Part 1

ARAB REGÉK.

MÁSODIK KÖTET.

ARAB REGÉK

Második kötet.

PESTEN kiadja Heckenast Gusztáv.

ARAB REGÉK.

FORDITOTTA

VÖRÖSMARTY MIHÁLY.

MÁSODIK KÖTET.

PEST.

Kiadja Heckenast Gusztáv.

1866.

Pest, 1866. Nyomatott Heckenast Gusztávnál.

A fölébredt való története.

Harun Arresyd chalyf országlása alatt élt Bagdádban egy igen gazdag kalmár, kinek felesége már öreg vala. Egyetlen egy fiuk volt, Abu Hasszán nevü, mint egy harminczesztendős, ki a legnagyobb takarékossággal neveltetett fel.

A kalmár meghala és Abu Hasszán mint egyetlen örököse birtokába lépe a nagy kincseknek, melyeket atyja életében nagy gazdálkodása és kereskedésbeli iparkodása által gyüjtögetett. A fiu, ki tekinteteiben s hajlandóságaiban egészen különbözött atyjától, egészen másként is cselekedett, mint az. Mivel tudniillik ez neki ifjuságában mindig csak annyi pénzt adott, a mennyi épen élelmére elégséges volt, és ő azért mindig irigylette azon vele egy idős ifjakat, kik abban nem láttak fogyatkozást, s a kik azért egy mulatságot sem tagadtak meg maguktól, melyre az ifjuság oly könnyen adja magát; föltevé magában, hogy most részéről oly bő költéssel fogja magát kitüntetni, mely öröklött gazdagságának megfeleljen. Ezen czélra értékét két egyenlő részre osztá. Egyik felét mezei jószágok és városi házak vásárlására forditá, melyek annyi jövedelmet adtak neki, hogy abból kényen élhetett; de megfogadá magának, hogy ezen jövedelemhez soha sem nyul, hanem a bejövő pénzeket mindig elteszi. A másik felét, mely igen nevezetes készpénzből állott, mindazon idő visszapótlására szánt, melyet azon szoros fenyiték alatt melyben atyja egész haláláig tartotta, elveszettnek gondolt; de egyszersmind megszeghetlen törvényévé tevé, hogy azon szilaj élet közben, melyhez fogni szándékozott, legcsekélyebbet se költsön ezen pénzen felül.

Ezen szándékához képest rövid időn a vele egykoru s egyrendü ifjak közül egy csoportot gyüjte maga köré s ettől fogva semmiről sem gondoskodott, csakhogy ezeket jól mulathassa. Melyre nézve nem elégedett meg avval, hogy őket éjjel-nappal jól tartotta, s számukra a legfényesb vendégségeket adta, hol özöne volt a drága étkeknek s válogatott boroknak, hanem még hangászi mulatságokkal is gyönyörködtette, melyekre a legjobb énekeseket és énekesnéket hitta meg. A vendégségek aztán rendszerint tánczczal végződtek, melyre Bagdadból a legjobb tánczosok és tánczosnék voltak hivatalosak. Mindezen mulatságok, melyeket mindennap uj váltott fel, Abu Hasszánt oly iszonyu költségbe döntötték, hogy azt egy esztendőnél tovább meg nem birhatta. Azon sok pénz, melyet ezen tékozló életre szánt, az esztendővel együtt végére járt. Mihelyt nem tartott teritett asztalt, eltüntek eddig volt barátai is és sehol sem akadhatott többé reájok, akárhol kereste is. Valóban kerülték őtet a hol csak látták, ha történetből valamelyikkel találkozott s beszélni akart, az mindenféle kifogásokkal mentegetődzött.

Abu Hasszán sokkal sokkal inkább fájlalta barátainak különös viseletüket, kik oly sok barátság-igérés és mutatás után, melyet neki tettek, most őtet oly illetlen s hálátlan módon elhagyák, mint az egész pénz elvesztését, melyet velök oly czéltalanul elpazarlott. Szomoruan gondolkodva, lesütött fejjel és setét bút áruló arczczal lépett anyja szobájába s tőle jó távol leült a szofa végére.

