Part 9

„Ösmered-e a tavat?“ kérdé a szultán a vezért. – „Nem uram,“ felele a vezér, „soha sem hallottam hirét; pedig már hatvan esztendeje, hogy e környékben s ama hegyen tul vadászok.“

A szultán kérdé a halászt, mennyire fekhetik azon tó palotájához; a halász mondá, hogy nincs messzebb három órányinál.

Ezen állitásra s mivel még oly fönn vala a nap, hogy éjszaka előtt oda érhetének, a szultán egész udvarát lóra parancsolá; s a halász kalauzul szolgála nekik.

Fellovaglának a hegyre, s az ereszkedőn nagy bámulással látának egy sik tért, melyet eddig senki sem veve észre. Végre a tóhoz érének, melyet valólag négy domb között fekve találtak. Ennek vize oly átlátszó vala, hogy észreveheték, miképen benne minden halak azokhoz hasonlának, melyeket a halász a palotába vive.

A szultán megállapodék a tóparton, minekutána a halakat benne egy ideig álmélkodással szemlélte volna, kérdé emireit, s egyéb udvarnokait, hogyan történhetett, hogy e tavat mind ekkorig nem láták. Felelének neki, hogy ők bizony soha még hirét sem hallották.

„Mivel ti mindnyájan megegyeztek abban,“ monda erre nekik, „hogy soha még hirét sem hallottátok, s mivel én szintugy csodálkozom ez uj tüneményen, arra határoztam magamat, hogy addig nem térek vissza palotámba, mig meg nem tudom, hogyan jött e tó ide, s miért van benne csak négyféle szinü hal.“ Ezt mondván parancsolá, hogy tanyát üssenek: s azonnal sátorokat vontak fel a tó partján az ő s egész udvara számára.

Alkonyodáskor sátorába mene a szultán, s titkon szóla nagyvezérével, s ezt mondá neki: „Vezér, én nagy nyugtalanságot érzek magamban: ezen e helyre tétetett tó, ama fekete, ki szobámban megjelen, s a halak melyeket beszélni hallottam: mind ez annyira ingerli ujságvágyamat, hogy nem állhatok ellen a nyugtalanságnak azt kielégitni. E végre egy tervet godoltam ki, melyet egyátalában végre kell hajtanom. El fogok távozni a táborból egyedül, s parancsolom neked, hogy távollétemet titkon tartsad: maradj sátoromban; s holnap reggel, ha emireim s udvarnokaim előmbe akarnak jőni, igazitsd el őket azon örvvel, hogy egy kis gyengélkedés lepett meg, s egyedül akarok lenni. Következő napokon ugyanazt ismételd nekik, mig viszont megtérek.“

A nagyvezér több előterjesztéseket teve a szultánnak, hogy szándékáról leverhesse; emlékezteté a nagy veszedelmekre, melyekre magát ki fogná tenni, s hogy talán haszontalanúl fog fáradni. De bármennyire kimerité is ékesszólását, a szultán nem adá fel szándékát, hanem készüle annak végrehajtásához.

Egy vándorlásra alkalmas ruhát veve magára, s egy karddal készüle fel; s mihelyt látá, hogy a táborban minden elcsendesedett, minden kiséret nélkül utra indult.

A négy domb közül egyiknek vevé utját, s arra könnyeden felmene. Még könnyebben leereszkedék róla túlnan; s midőn a síkon vala, virradatig utaza rajta. Ekkor előtte a távolban egy nagy épületet pillanta meg s örüle neki, oly reményben lévén, hogy ott meg fog érteni valamit az iránt, a mit tudni vágyott. Midőn közel juta hozzá, észrevevé, hogy az egy pompás palota, vagyis inkább egy erős vár, igen szép köszörült fekete márványból, finom aczélfödélre, mely oly síma, valamint a tükör. Megörülvén hogy nem kelle sokáig mennie a nélkül, hogy valami nevezetest leljen, megálla a vár homlok-felénél, s nagy figyelemmel vizsgálá azt.

