Part 10

Midőn Szivkinja a nagyvezért belépni látta, arczczal földre borult, s e helyzetben maradt, jeléül annak, hogy kész a reá kimondott halált szenvedni. „Uram – igy szólott a nagyvezérhez – én engedelmes vagyok, békén vetem magam azon itélet alá, melyet az igazhivők uralkodója reám kimondott, neked azt csak jelentened kell.“ – „Kegyelmes asszonyom – válaszolt Giafar, ki szintazonkép földre borult s mindaddig e helyzetben maradt mig Szivkinja viszont fölkelt, – őrizzen Isten, hogy valaki merész kezével hozzád nyuljon. Nem szándékom neked legkisebb bántalmat okozni, csupán parancsom van téged kérni, hogy velem a palotába jönni méltóztassál, s hogy egyszersmind a kalmár is, ki e házban lakik, engedelmes legyen téged követni.“ „Uram, – felele a kegyenczné felkelése közben – menjünk tehát, én kész vagyok követni téged. A mi azonban az ifju kalmárt illeti, kinek én életemet köszönöm, őszintén azt vallhatom, hogy többé nincs itt; már egy hónap előtt utazott Damaskusba, hová dolgai idézték, s ő visszaérkeztéig e szekrényeket melyeket itt látsz, gondviselésem alá bizta. Esdeklem neked, légy szives e holmikat a palotába hordatni és megparancsolni, hogy bátorságos helyen sérelem nélkül tétessenek le, s imigy én hiven betölthessem a mit neki fogadtam: tudniillik, hogy javaira minden kitelhető gonddal fogok vigyázni.“

„Nyomban történjék meg, kegyelmes asszonyom!“ válaszolt Giafar. És azonnal hivata terhhordókat s parancsolá nekik, hogy emeljék föl a szekrényeket s vigyék Mezrurhoz.

Minekutána a terhhordók elmentek, Giafar a politia-birónak valamit fülébe sugott, s parancsolá neki, hogy a házat tegye a földdel egyenlővé, de előbb mindenütt nyomoztassa abban Ganemet, kit ő valahol rejtezkedni vélt, jóllehet Szivkinja az ellenkezőről akará meggyőzni. Erre a nagyvezér megindult s az ifju szépet két rabnőjével együtt magával vivé. Ganem rabszolgáira nem volt további ügyelet; ők a sokaság közé vegyültek, s nem tudni, mi történt velük.

Giafar alig hagyá el a házat, midőn a kőmivesek s ácsok falait mindenfelől dönteni s rombolni kezdék; és oly szorgalommal teljesiték tartozásukat, hogy az épületnek egy óra mulva még nyoma sem látszott. A politiabiró azonközben, ki minden szemes nyomozása mellett sem akadhata Ganemre, a nagyvezérnek, még mielőtt a polotához ért, a dolgot hirül adatá. „Nos – monda Harun Arreschyd, midőn termébe látá Giafart belépni – betöltötted parancsomat?“ „Igenis uram – felele Giafar – a ház, melyben Ganem lakott, le van földig rontva, és itt hozom Szivkinját, kegyencznődet; termed ajtaja előtt áll, s ha parancsolod, tüstént szined elébe vezetem. A mi az ifju kalmárt illeti, azt nem találhatni sehol, ámbár mindenütt legélénkebb gonddal nyomoztatám. Szivkinja azon vallást tevé, hogy már egy hónap előtt utazott Damaskusba.“

Rettentő s leirhatlan az a harag, mely a chalyf keblében lángra lobbant, midőn meghallá, hogy Ganem eltávozott. A mi Szivkinját mint kegyencznőjét illeti, képzelme bizonyosnak tartá hütelenségét s azért sem őt látni, sem vele beszélni nem kivánt. „Mezrur, – igy szólt a heréltek fejéhez, ki jelen volt – vedd által e háládatlant, a hűtelen Szivkinját, s zárd őt a sötét toronyba.“ – E torony a palota falkeritésén belül állott s közönségesen az oly kegyencznőknek szolgált börtönül, kik a chalyfot akármely utonmódon megbántották.