„Mi bajod édes fiam?“ – kérdé az anyja, midőn ez állapotban látá. – „Miért változtál ugy meg, miért vagy oly bús, oly magadhoz hasonlatlan? Ha mindenedet elvesztetted volna is, a mivel a világon birsz, akkor sem lehetnél szomorubb. Tudom azon iszonyú vesztegetést, melyet tettél s a mióta ennek adtad magadat, nem igen sok pénzed maradhatott. Különben ura voltál jószágodnak s ha soha sem szóltam rendetlen életed módja ellen, az csak azért történt, mert bölcs előlátással tetted el gazdagságod felét. Mindamellett nem gondolhatom el, mi sülyeszthetett ily mély bánatba.“

Abu Hasszán e szavakon könyre fakada és sirás és zokogás között monda: „Kedves anyám, végre e fájdalmas tapasztalás után megtanultam átallátni, mily szenvedhetlen a szegénység. Igenis nagyon jól érzem, hogy valamint a napnak lemenetele elvonja tőlünk ezen égi test fényét, szintugy a szegénység megfoszt bennünket minden örömtől. Az teszi, hogy mindazon dicséreteket, mindazon jót, a mit megbukásunk előtt mondottak nekünk, egészen elfeledjük; annyira juttat bennünket, hogy ki sem merünk menni házunkból, félvén, hogy meglát valaki; s hogy éjszakánkint véres könyeket hullatunk; egyszóval, a ki szegény, még rokonitól s barátitól is ugy tekintetik, mint idegen. – Tudod kedves anyám, – folytatá – milyen voltam egész álló esztendeig barátimhoz. Mindig jól vendégeltem őket, ugy hogy csaknem mindenemből kifogyasztattam magamat általok; s most, midőn igy már nem folytathatom, azt kell látnom, hogy mindnyájan elhagytak. Itt csak azon pénzről szólok, melyet azon haszonvételre, a mire forditottam, félretevék; mert a mi a többit illeti, a mit jószágba adtam, hálát adok Istennek, hogy azon gondolatot sugallá, hogy azt tegyem el oly feltétellel és fogadással, hogy ily esztelen tékozlás végett ahhoz soha nem nyulok. Megtartom e fogadást s tudom már mi hasznát fogom venni a mim még ily szerencsésen megmaradt. De előbb még meg akarom kisérteni, mennyire vihetik barátim, ha különben ezen nevet megérdemlik hálátlanságukat. Meglátogatom őket egymásután s mindazt, a mit velök magam megerőltetéséig tettem, eléjükbe terjesztvén, kérni fogom őket, hogy maguk között tegyenek össze egy kis pénzecskét, mely által magamat azon boldogtalan állapotból, melybe az ő kedvükért döntöttem, valamennyire kisegélhessem. Azonban a mint mondottam, ezen lépést csak azért teszem, hogy meglássam, találhatnám-e bennök valami nyomát a háladatosságnak.“

„Édes fiam, – felele Abu Hasszán anyja, – nem akarlak leverni szándékod végrehajtásáról; de előre is megmondhatom, hogy meg fogsz csalódni reményedben. Hidd el nekem, bármit tégy is, épen nincs szükség ezen próbára; sehol sem fogsz segedelmet találni, kivévén abban, a mit magad tettél el. Jól látom, hogy még nem ismered ezen barátokat, kiket a te rangodbeli emberek között rendszerint ugy neveznek, de majd meg tanulod őket ismerni. Adja Isten, hogy oly módon történjék, a mint ohajtom, azaz a te javadra.“ – „Kedves anyám, – felele Abu Hasszán, – meg vagyok győződve annak valóságáról, a mit mondasz; de annál bizonyosabb leszek ezen dolog iránt, mely oly közelről érdekel, ha személyesen meggyőződöm alávalóságukról és érdemetlenségökről.“

Abu Hasszán azonnal elindula s oly jól választá az időt, hogy minden barátjait otthon találá. Elejökbe terjeszté a nagy szükséget, melyben van, s kérte őket, hogy hathatós fölsegélésére nyissák meg erszényöket. Sőt külön-külön mindegyik előtt arra is kötelezé magát, hogy azon pénzt, melyet neki kölcsönözni fognak, vissza fogja fizetni, mihelyt körülményei megjavulnak; azt mindazáltal nem emlité, hogy leginkább őmiattuk van ily szorultságban, hogy annálinkább fölinditsa nagylelküségöket. Nem felejtette azon vig reménynyel is kecsegtetni őket, hogy egykor talán megint el fogná velök kezdhetni azon vig vendégségeket, melyben előbb nála részesültek.

