gyanita, még inkább erősködék őt letartóztatni, egyszersmind mondván: „Uram! bocsásson meg bátorságomért s erősködésemért. Vagy üssön pofon, vagy vegye vissza adományát; én csak ezen feltétel alatt vehetem el, ha csak egy a mindenhatónak tett szent fogadásomat meg nem akarom szegni, s ha tudná az okát, bizonyára egyetértene velem, hogy e büntetés igen csekély.

A chalyf, ki nem akará magát tovább tartóztatni, engede a világtalan hálálkodásának, s arczul csapá könnyeden. A vak köszönve, s őtet áldva, azonnal elereszté. A chalyf a nagyvezérrel tovább indult; de alig haladtak néhány lépésnyit, mondá vezérének: „Igen fontos lehet azon ok, mely ezen világtalant ilyen magaviselésre készti mindazok iránt, kik neki alamizsnát adnak. Szeretném közelebbről tudni. Azért fordúlj vissza gyorsan, mondd meg neki, ki vagyok, és hogy el ne mulaszsza holnap a délesti imádság táján a palotában megjelenni, mivel szólni akarok vele.“

A nagyvezér azonnal visszafordult, a vaknak alamizsnát és erre egy pofoncsapást ada, s minekutána elvégzé izenetét, visszasietett a chalyfhoz.

Visszatértek a városba, s midőn egy piaczon keresztülmenének, sok nézőre találtak, kik egy fiatal, s tisztességesen öltözködött férfiut néztek, ki egy kanczán ült, melyet szélnek eresztett zabolával zaklatott a piaczon köröskörül, és sarkantyúival s ostorával szünet nélkül oly kegyetlenül kinzá, hogy a tajtéktól s vértől egészen el vala boritva.

A chalyf, ki a fiatal ember embertelenségén egészen elbámula, megállott, hogy megkérdezze, mi okból kinozza kanczáját annyira, s azt nyeré feleletül, hogy azt senkisem tudja, hogy azonban már hosszabb idő óta ismétli ezen kegyetlen gyakorlást naponként ugyanazon időtájban.

Tovább idultak, s chalyf mondá nagyvezéréhez, hogy jegyezze meg magának a piaczot és el ne felejtse e fiatal embert holnap ugyanazon időre magához rendelni, mint a vakot.

Minekelőtte palotájához ért volna még a chalyf, egy utczában, melyen már régen nem ment volt keresztül, megpillanta egy ujonnan épült házat, melyet ő az udvar valamelyik nagyja házának vélt. Megkérdé nagyvezérét, tudná-e kié? Mire ez mondá, hogy nem tudja ugyan, de megtudakolhatja.

Valósággal meg is kérde egy szomszédot, ki neki azt mondá, hogy ezen ház Kodjah Hassané, kit Alhabbalnak neveznek kötélgyártó mesterségéről, s hogy maga is látta még, midőn azt nagy szegénységben űzte, azonban, – a nélkül hogy tudhatnák, mi módon – annyira meggazdagodott, hogy ezen gyönyörü épület költségeit igen jól győzhette.

A nagyvezér most a chalyf után siete, s tudósitá a felől, a mit megtudhata. „Szeretnék ezen Kodjak Hassan Alhabballal szólani,“ mond a chalyf; eredj, s mondd neki, hogy ő is jelenjék meg palotámban holnap ugyanakkor, midőn a többi kettő.“ A nagyvezér teljesité a chalyf parancsolatját.

Másnap délesti imádság után szobájába lépe a chalyf, s a nagyvezér azonnal bemutatá neki az emlitett három személyt.

Mind a három leborult fejedelmi széke előtt, s midőn ismét felkeltek, kérdé a chalyf a vakot, mi a neve?

„Az én nevem Baba Abdallah“ mond a vak.

„Baba Abdallah,“ folytatá chalyf, „azon mód, melyel alamizsnát kértél tőlem, oly különösnek tetszett előttem tegnap, hogy én, ha bizonyos okok nem tartóztattak volna, bizonyára őrizkedtem volna kivánságod teljesitésétől, hanem inkább meggátoltalak volna azon szempillantástól fogva, a világnak ily botránkoztató magadviseletében. Azért ide hivattalak, hogy megtudjam tőled, mi okon tettél oly meggondolatlan fogadást, s majd csak abból, a mit közlendesz velem e felől, fogom megitélhetni, jól cselekedtél-e, s továbbra is meg engedhetem-e azon magadviselete módját, mely oly rosz például látszik szolgálni. Mondd meg azért tartózkodás nélkül, hogyan jutott eszedbe ezen vad gondolat; semmit el ne titkolj, mert én minden esetre tudni akarom.

