Part 11

Egy éjszakán, midőn a chalyf palotája falkeritésében magán sétált – a mi nála gyakran megtörtént; mert ő a világnak legszemesebb és kiváncsibb fejedelme volt, ily éjjeli sétáin sokszor hallott dolgokat, melyek palotájában véghezmentek s melyek különben sohasem jöttek volna füléhez; – egy éjszakán tehát elsétált a sötét torony mellett, s mivel benn emberi szózatot vélt hallani, megállapodott. Hogy mindent annál jobban megérthessen, az ajtóhoz közeledék, s tisztán hallá a következő szavakat, melyeket a még folyvást Ganem emlékezetével teljes Szívkinja érthetőleg s emelkedett hangon mondott: „Oh Ganem, igen-igen boldogtalan Ganem, hol vagy te most? Mi helyre vezérlett téged siralmas sorsod? Ah én valék, ki szerencsétlenné tevélek. Miért nem hagyál inkább nyomorultan elveszni, a helyett, hogy nekem nemeslelküleg segédkezet nyujtottál? Minő szomoru gyümölcsöt arattál te gondjaidból és szerény tiszteletedből? – Az igazhitüek uralkodója, ki neked igazsághálával tartozott, üldöz téged, annak jutalmául, hogy velem mindenkor mintegy neki szentelt személylyel bántál; elvesztéd minden javaidat s kénytelen vagy üdvösséget futásban keresni. Oh chalyf, kegyetlen chalyf, mit fogsz te mentségedre felhozhatni, ha egykor Ganemmel az örökkévalónak itélőszéke előtt állandasz s az angyalok jelenlétedben a valót igazolni fogják? Minden mostani hatalmad, melytől az egész földkerekség reszket, nem fog téged védhetni, nem fog megótalmazhatni, hogy el ne kárhozzál, s törvénytelen kegyetlenségedért ne bünhödjél.“ – Szívkinja itt elhallgatott; a kebléből tolongó fohászok s szeméből fakadó könyek elfojták szavait.

Nem kelle több, hogy a chalyf ismét visszanyerje józanabb eszméletét. Ő itt átlátta, hogy ha az, a mit imént hallott, igaz, kedvencznője mindenkép ártatlan, s hogy ő Ganem s ennek háznépe ellen adott parancsaiban hirtelenkedett. Hogy e dolgot, mely az ő, különben magasztalt igazságszeretetét ködbe voná, alaposan megvizsgálja, azonnal visszatért termébe, s mihelyt abba megérkezett, meghagyá Mezrurnak, hogy költözzék a sötét toronyhoz, s kisérje Szívkinját hozzá a palotába.

A heréltek feje a chalyfnak e parancsából, de még inkább arczvonalmiból azt következteté, hogy ő kegyencznőjének megbocsátni és azt szivéhez visszafogadni szándékozik. Ő ezen rendkivül megörült, mert Szívkinját kedvelte, és midőn ez, a chalyf kegyelmét elveszté, mostoha sorsán igen nagy részt vőn. Nyomban futott most a toronyhoz, s örvendező hangon igy szólt a kegyencznőhöz: „Kegyelmes asszony, siess engem követni, én remélem, hogy ezen undok sötét toronyba többé visszatérni nem fogsz. Az igazhitüek uralkodója beszélni kiván veled, és én ebből reád nézve minden jót jövendölök.“

Szívkinja követé Mezrurt, ki őt a chalyf termébe bevezette. A kegyencznő mindjárt beléptekor a fejedelem lábaihoz borult s e helyzetben maradt, szemeit könyözön boritván: „Szívkinja! – szólt hozzá a chalyf, anélkül, hogy felkelni parancsolná – ugylátszik, te engem kegyetlennek s igazságtalannak vádolsz. Kicsoda tehát most az, ki a hozzám bizonyitott szerény tisztelet mellett is, a balsors ürömkelyhéből iszik? Szólj, te tudod, hogy szivem jó és kegyes, te tudod, mint szeretek lenni mindenkihez igazságos.“