Egyik asztali barátja sem indult meg azon eleven ábrázolásokon, melyekkel a szerencsétlen Abu Hasszán meg akará inditani. Sőt azon boszuság is érte, hogy azt kellett hallania, hogy többen közülök kereken kimondák, hogy nem is ismerik s nem is emlékezhetnek, hogy valaha látták volna. Boszu s bútelt szivvel tére haza. „Ah, kedves anyám, – kiálta, a szobába lépvén, – igazad volt; barátok helyett csupán hitetleneket, hálátlanokat és gazembereket találtam! Már vége van, lemondok róluk s megfogadom neked, hogy soha sem látom többé őket.“

Abu Hasszán állhatatos maradt szándékában. Czéljára a legillőbb óvakodó intézeteket tevé, hogy minden alkalmat elkerüljön, melyben ahhoz valaha hütlen lehetne; s hogy soha többé ezen esetbe ne jőjön, megesküvék, hogy soha életében többé egy bagdádit sem vendégel meg. Ezután elővevé pénzszekrényét, melybe jövedelmeit rakta volt, rejtek helyéről, s annak helyére tette, a mely épen kiüresedett. Föltevé magában, hogy mindennapi költségére csak bizonyos mennyiségü pénzt veszen ki, a mely elégséges lesz arra, hogy estve még egy személyt is megvendégelhessen. De megesküvék, hogy ezen személy nem bagdadi lesz, hanem idegennek kell lennie, ki csak az nap érkezett oda és hogy másnap mindjárt el fogja bocsátani, minekutána egyetlen egy vacsorát adott neki.

Ezen czéljához képest minden reggel beszerzé Hasszán az ezen vendégségre való eleséget. Estvefelé mindig elmene és leüle a bagdádi hid végére, s ha valami idegent látott, bármi rendü s származásu volt legyen is, megszólitá egész udvariassággal s vacsorára és hálásra ittmaradásának első éjjelén magához meghivá; s értesitvén arról, a mit vendéglátásánál magának föltételül és törvényül tett, lakásához vezeté.

A vacsora, melyet Abu Hasszán vendégének ada, nem vala pompás, de mégis igen meg lehetett vele elégedni. Kiváltképen a jó bor nála soha sem hibázott. A vacsora egyébiránt egész késő éjszakáig tartott, s a helyett, hogy vendégével a mint különben közönségesen szoktak, országos, nemzetségi, vagy kereskedési ügyekről beszélgetett volna; csupán közönyös, kellemes és vig dolgokról igyekezett vele szólani. Átalában ő természettől tréfás, mulatságos és jókedvü volt s bármiről volt is szó, mindig tudott oly fordulatot adni beszédének, mely a legszomorubbat is földerithette volna.

Midőn másnap reggel vendégét elbocsátá, ezt szokta volt neki mondani: „Akár hova mégy is, isten őrizzen meg minden kellemetlenségtől! Midőn tegnap estve házamhoz vacsorára hittalak, elbeszéltem, micsoda törvényt szabtam volt magamnak; azért nem fogod balul venni, ha azt mondom, hogy többé soha sem iszunk együtt, sőt hogy többé soha sem is fogjuk egymást látni sem nálam, sem másutt. Jó okaim vannak, hogy igy cselekedjem. Isten vezéreljen szerencsésen!“

Abu Hasszán ezen rendszabása megtartásában igen pontos vala. Az idegenekre, kiket egyszer megvendégelt, többé nem ügyelt és nem is szólott velök. Ha utczán, vagy más közhelyen előtalálta őket, úgy tett, mintha nem látná, sőt félre is fordult, hogy meg ne szólithassák. Egy szóval minden további közlekedést félbeszakasztott velök.

Ezen szokását sokáig folytatta, midőn egykor kevéssel napnyugat előtt, a mint megint épen szokott helyén, a hid végénél ült, Harun Arresyd chalyf jött arra, úgy elöltözve, hogy nem lehete megismerni.