Baba Abdallah, ki ezen intéstől megszeppent, ismét arczára borult a chalyf fejedelmi széke előtt, s midőn ismét felkelt, ezeket mondá: „Igazhitüek uralkodója! Mély alázattal esdeklem bocsánatért felséged előtt, abbeli merészségemért, melylyel oly dolgot bátorkodtam kérni s erősködve kieszközölni, mely a józan észszel ellenkezni látszik. Elismerem vétkemet; mivel azonban felségedet akkor még nem ismertem, kegyelemért esdekelve remélem, hogy tekintetbe veendi ez okot. A mi ama magamviseletét illeti, melyet felséged esztelenségnek méltóztatik tekinteni, megvallom, hogy az valósággal az is, és hogy a világ annak is fogja azt tekinteni, a mindenható szemében azonban csak igen csekély elégtétel egy rettentő nagy bűnért, melyet elkövettem, s melyért eleget nem fogok tehetni soha, ha sorjában valamennyi halandó pofon ütne is. Felséged önmaga fog róla itéletet tehetni, ha történetem elbeszélésével meg fogtam mutatni, miben áll ezen rettenetes bűn.“

A világtalan Baba Abdallah története.

„Igazhitüek uralkodója, – folytatá Baba Abdallah – én Bagdádban születtem. Atyám és anyám után, kik kevés napok alatt meghaltak egymásután, maradt rám egy kis örökség. Noha koromra nézve még nem sok évet haladtam, még sem vettem ugy hasznát, mint a fiatalemberek rendszerint szokták, kik az ilyet rövid idő mulva felesleges fényűzésben vagy lakozásokkal pazarolják el; hanem inkább semmit sem mulaszték el, hogy reáforditott szorgalmam, gondom s iparkodásom után szaporithassam. Ekként végre annyira meggazdagodtam, hogy tulajdon magamnak volt nyolczvan tevém, melyeket utazó kalmároknak bérlék ki, s melyek nekem felséged tágas birodalmainak különböző tartományaiba tett utazásaimnál nagy sommákat hoztak be.

Midőn egykor ezen szerencsém virágában, s a legnagyobb kivánsággal még több gazdagság után Balsorából üresen térék vissza tevéimmel, melyeken odamenet Indiába hajón viendő portékákat szállitottam, s melyeket most egy lakatlan pusztán, hol a szép legelő miatt tanyát ütöttem, épen legelteték, megszólita egy barát (dervis), ki Balsorába gyalogola s pihenés kedvéért mellém telepedék. Én megkérdém, honnan jő és és hova megy? Ő viszont ugyanazt kérdé tőlem, s minekutána tudnivágyásunkat kölcsönösen kielégitők, felosztánk magunk között ennivalónkat s együtt falatozánk.

Evésközben különféle érdeknélküli tárgyakról beszélgeténk s a barát többek között beszélé nekem, hogy nyugvóhelyünktől nem igen messze tudna egy helyet, hol oly temérdek sok kincs van, hogy ha abból annyit venne is el az ember, a mennyit elbirna nyolczvan tevém, még sem vennék észre, hogy abból valami elvétetett.

Ezen jó hir engem meglepe, s örvendeztete is egyuttal. Azon örömtől, melyet belsőmben éreztem e miatt, egészen magamon kivül valék. Én a barátot nem tartám képesnek arra, hogy engem e dologban mesével mulasson; azért nyakába borulék s mondám hozzá: „Jó barát, igen jól látom, hogy keveset aggódol e világ kincseiről, mire használhat neked ezen kincsnek tudása? Te csak magad vagy s igy csak igen keveset vehetsz el belőle. Mutasd meg nekem tehát, hol van, s én a nyolczvan tevémet megterhelem vele, s magam fogok azután közülök egyet neked ajándékozni, köszönetül azon jóért és örömért, melyet nekem azáltal okozandasz!“

Igaz, hogy csak igen kevés volt, a mivel megkináltam, nekem azonban igen soknak tetszett, azon pénzvágynál fogva, mely bennem ezen kinyilatkozás óta elhatalmazott s nekem a még megmaradó hetvenkilencz teve tehernyi, mely még megmaradt, semminek sem tetszett ahhoz véve, melytől magamat megfosztanom s neki átalengednem kellene.

