Part 7

A herczeg hasonlólag szemlélé s megismeré vonásaiból szerette Dilarámját, s elragadtatva az álmélkodás, szerelem és öröm által, fölkiálta: „Oh én királyném! lehetséges-e, hogy ismét meglellek? Bármi nagyok is a szerencsétlenségek, melyeket az ég velem kiállatott, megvallom mégis, hogy kegye fölülmulja keménységét, minthogy téged szerelmemnek visszaajándékoz.“ Megölelék egymást több izben oly elragadtatással, melyet inkább érezni, mint kifejezni lehet. Ezután a herczeg gyermekeiről tudakozódék. „Ezeket nem sokára meg fogod látni uram,“ felele a fejdelemné; „vadászni mentek; s már majd vissza fognak térni.“ – „De hogy lettél e sziget királynéjává asszonyom?“ kérdé a herczeg. „Tüstént kielégitem ujságvágyodat,“ felele Dilarám; „halljad, mint jutottam e királyszékre, melyet holnap mindjárt el fogok hagyni, hogy téged kövesselek, ha népem meg nem egyez benne, hogy azt veled megoszszam.

Mihelyt a tengeri-rabló, ki minket elfoga, téged a szigeten kitett: a mint tudod, ismét a tengerre ereszkedék; de nem tevénk még hat mérföldnyi utat, midőn egy irtózatos vész támada, s a hajósok ügyessége s erőlködései daczára a hajó oly erőszakkal csapatott e part szikláihoz, hogy ezer darabokra zuzék. Néhány hajós legény úszással vergődék a partra; a többiek is, a kapitánynyal együtt, hasonlólag akarának menekedni, de elveszének. A mi engem illet, a nélkül hogy az eget szerencsétlen éltem megtartásáért kértem volna, megölelém fiaimat, hogy velök haljak meg, s már el akarának nyelni a hullámok, midőn e szigetről több ember, kik messzéről nézék hajótörésünket, s csolnakokba veték magokat, hogy segélyünkre siessenek, még jókor érkezének. Félholtan huztak ki a vizből, s észrevevén, hogy lélekzünk, házaikba vittek, s életre hozának. Midőn e sziget királya hajótörésünket hallá, kiváncsi volt bennünket látni. Ez egy kilenczvenesztendős férfi vala, annyira szerettetett alattvalóitól, a mennyire érdemlé. Nem titkolék el előtte semmit is, hanem megmondám rangomat, s elbeszéltem történetemet. Megilletődött szerencsétlenségeimen, s könyeivel kiséré az enyéimet, melyeket történetem nehány helyeinél nem tartóztathaték vissza. Végre, minekutána nagy figyelemmel hallgatott volna, megszólamlék s ezt mondá: „Édes leányom! állhatatossággal kell szenvedni a baleseteket; ezek a kisértetek, melyekre az ég az erényt teszi; ha türelmesen szenvedünk, mindig örömeket következtet szenvedéseinkre. Maradj nálam; gondoskodni fogok gyermekeidről, a herczegekről.“

Valóban, ha önnön gyermekei lettek volna is, nem viseltetheték vala több szeretettel hozzájok, s irántam tisztelete és becsülése már nagyobb nem lehetett volna; nem elégedék meg engem tisztességekkel halmozni, tanácsot kért tőlem az ország dolgai felől is; részt engede vennem státustanácsában, s hogy meggyőzzön, mily nagyon van elfoglalva irántam, nagy dicsérettel magasztala mindent a mit mondék, ha csak akármi módon alkalmazható vala.

Öt évet tölték e szerint, midőn ezeknek lefolyta után egy napon igy szóla hozzám: „Herczegné, ideje hogy egy szándékot, melyre magamat határozám, előtted felfödözzek: azt akarom, hogy holtom után te űlj királyszékembe, s hogy ezt számodra bizonyossá tegyem, el kell téged vennem. Minden népeim, kik el vannak bájolva erényeidtől, javalni fogják választásomat, s meg fogják köszönni, hogy téged örökösömmé tettelek.“