Noha ezen uralkodónak igen hű szolgái és nagyon lélekisméretes törvényszolgáltatói valának, mégis mindenről személyesen akará magát értesiteni, s igen gyakran csapongott mindenféle álöltözetekben Bagdád városában. Sőt a város legközelebbi vidékeit sem hagyá figyelmetlenül, s ezen czélból minden hónap első napján szokott volt az országutakra kimenni, melyek különféle részekről Bagdádba vittek. Ezen napon, – épen első vala, musszuli kalmárnak öltözve jelent meg, s épen akkor szállott volt ki a partra a hid másik felén egy nagy és erős rabszolgától kisérve.

A chalyfnak álöltözetében is igen komoly és tiszteletes tekintete lévén, fölkele Abu Hasszán, ki őt musszuli kalmárnak tartotta, helyéről, nyájasan üdvözlé, s igy szóla hozzá: „Uram örvendek szerencsés megérkezéseden, s kérlek tedd velem azt a becsületet, vacsorálj nálam s töltsd ez éjszakát házamban, hogy megpihenj az utazás terheitől.“ S hogy még inkább reá birhassa ezen szivesség meg nem tagadására, elmondotta neki rövid szóval, miképen szokásává tette mindennap a legelső idegent, ki elébe akad, egy éjszakai hálásra meghini és megvendégelni. A chalyf Abu Hasszánnak furcsa izletében oly sok különösséget talált, hogy kiváncsi lett őt közelebbről megismerni. A nélkül azonban, hogy a fölvett kalmár szerepből kilépne, azt mondá neki, ugy véli, hogy e nagy szivességet, melyet Bagdádba érkezésekor nem is várt vala, nem érdemelheti meg jobban, mint ha udvarias ajánlását elfogadja, azért csak mutasson neki utat s ő tüstént követni fogja.

Abu Hasszán nem tudván, hogy a vendég, kit a történet hozzávezetett, oly rendkivül magasan áll fölötte, egészen úgy bánt a chalyffal, mint egy magához hasonlóval. Elvitte házához s egy igen csinos készületü szobába vezette, hol a szofán a fő helyre ülteté. A vacsora már kész volt, az asztal megteritve. Abu Hasszán anyja, ki igen jó főző vala, három tál ételt tett föl, középre egyben egy jó kappant körülvéve négy jó hizott csirkével; azután jobbra és balra még két tálat, melyek előétekül szolgáltak; tudniillik egyikben egy kövér libát s a másikban galambfiakat fűszeres lével. Egyéb most ez egyszer nem volt; de a hus igen jó és finom izü vala.

Abu Hasszán az asztalnál vendégével szemközt üle és ő s a chalyf el kezdének jóizüen enni, kiki tetszése szerint nyulván hozzá a nélkül, hogy egy szót szóltak, vagy ittak volna az országos szokás szerint. Végezvén az evést, a chalyf rabszolgája vizet nyujta nekik a mosdásra s azonban Abu Hasszán anyja fölszedé az asztalt, s fölraká a csemegét, mely különféle gyümölcsből állott, a mint épen az évszak hozta magával, tudniillik szőlőből, őszi baraczkból, almából, körtvélyből és különféle mondolás tésztasüteményből. Mikor besetétedett, viaszgyertyákat gyujtottak, melyre Abu Hasszán néhány palaczk bort tétetett csészékkel együtt maga mellé, s intett az anyjának, hogy a chalyf rabszolgájának adjon enni.

Midőn a vélt musszuli kalmár a chalyf t. i. és Abu Hasszán megint asztalhoz ültek, foga Abu Hasszán, minekelőtte a gyümölcshöz nyult volna, egy csészét, s először magának töltvén bele, a csészét kezében tartván, ezt mondá a chalyfnak, ki véleménye szerint egy puszta musszuli kalmár volt: „Uram szintugy tudod, mint én, hogy a tyúk soha sem iszik úgy, hogy csirkéit is ne híná, hogy vele együtt igyanak; azért én is fölszólitlak, hogy kövesd példámat. Nem tudom ugyan, hogy gondolkodol ezen tárgyról; de a mi engem illet, ugy vélem, hogy az oly ember, ki a bort utálja s a bölcset akarja játszani, bizonyosan nem az. Hagyjuk az efféle embereket komor és zordon kedvökkel együtt magokra, s keressük föl inkább az örömet; ezt csupán a csészében lehet találni, s a csésze mind azokkal közli, kik azt kiiszszák.“

