Part 8

Midőn Mahmud cselének szerencsés sikerét megérté, a veremhez siete, melybe a szép rabnőt lebocsáták; s az őrök megnyerése által, kiknek kalandját elbeszélé, diszlett neki azt megszabaditani. Az őröknek tett igéretéhez képest elillana országába, éjjel-nappal utazott, s igy vágyai tárgyának birtokába jutott.

„Imhol, uram, egy,“ ezt adá hozzá a királyné, „a férfiak számtalan ravaszságai közül…“

A császár ezen felgerjedvén, azonnal parancsot ada fiának elvesztésére.

Ily módon a királyné és vezérek váltogatva birák negyven napig a császár szándékát.

A negyvenegyedik napon napkeltével felüle a király székébe, kiadá a bakónak parancsait s fiát elővezetteté. Szintugy a negyven vezért is megfogatá s megkötözve maga elébe viteté.

A hóhér beköté Nurgehán herczeg szemeit kivoná pallosát s kétszer kérdé a császárt; vágja-e? Minekutána megengedtetett neki, ezt mondá: „Uram még harmadszor is kérem tőled e parancsot; gondold meg jól, hogy egy késő bánat nem teheti azt jóvá, a mit most parancsolsz.“

A császár épen ismételni akará parancsát, ekkor megjelenék Abumasár, Nurgehán tanitója. Tüstént megragadák az őrök s a királyszék elébe vivék oly szaporán, hogy lába sem érte a földet.

„Nyomorult,“ szóla hozzá Szindbád, „fejeddel fogsz fizetni gazságaidért. Nem hitetlen tanácsaid parancsolák-e fiamnak e hallgatást?“

„Igenis uram,“ felele Abumasár, „fiadnak negyven napig hallgatnia kellett, hogy a szerencsétlenségeket elkerűlje, melyeket neki a csillagzatok jelentének: de a boldogtalan időhatár eltelék, s most már bízvást szólhat.“

Azonnal levevék a kötőt a herczeg szemeiről s elbeszélé egyenesen, mi történt ő és mostohája között. A királyné asszonyainak tanúságokra is hivatkozott, kik megvallák, hogy egy vékony falon által mindent hallottak.

Ezen hirekre szivéből sajnálá Szindbád, a mit eddig cselekedett, s udvarának minden urai javalák fejedelmök beszédét. A császár, fiát mellé ülteté, megcsókolá szemeit s megengedé a negyven vezérnek kezeit s térdeit megcsókolniok. Ezek levetették gyászruhájokat, melyet negyven napig viseltek, s pompás ruhákba öltözének, melyeket a császár osztata ki közöttök.

A királyné pedig irgalom nélkül elvesztetett.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

„Midőn a görög király,“ mondá a halász a szellemnek, „Szindbád király történetét elvégezte volna, ezt veté hozzá: „És te vezér! irigységgel teljes lévén Dubán orvos iránt, ki neked semmit sem vétett, sőt akarnád, hogy őt megölessem; de őrizkedni fogok ettől, félvén igazságtalan lenni, mint e király vala fia iránt.

Az árulkodó vezérnek sokkal fontosabb vala Dubán orvos halála, mint hogy itt megállapodott. „Uram,“ mondá neki, „mint tartóztathat a félelem, hogy ártatlant büntetsz meg, Dubán orvos megöletésétől. Nem elegendő okot ád-e az, hogy őt életed után incselkedéssel vádolják, az övének elvevésére? Ha az van kérdésben, hogy egy király élete bátorságba tétessék, már a csupa gyanúnak is bizonyosság gyanánt kell szolgálni; s jobb egy ártatlant feláldozni, mint egy bűnöst büntetlenül hagyni… De uram, nem is oly igen bizonytalan dolog ez: Dubán orvos téged valóban meg akar ölni. Nem irigység fegyverez föl ellene, egyedül felséged megmaradásában való részvétem és buzgóságom ösztönöz e nagy nyomosságu jelentésre. Ha hamis ez, megérdemlem, hogy ugy büntettessem, mint az egyszeri vezér.