„Fiaim java elhatároza, hogy e szövetségre álljak, mely népeim nagy javalása közben, végrehajtatott. Nem kevésb örömet s megelégedést mutattak akkor is, midőn halálakor, mely lakodalmunk után hamar következék, megértették végintézetét, mely parancsolá neki, hogy engem ismerjenek el uralkodónéjoknak; ez idő óta én országolok, s mondhatom, egyetlen törekedésem, őket boldogokká tenni.“ Midőn a királyné ez utósó szavakat mondá, látá a két herczeget vadászatról megtérni. Siessetek herczegek,“ kiálta elejökbe, „siessetek atyátokat megölelni, kit az ég nektek megtartott!“ A vér szava, mely magát bennök hallatá, nem hagyá őket tovább e csodán kételkedni, oda futának a karizmei herczeghez, ki elejökbe kitárá karjait, s egymásután mindeniknek szemeit megcsókolá.

Minekutána ezen négy, a természet leggyengédebb érzelmeitől meghatott személy, szeretetének ezerféle jeleit mutatta volna, a nagyvezér az egész népet összegyüjté, elbeszélé nekik a karizmei herczeg történetét, s inté őket, hogy e herczeget királyuknak ismerjék el. A nép egy akarattal ráállott, s a karizmei herczeget királynak kiáltá ki.

Ez szerette georgiai herczegnéjével ugy országolt, hogy országlásuk a legboldogabbnak neveztetett.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

„Azért beszéltem uram e történetet,“ monda a persa császár kilenczedik vezére, „hogy megmutassam felségednek, hogy a királyok gyermekei is szint ugy alája vannak vetve balcsillagzatuknak, mint mások; mig egy ellenséges csillagzat gyakorolja rajtunk hatalmát, kezükben még az arany is fekete földdé, s szájukban a terjék méreggé változnék. Nurgehán herczeg e szerencsétlen esetben van, mindent kell félnie, minden ellene van, önnön atyja lett ellenségévé.“

E történet elbeszélése, s mindenek fölött az alkalmazás, a királyt megdöbbenték, s a szultánnénak tett igéret daczára is elhalasztá a herczeg megöletését.

Midőn a szultán estve palotájába visszaérkezék, ismét panaszkodék a szultánné, fia büntetésének ujra lett elhalasztásán, s hogy a királynak megmutassa, mennyire viheti egy fiatal ember gonoszságát, következő történetet beszélé neki:

A varga és királyleány története.

Volt egyszer Kaszbinban egy ifju varga, Hasszán nevezetű, ki szűken élt munkája jövedelméből. Egy nap, midőn boltjában vala, láta egy dervist arra elmenni, kinek papucsai rongyosak voltak. „Jó dervis“ monda neki, „lábbelid rosz karban van; jere be hozzám, majd kiigazgatom.“ A dervis engede ezen hivásnak, leűle, s evék némely étkekből, melyeket a varga, elébe raka.

Midőn a papucsok elkészültek, monda Hasszán: „munkám árába egy tanácsot kérek tőled. Kedvem van utazni, s te inkább adhatsz erre jó tanácsot mint más akárki.“ – „Fiam,“ felele a dervis, „három tanácsot adok, melyeknek egész fontosságát tapasztalásból ismerem:

Először: soha se indulj utra jó uti-társ nélkül; mert a próféta (üdvösség legyen vele!) azt mondja: „Keress magadnak előbb társat, s ugy indulj utra.“

Másodszor: ne késsél olyan helyen, hol viz szűke van. Végre harmadszor: ne menj városba napnyugat után.“

Rövid idő mulva, minekutána Hasszán jó uti-társakat talált volna, utra indult. Nehány nap multával együtt egy nagy város kapujához érének: társai bementek; ő pedig megemlékezvén a dervis tanitására, kün marada egy folyó partján; s mivel közelében egy temetőt talála, tanácsosnak tartá az éjszakát ott töltenie.

Három óra vala éjfél után, midőn két embert veve észre, kik a város falán valamit lebocsátának, a mit meg nem ismerhetett, s a mit egy legközelebb lévő sirba vivének.