Mig Abu Hasszán ivott, a chalyf fölvevé a számára ott álló csészét s mondá: „Ez már tetszik nekem, az ilyen a derék ember. Becsülöm benned ezen jó kedvet, s remélem vidámságodtól: hogy nekem is csak fogsz tölteni.“

Abu Hasszán mihelyt ivott, azonnal tele töltötte azon csészét is, melyet a chalyf oda tartott neki, és monda: „Uram izleld meg csak, majd meglátod, hogy jó.“

„Abban nem kételkedem, – felele a chalyf mosolyogva, az oly embernek, mint te vagy, portékái választásában nem lehet rosz izlése.“

Mig a chalyf ivott, ezt mondá Abu Hasszán: „Mihelyt rád néz az ember, mindjárt első pillantattal látja, hogy olyan ember vagy, ki világot látott s tud élni benne.

Ha házam, – ezt veté utána arab versekben, – érzelemmel birna s érezhetné azon szerencsén való örömet, hogy téged birhat, azt nyilván hirdetné s előtted leborulva kiáltana: „Ah mely kéj, mely szerencse, hogy ily nemes és szives férfi tisztel meg engem jelenlétével s nem veti meg azt, hogy nálam legyen egy éjjeli háláson!

Egy szóval, uram örül a lelkem, hogy ily becses férfit találtam ma benned.“

Abu Hasszán elmés ötletei nagy mulatságára voltak a chalyfnak, ki természettel igen jó kedvü volt, s mulatságot csinált abból magának, hogy gazdáját az által, hogy gyakran oda tartotta neki csészéjét tele tölteni, az ivásra unszolta, hogy a vig beszélgetés közben, melyet a bor jobban jobban élesztett, még inkább kiismerje. Hogy beszédet kezdhessen, kérdezé, mi neve, mivel foglalatoskodik, s mi módon tölti életét? „Uram, – felele amaz, – nevem Abu Hasszán. A halál elragadta atyámat, ki kalmár volt, ha nem épen egy is a leggazdagabbakból, egyik azok közül, kik Bagdádban leginkább kényökre élnek. Midőn meghala oly örökséget hagyott reám, mely több, mint elégséges volt nagyravágyás nélkül rangomhoz illőleg élhetnem. Mivel velem bánása mindig igen kemény volt s azért ifjuságom nagyobb részét igen terhes igában töltöttem, vissza akartam pótolni azon szép időt, melyet elvesztettnek véltem. Azonban, – folytatá Abu Hasszán, – ezen dologgal valamennyire másképen bántam, mint különben ifjaink rendszerint szoktak. Ezek ugyanis minden mérték nélkül neki adják magokat a kicsapongásoknak és pedig annyira, hogy végre a legnyomorultabb szegénységre jutnak, s egész hátralévő éltökben töredelemre szorulnak. Hogy tehát ugyanazon nyomoruságba ne essem, egész értékemet két egyenlő részre osztottam; az egyiket haszonbérre forditottam, a másikat pedig megtartottam készpénzül. A készpénzt azon költségekre szántam, melyek föltételemben voltak, s egyszersmind erősen eltökéltem magamat, hogy a többi jövedelmeimhez soha sem nyulok. Egy társasági kört vontam körém velem egy idejü ismerős ifjakból, s azon készpénzen, melyet tele marokkal szórtam, mindennap igen fényesen vendégeltem őket ugy, hogy mulatságunkra semmi sem hibázott. De ez nem sokáig tartott igy. Az esztendő végével semmit sem találtam pénzszekrényemben, s egyszersmind elenyésztek minden asztali barátim is. Meglátogattam őket egymásután; elejökbe terjesztettem szomoru állapotomat: de egyik sem ajánlott segedelmet. Letettem tehát barátságukról, attól fogva költségemet csupán jövedelmemhez szabtam s föltettem magamban, hogy többé senkivel sem társalkodom, csak a legelső idegennel, kivel mindennap Bagdádba érkezésekor találkozom; de azon föltétellel, hogy csupán ezen napon vendéglem meg. A többit tudod s köszönöm jó szerencsémnek, hogy ma ily becses idegent vezérlett hozzám.“