A kegyencznő sejté e beszédből, hogy a chalyf hallotta szavait, s most tehát iparkodott e kedvező alkalommal élni, hogy kedves Ganemjét a rút gyanú alul fölmentse. „Igazhitüek uralkodója – imigy szólamlott meg, – ha talán egy szó kirepült ajakimon, mely Felségedet sértheté, lábainál térdelve kérek bocsánatot. Az, kinek ártatlanságát és mostoha sorsát tudni kivánja, Ganem, Abu Aibunak fia, kereskedő Damaskusban. Ő életemet a halál karjai közől ragadta vissza s nekem menedéket s védszállást ada házában. Megengedem, hogy talán első látásomra az a gondolat ébredt lelkében, hogy egész magát nekem szentelje; talán oly remény is kecsegteté, hogy én szives gondjaiért nem leszek hozzá érzéketlen; én legalább ezt ama megelőző nagy gondoskodásból gyanitám, melylyel irántam viseltetett s nekem minden szolgálatot megtőn, melyek akkori állapotomban bármi módon kivánandók lehettek. De alig hallá tőlem, hogy Felséged szivéhez tartozni van szerencsém, azonnal igy válaszolt: „Ah, kegyelmes asszony! A mi az uré, az tilalmas a szolgának.“ E pillanattól fogva erkölcsének nem is tagadhatom meg ezen igazságot, viselete soha sem jött szavaival ellenmondásba. Azonban igazhitüek uralkodója, te tudod, mi kegyetlenül és zordonan bánattál vele, és te egykor az Isten birói széke előtt arról számot fogsz adni!“

A chalyf kegyencznejének e szabadon ejtett őszinte szavait nem vevé rosz néven. „De vajjon – szóla viszont a chalyf – a mi Ganem szerény s tisztes magatartását illeti, megbizhatom-e szavaidban?“ – „Igenis – felele Szívkinja – Felséged megbizhatik; én a világ minden kincseért sem fognám a valót titkolni, s hogy Fölséged előtt még világosb jeleit adjam őszinteségemnek, kénytelen vagyok itt egy vallást tenni, mely Fölségednek nem kedves, s a miért előre bocsánatot kérek.“ – „Szólj, leányom – monda Harun Arresyd – én mindent megbocsátok, ha nyiltszivü lészsz és semmit sem titkolsz előttem.“ – „Jól van – válaszolt Szívkinja – hallja tehát Fölséged! Ganem tisztes gondolkodása s ama szives szolgálati készség, melyeket irántam mutatott, engem hozzá tiszteletre gerjesztettek. Igenis, a mi több: – Fölséged ismeri a szerelem diadalmas erejét – én szivemben a legédesebb vonzalmat érzém keletkezni. Ő sejté ezt; de a helyett, hogy gyöngeségem alkalmával éljen s a keblében lángra gyult indulattól magát elkapatni engedje, folyvást hive maradt kötelességeinek, és minden, a mit indulatjának lángheve ajakira csalt, ama szavak voltak, melyeket Fölséged előtt már fölfedeztem: „a mi az uré, az tilalmas a szolgának!“

Ezen szabad nyilatkozás talán mindenkit haragra ingerlett volna, de a chalyf szivét épen ez békité meg egészen. Parancsola Szívkinjának, hogy keljen fel, maga mellé ültette s igy szólt hozzá: „Beszéld el nekem történetedet kezdettől végig.“ Szívkinja ezt szép józan észszel s nagy ügyességgel teljesité. Azt a mi Szobeidét illeti, csak futólag érintette, de annál hosszabban beszélt ama tartozásokról, melyeket Ganem iránt éreztet hálája s ama költségekről, melyeket Ganem az ő kedvéért tett; különösen magasztalá Ganem titoktartását, s ezáltal a chalyffal azt akará megértetni, mely szükséges volt reá nézve, Ganem házában rejtezve élnie, hogy Szobeide megcsalassék. Beszédét az ifju kalmár megfutásával fejezé be, s itt a chalyfnak rejtőzés nélkül vallá meg: hogy ő maga kénytette légyen arra, nehogy a fejedelem hirtelen haragjának áldozatját sirassa majd benne.