Erre a kapuhoz közelite, melynek két szárnyajtaja vala, melyeknek egyike nyitva állott. Jóllehet egyenesen is beléphetett volna, ugy hivé mégis, hogy zörgetnie kell. Kopogott egyszer alkalmas lassan s várakozék egy ideig; s minthogy senkit nem látott jőni, azt vélé, nem hallották meg, azért is másodszor egy kissé erősebben kopoga, s midőn senkit sem látott sem hallott, még erősebben: de még sem jelenék meg senki is. Ezen igen csodálkozott, mert nem gondolhatá el, hogy ily jó karban lévő vár lakatlan volna. „Ha senki sincs benne,“ monda magában, „ugy nincs mitől félnem; ha pedig van, nekem is van mivel védnem magamat,“ egy szóval a szultán belépe, tovább mene az előudvarba s fönszóval kiálta: „Nincs itt senki is, egy vándort befogadni, kinek enyhülésre van szüksége?“ E kérdést kétszer vagy háromszor ismétlé: de bármi hangosan beszéle is, senki sem felelt neki.

E hallgatás öregbité bámulását. Tovább mene egy igen tágas udvarba, s mindenfelé tekintgete, ha nem vehetne-e észre valakit, de legkisebb élő lényt sem láta…

Minekutána a szultán az udvarban, melyben vala, semmit sem látott, tágas teremekbe lépe, melyeknek lábszőnyegei selyemből valának, padlatja s pamlagai pedig mekkai anyagokkal bevonva, az ajtókárpitok pedig a legdrágább indiai anyagból aranynyal s ezüsttel gazdagon himezve.

Továbbá egy csodás terembe juta, melynek közepén egy nagy medencze álla, mindenik szögletén vert-aranyból készült oroszlánnal. A négy oroszlán vizet okáda szájából, mely gyöngyben és gyémántban hulla le, s hármoniásan kisére egy vizsugárt, mely a medencze közepéből felszökve, csaknem a bolt szinéig ére, melynek falai ki voltak festve.

A vár három oldalról egy kerttel vétetett körül, melyet virágtáblák, tavak, mulató erdők, s ezer más kellemességek vetélkedve diszesitettek, s a mi e helyet épen gyönyörűvé tevé, egy számtalan sereg madár vala, melyek hangzatos énekökkel tölték el a léget, s mindig ott maradának, mivel a fák s palota fölött kivont háló tiltá őket elröpülniök.

A szultán sokáig járdala szobából szobába, hol minden nagynak s pompásnak látszék. Midőn elunván tovább járni, leüle egy nyilt szobában, mely a kertre nézett; s itt eltelvén mind azzal, a mit látott, mindenféle eszméleteket teve a különféle tárgyak felett, midőn egyszerre panaszkodó hang ütközék fülébe s érthetően halla következő szomoru szavakat:

„Oh sors ne hagyj tovább élnem, s ne kimélj többé! mert létem szerencsétlenség, s veszély között lebeg.

Oh feleség nem szánakozol-e egy fő származásu emberen, ki a szerelem uradalma alá aláztatott? Nem-e a leggazdagabbon, ki elszegényedett?

Igen, megvallom, irigykedtem a szellőre is, mely körötted lengett; de nem gondolám meg, hogy a sors akaratja mellett a legélesebb szem sem lát semmit is.

Mely mesterség mentheti meg az íjászt, ha épen midőn nyilát el akarná pattantani, ívhúra elszakad!

Ha akkor ellenséges sergek rohannak reá hova futhat akkor a végzet elől! hová futhat el akkor!“

A szultán megilletődvén e panaszoktól, felkele s a felé mene, honnan azok hangzának. Egy nagy terem ajtajához ére, felnyitá a kárpitot s egy rendes s gazdagon öltözött férfit pillanta meg, ki egy a földszín fölött valamennyire fölemelt királyszéken üle. Szomoruság volt festve ábrázatán, mely egyébiránt a legtökéletesebb szépség s orczáján egy kis fekete jegy által volt bélyegezve. A költő igy irja le egy ilyetén fiatal ember szépségét.

Termete sugár vala; haja fekete, mely, ha rá tekintesz, mindent homályba borít körötte, nem különben mint homlokának vakító fénye viszont mindent legtisztább fényre derít.