A barát, ki a gazdagságra szenvedélyes vágyódásomat észrevette, mindamellett is nem ütközött meg ezen oly annyira arány nélküli ajánláson, mit épen tevék neki, hanem egész lelki csendességgel mondá hozzám: „Atyámfia, magad látod, mily rosz arányban áll ajánlásod azon jótéteményhez, melyet tőlem kivánsz. Hiszen nem voltam kénytelen ezen kincsről beszélni, s titkomat inkább magamnak tarthattam volna meg; azonban pedig az, a mit felőle veled jószivüleg közlöttem, legalább bizonysága lesz azon jó szándékomnak, melylyel neked tetszeni kivántam, és az által, hogy kölcsönös szerencsénket alapitám, nálad jó emlékezetben maradhassanak. Én tehát neked egy igazságosabb és helyesebb ajánlást teszek, s magad lássad, fog-e neked tetszeni? Te mondád – folytatá a barát, – hogy nyolczvan tevéd van. Én tehát kész vagyok téged a kincshez vezetni s ott veled annyi aranyat és drágaköveket rakni reájuk, a mennyit csak elbirnak, azon föltétel alatt, ha illendően megrakodtunk, te nekem tevéid felét a rajtok levő kincscsel együtt átengeded, s magadnak csak a másik felét tartod vissza, mire azután elválunk, ugy hogy mindenik oda vezethesse tevéit, a hova neki tetszik. Látod, hogy ezen osztozás egészen megegyezik az illendőséggel, s ha nekem negyven tevét ajándékozol, tőlem helyette annyit kapsz, hogy azon magadnak ezer más tevét is vehetsz.“

Nem tagadhatám, hogy a barátnak ajánlása igen igazságos. Azonban anélkül, hogy gondolkodtam volna azon temérdek kincsekről, melyek nekem ezen egyezésnél fogva juthattak, tevéim felének átengedését nagy veszteségként néztem, kivált ha meggondolám, hogy a barát szintoly gazdag leend, mint én. Elég ahhoz, én máig is háládatlansággal köszönék meg egy önkényt való jótéteményt, melyet azontul a baráttól még nem is kaptam volt. Itt azonban nem sok idő maradt a tanakodásra. Vagy el kelle fogadnom az ajánlatot, vagy elkészülnöm egy holtom napjáig tartó bánkodásra amiatt, hogy magam hibája által szalaszték el egy alkalmat, melynél tetemesen meggazdagodhattam volna.

Én tehát azonnal összehajtám tevéimet, s igy megindulánk. Minekutána igy haladtunk egy darabig, egy igen bő völgyhöz értünk, melynek bejárása azonban igen szük és keskeny vala. Tevéim csak egyenkint mehettek rajta keresztül, s a mint tágult a vidék, ugy lett ismét lehetségessé, hogy a legjobb rendben haladhassanak. A két hegy, mely a völgyet képezé s hátul félkörösen zárá, egyébiránt oly magas, meredek és járhatlan vala, hogy nem kellett attól tartanunk, hogy ott valamely halandó megláthasson.

Midőn megérkeztünk a két hegy közé, szól hozzám a barát: „Most ne menjünk már tovább; állitsd meg tevéidet s fektesd azokat álló helyükön hasra, hogy fáradság nélkül megterhelhessük, s ha ezt megtevéd, a kincs felnyitásához fogok.

Megtévén azt, a mit a barát mondott, magam is utána menék. Csiholó szerszámmal egyik kezében, egy kevés száraz gallyat szedegetett össze, hogy tüzet rakhasson. Mihelyt ez égett, egy kevés tömjénfélét hinte bele, néhány szavakat mormogva hozzá, melyeket én nem érték. Azonnal sürü füst kerekedett fel belőle. Ő ezen füstöt elosztá, s ekkor a sziklában, mely a két hegy között meredeken igen magasra felnyult, noha abban semminemü nyilásnak még csak nyoma se látszott, egyszerre mégis igen nagy támadt, mely kapuforma volt két kapuszárnynyal s csodálatos mesterséggel volt a sziklába készitve.

Ezen nyiláson át egy, a sziklába vágott nagy térségben gyönyörü palotát szemlélénk, mely inkább valami lelkek, mint emberi kezek munkaművének tetszett lenni, mert nem is látszott lehetségesnek, hogy emberek ily merész és csodálnivaló dologra csak gondolatban is vetemedhettek volna.