Minekutána beszédét végezte, a chalyf igy szólott hozzá: „Mindent elhiszek, a mit nekem itt mondottál; de miért késtél oly sokáig, hirt magadról adni? Egy egész hónapig kellett-e még visszaérkezésem után veszteglened, hogy engem tudósits hollétedről? – „Igazhitüek uralkodója – felele Szívkinja – Ganem oly igen ritkán távozott házából, hogy nem csudálkozhatik Fölséged, ha mi visszajövetét nem mindjárt hallottuk meg. Ezenkivül Ganemnek, – kinek e levelkét átadtam, hogy Koránynak személyesen nyujtsa kezéhez – igen sokáig kellett a kedvező alkalomra várakozni, mig kivánatom betölthette.“

„Elég, Szívkinja! – válaszolt a chalyf – én megismerem hibámat, s ohajtanám azt viszont jóvá tenni, s a damaskusi ifju kalmárt halmozni jótéteményeimmel. Gondolkozzál tehát, mint teljesitsem e szándékot; kivánj tőlem a mit akarsz, én megadom. E szavakra a kegyencznő ujra a chalyf lábaihoz omlott, arczát föld felé forditá, s azután viszont felkelvén igyen szólott: „Igazhitüek uralkodója, minekutána Fölségednek Ganem végett hálámmal áldoztam, mélységben esdeklem: méltóztatnék tartományaiban kihirdettetni, hogy Fölséged Abu Aibu fiának megbocsát, s hogy ez jelenjen meg vonakodás nélkül a chalyf szine előtt Bagdádban.“ – „Én még többet szándékozom tenni – viszonza a chalyf – hozzá számosak tartozásaim; jutalmaznom kell benne életed szabaditóját, jutalmaznom továbbá az irántam bizonyitott szerény tiszteletért, kárpótlanom kell javainak veszteségét s végre jóvá kell tennem azon törvénytelen bánást, melyet ártatlan háznépén elkövettem; mindezekért megjutalmazom őt kezeddel, te felesége lészsz.“ Szívkinja nem talált alkalmas szavakat, hogy a chalyfnak megköszönje nagylelküségét, hanem termébe ment, melyet már gyászos kalandja előtt lakásul birt. A terem még egészen amaz állapotban volt, mint azt elhagyá, idegen kéz még semmihez sem nyult; de a mi neki legnagyobb örömet szerze, az Ganem szekrényeinek s butorainak megpillantása volt, melyeket Mezrur a mint kiváná, termébe helyezett.

Másnap Harun Arresyd a nagyvezérnek parancsolá, hogy a birodalom minden városában tétesse hirül, hogy ő Ganemnek, Abu Aibu fiának megbocsát; de ezen hirdetmény siker nélkül maradt, mert nagy idő folyt le, a nélkül, hogy az ifju kereskedőről legkevesbet is lehetett volna hallani. Szívkinja azt gondolá, hogy bizonyosan veszteségén eredt fájdalmát nem viselhette el, s kinos nyugtalanság szállá meg szivét. De mivel a reménység mindig utolsó, mely a szeretőktől bucsut vesz, esdeklett a chalyfnak: engedje meg neki, hogy maga nyomoztathassa Ganemet. Minekutána a chalyf teljesité kérelmét, kivőn pénzes szekrényéből egy zacskót ezer aranynyal, s egy reggel, gazdagon szerszámozott öszvéren kiindult a palotából. Két fekete herélt, kik két oldalról kezöket az öszvér hátán tartották, követé őt.

Szívkinja igy haladt egy mecsettől másikig, hogy a jámbor muselmánoknak adakozzék s imádságaikat egy nyomos ügynek szerencsés utolérésére segédül kérje, melytől – mint mondá – két személynek nyugodalma függ. Ő az egész napot igy tölté el, az ezer aranyt a mecsetekben mind alamizsnára osztá ki, s alkonyatkor visszatért a palotába.