De a fekete jegyet orczáján, ezt ne gáncsoljátok! avagy nem tudjátok-e, hogy a szép anemone (kökörcsin); fekete ponttal diszeskedik?

A szultán közelíte hozzá s köszönté őt. Az ifju ember viszonzá köszöntését, fejét mélyen meghajtván, a nélkül mindazáltal, hogy felkelne. Azért is igy szóla a szultánhoz: „Jól tudom, uram, megérdemled, hogy felkeljek elfogadásodra s irántad minden lehető tisztességet adjak; de oly nagy ok akadályoz ennek teljesitésében, hogy tőlem rosz néven nem veheted.“ – „Uram“ felele a szultán, „igen le vagyok kötelezve felőlem való jó vélekedésedért. Az okra nézve pedig, mely akadályoz fölkelned, örömest elfogadok tőled minden tetsző mentséget. Érdekelve panaszaidtól, meghatva szenvedéseidtől, segélyemet ajánlani jöttem. Adná isten, hogy tőlem függne enyhülést adnom szenvedéseidnek; minden tehetségeimet arra fognám forditani. Hizelkedem magamnak, hogy el fogod beszélni szerencsétlenségeid történetét: de, kérlek, világositsd föl előbb: mit jelent e tó itt közelében, melyben négy különböző szinü halakat láthatni; micsoda vár ez itt, miért vagy benne, s honnan van, hogy csak egyedül tartózkodol itten?“

A helyett, hogy e kérdésekre felelt volna, elkezde az ifju ember keservesen sirni: „Ah be állhatatlan a szerencse!“ kiálta, „kedve telik benne azokat megbuktatni, kiket felmagasztalt. Hol vagynak, kik nyugton éldelik a tőle nyert boldogságot, s kiknek napjai mindig derültek s tiszták?“

A szultán szánakozásra indulva erősen kéré őt, mondaná meg neki ily nagy fájdalmának okát. „Ah! uram,“ felele az ifju ember, „hogy ne szomorkodnám s hogy ne volnának szemeim kiapadhatlan könyforrások?“ E szóknál felemelé ruháját s láttatá a szultánnal, hogy fejtől fogva övezetig ember, testének másik fele pedig fekete márvány.

A szultán igen elcsodálkozék, midőn az ifju ember siralmas állapotát megpillantá. „A mit mutatsz, iszonynyal tölt el s ingerli ujságvágyamat; lángolok hallani történetedet, melynek kétségkivül igen különösnek kell lennie; és el vagyok hitetve, hogy a tó és halak valami összefüggésben vannak vele: kényszeritlek tehát, beszéld el azt nekem; némi vigasztalást fogsz benne találni, minthogy bizonyos az, hogy a boldogtalanok enyhülést nyernek szerencsétlenségök elbeszélésében.“

„Nem tagadom meg kivánságod teljesitését,“ felele az ember, „noha nem tehetem a nélkül, hogy élénk fájdalmamat meg ne ujítsam: de tanácslom eleve, hogy füledet, szellemedet, sőt szemeidet is oly dolgokra készitsd el, melyek mind azt fölülmulják, a mit csak a képzelet rendkivülvalót kigondolhat.“

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A fekete szigetek ifju királyának története.

„Tudd meg tehát uram“ szóla tovább, „hogy atyám, kinek Mahmud vala neve, e birodalom királya volt. Ez a fekete szigetek országa, mely nevezetét ama négy közelében lévő halomtól veszi; mert ezen halmok előbb szigetek valának; s a főváros, melyben atyám udvarát tartá, azon helyen álla, hol most a tó van, melyet láttál. Történetem folyamatja mindezen elváltozásokat fel fogja világosítani.

Atyám a király hetven éves korában hala meg. Mihelyt helyébe léptem, megházasodám; s az, kit kiválaszték, hogy királyszékemet vele megoszszam, unokahugom vala. Minden okom vala szerelme jeleivel, melyeket irántam mutatott, megelégedni; s én részemről oly szerelmet éreztem iránta, hogy semmi sem látszék egyességünkhöz hasonlitani. De öt esztendő eltelte után megsejditém, hogy már nem leli bennem kedvét.