„S mit vétett ezen vezér,“ kérdé a görög király, hogy oly büntetést érdemle?“

„Elbeszélem felségednek,“ felelé a vezér; „legyen felséged oly kegyelemmel meghallgatni.“

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A megbüntetett vezér története.

Volt egyszer egy király, ennek volt egy fia, ki a vadászatot szenvedélyesen szerette. Gyakran megengedé neki e mulatságot; de nagyvezérének parancsolatban adá, hogy őt szüntelen kövesse és soha se hagyja el szemei elől. Egyszer egy ily vadászaton egy szarvast sebzének meg a vadászok, s a herczeg azt hivén, hogy a vezér követni fogja, utána iramék a vadnak. Addig nyargalt, s heve oly messze elkapá, hogy végre egészen egyedül látá magát. Megállapodék s midőn észrevevé, hogy utat vesztett, nyomán akara visszatérni s a vezérhez jutni, a ki nem vala elég gyors őt közelről követni; de eltévedt.

Midőn igy bizonyos irány nélkül ide s tova bolyonga, az ut mellett egy alkalmas szép nőre bukkant, ki keservesen siránkozott. Megvoná lova fékét s kérdé az asszonyt, ki légyen, mit csinál itt egyedül s van-e szüksége segédére.

„Én,“ felelé az, „egy indiai király leánya vagyok. A mint a mezőre lovag kisétáltam, elaludtam s leestem a lóról. Lovam elszaladt s nem tudom mi lett belőle.“ Az ifju herczeg megsajnálá s megkinálá, ülne fel mögéje a lóra; a mit el is fogada.

Midőn egy kunyhóhoz érének s a herczegné kijelentette, hogy bizonyos szüksége végett szeretne leszállni, a herczeg megálla s leereszté. Maga is leszálla s közelíte a kunyhóhoz, lovát kantáránál fogván. Képzeld meglepetését, midőn az asszonytól benn ime szókat hallá mondani: „Örüljetek gyermekeim! egy szép s kövér gyereket hoztam.“ És más szavak tüstént felelének: „Hol van mama? hadd együk meg mindjárt; mert igen ehetnénk.“

A herczegnek nem kellett többet hallani, hogy megismerje a veszedelmet, melyben lebegett. Jól látá, hogy az asszony ki magát egy indiai király leányának adá ki, Ogerné vala, azaz egy oly vad szellem neje, kit Ogernek hínak, s a kik ezerféle cselt használnak, hogy az arra menőket megfogják s megegyék.

Megrémült s hirtelen lóra veté magát. A követelt herczegné e pillanatban lépe ki, s midőn látá hogy zsákmányát elszalasztja, kiálta a herczeg után: „Ne félj semmit is: ki vagy? s mit keressz?“ – „Eltévedtem,“ felelé ő, „s utamat keresem.“ – „Ha eltévedtél,“ mondá a nő, „ajánld magadat isten oltalmába, ő ki fog vonni a bajból, melyben vagy.“

Erre a herczeg felemelé szemeit az ég felé…

Midőn az indiai álherczegné az ifju herczegnek tanácsolta, hogy ajánlja magát istennek, gondolá, ugyan ez, hogy nem akarja javát, hanem már bizonyos zsákmányaként tekinti, de felemelé kezét az égre s mondá: „Uram! ki mindenható vagy, vesd reám szemedet s szabadíts meg e gonosz ellenségtől.“ Ezen imádságra az Ogerné bemene a kunyhóba, ő pedig hirtelen eltávozék. Szerencsére meglelé utját s épségben s egészségben tére meg atyjához a királyhoz, ki előtt körülményesen elbeszélé a veszedelmet, melybe a nagyvezér gondatlansága miatt bukott. A király megboszankodván miniszterére, ott nyomban megfojtatá.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

„Uram,“ folytatá a görög király vezére, „hogy megint Dubán orvosra térjünk, a bizodalom, melylyel iránta viseltetel, veszedelmedre fog fordulni; tudom jó kézből, hogy ellenségeid egy kémet bocsátának el, ki felséged élete után leselkedjék. Mondod, hogy meggyógyitott: de ki kezeskedhetik ezért? Talán csak látszólag gyógyitott meg, nem gyökeresen. Ki tudja, ha azon szernek idővel nem leszen-e káros következése?“