Másnap viszont egy zacskót szint annyi darab aranynyal vőn magához, s hasonló készületben, mint tegnap, indult a drágakőáros-piaczra. A kapunál megállapodott, s anélkül, hogy az öszvérről leszálljon, a fekete heréltek egyike által a czéh fejét hivatá magához. Ez, ki igen jóltévő s emberszerető férfi volt s jövedelméből két harmadrésznél többet a szegény jövevényeknek gyámolására – akár betegek voltak, akár ügyefogyottak – osztogatott, nem sokáig váratá magát, Szívkinja öltözetéről megismeré azonnal, hogy az udvarnak egyik asszonya legyen. „Hozzád folyamodom, – szólitá meg őt Szívkinja, oda nyujtván neki a pénzes zacskót – hozzád folyamodom, mint olyan férfihoz, kinek jámborságát az egész város dicséretesen emliti. Kérlek, oszd ki ezen aranyokat a szegény jövevények közt, kiket gyámolitsz; mert én igen jól tudom, hogy mindennapi foglalatosságid közé tartozik, az idegeneket, kik segedelmedet kérik, jóltevőleg ápolgatni. Tudom azt is, hogy megelőzöd szükségeiket, s nincs lelkednek kedvesb éleménye, mint alkalmat találni az inség enyhitésére.“ – „Kegyelmes asszonyom! – felele a tisztes agg – örömmel teljesitem parancsodat; de ha személyesen kivánnád jótéteményeidet kiosztani, méltóztassál házamba lépni, s itt két asszonyt találsz, kik méltók könyörületedre. Én tegnap, épen midőn a városba érkeztek, találkozám velök. Ők a leggyászosabb helyzetben valának, s mostoha sorsuk annál inkább szivemre hatott, mivel ugy látszik, hogy főbb rendű személyek. A foszlékony rongyon által is, mely testöket fedé, s ama kellemetlen jelek ellenére is, melyeket a nap égető heve arczokra sütött, bizonyos nemes illendőséget fedezék fel; mely különben oly szegényeknek, kiket én gyámoliték, épen nem szokott sajátjok lenni. Én mindkettőt házamba vezetém, s átadám őket nőm gondviselése alá, ki szint azt itélé rólok, a mit én. Ő rabnőink által jó ágyat készittete nekik, mialatt ő maga megmosá arczokat s tiszta csinosb ruhát ada reájok. Mi folyvást nem tudjuk még, kik legyenek, mert előbb kinyugodni engedjük őket, mielőtt kérdéseinkkel fárasztanók.“

Szívkinja anélkül, hogy tudná miért, kiváncsi lőn őket látni. A czéh feje lakába akará vezetni őt, de Szívkinja ezt el nem fogadta, s egy rabszolga által kisérteté magát oda, kit a tisztes ősz melléje rendelt. Midőn a ház ajtajához érkezett, leszállott az öszvérről, s követé a rabszolgát, ki előre elsietett, hogy parancsoló asszonyának, ki épen a szobában Szívhatalomnál s ennek anyjánál tartózkodott, – mert ezek valának a fenn érdeklett szegény jövevények, – jelentést tegyen.

Midőn a czéh fejének neje a rabszolgától megérté, hogy egy udvari asszony jelent meg házában, kimene tüstént a teremből, melyben imént vala, hogy a nemes vendéget üdvözölje; azonban Szívkinja, ki a rabszolgát nyomon követte, erre nem engede időt, hanem a terembe lépett. A ház asszonya leborult előtte, hogy mélységes tiszteletét mindenhez, mi a chalyf udvarához tartozék, megbizonyitsa. Szívkinja felemelé őt s igy szólott hozzá: „Jó asszonyom, kérlek, hagyj engem a két jövevény asszonynyal beszélni, kik tegnap estve ide Bagdádba érkeztek.“ – „Kegyelmes asszony – felele a házi nő – itt feküsznek e két kisded nyoszolyában, melyeket egymás mellett látsz.“ – Szívkínja azonnal az anya nyugvóhelyéhez közelitett, figyelmesen nézlelé s azután ezt mondá: „Jámbor asszony, én jövök gyámkezemet neked ajánlani. Nekem nagy befolyásom van e városban s igy talán neked, valamint társnédnak is hasznos lehetek.“ Kegyelmes asszonyom! – felele Ganem anyja – ama szives ajánlásokból, melyeket nekünk tészsz, ismerem meg, hogy az egek még nem egészen hajoltak el tőlünk; jóllehet a sorsnak ama sok véres csapása, mely bennünket ért, okot adott az ég neheztelését hinni.“ E szavaknál oly keserves sirásra fakadt, hogy Szívkinja s a házi asszony hasonlóan nem fojthatták el könyeiket.