Mezrur, kinek szokása volt ura parancsait, bármely keményeknek látszottak is azok, ellenmondás nélkül teljesitni, azon meghagyásnak csak tétovázva engedelmeskedett. Ő Szivkinjának eziránt sajnálkozását jelenté ki, és annál inkább megszomorodott, minél bizonyosbnak hitte, hogy a chalyf kegyes lesz őt személyesen kihallgatni. Mindazáltal kénytelen lőn szomoru sorsának engedni s követni Mezrurt, ki őt a sötét toronyba vezette s ott visszahagyta.

A zordon chalyf azonközben elbocsátá nagyvezérét s mint rabja a féktelen indulatnak, saját kezével a következő levelet irá a syrai királyhoz, ki rokona s adózó jobbágya volt és Damaskusban tartá fejedelmi lakását.

Harun Arresyd chalyf levele a syriai királyhoz Sinebi Mohammedhez.

„Kedves rokonom! Én e levelet irom, jelentésül neked, hogy egy damaski kalmár, kinek neve Ganem s Abu Aibunak fia, rabnőim legkedvesbikét ugymint Szivkinját elcsábitotta s most Bagdádból megszökött. Akaratom az, hogy levelemet vevén, Ganemet fölkerestetni s elfogatni rendeld. Mihelyt ő poroszlóid kezébe juttand, vettesd nehéz vaslánczokra, három nap egymás után adass neki ötven ütleget bikacsékkel, vezettesd körül aztán a város mindegyik osztályában s egy poroszló menvén előtte, folyvást e szavakat kiáltsa: Ez a leglágyabb büntetés, melyet az igazhitüek uralkodója az oly gonoszra szab, ki fejedelmi urát megsérti s rabnőinek egyikét elcsábitja. Erre küldd őt hozzám biztos kiséret alatt. De ez még nem minden. Akarom, hogy házát kiraboltasd, földig pusztittasd, követ s minden épitményszert a városból a mezőre vitess ki. Azonkivül, ha atyja, anyja, fiu vagy leánytestvéri, női, leányai vagy egyéb rokoni s hozzátartozói vannak, vetkőztesd azokat mezitlenre, állittasd ki három nap egymásután az egész városnak látványul – azon kemény tilalom mellett, hogy senki se merje fővesztés alatt őket házhoz fogadni. Reménylem, hogy meghagyásomat haladék nélkül teljesitended.“

Minekutána a chalyf e levelet megirta, általadá azt egy lovagpostának azon parancscsal, hogy siessen s vigyen magával galambokat, hogy annál hamarabb vehessen arról hirt, a mit Sinebi Mohammed levele következésében mivelt.

Bagdádban a galambok t. i. azon sajátsággal birnak, hogy azok, bármi messze földre vitetnek is, mindenkor ismét visszatérnek Bagdádba, mihelyt szabadon eresztetnek, főkép ha apró fiaik vannak. Ilyenkor egy összetekert levél köttetik szárnyok alá, s ezáltal mindazon helyekről, honnan csak kiván az ember, vehet legbiztosabban s egyszersmind leggyorsabban tudósitást.

A chalyf gyors póstája, hogy ura nyugtalanságát minélelőbb oszlassa, éjjel s nappal utazott, s Damaskba érkezvén, egyenesen Sinebi király palotájába tért, ki is azonnal trónusára ült, hogy a chalyf levelét a követ kezéből általvegye. Minekutána a követ azt általadá, s Mohammed a chalyf saját keze vonásait megismerte, megcsókolta a levelet s fejére tette, annak jeléül, hogy kész azon parancsokat, melyek abban foglaltatnak, jobbágyi hűséggel teljesitni. Ekkor azt fölnyitá s miután végig olvasta, leszállott királyi székéről s a főbb udvari tisztek kiséretében lóra ült; egyszersmind magához hivatá a politia-birót, s az egész testőrző sereggel együtt megindult Ganem házához.