A chalyfnak igen tetszett ezen fölvilágositás és monda Abu Hasszánnak: „Nem győzlek eléggé dicsérni elhatározásodért, hogy a midőn a szilaj élethez fogtál, oly okossággal rendelted dolgodat, s ugy viseléd magad, mely különben az ifjuságnak nem igen tulajdona; továbbá becsüllek, hogy azon ponton is, melyen valál, hű maradtál magadhoz. A pálya legalább igen sikamló volt, s nem győzök eléggé csodálkozni, hogy midőn készpénzedet fogytára hajolni láttad, annyira tudád magadat mérsékelni, hogy jövedelmeidet, sőt tőkéidet is el nem tékozoltad. Hogy nyiltan kimondjam véleményemet, azt tartom, te vagy az egyetlen egy pazarló, kivel ilyes történt, s általában valaha történhetik. Egy szóval megvallom, irigylem szerencsédet. Te vagy a legboldogabb halandó a földön, mivel mindennap oly ember társaságában vagy, kivel kellemesen beszélhetsz s a kinek alkalmat nyujtasz, mindenütt dicsérni azon jó fogadást, melyet hozzá mutattál. De egyikünk sem vette észre, hogy már régóta beszélünk és nem is iszunk. Igyál tehát és tölts nekem is.“

A chalyf és Abu Hasszán még sokáig iddogáltak, vigan mulatván együtt.

Azalatt jól elhaladt az éjszaka, s a chalyf, ki az utazás terheitől igen bágyadtnak tetteté magát, mondá Abu Hasszánnak, hogy nyugalomra van szüksége. „Én részemről, – folytatá, – nem kivánom, hogy kedvemért félbeszakaszd nyugalmadat: Azért minekelőtte most elválnánk, – mert holnap reggel, mire te fölkelsz, én talán már el is megyek, – igen örülök, hogy előtted kijelenthetem, mennyire le vagyok kötelezve irántad udvariságodért, jó vendéglésedért s szives látásodért, melyeket oly előző módon cselekedtél velem. Csupán azt sajnálom, hogy nem tudom, miképen mutassam ki tettel irántad való hálámat. Kérlek, tudasd ezt velem, s meg fogod látni, hogy nem vagyok hálátlan. Lehetetlen, hogy az ily embernek, mint te vagy, valami ügye, szüksége, vagy legalább valami ohajtása ne volna, mely neki örömet okozhatna. Nyisd meg előttem szivedet és szólj nyiltan velem. Ha csak kalmár vagyok is, még sem vagyok épen tehetetlen vagy személyesen, vagy barátim közbenjárása által valakinek valami kedveskedést tehetni.“

„Uram, – felele Abu Hasszán, minekutána a chalyf igéreteit meghallgatta, – teljesen meg vagyok győződve, hogy nem csupa udvariasságból tészsz nekem ily nagylelkü ajánlásokat. De becsületemre mondom, hogy nekem sem bánatom, sem ügyes bajos dolgom, sem semmi ohajtásom nincs, s hogy általában senkitől sem kivánok semmit is. A mint már mondottam, legkisebb nagyravágyás sincs bennem, és állapotommal teljesen megelégszem. Azonban meg kell mégis vallanom, – folytatá, – hogy egyetlen egy dolgot neheztelek anélkül, hogy egyébiránt nyugalmamat háboritaná. Tudni fogod ugyanis, hogy Bagdád városa több szakaszokra van felosztva, s hogy mindenik szakaszban egy mecset és egy imám van, ki a rendelt órákon az összegyült lakosokkal az imádságot elvégezi. A mi imámunk egy magas termetü és sanyaru ábrázatu öreg, s a mellett oly tökéletes képmutató, a milyen még soha sem volt a világon. Az én szomszédaim közül még négy más olyan magafajta mogorva öreget választott magának tanácsnokul; ezek rendesen mindennap összegyülnek, s nincs oly rágalom, emberszólás és kisebbités, melyet ezen zuggyüléseikből ellenem, s az egész környék ellen mozgásba nem tesznek, hogy a békességet megzavarják és visszavonást hintegessenek. Némelyeket megijesztenek, másokat fenyegetnek, egy szóval, urat akarnak játszani s véghez vinni, hogy minden ember kedvök szerint éljen, noha maguk épen nem tudnak élni. Ha meg kell vallani az igazságot, boszankodom, ha látom, hogy minden egyébről aggságoskodnak, csak Koránjokról nem, és hogy senkit sem hagynak békével élni.“