Egykor ebéd után, midőn fürdőben vala, nagy kedvem volt alunni s egy szófára vetém magamat. Ketten az ő asszonyai közül, kik szobámban valának, leültek, egyik fejemhez, másik lábamhoz, mindenik egy legyezővel kezében, mind azért, hogy hűset hajtsanak, mind pedig hogy a legyeket, melyek szunyadásomat háborgathatták volna, rólam elverjék. Azt vélék, hogy elaludtam s halkan beszélgetének maguk között; de én csak szemeimet hunytam be, s egy szót sem veszték el beszédökből.

Egyik ezen asszonyok közül monda a másiknak: „nem tesz-e balul a királyné, ily szeretetre méltó fejedelmet, mint a mienk, nem szeretni?“ – „Bizonynyal“ felele a másik. „A mi engem illet, nem foghatom meg s nem tudom, miért kel föl minden éjjel, s miért hagyja ezt magát: vajjon nem veszi-e ez észre?“ – „Ej hogyan venné?“ – monda a másik. – „Hiszen minden estve bizonyos fűnedvet elegyít italába, mely által egész éjszaka oly mélyen aluszik, hogy ő rá ér menni, a hova neki tetszik; s hajnalban ismét visszatér, melléje fekszik; s ekkor bizonyos illat által ébreszti föl, melyet orra alá tart.“

Gondold el uram bámulásomat e beszélgetésen s az érzelmeket, melyeket bennem támaszta. De bármely felháborodást okoza is, eléggé ura valék magamnak magamat tetetni: ugy tevék mintha felébredtem és semmit sem hallottam volna belőle.

A királyné kijöve a fürdőből, együtt vacsorálánk, s minekelőtte lefeküdtünk volna, maga nyujta egy csésze vizet, melyet szoktam inni: de én a helyett, hogy számhoz vittem volna, egy nyilt ablakhoz menék s oly ügyesen kiöntöttem a vizet, hogy észre nem vette. Erre visszaadám kezébe a csészét, hogy ne kételkedjék, hogy megittam.

Ezután lefekvénk: de nemsokára, midőn vélé, hogy már elaludtam, ismét felkele, oly kevés vigyázattal, hogy alkalmas fönszóval mondá: „Alugyál s bár soha fel ne ébredj,“ szaporán fölöltözék s elhagyá a szobát.

Mihelyt feleségem, a királyné, kiment vala,“ monda tovább a fekete szigetek királya „fölkelék hirtelen, felöltözém s oly sietve menék utána, hogy nem sokára előttem hallám menni. Most nyomban követém, de halkkal lépegeték, hogy meg ne halljon.

Több ajtón mene keresztül, melyek bizonyos varázsszók hatalmára, melyeket elmonda, maguktól kinyilának; s az utósó, mely igy kinyilék, a kertajtó vala, melybe most kilépe.

Én ez ajtóban megállottam, hogy meg ne pillantson, mig egy virágtáblán mene által; addig követém szemeimmel, mig a homály engedé, s észrevevém, hogy egy kis erdőcskébe megy, melynek utai sürü bokrokkal valának beszegve. Én egy más uton szintén oda menék s egy alkalmas hosszu séta-ut bokrai mögé suhanván, látám őt azon egy férfival sétálni.

Nem mulasztám el beszédökre figyelmetesen hallgatózni, s következőket értém belőle:

„Nem érdemlem“ monda a királyné szeretőjének „szemrehányásaidat, melyekkel illetsz, hogy jobban nem siettem: jól tudod okát, mi gátolt benne. De ha szerelmemnek mindazon jelei, melyeket eddig adtam, nem elégségesek téged forró hajlandóságomról meggyőzni, kész vagyok annak még szembetünőbb bizonyságait adni: csak parancsolj; ismered hatalmamat, ha kivánod, e nagy várost, s e szép palotát még nap fölkelteig borzasztó rommá változtatom, melyben csak farkasok, baglyok és hollók tanyáznak. Tul tegyem-e Kaukazus-hegyén, a lakott világ határain kivül, ez erős falaknak minden köveit? Csak egy szót szólj s ez egész hely el lesz változva.“

Midőn a királyné e szavakat mondá, kedvesével együtt a fasor végéhez ére, s egy másik utba csavarodának, s mindketten előttem mentek el. Már kihuztam kardomat; s mivel a férfi felemen ment, nyakban vágám, s földre terítém. Azt vélém, hogy megöltem, s ezen véleményben hirtelen eltávozám, anélkül, hogy magamat a királynéval megismertettem volna, kit kimélni akarék, mivel rokonom vala.