Mióta az ifju kalmár Damaskból elutazott, anyja egy levelét sem vevé. Azonközben a többi kereskedők, kiknek társaságában ő Bagdádba utazott, mindnyájan visszatértek, s ezek mind azon hirt hozák, hogy fiát legjobb egészségben hagyták vissza Bagdádban. De mivel annyi idő alatt haza nem tért s magáról legkisebb hirt sem ada, ez elegendő ok volt a szerető anyát ama gondolatra birni, hogy fia meghalt. Ő ezt oly erősen hitte, hogy gyászba öltözék, s Ganemet érzékenyen siratá, épen ugy, mintha ön szemeivel látta volna őt meghalni és saját anyjai karjában mult volna ki. Soha sem mutatott fiának elvesztén anyja mélyebb fájdalmat mint ő, s a helyett, hogy vigasztalást keressen szivének, örömét lelé, ha táplálhatá fájdalmát. Háza udvarában egy kupforma kápolnát emeltete, melybe egy képet fektetett, melyet némileg fia testének nézett, s melyet önkezével takart halotti lepelbe. Éjt s napot sirva töltött e kápolnában, épen ugy, mintha fiának tetemei valóban e helyen volnának eltemetve; kedves leánya, a szép Szívhatalom vala gyásztársnéja, könyeit az anyai könyekkel vegyitvén.

Imigy töltének huzamos időt már a legmélyebb szomoruságban, s a szomszédok, kik jajgatásaikat és siralmas nyögéseiket hallák, érzékeny szivvel vevének részt e szelid érzelmü háznép sorsán: mig egy bizonyos napon Mohammed Sinebi az ajtón kopogtat. Minekutána egy rabnő azt felnyitotta, a fejedelmi ur zordonan belépe s kérdé, hol van Ganem, Abu Aibunak fia?

Jóllehet, a rabnő még Sinebi királyt soha sem látta; mégis számos kisérőiből következtette, hogy a legelső nagyoknak egyike Damaskusban. „Uram! – válaszolt a kérdeztetett rabnő – ama Ganem, kit te keressz, meghalt. Asszonyom, az ő anyja, ott van ama sirboltban, hol épen most kedves fiának elvesztét kesergi.“ – A király most anélkül, hogy a rabnő szavaira hajtson, testőrzői által a ház minden szögében élénk gonddal fürkészteté Ganemet; végre a sirbolthoz vagy kápolnához is eljöve, hol az anyját és ennek leányát egyszerü szőnyegen amaz alakzat mellett, mely Ganemet tárgyazá, látta siránkozni. Mindakét szegény asszony tüstént befedé fátyollal arczát, mihelyt egy férfit a sirboltozat ajtajához lépni szemléltek; azonban az anyja, ki a damaskusi királyt megismeré, fölkelt s lábaihoz borult. „Jó asszony, – szólt hozzá a fejedelem – én tulajdonkép fiadat Ganemet keresem; adj választ, itt van-e?“ „Oh uram – kiálta fel a jámbor asszony – az már régen kiköltözött az élők közül. Adta volna Isten, hogy saját kezeimmel szállithattam volna őt nyugalom helyére, s birhatnám azt a vigasztalást, hogy hamvadó tetemei e sirboltban rejteznek. Oh fiam, édes kedves fiam!…“ Még tovább akara szólni; de a nagy fájdalom elfojtá keblét s a szó elhalt ajakin.

Sinebi szivét e jelenés meghatá. Ő szelid s gyöngéd érzelmű fejedelem volt, ki a szerencsétlenek szenvedésit nem nézheté szánakozás és nagy belső megilletődés nélkül. „Ha egyedül Ganem a vétkes – monda önmagában – miért kell vajjon anyját s hugát is megbüntetni, kik egészen ártatlanok? – Oh kegyetlen Harun Arresyd, mi szörnyü zavarba hozsz te engem, midőn boszuállásod eszközévé tészsz, s engem kényszeritsz oly embereket üldözni, kik téged legkevésbé sem bántottak meg!“