Alig távozának el ezen emberek, azonnal siete Hasszán azon helyre, melybe terhöket letették. Belépe, vevé tűzszerszámát, s a kiütött tüzvilágnál egy koporsót pillanta meg, melyből mindenfelől vér csörgedezett. Azonnal erőlködék a födelet fölemelni, s egy rendkivüli szépségű hölgyet talála benne, egészen vérében fürödve s egy halotti lepelbe burkolva. Holtnak tartá, s fölemelé a gyolcsot, melybe takarva volt, midőn követkevő szavakat hallá gyenge hangon mondatni: „Az isten szerelméért, ne foszsz meg ruháimtól.“ Ekkor látá, hogy még van egy kis élet benne, széttépé a maga kaftánját s bekötözé sebeit.

Következő reggel a város karaván szeraijába viteté, s hugának adá ki, kit ő maga sebesitett meg egy heves pillanatban. Itt két hónapig a leggyengédebb gonddal ápolá. Ezen idő mulva az ifju ismeretlen nő egészen helyreállott, s a karaván szeraiból fürdőbe ment. Midőn visszajött, tollat, tintát és papirost kért, egy pár szót ira, s monda Hasszánnak: „Fogd e levelet, vidd el a bazárra, Yakub pénzváltóhoz, s vedd által, a mit adni fog.“

Hasszán sietve elment a pénzváltóhoz. Mihelyt ez a levelet felnyitotta, megcsókolá, fejére tette, s a levélvivőnek egy erszényt ada által ötszáz zecchinóval. A mi utazónk egészen elbámult, sohasem látott életében ennyi pénzt; s azon tiszteletből, melyet a pénzváltó a levélhez mutatott, megismeré, hogy a ki azt irta, nem közönséges származásu lehet.

A karaván-szeraiba visszatérvén, félelmesen letevé társnéja elébe, ki szemeiből olvasá mindazon ujságvágyat, mely kinozta. De még nem tartá tanácsosnak azt kielégitenie, s megeléglé neki mondani, fogja a pénzt s szerezzen magának illendő ruhákat s becsületes lakást.

Hasszán teljesité parancsait; s nagy summákon, melyeket a pénzváltó sohasem mulaszta el küldeni, rabszolgákat vettek, s egy ideig ketten a bőség ölében éltek.

Egykor az ismeretlen nő egy erszényt ada Hasszán kezébe, s ezt mondá neki: most van alkalmad nekem egy szolgálatot tenned, melyre igen sokat tartok. Menj a bazárra, ott könnyen megtalálhatod a selyemárus Abdallah boltját. Vetess elő egy vég atlaszt, s bármi drága legyen is, vedd meg alkuvás nélkül.“

Hasszán hamar rátalált az ifju kalmár rakhelyére, bement, egy vég atlaszt mutattata elő s megvásárlá a kivánt áron. A többszöri bizományok következésében, több izben visszatért azon kalmárhoz, s oly jól végzé dolgait, hogy közöttök oly bizodalmas ismeretség erede, hogy egykor a kalmár ebédre hivá, mely hivást ő el is fogadá.

Az ismeretlenné hagyásából Abdallah viszont elhivatott, ki nagy hálával vevé a becsületet, melyet iránta oly gazdag ur mutata, milyennek Hasszán tetszék.

„Bár mi különösek legyenek is a dolgok, melyeknek tanuja fogsz lenni, ne csodálkozzál rajtok,“ monda az ismeretlen nő Hasszánnak. S egyszersmind igen fényes ebédet készittetett.

A rendelt órára megjelenék Abdallah legnagyobb pompába öltözve. Hasszán igen nyájasan fogadá; késő éjszakáig ittak; de midőn az elválásról leve szó, s Abdallah a házi urtól bucsuzni akara, ez nem engedé: „Hogyan eresszelek el,“ monda, ily késő éjjel! Nem, azt nem tehetem: itt kell hálnod, majd ágyat készittetek.“

Midőn látá a kalmár, hogy hiába ellenkeznék, megnyugvék rajta s lefekütt.

Éjfélkor, midőn mély álomban fekünnék, az ismeretlen nő, ki a vendégség alatt nem mutatá magát, közelite hozzá, s egy gyilkot ütött szivébe.