A chalyf kegyenczneje erre igy szólott, minekutána saját könyeit törlé, Ganem anyjához: „Mondd el nekem, kérlek, szenvedésidet, beszéld el mostoha történetedet.“ – Te senkit sem fogsz találni, ki hajlandóbb volna titeket vigasztalni és sorsotokon enyhitni, mint mi.“ – „Kegyelmes asszony – válaszolt Abu Aibu szerencsétlen özvegye – az igazhitüek uralkodójának egyik kegyencznője, egy Szívkinja nevezetű asszony szülője szomorú sorsomnak.“ E szavak villamként sujtának a kegyencznő szivébe; ő mindazáltal rejté, mint lehetett, zavarodását s keble zajló érzelmeit, s hagyá Ganem anyját tovább beszélni, ki is történetét imigy folytatta: „Én Abu Aibunak, damaski kereskedőnek özvegye vagyok. Nekem egy fiam volt, neve Ganem, ki egy kereskedési utat tőn Bagdadba s itt azzal vádoltatott, hogy az emlitett Szívkinját elcsábitotta. A chalyf őt mindenhol nyomoztatá, hogy megölethesse, s mivel a kiküldött poroszlók reá nem akadhattak, levelet irt a damaski királynak, hogy házunkat raboltassa ki s rontassa le; minket kettőnket pedig, ugymint leányomat s engem három nap egymás után mezitlenül állittasson ki a népnek látványúl s azután számüzzön örökre Syriából. De bármi méltatlanul bántak is velünk, szenvedném a sors ostorcsapásait békével s megnyugodnám, csak fiam élne még s őt valahol megtalálhatnám. Mely kimondhatlan öröm volna mind hugának, mind nekem szerető édes anyjának – őt viszont láthatni! karjai közt javaink veszteségét s minden szenvedésinket mi könnyen elfelejtenők! – Oh – én meg vagyok győződve, én teljesen hiszem, hogy ő a chalyf ellen épen oly kevessé vétkezett, valamint testvére és én.“ – „Nem – szavába esett Szívkínja – ő szint oly kevessé vétkes, valamint ti. Én bizonyságot tehetek, én vállhatom, hogy ártatlan, mivel én magam vagyok Szívkinja, kit annyi oknál fogvást vádolhattok; én vagyok, ki a csillagzatok végezte által minden inségteket szülte s nekem tulajdonithatjátok Ganem veszteségét, ha ő többé nincs életben. De ha sanyarú szenvedéstek általam származott, hatalmamban is áll azt viszont enyhiteni. Én Ganemet a chalyf szörnyü gyanuja alól felmentém; és a fejedelem az egész birodalomban kihirdetteté, hogy Abu Aibu fiának megbocsát, s ti ne kételkedjetek, hogy épen azon mértékben leend kegyes és jóltevő hozzátok, a mely mértékben vala kegyetlen, és rettentő. Ti többé nem vagytok ellenei; ő várja Ganemet, hogy őt a hozzám bizonyitott szolgálatokért megjutalmazza, a chalyf ezt az által eszközli, hogy bennünket egyesit s engem nejéül ád Ganemnek. Tekints tehát most úgy, jámbor anya, mint leányodat, s engedd meg, hogy itt nektek örök barátságot fogadjak.“ – Ezt mondván, Ganem anyjához lehajlott, ki reá semmit sem vala képes válaszolni, oly nagy álmélkodással tölté e váratlan beszéd. Szívkinja őt sokáig átölelve tartotta, s ekkor is csak azért bocsátá karjai közül, hogy a másik ágyhoz siessen, Szívhatalmat ölelhetni, ki fektéből felült, s elébe nyitá karjait.