A testőrző, kinek a király Ganem fölkerestetését parancsolá, azon jelentéssel érkezett meg, hogy nyomozásai siker nélkül maradtak; ő azt el is hitte, mert a két asszonyi arczon mutatkozott gyász nem hagyá őt kétkedni. Most csaknem kétségbe ejté azon szomoru helyezet, melyben kénytelen volt a chalyf parancsait teljesitni; de bármily nagy volt is a szánakozás emberi szivében, még sem merte Harun haragját megjátszani. „Jó asszony, – ily szavakkal fordult Ganem anyjához – menj leányoddal e sirboltozatból, mert itt többé nem vagytok bátorságban.“ – Ők a kápolnából erre kiléptek, s hogy a király őket illetlen bánásoktól megoltalmazza, levevé széles felső ruháját, azzal mindkettejét betakarta s parancsolá nekik, hogy oldala mellől ne távozzanak. Midőn ez megtörtént, a népnek bemenetelt engedett, hogy a fosztogatást elkezdje, a mi is oly vad kicsapongással s lármával vitetett véghez, hogy Ganem anyja és huga, kik okát nem tudták, rendkivül megijedének. A legdrágább eszközöket, butorokat, kincsekkel töltött szekrényeket, perzsa s indiai szőnyegeket, arany s ezüsttel himzett pamlagvánkosokat, porczellánedényt, egy szóval: a rabló nép mindent magával vitt s csupán a ház mezitlen puszta falait hagyá meg; a két boldogtalan asszonyra nézve pedig szivrepesztő néző játék volt – magukat minden javuktól s értéköktől imigy megfosztatni látni, anélkül, hogy sejthetnék, miáltal érdemlék meg e kegyetlen bánásmódot.

A házban végrehajtott fosztogatások után Mohammed a politiabirónak parancsot ada, hogy a házat a sirboltozattal együtt rontassa le, s mig e munkával a zordon nép el vala foglalva, Szívhatalmat s ennek anyját palotájába vezette. Itt kénytelen volt szivök fájdalmát kétszeresen nevelni, tudtokra adván a chalyf akaratját. „A chalyf parancsolja nekem – igy szóla hozzájok – hogy rólatok a ruhát leszedessem s három nap egymásután mezitlen állittassalak ki titeket a népnek látványul. Szivem lázzad s irtózik, midőn e kegyetlen gyalázatos parancsot rajtatok betöltetni rendelem.“ A király ezt oly hangon mondotta, mely eléggé bizonyitá a fájdalmat és szánakozást szivében. Jóllehet a félelem, hogy királyi székét elveszti, nemes lelke sugalmait követni gátlá: mégis Harun Arresyd parancsának keménységét azáltal némileg szelidité, hogy Ganem anyjának és Szívhatalomnak ujatlan bő üngöket lószőrből szőtt daróczból készittetett.

Másnap a chalyf dühének e két áldozatját levetkezteték s reájok adák a darócz-üngöt, megfoszták azután őket minden főékességtől, ugy hogy hajfürtjeik szét omolva lengedeztek vállaikon. Szivhatalom a leggyönyörübb szőke hajakkal birt, melyek aranyszint játszva egész a földig folyának le. Ily alakzatban tevék ki őket látványul a vizsga népnek. A politiabiró valamennyi poroszlójával kiséré őket s imigy vitettek a városban szerte. Előttök egy hirdető mene, ki időnként hangos szóval kiáltozá: „Ez azoknak büntetése, kik az igaz hitüek uralkodójának haragját magokra vonták!“

Midőn a szerencsétlen asszonypár, mezitlen karral és lábbal ily különös öltözetben s szégyenletét repkedő hajfürtjei alatt, elrejteni törekedve – Damask utczáin végig huzódott, a nép szemében érzékeny szánás könnyei csillogtak.

Kiváltkép az asszonyok, kik a rostélyos ablakokról a két ártatlanra lenéztek s a szeretetreméltó Szívhatalom szépsége és fiatalsága által szivökben megindultak, fennhangon jelenték ki a sajnálkozás fájdalmát, midőn a szenvedők ablakaik alatt elhaladtak. Még a kisded gyermekek is, e fájdalmas kiáltás és keserves látvány által megrettenve, a köz szomoruságba vegyiték siralmok keserves szózatit s ez által a jelenésnek még borzasztóbb alakot adtak. Egy szóval: ha maga a legvadabb külső ellenség tört volna Damaskba, s az egész várost tüzzel s vassal pusztitotta volna: az ijedség és jajos bánkódás nem lehete nagyobb.