Hasszán a zajra felébredvén, oda szalada: „Nagy isten!“ kiálta, látván hogy Abdallah véglehelletét adja ki, „mi iszonyu tettben tevél büntársaddá! én tüstént itt hagylak: nem akarok tovább ez undok házban maradni: s visszaadok mindent, a mit nekem ajándékozál.“

„Csendesedjél Hasszán,“ felele a herczegné, „én csak egy árulón tartottam igaz itéletet; én a király leánya vagyok, a kit itt holtan kiterülve látsz, forró szenvedélyt gerjesztett bennem; dajkám eszközlése s az őrizetemre rendelt személyek megvesztegetése által annyira vivém a dolgot, hogy őt a hárembe is beeresztetém; sőt álöltözetben magam is nem egyszer menék hozzá s jótéteimmel halmoztam el.

Egyszer, midőn oly időben látogatám meg, a midőn nem várt: csak képzeld bámulásomat s dühömet, midőn egy vágytársnémmal mulatva lelém. A leghevesb szemrehányásokat tevém neki, sőt annyira elhagyám magamat kapatni, hogy azt, ki nála vala, verni is kezdém. Ekkor elmene a szörnyeteg s két fiatal korhelyt hiva magával, s akár haragom következetétől félt, akár szeretőjét akará rajtam megboszulni, segédekkel több késszurást ejte rajtam, s holtnak vélve, kivive a temetőre, a hol megtaláltál. Most, miután meg vagyok boszúlva, siess atyámhoz a királyhoz, hirül vinni, hogy leánya még él, s mutasd meg neki szállásomat.“

Az egész udvar tele volt örömmel, midőn megérték, hogy a herczegné megtaláltatott. A király könyes szemekkel ölelé meg, s midőn hallá, hogy Hasszán volt megmentője, neki adá feleségül.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

„Láthadd, uram, e történetből,“ ezt adá hozzá Chánszade királyné, „mely iszonyu tettekre képesek az ifju emberek:“ s ujra kiváná Nurgehán halálát. S a király meg is igéré kivánságát teljesiteni.

De jövő reggel, midőn már épen fia halálát akará parancsolni, ismét egy vezér álla elő s kegyelmet kére neki a fejedelemtől; s hogy a szultánné befolyását gyengitse, uj erősségül az asszonyok gonoszságára következő történetet beszélé:

A favágó és szellem.

Ahmednek egy szegény Bagdadi favágónak volt egy makacs fösvény s veszekedő felesége, ki egy pillantatnyi nyugalmat sem hagya neki. Ha valami kis pénzt szerze, mindjárt kezébe akará keriteni. Egyszer ezen szegény ember nehány kis pénzt teve félre, hogy magának kötelet vegyen; az asszony észrevevé s ezt mondá neki: „Hah, semmirevaló, megtetszik, mi szép életet élsz. E pénzt, melyet eltitkolál, kétségkivül valami asszonynak szántad; de várj, majd rendbe szedlek, soha sem fogsz többé nélkülem kimenni.“

Ekkorig a szegény favágónak legalább addig nyugalma volt, mig maga vala az erdőn; képzelhetni kétségbeesését, midőn látá, hogy induláskor felesége egy szamárra üle s a hegyre követé, hová ő dolgozni ment. „Legalább majd már tudom,“ mondá neki, „mit csinálsz, ha a házat elhagyod.“

Ahmed nem tudá, mint menekedjék tőle, midőn hirtelen egy szerencsés gondolat ötlék eszébe. Egy igen mély kut vala azon helyhez közel, hol ő dolgozott; „édes feleségem,“ mondá neki, „mivel már itt vagy, kérlek tégy meg nekem egy szolgálatot. Már rég ideje hallottam, hogy e kutban valami kincsnek kell lenni, köss e kötélre és bocsáss le rajta.“ – „Épen bizony,“ felele, „te köss engem rá, én szintugy lemehetek mint te, te még majd képes lennél az egész kincset magad számára tartani.“

Ahmed rá álla, megköté nejét a kötélhez s leereszté a kutba. Midőn érzé, hogy feneket ért, elbocsátá a kötelet s ezt mondá neki: „kincsem feleségem, most te oly szives lészsz, hogy ott lenn maradsz, mig eljövök ismét kihuzni.“ S anélkül, hogy kéréseire s fenyegetéseire ügyelt volna, nyugton dolgára mene. Egy idő mulva, midőn vélé, hogy felesége már megjobbult e leczkére, ismét ledoba neki egy kötelet: „Siess no!“ kiálta neki, „kösd rá magadat, hogy kihuzzalak.“ S erre egy nehéz sulyt huza föl, de mily nagy vala bámulása, midőn a kötél végén egy szellemet pillanta meg.