A görög királynak, ki kevés természeti észszel birt, nem vala elég éles elméje a vezér gonosz szándékát kiismerni, sem elég állhatatossága első érzetében megmaradni. E beszéd habozóvá tevé: „Vezér,“ mondá, „igazad van, meglehet, hogy csak azért jött, hogy életemet elvegye, a mit valamelyik nedvének csak csupa szaga által is könnyen végrehajthatna. Meg kell fontolnunk, mit cselekedjünk e körülmények közt.“ Midőn a vezér a királyt azon kedvben látta, melyben lenni akarta, ezt mondá neki: „legbizonyosb és leggyorsabb mód hogy e félelemtől megszabadulj s életedet bátorságba tegyed, ez: Dubán orvost most mindjárt ide hozatni, s mihelyt eljő, fejét azonnal elüttetni.“

A király tüstént szólitá egyik tisztét s parancsolá, menjen az orvosért, ki a nélkül, hogy tudná, mit akar a király, sietve jöve a palotába.

„Tudod-e,“ mondá a király, „miért hivattalak ide?“ – „nem uram,“ felelé, „s várom hogy felséged méltóztassék arról értesíteni.“ – „Azért hivattalak,“ szóla tovább a király, „hogy tőled megszabaduljak s életedet elvegyem.“

Lehetetlen az orvos álmélkodását kifejezni, midőn halálos itéletét hallá „Uram,“ mondá, „mi oka lehet felségednek engem megöletni?“ – „Tudom jó kézből,“ felelé a király, „hogy te kém vagy s csak azért jöttél udvaromba, hogy életem után incselkedjél: de hogy megelőzzelek, megfosztlak a magadétól, – láss hozzá,“ mondá a jelenlévő hóhérnak, „s szabadíts meg egy árulótól, ki csak azért színlé be magát ide, hogy engem meggyilkoljon.“

E kegyetlen parancsolatból megismeré az orvos, hogy a tisztességek s jótétemények, melyeket a királytól veve, ellenségeket szereztek neki, s hogy a gyáva király hitelt ada suttogásaiknak. Megbáná hogy a rühből kigyógyította; de e bánat már későn járt.

„Igy jutalmazol tehát,“ mondá neki, „a jótéteményért, melyet veled cselekedtem?“

A király nem hallgatá rá, s másodszor is parancsolá a hóhérnak, hogy a halálos csapást tegye meg.

Az orvos most könyörgésre vevé a dolgot: „Ah uram,“ kiáltá, „nyújtsd még tovább életemet, hogy isten is meghosszabbítsa a tiedet; ne öless meg, nehogy isten is veled ugyanazt mivelje!“

A görög király keményszivün ezt felelé neki: „Nem, nem, egyátalában szükséges, hogy megölesselek. Még ügyesben elvehetnéd életemet, mint meggyógyítál.“

Az orvos könyekre olvada s keservesen panaszkodék s készüle a halálos csapás elfogadására, ezt mondván a királynak: „Ez tehát neked tett szolgálatom jutalma, s te ugy akarod megmutatni háladatosságodat, mint egykor a krokodil cselekvék.“

„Beszéld el,“ esék szavába a király, a krokodil történetét.“ – „E pillanatban“ felelé az orvos, „nem beszélhetem el: de hagyd meg életemet s az isten megfizeti, s meghosszabbítja a tiedet.“

„Nem,“ kiáltá a király, „meg kell halnod.“

A hóhér beköté szemeit, megbilincselé kezeit s kihúzá pallosát.

Ekkor a jelenvolt udvarnokok szánakozásra indulva kegyelemért könyörgének a királynak; bizonyíták, hogy büntelen, s mindnyájan kezességöket igérék ártatlanságáért.

A király kérlelhetlen vala, s oly választ ada nekik, hogy semmit sem bátorkodtak reá felelni. Az orvos letérdelve, bekötött szemmel s készen a csapás elfogadására, mely életének véget vessen, még egyszer a királyhoz fordula: „Uram! minthogy halálos itéletemet meg nem akarja másolni felséged, legalább azon kegyelméért esedezem, engedje meg, hogy haza mehessek, temetésemet elrendelni, az enyimektől végbucsut venni, alamizsnát osztogatni, s könyveimet oly embereknek hagyni, kik hasznokat vehetik. Van a többek közt egy könyvem, melylyel felségednek kivánok kedveskedni: ez egy megbecsülhetlen munka, s méltó hogy felséged kincstárában gondosan őriztessék.“

„S minélfogva oly becses e munka, mint mondod?“ kérdé a király.