Minekutána a kedvencznő az anyához és leányához számos jelekkel bizonyitá szives vonzalmát, oly módon és mértékben, mint azt Ganem néjétől csak várni lehetett, igy szólott hozzájok: „Szünjetek mindketten szomorkodni, ama kincs és vagyon, melyeket Ganem e városban visszahagyott, nem vesztek el, azok a chalyf palotájában vannak letéve, és pedig saját termeimben. Egyébiránt jól tudom, hogy reátok nézve a világ minden java is erőtlen vigasztalás volna Ganem nélkül, én ezt Ganem anyjáról s testvéréről elég élénken képzelhetem, ha önmagamról hagyok reátok következtetést, mert a vérség kötele a nemes szivekben oly hatalmas, valamint a szerelemé. De miért akarnál, jámbor anya, lemondani azon reményről: hogy fiadat egykor viszont meglátod? Mi minden bizonynyal meg fogjuk őt viszont találni; szerencsés összejövetem veletek ad nekem reményt. Talán már e mai nap utósó napja szenvedésteknek s kezdete egy sokkal fényesebb szerencsének, mint mely Damaskban egykor házatokat áldá, midőn Ganem még veletek lakott.“

Szívkinja még tovább is akara szólni, de itt a diszmüvesek feje belépett s mondá: „Kegyelmes asszony, én épen most egy igen érzékeny nézőjátékot láttam. Ez tudniillik egy fiatal férfi volt, ki tevén e város kórházába hozatott; kötelekkel vala a teve hátára szoritva, mivel nem birt annyi erővel, hogy rajta szabadon megülhessen. Épen most oldák fel a köteleket, s akarák őt a kórházba bevinni, midőn véletlenül ott elmenék. Én közeledém az ifju férfihoz, figyelemmel vizsgálám s ugytetszett, mintha arczvonalai nem volnának előttem egészen ismeretlenek. Én különféle kérdést tevék hozzá háznépe iránt, de felelet helyett csupán könyeket és sohajtást nyerék. Szivem rajta megindult, s mivel mindennapi tapasztalásomból megismerém, hogy a leggondosabb gyámolásra van szüksége, tehát nem hagyám őt a kórházba vitetni; mert csak igen is jól tudom: mint bánnak ott a betegekkel, s mily tudatlanok benne az orvosok. Ezen oknál fogvást őt rabszolgáim által ide házamba hozattam; ezek egy különös terembe tevék le, parancsomra a magaméból tiszta gyolcsruhát adnak neki, s egészen oly bánással vannak hozzá, mint enmagamhoz.“

Szívkinja reszketett a jámbor diszárosnak e beszédénél, s bizonyos érzés támadt szivében, melynek okát nem adhatta: „Ugyan vezess engem – igy szólott a tisztes agghoz – e betegnek termébe, kivánnám őt látni“ – Az ősz férfi azonnal oda vezette s mialatt Szívkinja oda ment, monda Ganem anyja Szívhatalomhoz: „Oh leányom, bármely siratni méltó legyen is e beteg jövevénynek sorsa, bátyád, ha még él, nehezen van szerencsésb helyhezetben, mint ő.“

Midőn a chalyf kedvencznője ama terembe, hol a beteg feküvék, belépett, oda járult az ágyhoz, melybe a ház urának rabszolgái lefektették vala. Szívkinja itt egy ifju férfit pillantott meg hunyt szemekkel, beesett, halovány, és sirástól eltespedt arczczal; folyvást élénkebb figyelemmel nézé, szíve itt hangosan ver: Ganemet gondolja megismerni, de csakhamar ismét nem hisz szemének. Ha mindjárt egy részről a betegnek arczán sejt is néhány egyező vonást, még is az egészben ezen nagy különbség látszik, s nem meri elhinni, hogy valóban ő az. Mivel azonban a tüzes ösztönnek, hogy a dologról meggyőződjék, ellen nem állhat, imigy szól reszkető hangon: „Ganem, te vagy-e, kit szemeim látnak?“ – E szavaknál megállapodott, hogy az ifju férfiunak időt engedjen a feleletre, de mivel a beteg arra nem látszott ügyelni, igy szólott tovább: „Oh Ganem, te nem vagy az. Csupán képzeletem, mely folyvást alakoddal játszik, ada ezen jövevénynek csalékony hasonlatosságot. Abu Aibu fia, bármily beteg volna is, hallani fogná Szívkinjának szavait.“ – E névre Szívkinja Ganem – mert valóban ő volt – felveté szemeit, fejével azon oldalra fordult, honnan a szózat jöve s monda, midőn a chalyf kedvencznejét viszont megismeré: „Oh kegyelmes asszony! te vagy-e valóban? – Minő isteni csuda által…?“ Tovább nem szólhatott, az örömittasság oly hirtelen hatalommal szállá meg szivét, hogy elájult. Szívkinja s a házi gazda segedelmére siettek; de mihelyt az életnek néhány jelét viszont észrevevék a betegen, kéré a tisztes agg az udvari asszonyt, távoznék el, nehogy látása az ifjut ujabb ájulásba ejtse.