„Ah mi nagy hálával tartozom neked!“ igy szólitá meg ez. „Én azon szellemek közé tartozom, kik nem tudnak a légbe fölemelkedni; e kutat választám lakomul, midőn kétségkivül valami ellenséges szellem, a világon a leggonoszabb asszonyt bocsátá le hozzám, ki már csaknem őrültté tett, a mióta társaságomba került. Ah be nagyon köszönöm, hogy megszabaditál tőle! ily nyomos szolgálatot nem fogok jutalmatlanul hagyni. Halljad, mit tehetek éretted. Tudom, hogy az indiai királynak egy gyönyörü leánya van, elmegyek, megszállom őt és őrültté teszem. Atyja, a király, hiába fogja orvosaival gyógyittatni; de itt van nehány levél, melyet csak vizbe kell mártani s azzal a herczegné arczát dörgölni, s ez kényszeriteni fog engem, hogy azonnal elhagyjam. Neked adom, hasznukat veheted.“ Ahmed megköszöné a szellemnek s elindula India fővárosába. Midőn utazása czéljára ére, hallá, hogy a herczegné őrülése az egész udvart a legnagyobb zavarba hozta, s hogy atyja a király, minekutána a leghiresebb orvosok mesterségét sikeretlenül kisértette volna, a leány kezét annak igéré, ki meg fogná gyógyitani.

Ahmed egész bizakodással ajánlá magát rá, megnedvesité a leveleket, megdörgölé vele a herczegné arczát, s a varázslat azonnal megszünék. Az indiai király megismeré az Ahmed által tett szolgálatot, neki adá leányát s a lakadalmat a legnagyobb pompával ülték.

De a szellem, minekutána a herczegné testét elhagyá, a sínai herczegné testét választá lakául, kibe szerelmes vala. A sínai császár, ki az indiai herczegné csodálatos gyógyulásának hirét hallá, egy követet külde oda, s kéreté Ahmedet, méltóztatnék udvarába jőni s leánya egészségét helyreállitani. Ahmed nem késett oda utazni. De mi nagy vala bámulása, midőn odaérkeztekor megtudá, hogy a sínai herczegnét ugyanazon szellem szállá meg, kit ő a kutból kihuza. „Hát,“ monda neki a szellem, „te vagy-e Ahmed, kit én jótétekkel halmoztam el, s ki tőlem e herczegnét akarod elrabolni, kit szeretek? Óvakodjál ettől, ha kényszeritesz innen távoznom, egyenesen Indiába megyek s megölöm hölgyedet.“

Ahmed nem kevéssé ijedt meg e fenyegetésen, s már épen ki akará jelenteni a sínai császárnak mestersége elégtelenségét, midőn egy csel jöve eszébe. „Istenemre! édes jó szellemem,“ felele, „nem azért jöttem ide, hogy a herczegnét meggyógyitsam, sőt inkább, hogy segitségedet kérjem. Emlékezhetel még amaz asszonyra, kivel a kutban nehány kedvetlen perczeket töltöttél; az feleségem vala. Nem tudom, ki huzhatta ki, elég az hozzá, hogy szabadon van megint, mindig nyomomban van, s mindenütt üldöz, egy pillanat alatt itt terem, s én azért jöttem, hogy segedelmedért könyörögjek.“

„Segedelmemért?“ kérdé a szellem, „isten mentsen, hogy valaha egy ily asszonynyal találkozzam. Ahmed édes barátom! menekedjél tőle, amint tudsz; ami engem illet, én ebben rajtad nem segélhetek s mindjárt el is lódulok.“

Ezt mondván a szellem, elillana, s a sínai herczegné meggyógyult, Ahmed pedig a király kegyelmeivel tetézve tére meg ipa birodalmába.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

„Látod ebből uram,“ folytatá a vezér, „mely nagy az asszonyok gonoszsága, mivel még az ördögöknek is rettenetesek. Hogy lehetnének tőlök a férfiak bátorságban? Már több nap óta képesek egy asszony cselei a vezéreket, népet és főembereket nyugtalanitani. Óvakodjál uram az incselkedésektől s halaszd el még fiad halálát.“

A császár megilletődvén a vezér beszédén, fiát a fogházba visszavezetteté, s vadászatra lovagolt.