Azonban a vágás, melyet rajta ejték, minden bizonynyal halálos vala, de feleségem megtartá életét varázsa hatalmával, oly módon ugyan csak, hogy azt lehet róla mondani, hogy sem élő sem holt.

Midőn a kerten által a palotába tértem, hallám, hogy a királyné hangos jajgatásra fakadt: ebből elképzelém fájdalmát s nagyon elégedett valék magammal, hogy életét meghagyám.

Minekutána szobámba visszaérkeztem, ismét lefekvém; s megelégedvén, hogy a vakmerőt, ki megsérte, megbüntetém, elaludtam.

Más nap reggel felébredtemkor a királynét mellettem fekve találám…“

„Nem mondhatom, aludt-e vagy sem; de én halkal kelék fel, szobámba menék s egészen felöltöztem. Ezzel tanácsgyülésembe menék.

Visszatértemkor a királyné gyászruhában jelenék meg előttem, elszórt s részint megtépett hajjal. „Uram“ szóla hozzám „könyörögni jöttem felségedhez, ne csodálkozzék ez állapoton, melyben lát. Három szomoru hir, melyeket egyszerre vettem, méltó ok e mély fájdalomra, a minek ezek csak gyenge jelei.“ – „S mi hirek azok asszonyom?“ kérdém. „Anyám, a királyné halála egyszerre atyáméval, a királyéval, ki egy ütközetben esett el, s egyik testvéremével, ki egy mélységbe zuhant.“

Nem volt ellenemre, hogy ez ürügyöt kapá fel szomorusága igaz okának elrejtésére, s ebből megtudám, hogy engem nem vett gyanuba szeretője megöléséért.

Asszonyom – mondék neki – távol legyen tőlem, hogy fájdalmadat gáncsoljam, sőt bizonyossá teszlek, hogy mindazon részt veszem benne, melyet vennem kell. Nagyon is csodálnám, ha érzéketlen maradnál a veszteségnél, melyet szenvedtél. Sirj: könyeid csalhatlan jelei egy felséges jó szivnek. Mindemellett reméllem, hogy az idő s okosság mérsékelni fogják fájdalmadat.

Elvonula szobájába, hol tartalék nélkül oda engedé magát fájdalmának, s egy egész évet sirással s jajgatással tölte.

Ezen idő lefolyta után engedelmet kére tőlem, hogy a palota körében számára temetőhelyet épittethessen, hol, a mint mondá, akar halála napjáig lakni. Megengedém neki s egy pompás palotát épittete egy kúppal, melyet onnén láthatni: s könypalotának nevezé.

Midőn elkészüle, szeretőjét bele viteté, kit azon éjjel, melyen megsebesitém, egy neki alkalmas helyre tett el. Mindeddig italokkal akadályozta halálát, melyeket neki be adott; s nem szünt meg neki továbbad is effélét adni, s maga vivé el minden nap számára, mióta a könypalotában vala.

Azonban minden bűvölései által sem birá e szerencsétlent meggyógyitani. Nem csak járni s fönállani nem tudott, hanem szólását is elveszté, s nem volt más életjel benne látásán kivül. Jóllehet most már a királynénak az a vigasztalása vala, hogy őt láthatá, s mind azt mondhatá neki, a mi nyájast s szerelmest balgatag szerelme sugalt, még sem mulasztá el naponkint két alkalmas hosszu látogatást tenni nála. Én mind ezt jól tudám, de ugy tettetém magamat, mintha semmit se tudnék róla.