Midőn az ifju férfi viszont eszméletre tért, körülnézé magát s midőn nem látná már, a kit keres vala, felkiáltott: „Szép Szívkínja, mi leve belőled! Való-e, hogy szemeim előtt állottál, avagy csak egy csalóka tünemény volt?“ – „Nem uram – monda a háziur – én magam kénytetém ezen nemes asszonyt eltávozni; mindazáltal meg fogod őt ismét látni, mihelyt képes leendesz csöndesen viselni tekintetét. Most nyugalomra van szükséged, és ezt ne akadályozza semmi. Mivel te – mint most sejtem – ama Ganem vagy, kinek az igazhitüek uralkodója Bagdádban nyilván bocsánatot hirdetett, tehát megvallhatom, hogy sorsod egészen más fordulást nyert; ezt tudnod a mostani pillanatra legyen elég. Amaz asszonyság, ki imént beszélt veled, bővebben fog téged arról tudósitni. Most tehát csak arra legyen főgondod uram, hogy előbbi egészségedet visszaszerezd; a mi engem illet, várd bizvást segedelmemet azon mértékben, a mint és mennyire emberi erőm azt nyujtani képes.“ Miután ezt mondotta, nyugodni hagyá Ganemet s eltávozott, hogy számára megkészittesse amaz orvosszereket, melyeket a bőjtölés és sorsvihar által megfogyasztott erő visszaszerzésére szükségeseknek gondolt.

Ezen időközben Szívkinja Ganem anyjának és Szivhatalomnak termében veszteglett, hol csaknem ugyanazon jelenés ujult meg. Mert midőn Ganem anyja megértette, hogy azon beteg jövevény, kit a jámbor ház ura lakába fogadott, Ganem, örömében elájult; s midőn a jó háziasszony és Szívkinja gondos ápolása által viszont eszméletre tért, fel akara kelni s fiát meglátogatni. De a házigazda, ki azalatt a terembe lépett, visszatartotta, s értésére adá, hogy Ganem igen gyönge s erőtlen s életét könnyen veszedelembe hozhatja az érzékeny megindulás, melyet egy szeretett anyának váratlan megjelenése a fiui sziven fogna okozni. A tisztes ősznek nem vala hosszu beszédre szüksége, hogy Ganem anyját ezen valóságról meggyőzze. Mihelyt hallá, hogy fiával nem szólhat életveszedelmeztetés nélkül, többé nem vala indulatos őt látni. Most Szívkinja kezde szólni s ezt mondá az anyához: „Hozzunk az égnek hálaáldozatot, hogy mindnyájunkat egyazon helyen összevezérlett. Én most visszatérek a palotába, hogy a chalyfnak mindezen csodás kalandokat hirül vigyem s holnap reggel viszont eljövök hozzátok.“ – E szavaknál megölelé az anyát és leányzót s eltávozott. Midőn a palotába megérkezett, engedelmet kére a chalyftól, hogy vele négy szem közt beszélhessen. Ezt azonnal megnyeré. Szívkinja bevezetteték a chalyf titkos termébe, melyben ez egyedül vala. Először is, mint az uralkodó szokás kiváná, arczczal földre borult előtte. A fejedelem fölkelésre inté s leültette; kérdezé azután, vett-e Ganemről hirt? „Igazhitüek uralkodója – válaszolt erre – én szerencsés valék őt anyjával és hugával együtt feltalálni.“ – A chalyf kiváncsi volt megtudni, mint eszközölheté ezt oly rövid idő alatt. Ő kielégité kiváncsiságát s Ganem anyjáról s hugáról oly sok jót mondott, hogy a chalyfnak kedve jött, mindkettejét Ganemmel, az ifju kereskedővel együtt megláthatni.