Este, midőn Szindbád haza tért, megujitá Chánszade királyné esdekléseit, hogy fiát ölesse meg; s hogy bizodalmát, melybe a vezér helyezé, megrenditse, következő történetet beszélé neki:

A papagájkirály.

Egy indiai király egy dervistől egy varázsmondást tanult, melynél fogva akármely állat testébe költözhetett; s nehányszor próbálá ezen elváltozást.

Egyszer egyik vezérével vadászaton vala, s egy őzbakot lőtt; s hogy vezérének varázshatalmát megmutassa, elmondá varázsszavait, s az állat testét vevé magára; a miniszter nagy bámulással látá a király testét élet nélkül összerogyni, mig az őzbak holtteste megelevenedék s ugrálni kezde. Midőn a király előbbeni alakjába visszatért, esdeklék a vezér urának, tanitaná meg őt e felséges varázsmondásra; s a király oly vigyázatlan vala s engede minisztere könyörgéseinek.

Egy idő mulva láta a vezér egy holt papagájt egy fa tövében, közel a palotához s kérdé a királyt: „Uram megengedi-e varázs-mondásod, hogy egy madár testébe költözzél?“ – „Bizonyosan,“ felele a király; s azonnal megelevenité a papagáj holttestét s egy fára üle fel.

Mihelyt látá a vezér, hogy a király öntestét elhagyá, elmondván a varázsszókat, elfoglalá azt s a maga testébe egy rabszolga lelkét küldé.

Elképzelhetni a király boszuságát és fájdalmát, midőn a vezér hitetlenségét látá; egészen megzavarodva röpüle el, hogy tőle igy rászedetett.

Azalatt a vezér kezébe vevé az ország kormányát; sőt a hárem belsejébe is merészlett menni, s minden módon ura helyét foglalá el.

A szegény papagáj, minekutána egy ideig idestova tévelygett, elhatározá magát egy kertész házába szállani. Meg hagyá magát fogni, kalitkába tenni s a vásárra vinni. Mivel igen folyvást beszélt, egymásra igértek az emberek, hogy megvehessék. Minden embert elbámita helyes és furcsa feleleteivel. Végre ugy felverték árát, hogy csak a királyné vehete meg ily drága madarat.

A hárembe vitetett tehát s a királyné háló-szobájába tétetett. S itt a szegény papagájnak az a szivfájdalma vala, hogy éjszakának idején látá gyalázatos vezérét jőni s a királyné ágyát szemtelenül elfoglalni, mig neki kalitkája rudján ülve kelle boszuját lenyelnie.

Másnap reggel a vezér a királynéval mulat s a papagáj egy szögbe rejtezve hallgatá beszédöket. „Tudod-e,“ mondá a vezér, „hogy nekem hatalmam van akármely állat testébe menni, mihelyt meghal?“

„Igen nagyon szeretnék ily elváltozást látni,“ felele a szultánné, „kérlek, ne tagadd meg tőlem e mulatságot.“

Ekkor a vezér egy megölt ludat hozata be, s annak holttestébe mene által. A papagájkirály tüstént elmondá varázs-mondáját s ismét elfoglalá önnön testét; ekkor nyakon fogá a ludat, ugy vágá a falhoz, hogy szétszakadt. „Mily dühben vagy uram!“ kiálta a királyné, „s miért haragszol ily erősen?“

Elgondolhatni, mi nagy vala bámulásos megszégyenülése, midőn férje kegyetlen esetét elbeszélé.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

„Látod uram,“ folytatá Chánszade, „mennyire lehet egy vezérben bizni.“ S iparkodék neki megmutatni, hogy szükség fiát megöletnie. A király meg is igéré neki ez elégtételt.