„Uram,“ felelé az orvos, „mivel számtalan csodálatos dolgot foglal magában; s hogy képzeleted legyen róla, csak azt mondom: ha fejem el lesz vágva s felséged nem resteli a könyvet a hatodik levélig forgatni, s a bal oldalon a harmadik sort elolvasni, fejem mind azon kérdésekre felel, melyeket neki tenni fog.“

A király kiváncsi lévén ily csodás dolgot szemlélni, elhalasztá halálát holnapig, s szoros őrizet alatt haza bocsátá.

Az orvos ezen időhatárig elrendelé dolgait; s mivel elhirhedett, hogy elvesztése után hallatlan csoda fog történni, más nap a vezérek, emirek, testőrtisztek, szóval az egész udvar a székes terembe gyűle, hogy annak tanúja lehessen. Nem sokára megjelenék Dubán orvos, ki egy nagy könyvvel közelíte a királyszék lábához. Ide egy medenczét hozata, arra a lepelt, melybe a könyv takarva vala, kiteríté, s a könyvet a királynak nyújtván, ezt mondá:

„Fogadd el uram e könyvet, ha tetszik; s mihelyt fejem el lesz ütve, parancsold e medenczébe a könyvtakaróra tétetni, ha ott áll, vére megszünik folyni: akkor nyisd fel a könyvet s fejem minden kérdésedre felelni fog. – De uram,“ ezt adá hozzá, „engedd meg még egyszer felséged kegyelméért esedeznem; az isten nevében hagyd magad meglágyítani; vallom hogy büntelen vagyok.“

„Kéréseid,“ felelé a király, „haszontalanok; s ha csak azért is hogy fejedet beszélni halljam, akarom halálodat.“

Ezt mondván, elvevé a könyvet az orvos kezéből s parancsolá a hóhérnak, hogy teljesitse kötelességét.

Az orvos feje oly ügyesen lecsapatott, hogy egyenesen a medenczébe hullott; s mihelyt a könyvtakaróra tétetett, vére azonnal elálla. Ezután a király s minden nézők nagy csódájára felveté szemeit s ezt mondá:

„Uram! nyissa fel most felséged a könyvet.“

A király felnyitá s ugy találván, hogy az első levél ugy a másodikhoz ragadt, mintha hozzá lett volna enyvezve, hogy azt könnyebben elfordíthassa, ujját szájához érteté, s nyálával megnedvesité. Ezt ismétlé egész a hatodik levélig; s midőn a mondott lapon sem mi irást nem talála, szóla a főhöz: „Orvos, itt semmi sincs irva.“ – „Fordits még nehány levelet,“ felelé a fő.

A király tovább is forgata ujját mindenkor szájával nedvesítvén, míg a méreg, melylyel minden levél itatva vala megtevé hatását: ekkor a király tüstént szertelen borzadástól érzé magát meglepve, szemei kápráztak s erős rángatódzás között lezuhant a királyszékből…“

„Midőn Dubán orvos, vagy is igazábban szólva, feje, látá, hogy a méreg megtette munkáját s hogy a király már csak néhány pillantatig fog élni, ezt kiáltá neki:

„Hah adáz! látod mint jár az oly fejedelem ki hatalmával visszaélvén ártatlanokat gyilkoltat meg. Az isten előbb utóbb megbünteti az igazságtalanságokat s kegyetlenségeket.“

Alig végzé el a fő e szavakat, hogy a király holtan összerogya; s egyszersmind a fő is elveszté azon kevés életet is melylyel bírt vala.