Már beestvéledett, midőn e borzasztó nézőjáték véget vőn; s most a szerencsétlen anya és leány Mohammed palotájába vezettetett vissza. Mivel nem valának a mezitláb járáshoz szokva, alig érkeztek a palotához, oly szörnyü bágyadságot éreztek, hogy ájultan esének földre, s huzamos ideig nem adák jelét az életnek. A damaski királyné, kit a szerencsétlenek sorsa mélyen meghatott, nem ügyelvén a Harun Arresyd által kimondott tilalomra – néhány asszonyt külde hozájok, kik őket vigasztalnák, nem különben bort s más féle frisitő szert táplálatukra.

A királyné udvarló asszonyi még folyvást ájulásban találák őket s alig vala hatalmokban rajtok segiteni. Mindazáltal a köröttök bizonyitott különös gond és szorgalom nagy nehezen mégis életre költé, és Ganem anyja most nem lele szót az emberi szives jótéteményt hálálni. „Kedves jó asszony! – imigy szólt az udvarló asszonyok egyike – mi teljes mértékben érezzük szenvedésidet, s a syriai királyné a mi fejdelmi asszonyunk az által, hogy segedelmedre küldött, szivünknek nem csekély örömet szerzett. Mi egyszersmind téged bizonyossá tehetünk, hogy a fejdelemné valamint a király is az ő fönséges férje nagy részt vesznek anyai fájdalmidon.“ – Ganem anyja kére a királyné udvarló asszonyit, hogy az ő s leánya nevében a fejdelemnének vinnék meg ezerszeres hálájokat s azután igyen szólt ahoz, ki hozzá előbb beszédét tevé: „Nemes szivü asszony! a király nekem nem mondá meg, miért téteti az igazhitüek uralkodója e gyalázatot rajtunk; esdeklem azért neked, add tudomra; micsoda roszat követtünk el?“ – „Jámbor asszony – válaszolt a királyi komorna – házad szerencsétlenségét Ganem okozta. Ő nem halt meg, miként ti vélitek; ő azzal vádoltatik, hogy a chalif legkedvesebb rabnőjét elcsábitotta; s mivel hirtelen megszökéssel a fejdelem haragját kikerülte, tehát a büntetés sulya titeket ért. Mindenki kárhoztatja a chalyf vad bosszuérzelmét, de egyszersmind retteg is tőle, s te látod, hogy maga Sinebi király sem elég merész – parancsait megszegni, félvén; hogy haragját magára vonja. Minden tehát, a mit tehetünk, abból áll, hogy szánjuk gyászos sorsotokat, s béketürésre buzditunk.“

„Én fiamat ismérem – felele Ganem anyja – én őt nagy gonddal s ama mélységes tiszteletben méltólag neveltem, melylyel mint alattvaló az igazhitüek uralkodójához tartozik. Ő azon rut vétket, melylyel vádoltatik, lehetetlen, hogy elkövette volna, és én ártatlanságáért jót állok. Most megszünöm zúgolódni és sorsomat siratni, minekutána tudom, hogy érette szenvedek s ő még életben van. – Óh Ganem! folytatá szavait szivének szelid ömledeztében – oh szeretett fiam Ganem, igaz-e, hogy még élsz? Ime, most többé már nem siratom javaim veszteségét, s bármi messze terjednek is a chalyf parancsai, én neki megbocsátom keménységét, csak való legyen, hogy az egek még életben tartják fiamat. Most csupán leányom sorsa búsit; szenvedése egyetlen fájdalmam. Azonban neki sokkal jobb testvéri szivet tulajdonitok, hogysem vonakodjék példámat követni.“

E szavaknál Szívhatalom, ki eddiglen egykedvüleg hallgata mindent, anyjához fordult, karjait annak nyaka körül veté s igy szólt hozzá: „Igenis kedves anyám, én mindenkor fogom példádat követni, bárhova és mire kényszeritend is szereteted bátyámhoz.“

Anya és magzat imigy egyesiték fohászaikat s könyeiket s huzamos ideig nyugovának még egymás karjai közt. Azonközben az udvarló asszonyok, kiknek szivét e nézőjáték lágy érzésre olvasztá, mindent elkövettek, hogy Ganem anyját némely étkekkel éhsége lecsillapitására birhassák. Hogy szivesen ismételt kéréseiket teljesitse, az anya evett egy keveset, igy cselekvék Szívhatalom is.