Midőn este a császár, palotájába megtére, a császárné egy csésze mérget tarta elébe, mondván: Uram, ha nekem igazságot nem szolgáltatsz, ezennel kinyilatkoztatom, hogy e mérget megiszom, s e bünért te fogsz felelni isten előtt. Tudom, vezéreid meg akarnak félemlitni, nemem ravaszságáról mindenfélét beszélvén, de a tied sem kevésbbé veszedelmes ám; ennek bizonyságául csak az ispaháni festő történetére hivatkozom.“

S a császár kivánságára Chánszade eképen beszélé el a történetet:

Mahmud története.

Egy festő egykor egyik barátjánál egy asszony képét látá, melybe halálig szerelmes lett; nem vala nyugta, mig meg nem tudá, hol tartózkodik azon képnek eredetije. Mondák neki, hogy az egy hires énekesnő képe, ki a nagyvezérnél van a persa udvarban.

Mahmud azonnal utnak indult Ispahánba. S minekutána éjjel-nappal utazott volna, elérkezék e városba s egy gyógyszerésznél veve lakást. Nem mulasztá el gazdájától tudakozódni, s megérté tőle, hogy az ország nagy nyugtalanságban van a szultánnak a varázslók ellen intézett üldözései miatt. Egyszersmind azt is megtudá Mahmud, hogy szerelmének tárgya a vezér egyik rabnője; s erre épité tervét.

Minekutána minden egy zsiványnak szükséges eszközökkel fölkészült volna, egy éjjel a vezér palotájába mene, melybe egy kötél segitségével könnyen feljuta. A lapos tetőn által egy udvar közepére tére, onnan egy fényes kivilágitott szobát pillanta meg.

Ennek tartva, belépe a szobába; itt láta egy hölgyalakot, szépet, mint a legtisztább nyári nap, egy aranynyal kirakott elefántcsont-nyugágyon alva fekünni, körülvéve lámpáktól, melyek mindenfelé a legragyogóbb világot hintették. Amint hozzá közelite, azonnal megismeré, hogy ez azon szép, kit keres.

Erre egy gyilkot huza ki övéből s karján egy könnyü sebkét ejte, melyre felébrede, a szép elrémült, amint a gyilokkal kezében megpillantá. Zsiványnak tartá, esdeklék neki, hagyná meg életét s egy gyöngygyel, drága kövekkel rakott pompás fátyolt nyujta neki.

Mahmud fogá a fátyolt s elhagyá a vezér palotáját.

Jövő reggel felöltözék mintegy szófi, ruhája alá rejté a himzett fátyolt, s a persiai császár elébe járula.

„Uram,“ szóla hozzá, „én pap vagyok Chorazánból; magas erényeidnek hire elhatott egész hozzámig, s hogy ily igazságos fejedelem alatt éljek, utnak indultam fővárosodba. Annak kapuihoz érvén, azokat becsukva találtam, s kénytelen voltam az éjet a város alatt tölteni. Lefeküdtem, de nemsokára négy asszonyt láték; egyik egy hyenán nyargalt, másik egy koson, harmadik egy fekete nőstény-eben, s a negyedik egy leopárdon.

Mindjárt megismertem, hogy boszorkányok, az egyik közelite hozzám s rugdalni kezdett s egy korbácscsal csapkodni, mely kezében nekem tüznek tetszett, azonban több izben emlitém isten nevét, s egy késsel karján meg is sebesitettem, melyre elbocsáta; de elszaladtában kezemben hagyá ezen drága kövekkel elhintett fátyolt, melynek előttem semmi becse, minthogy a világtól elvonultam.“

E beszéd után általadá Mahmud a fátyolt a szultán kezébe s eltávozék.

A császár megismeré a fátyolt, mert maga ajándékozta nem sokkal elébb a nagyvezérnek; megkérdé ezt iránta, s megérté, hogy kedvencz rabnőjének adá, ezt a palotába vivék. S minekutána karját megvizsgálák, ráösmerének a sebre, melyről Mahmud szólott, s nem kétlék többé, hogy valóságot beszélt. Ezután mint boszorkány arra itéltetett, hogy egy veremben senyvedjen el, melynek meredek falai minden szabadulást meggátoltak.