Mihelyt a halász a görög király s Dubán orvos történetét elvégezte, ezen alkalmazást tevé belőle a szellemre, kit még mindég az edényben zárva tartott:

„Ha a görög király,“ szóla hozzá, „Dubán orvost életben hagyta volna, ugy isten is meghagyta volna az ő életét; de eltaszitá a legalázatosabb könyörgéseket, s isten megbünteté érette. Épen igy van a dolog, oh szellem, véled: ha megkérlelhetélek s a kegyelmet, melyért könyörögtem tőled, megnyerhettem vala, most megsajnálnám állapotodat, melyben vagy; de mivel irántam megszabadításodért tartozott nagy háladatosságod daczára is magátalkodtál szándékodban, hogy engem megölj, részemről nekem is engesztelhetlennek kell lennem. Ez edényben hagylak s visszahajítlak a tengerbe s igy megfosztalak életed használatától egész itélet napig: ez az a boszu, melyet rajtad állni szándékozom.“

„Halász édes barátom,“ felele a szellem, „kérlek még egyszer, ne miveld rajtam e kegyetlenséget. Gondold meg, hogy nem jó boszut állani sőt ellenben dicséretes gonoszért jóval fizetni. Ne bánjál ugy velem mint egyszer Imma bánt Atekával.“

„S mit teve Imma Atekának?“ kérdé a halász.

„Oh ha megakarod tudni,“ felele a szellem, „hát nyisd ki ez edényt; talán azt gondolod, hogy nagyon jó kedvem van ily szűk helyen regélgetni? de ha kieresztesz, annyi regét mondok, a mennyit csak akarsz.“ – „Nem,“ mondá a halász, „nem bocsáttalak el: már is sokat beszélünk; most mindjárt a tenger fenekére hajitalak.“ – „Még egy szóra halász,“ mondá a szellem; „fogadom, hogy nem bántalak, sőt ellenben egy módra tanitalak mely által hatalmas lehetsz s meggazdagodhatol.“

A remény, hogy szegénységéből kivergődhetik lefegyverkezteti a halászt. „Meghallgathatnálak;“ mondá „csak lehetne bíznom szavaidhoz. Esküdjél meg isten felséges nevére, hogy igazán teljesítsed, a mit igérsz s felnyitom az edényt; nem tartalak oly istentelennek, hogy egy ily esküt megszeghetnél.“

A szellem megesküvék s a halász kinyitá az edény födelét. A füst azonnal ismét felszálla belőle; s minekutána a szellem azon szerint, mint előbb, felvevé alakját, legelső a mit teve az vala, hogy az edényt egy rugással a tengerbe löké.

Erre a halász megijede: „mi dolog ez szellem?“ mondá: „Megakarod-e szegni hitedet melyet csak most esküvél? azt mondjam-e neked mit Dubán orvos mondott a királynak, hagyj meg életemet, hogy isten meghosszabítsa a tiedet?“

A halász félelmén nevete a szellem s felele neki: „nem halász, légy nyugodt; csak mulatságból dobtam az edényt a tengerbe, hogy meglássam, nyughatatlankodol-e rajta; s igy, hogy bizonyossá tegyelek, hogy szavamat megakarom tartani, fogd hálódat s kövess.“

E szavakat mondván megindula s mene a halász előtt, ki hálójával terhelve még mindig némi bizatlansággal követé. Elmenének a város mellett fel egy magas hegyre s azon át el egy sík térre, melyen egy tóhoz jutának a mi négy dombbal volt körűl véve.

Midőn a tóparton állának, mondá a szellem a halásznak: „vesd ki hálódat s fogj halat.“ A halász semmit sem kételkedék, hogy fogand, mert nagyon sokat láta a tóban: de különösen elcsodálkozék, midőn látá, hogy négy különböző szinüek voltak, tudniillik, fehérek, vörösök, kékek, és sárgák. Kiveté hálóját s négy halat foga, mindenik színből egyet. Minthogy az előtt még soha sem látott ilyeneket, nem győzé őket eléggé csodálni; mivel nevezetes összeget gondolt belőle árulhatni, nagy öröme vala rajta.

„Vidd el e halakat,“ mondá neki a szellem, „s mutasd be a szultánnak; több pénzt fog érttök adni, mint teljes életedben vala kezed között. Minden nap eljöhetsz e tóra halászni; de intlek, egyszernél többet ki ne vesd hálódat, külömben nagy szerencsétlenség fog érni: vigyázz tehát. Ez az utasitás, melyet adok; ha pontosan teljesited, jó dolgod lesz mellette.“

Ezt mondván a földre toppanta, mely elnyilék s minekutána őt elnyelte volna, ismét becsukódott.