„No jó, – felele a chalyf, – tehát utat s módot szeretnél találni ezen rendetlenségek megszüntetésére?“ – „Igen, – felele Abu Hasszán, – s csak azt az egyet szeretném az Istentől kérni, hogy csak egy napig lehetnék a mi urunk s fejedelmünk az igazhitüek uralkodója, Harun Arresyd helyében.“ – „S mit tennél, ha valaha ezen esetben volnál?“ kérdé a chalyf. „Olyan példát állitanék, – felele Abu Hasszán, – hogy minden becsületes emberek meg lennének vele elégedve. Tudniillik azon négy öreg közül mindeniknek talpára százat veretnék, az imáméra pedig négyszázat, hogy tanitsa meg őket, milyen illetlenség szomszédaikat háborgatni és boszantani.“

A chalyf Abu Hasszán ötletét igen helyesnek találá s természettel hajlandó lévén a különös kalandokra, kedve jött arra egy példátlan tréfát alapitani. „Kivánságod annál jobban tetszik nekem, – monda erre a chalyf, – mivel látom, hogy őszinte szivből s olyan embertől származik, ki nem szenvedheti, hogy a gonoszok gonoszsága büntetlen maradjon. Nagy örömemre válnék annak teljesedését látni s talán nem is oly lehetetlen az, mint képzeled. Meg vagyok győződve, hogy a chalyf huszonnégy órára szivesen kezedbe adná uralkodói hatalmát, ha tudná jó szándékodat, s azon használást, a mire forditni akarod. Noha idegen kalmár vagyok is, van mégis annyi befolyásom, hogy ehhez valamit segélhetek.“

„Látom, – felele Abu Hasszán, – hogy mulatságot üzsz bohó ötletemmel, s talán a chalyf is nevetne rajta, ha e bohóságot megtudná. Azonban talán mégis lenne az a következése, hogy megtudakoztatná az imám és tanácsnokai magukviseletét, megbüntettetné őket.“

„Épen nem üzök tréfát veled, – felele erre a chalyf; – Isten mentsen meg, hogy ily illetlen gondolattal legyek egy oly ember iránt, mint te vagy, ki engem ismeretlen létemre oly szivesen látott; egyszersmind bizonyossá teszlek arról is, hogy a chalyf sem fogna tréfát űzni belőle. De hagyjuk ezt abba; már nem sok hia éjfélnek, s ideje, hogy lefeküdjünk.“

„Nohát szakaszszuk félbe beszélgetésünket, – monda Abu Hasszán, – nem akarlak tovább tartóztatni az alvástól. De mivel még maradt egy kis borunk a palaczkban, üritsük ki azt előbb, ha neked ugy tetszik és azután feküdjünk le. Csak az egyre kérlek, hogy holnap reggel, mikor elmész, ha még akkorra föl nem kelnék, nyitva ne hagyd az ajtót, hanem betedd.“ A chalyf megigéré, hogy ezt pontosan fogja teljesiteni.

Mig Abu Hasszán még beszélt, fogá a chalyf a palaczkot és a két csészét. Először magának tölte bort, hogy a mint Abu Hasszánnak mondá, köszönetét jelentse. Minekutána ivott, észrevételenül egy csipetet vete a nála levő porból Hasszán csészéjébe, s aztán reáöntötte a megmaradt bort s Abu Hasszánnak nyujtván, ezt mondá: „Te az egész este fáradtál a nekem töltögetéssel, legalább most utószor megkiméllek ezen fáradságtól. Kérlek azért, vedd el e csészét kezemből, s idd ki kedvemért.“