Mivel a chalyf parancsa ugy hozá magával, hogy Ganem hozzátartozói három nap egymás után a fenn érdeklett módon a népnek látványul kitétessenek, tehát Szívhatalomnak az ő anyjával együtt következő napon reggeltől estig kellett másodszor az utczákat végig kalandozni. De ezen s a rá következett napon nem ugy vala mint korábban. Az utczák, melyek kezdetben emberrel tömvék valának, most már pusztán és üresen álltak; minden kereskedő elkedvetlenülvén azon illetlen bánásmódon, mely Abu Aibu özvegyén s leányán elkövettetett, bezárák boltjaikat, s házok termeiben tartózkódtak; az asszonyok a helyett, hogy a rostély ablakokon kinézzenek, termeik szögébe huzódtak vissza; szóval: egy lélek sem mutatkozott ama nyilvános helyeken, melyeken e két szerencsétlen keresztülvitetett; s ugy látszott mintha Damasknak valamennyi lakosa a a várost elhagyta volna.

Negyed napra Mohammed Sinebi király, ki a chalyf parancsait pontosan akará teljesiteni, jóllehet szivének sugalma azokat nem igazolá, a város mindegyik osztályába kiáltókat küldött s minden honosnak s jövevénynek Damaskban, legyen az bármely rangu és származású, életvesztés alatt s még azon büntetés mellett is, hogy halála után az ebeknek vettetik martalékul – keményen tilalmaztatá: Ganem anyját s hugát házához fogadni, vagy azoknak csak egy falat kenyeret, vagy csep vizet, szóval, legparányibb segedelmet szolgáltatni vagy azokkal bármi távolabb közösködni.

Minekutána a kiáltók megtevék, a mit nekik a király parancsolt, a fejdelem rendelé, hogy az anya és leánya, eresztessék ki a palotából, s legyen szabad oda költözniök, a hová akarnak. Alig jelentek meg a szerencsétlenek a nyilvános helyeken, mindenki messziről már kerülé őket; oly nagy hatása volt az imént kihirdetett tilalomnak a nép szivén. A szenvedők csakhamar észrevevék, hogy mindenki kerülni igyekszik őket; azonban, mivel okát nem tudhaták, igen csudálkoztak, s csudálások nőttön nőtt, midőn egy utczába befordulván, néhány legjobb házi barátikra ismertek, kik, mihelyt őket megpillanták, szint oly sebesen, mint mások, szaladtak előlök. „Mi ez? – monda Ganem anyja, – döghalál áradoz-e belőlünk? – Tehát az igazságtalan s kegyetlen bánásmód, mely rajtunk elkövettetett, még polgártársainkat is elleneinkké teszi? – Jól van tehát leányom! – folytatá szavait – jer hagyjuk el minél gyorsabban Damaskust, ne késsünk tovább oly városban, hol még barátaink is borzadnak tőlünk.“

Ily szomoru beszédek közben a két szerencsétlen asszony végre elért a város szélére, s egy régi épület romjai közé vonultak, hogy az éjszakát bene töltsék. Itt néhány szánásra gerjedt musulmán csakhamar napalkonyat után felkeresé őket, hozának nekik eledelt, de nem mertek megállapodni s őket vigasztalni, tartván, hogy vizsga kémek ittlétöket kinyomozzák s mint a chalyf parancsainak általhágói, büntetésre vonatnak.