Egyszer elmenék a könypalotához, vágyván megtudni, miben foglalatoskodik ott tulajdonképen a királyné; s egy helyről, hol nem láthatott, következőleg hallám őt kedveséhez beszélni: „Kétségbe esem rajta, hogy téged ily állapotban kell látnom, melyben vagy: én szintugy érzem égő fájdalmaidat, melyeket szenvedsz…; de kedves lélek, én mindig beszélek hozzád s te soha sem felelsz. Meddig fogsz e hallgatásban megátalkodni? Ah éltem legédesb pillanatai azok, melyeket itt töltök, hogy kínaidban osztozzam. Nem élhetek nélküled, s a gyönyört, téged szüntelen láthatni, fölebb becsülném a világegyetem uradalmánál.“

E hosszu beszédet e következő versekkel zárá be: „Az az üdvösség napja, melyen közeledet éldelem; s a veszedelem és halál napja az, melyen tőlem elfordulsz.

Ha az éjjelt távol töltöm tőled, ugy tetszik, mintha minden ijedelmek fenyegetnének; de közeled édesb nekem a bátorságnál!“

Végre még következő verseket adá hozzá:

„Ha minden boldogságtól körül volnék is véve, ha az egész világot s a chozroek országát birnám is:

Nem érne előttem annyit mint a szunyog szárnya, ha szemem téged nem látna!“

Ezen panaszokon, melyeket fohászkodásai s zokogásai többször félbeszakasztának, végre elvesztém türelmemet, előlépve közeliték hozzá, s mondám: „asszonyom, már eleget sirtál: ideje határt vetni e fájdalomnak, mely mindenikünket megbecstelenite; szörnyüség elfeledned, mivel tartozol nekem, mivel tartozol magadnak.“

„Uram“ felele „ha még valami tisztelettel, vagyis inkább szivességgel viseltetel irántam, esedezem, hogy ne kényszerits. Engedd magamat halálos fájdalmamnak adnom, lehetetlen, hogy azt az idő kisebbitse.“

Midőn látám, hogy szavaim a helyett, hogy őt tisztére téritenék, még inkább dühét ingerlék, nem szólék többet, hanem visszavonultam.

Ő tovább is minden nap folyvást látogatá szeretőjét, s két egész esztendőn által szakadatlan csüggedtségben vala.

Még egyszer elment a könypalotába, midőn ő benn vala, ismét elrejtezém, s következőt hallám kedveséhez mondania:

„Már három éve, hogy egyetlen egy szót sem szólál hozzám, s hogy semmit sem felelsz szerelmem jeleire, melyeket beszédemmel és sohajtásaimmal adok: érzéketlenség-e vagy megvetés? Oh temetőhely, te enyésztetted el azon szertelen szerelmet, melylyel irántam viseltetél? te zártad-e be e szemeket, melyek nekem oly sok szerelmet hirdetének, s melyek minden örömemet magokba foglalák? Nem, nem, azt nem hihetem. Mondd meg inkább mi csoda által lettél te a legdrágább kincs megtartója, mely valaha létezett!“

Megvallom uram, hogy e szavakon igen megboszankodám, mert végre is e drága kedves, ez imádott halandó nem olyan vala, mint képzelhetnéd, hanem egy fekete indus vala, e tartománybeli származat. Mondom, hogy ugy megboszankodtam e beszéden, hogy zajosan előlépék; s szintugy a temető helyhez intézvén szavaimat, felkiálték: óh temetőhely; miért nem nyeled el e szörnyeteget, kitől a természet elborzad.

Alig mondottam ki e szavakat, midőn a királyné dühösen felugrék: „Hah kegyetlen“, kiálta, „te vagy, ki fájdalmamat okozod! ne véld, hogy azt nem tudom: már is soká tetettem magamat. A te gyilkos kezed tette szerelmem tárgyát e siralmas állapotba, s még oly kegyetlen vagy, hogy ide jösz egy szerelmest elcsüggedtében gunyolni.“

„Igenis, én vagyok,“ esém szavába, magamon kivül ragadtatván haragomtól, „én vagyok, ki e szörnyeteget megbüntettem, mint azt érdemlé; veled is szintugy kellene bánnom, és bánom, hogy nem cselekedtem, már is régen élsz vissza jóságommal.“