A halász pontról pontra akarván követni a szellem utasitását, őrizkedett kétszer vetni ki hálóját. Elindult a város felé, igen megelégedvén halászatával s ezer féle elmélkedéseket teve kalandjáról. Egyenest a szultán palotájába mene…

Nagy vala a szultán bámulása, midőn a négy halat látá, melyeket a halász benyujta neki. Fogá egyiket a másik után, hogy figyelemmel szemlélje; s minekutána sokáig csodálta volna, monda első vezérének: „fogd e halakat s vidd azon ügyes szakácsnéhoz, kit a görög császár külde hozzám: képzelem szint oly izesek lesznek, mint szépek.“

A vezér maga vivé el a szakácsnéhoz s kezébe adván ezt mondá neki: „itt van négy hal, melyet imént hozták a szultánnak; azt parancsolja, hogy készitsd el számára.“

Minekutána e bizományban eljárt volna, visszatére urához a királyhoz, a ki parancsolá neki, hogy a halásznak négyszáz darab aranyat fizessen ki: a mit is hiven teljesite.

A halász, ki még soha sem birt egyszerre ily nagy számu pénzt, alig tudá elgondolni szerencséjét, s ugy tetszett neki mintha csak álom volna: de utóbb általlátá, hogy valóság, azon jó használatból, melyre forditá, mivel avval háznépe szükségeit potolá.

A szultán szakácsnéja, mihelyt a halakat, melyeket a vezér neki általada, megtisztogatta, egy serpenyő olajban tűzre tevé, hogy megsüsse. Minekutána egyik felől eléggé megsülteknek vélte, megforditá őket. De oh hallatlan csoda! alig történék ez meg, midőn a konyha fala elnyilt, s belőle egy bámulatos szépségű s felséges termetű kisasszony lépe elő; aegyptusi virágos atlaszból volt ruhája, függői s nyakkötője nagy gyöngyökből, rubinnal kirakott arany karkötője, s egy myrtus vesszőt tarta kezében. Közelite a serpenyőhöz a szakácsné nagy bámulására, ki e látványra mozdulatlanul állott, s egyik halat vesszejével megérintvén monda neki: „hal, teljesited-e tartozásodat?“ midőn a hal nem felele, ismétlé ugyanazon szókat: s most mind a négy hal egyszerre fölemelé fejét, s érthetőleg felelének: „igen, igen: ha te számolsz, mi is számolunk; ha te megfizeted adósságaidat, mi is megfizetjük a miénket; ha te elfutsz, mi győzünk s megelégszünk véle.“

Mihelyt e szavakat mondák, a kisasszony feltaszitá a serpenyőt, s visszalépe a nyilt falba, mely utána azonnal bezáródék, s olyannak látszott, mint volt azelőtt.

Midőn a szakácsné, ki e csodákra elréműle, magához tért ijedségéből, oda mene, hogy a halakat felvegye, melyek a tűzbe hullottak; de mind oly feketék voltak, mint a szén, ugy hogy a szultánnak fel nem lehetett volna őket adni. Ez igen megbusula és sirni kezde: „jaj nekem,“ kiálta, „mi lesz belőlem! ha a szultánnak elbeszélem, mit láttam, bizonyosan nem fogja hinni; mily haragra gerjed majd ellenem!“

Mig igy aggódék, belépe a nagyvezér s kérdé, készen vannak-e a halak. Elbeszéle neki mindent mi történt vele; s e tudósitásra a mint el lehet gondolni, igen elcsodálkozék. De anélkül, hogy róla a szultánnak valamit szólt volna, valami mentséget talála, melylyel megelégedék.

Az alatt nyomon elkülde s hivatá a halászt; s midőn ez eljöve, monda neki: „halász, hozz nekem négy másik halat, melyek azokhoz, melyeket már hoztál, hasonlók legyenek, mert különös szerencsétlenség történt velök, mely miatt nem lehete a szultánnak feladni.“

A halász nem mondá meg, mit hagya neki a szellem, de hogy magáról elhárithassa a kivánt halakat még ez napon beadni, az ut hosszaságával mentegetőzék, s fogadá, hogy másnap reggel be fogja vinni.