Sinebi király azonközben galambot szállitá el, hogy Harun Arresydnek, a parancsok pontos végrehajtatását hirül tegye. Mindenről tudositá a mi történt, s égre-földre kéré, adná tudtára, mi szándéka van továbbá Ganem anyjával s testvérével? Ő csakhamar hasonló posta által válaszát vevé a chalyfnak, ki neki azt irá, hogy számüzze őket örökre Damaskból. A syriai király azonnal szolgákat külde az épületromhoz, azon meghagyással, hogy az anyát és leányzót vegyék őrizet alá s őket Damaskustól három napjáró földre kisérjék el s hagyják ott, kijelentvén nekik, hogy többé a városba visszatérni ne merjenek.

Sinebi szolgái kötelességüket teljesiték, de a chalyf parancsainak végrehajtásában kevésbbé pontosak mintsem urok, az anyát s leányzót könyörületből megajándékozák néhány apró pénzdarabbal, hogy azon valami élelmet vásároljanak s mindegyiknek egy zacskót akasztának nyakába, hogy az életnemüket bele rakhassák.

Ily siralmas, szánandó helyzetben jutottak a legközelebbi faluhoz. A pórasszonyok itt köröttük összegyülekezének, s mivel a két idegenen darócz öltözet mellett is sejték, hogy azok fentebb sorsu személyek, kérdék tőlük: mi oknál fogva kénytetének oly ruhában utazni, mely sorsukhoz nem illik? A helyett, hogy a szerencsétlenek e kérdésre válaszolnának, sirni kezdettek, a mi kétségkivül a pórasszonyok kiváncsiságát nevelte és szemlátomást szánakozásra inditá. Ganem anyja elbeszélé nekik, ő és leánya miket szenvedtek. A jámbor pórasszonyokat ez mélyen illeté meg, s buzogtak őket vigasztalni. Megvendéglék őket, mennyire a pórhajlékok szegénysége engedte, ösztönzék, hogy az alkalmatlan daróczüngöt vessék le, s cseréljék fel azokkal, melyekkel őket megkinálják vala. Adának lábukra czipőket, s fejükre lepelt, hogy hajukat kimélhessék.

Minekutána Szivhatalom és anyja a pórasszonyok jámbor adakozásait megköszönék, lassan lépdelve Haley felé vevék utjokat. Ők hozzá szoktak vándorlások alatt a mecsetek közelében vagy magukban a mecsetekben is megszállni, hol a padolat szőnyegén vagy ha szőnyeg nem találkozék, meztelen kövezetén töltötték el az éjszakát, vagy pedig nyilvános helyeken, melyek az utasok fölvételére vannak rendelve, keresének éjjeli telepet. Élelemben nem szenvedtek soha fogyatkozást; mert utjokban igen sokszor jutottak oly helyekre, hol kenyeret, főtt riskását s egyéb eledelt ingyen osztogattak a szükölködő vándorok közt.

Végre eljutottak Haleybe. Itt azonban nem akarának késni, hanem utjokat az Euphrat felé tovább folytatták, átmentek a folyamon s igy költöztek Mesopotamián keresztül, egész Mussulig. Innen, bármi nagyon megviselte is már őket az utazás, Bagdadig vándorlottak, szivök tudniillik oda óhajtozott, remélvén, hogy Ganemet ott feltalálják. Ámbár nem kellett volna hinniök, hogy reá akadhassanak oly városban, hol a chalyf lakószékét tartja, mégis hivék azt, mert óhajták. Szivök vonzódása Ganemhez, bármennyit szenvedtek is miatta, nemcsak nem csökkent, sőt inkább még nevekedett, s beszédük tárgya mindenkor csak Ganem volt, s a hova csak érkeztek s kivel csak találkoztak, örökké csak Ganemet tudakozák.

De távozzunk el most egy kevéssé Szívhatalomtól s ennek anyjától – s térjünk vissza Szívkinjához.

Ez ama szerencsétlen nap óta még folyvást a sötét toronyban, erős zár alatt sanyargott. De bár még oly kellemetlen s epesztő volt is rabsága: szivét kevésbbé érdeklette önszerencsétlensége mint Ganemé, kinek bizonytalan sorsa őt halálos aggódásba és nyugtalanságba helyezte; egy pillanat sem vala, melyben az ifjunak sorsán nem kesergett.