Ezt mondván, kirántám kardomat s felemelém kezemet, hogy megbüntessem. De ő nyugodtan nézé mozdulatomat s gúnymosolygással szóla: „Mérsékeld haragodat!“ Egyszersmind néhány szavakat monda, melyeket nem érték, s ezt veté hozzá: „Varázslataim hatalmával parancsolom neked, hogy nyomban félig márványnyá változzál, s félig ember maradj.“

Azonnal az lettem, a minek itt látsz uram, „már holt az élő, s élő a holtak között.“

„Minekutána a kegyetlen boszorkány, méltatlan egy királyné nevezetére, igy elváltoztatott, s egy más varázslata által e szobába helyezett, elrontá fővárosomat, mely igen virágzó s népes vala; pusztítá a házakat, az árhelyeket és vásárállásokat, s helyettök e tavat s puszta mezőt tünteté föl, melyet látál.

A négyszinű halak, melyek a tóban vannak, a négyféle lakosok, különböző hitök szerint, kik benne valának: a fehérek muzulmánok, a vörösek persák, tűzimádók, a kékek keresztények, s a sárgák zsidók. A négy domb körösded négy sziget volt, melyektől e birodalom nevét vevé. Mind ezt a varázsnőtől hallottam ki kínaim tetézésére dühének munkáit hirül adá. De még itt nincs vége, dühe nem elégszik meg országom elpusztitásával s elváltoztatásommal: eljő minden nap s meztelen vállaimra százat vág bikacsökkel, mely vérbe fagyba borit. Ha ezt elvégezé, betakar egy durva kecskeszőrszövettel, fölé e bibor ruhát adja reám, nem tisztesség okáért, hanem hogy kigúnyoljon.“

E helynél nem tartóztathatá a fekete szigetek ifju királya könyeit, s a szultán ugy meg volt hatva a szánakozástól, hogy egy szót sem hozhata elő vigasztalására.

Ezután az ifju király fölemelé szemeit az égre s monda: „mindeneknek hatalmas teremtője! alávetem magamat itéletednek, áldom bölcs gondviselését végzeteidnek! békével tűröm minden szenvedéseimet, mivel ez akaratod, de reménylem, végetlen kegyelmed meg fog érte jutalmazni.“

A szultán ellágyulva e különös történet által s a kivánságtól lelkesülve, hogy e szerencsétlen fejedelemért boszút álljon, monda neki: „mond meg nekem, hol tartózkodik a hitetlen boszorkány, s hol lehet semmirekellő szeretője, ki már élvén eltemettetett.“

„Uram“ felele neki a fejedelem, „szeretője, a mint már mondám, a könypalotában van, egy kúpos temetőhelyben; s e palota ezen várnak homlokfelével össze van kötve. A mi a varázsnőt illeti, nem mondhatom bizonyosan, hol tartózkodik; de minden reggel eljő napkeltével szeretője látogatására, minekutána velem a véres vereséget, melyről szóltam, elvégezte; s látod, hogy én e kegyetlen bánásmódtól nem tudom magamat mególtalmazni. Ekkor az italt viszi neki az egyetlen szert, mely ekkorig életét tartogatá; s nem szünik hallgatásán panaszkodni, melyben folyvást vesztegel, mióta megsebesitettem.“

„Legboldogtalanabb fejedelem“ felele a szultán, „nem lehet mélyebben megilletve lenni szerencsétlenségidtől, mint én vagyok. Soha sem történt senkivel is ily rendkivülvaló dolog; egy hiányzik csak még hozzá, tudniilik a téged illető boszú; de semmit sem hagyok kisérletlenül, hogy azt számodra megszerezzem.“

Valóban, mig a szultán e tárgyról az ifju fejedelemmel beszélgete, minekutána megmondta, ki volna s miért jött e várba, egy módot gondola ki annak megboszúlására, s közlé vele. Megegyezének az eszközökben, melyeket választaniok kelle, hogy szándékuk elsüljön, s minek végrehajtását holnapra halaszták.

E közben, mivel már késő éjszaka vala, a szultán egy kissé lenyugvék, de az ifju király szokása szerint azt örök álmatlanságban tölté; mert elvarázsoltatása óta soha sem alhatott; most mindazonáltal némi reménynyel, hogy nem sokára meg fog szabadulni szenvedéseitől.