S valóban a halász még éjszaka elindult, s a tóhoz mene. Megveté hálóját, s midőn kihuzá, négy halat talála benne épen olyant, mint az előbbiek, mindeniket más szinűt. Tüstént visszatére s a nagy vezérnek vivé őket azon időre, a mikorra igérte.

Ezen miniszter fogá őket, s ismét maga vivé a konyhára, hol a szakácsnéval egyedül bezárkózék, ki, jelenlétében elkészité és tüzre tevé, épen ugy, mint előtte való nap a más négygyel cselekvék. Midőn már egyik felen megsültek s a másikra akará őket forditani, ismét elnyilék a konyha fala, s ugyanazon hölgy vesszejével kezében megjelenék, oda mene a serpenyőhöz, rácsapa az egyik halra, ugyanazon szókat mondá, s azok neki felemelt fővel ugyanazon feleletet adák.

Minekutána a négy hal az asszonynak felelt volna, egy vesszőcsapással felboritá a serpenyőt, s eltünék a falba, azon helyen hol kilépett.

A nagyvezér, ki tanuja volt mind annak a mi történt, monda: „ez sokkal bámulatosb s rendkivüliebb, mint sem a szultán előtt eltitkolhatnók; elmegyek s értesiteni fogom e csodáról s valóban tüstént elébe járula s hű jelentést tett neki róla.

A szultán igen elcsodálkozék s nagy kedvet mutatott e csoda látásához; e végből elkülde s hivatá a halászt. „Barátom“ monda neki, „nem hozhatnál-e nekem még négy különböző szinű halat?“ A halász felele a szultánnak, hogy ha ő felsége kivánsága teljesitésére három napi időt méltóztatik engedni, fogadja, hogy eleget fog neki tenni.

Midőn ez neki megengedtetett, harmadszor is elmene a tóra s nem kevésbbé volt szerencsés, mint a két elsőbb izben; mert a legelső huzásra, négy különböző szinü halat fogott. Nem késett az tüstént a királyhoz vinni, kinek öröme annyival nagyobb volt rajta, mivel nem várta még oly hamar, s ismét négyszáz aranyat adatott neki.

Mihelyt a szultán megkapta a halakat, azonnal szobájába viteté, mindennel a mi elkészitésökhöz szükséges vala. Itt bezárkozék nagyvezérével s ezen miniszter elkészité a halakat, egy serpenyőbe tűzre tevé, s midőn egyik félen meg sültek, a másikra forditá. Ekkor elnyilék a szoba fala, de a kisasszony helyett egy fekete lépe ki belőle.

Ezen fekete rabszolgai öltözetben vala oriási vastagságu s magasságu s egy vastag zöld botot tarta kezében. Közelite a serpenyőhöz. Megérinté botjával az egyik halat, s monda neki irtóztató hangon: „hal! hal! teljesited-e tartozásodat?“

E szókra fölemelék a halak fejeiket s felelének: „igen, igen, teljesitjük tartozásunkat; ha te számolsz, mi is számolunk; ha te lefizeted adósságaidat, mi is lefizetjük a miéinket, ha te futsz, mi győzünk s megelégszünk vele.“

Alig mondák ki a halak e szavakat, midőn a fekete a serpenyőt a szoba közepén feltaszitá, s a halakat szénné változtatta. Midőn ez megtörtént, kevélyen eltávozék, visszalépe a nyilt falba, mely utána bezáródott, s olyannak látszék mint volt azelőtt.

„Azután, a mit most láték,“ monda a szultán nagy vezérének, „lehetetlen nyugodtnak lennem. Ezen halak kétségkivül valami rendkivüli dolgot jelentenek, melyről világosságot kell nyernem.“

Ismét elkülde a halászért; oda vivék hozzá, s monda neki: „halász, a halak, melyeket nekem hozál, nagy nyugtalanságot okoznak. Hol fogtad őket?“ – „Uram,“ felele, „egy tóban fogtam őket mely négy domb között fekszik, ama hegyen tul, melyet innen láthatni.“