Part 6

„Elbeszélem, uram, rövideden,“ felele Dilarám, „Atyám a georgiai király engem palotájában mind azon gonddal neveltetett, melyre csak atya képes, ki gyermekeit gyengéden szereti. Házunknak egy fiatal herczege, kinek szabadsága volt engem néha-néha látni, oly érzelmeket táplált irántam, melyek csendének veszedelmesek lőnek. Ő szerete engem, s én is kezdém szerelmét viszonozni, midőn egy szomszéd király nagy vezére érkezék a georgiai udvarhoz, s kezemet ura számára kérte. Atyám, kinek ezen szövetség hasznosnak látszék, minden kifogás nélkül megegyezett benne, s a vezérrel indulásra kelle készülnöm. Az ifju herczeg, ki engem szerete, oly szomoru vala távozásom miatt, hogy bujában meghalt, a mint tőlem bucsut vett. Én annyira sirattam halálát, hogy mind a világ láthatá, hogy őt éltében nem gyülöltem; azonban, minthogy tudták, hogy atyámat fölöttébb szerettem, megcsalatkoztak könyeim kutfejében, s atyám iránt érzékenyebbnek véltek, mint valék. Azonban elutaztam a vezérrel. Egy kis hajóra szállánk, hogy a tengernek egy ágát tulhaladjuk, melyen által kelle hajóznunk; ekkor hirtelen oly dühös vész támada, hogy hajóslegényeink nem tudák mit csináljanak, s a hajót a szelek s habok kényére bocsáták, melyek bennünket a Számszárok szigetére vetének.

Ezen szörnyetegek, érkezésünk hirére azonnal a partra futának, s az egész hajónépet hatalmokba keriték; a következőt nem beszélhetem iszonyodás nélkül: a vezért minden kisérőinkkel egyetemben megevék. A mi engem illet, megtetszettem egy Számszár urnak, ki azt mondá, hogy ha neje akarok lenni, el fogom ugyan azon sorsot kerülni, melytől különben meg nem menekhetem. Megvallom igazán, annyira féltem a megevéstől, hogy inkább elszántam magamat, feleségévé lennem, noha kutyafeje mindig elborzasztott, valamikor csak ránéztem. Lakodalmunk után két napra megbetegedék. Soká tartott nyavalyája, mig végre tegnap a halál…“

A karizmei herczeg zajosan szakasztá félbe e helynél a herczegné beszédét, minthogy egy tarantellát láta feléje szaladni. „Vigyázz asszonyom,“ kiáltá, „egy tarantellát látok ruhádon. – Ezen intésre Dilarám, ki tudta mily veszedelmesek a tarantellák, felsikolta, sebesen fölugrék, s rázta ruháját: a tarantella leesett, a herczeg rá tapodott s szétszakitá.

Alig ölé meg, midőn egy erős zörejt hallának a palotából, melynek ajtaja magától hirtelen fölnyilék. Megütközve e jelenésen, legnagyobb álmélkodással nézének egymásra. De ebből azt következteték, hogy a tarantellának nyolcz lábainak kell lenniök, s hogy ez azon állat, melynek megáldoztatását kivánta a fölirás.

Megörűlve e kalandon, fölkelének, s a várba menének. Legelőször egy nagy kertbe jutottak, hol mindennemü fák a világ minden részeiről egybegyüjtve látszának. Ezeknek ágai ért gyümölcscsel tetszének megrakva lenni; de midőn a herczeg éhségtől indittatván, közelite hogy belőlök szakaszszon, észrevevé, hogy aranyból voltak. A kert közepén egy patak csörgedezett, melynek világos tiszta vize számtalan drága köveket láttata fenekén.

Minekutána a kertet illő figyelemmel szemlélték volna, az egyház felé menének, mely már a bárkából kiszálltokkor magára voná tekintetöket. Ez egészen hegyi kristályból állott; keresztülmenének rajta, és tovább több aranynyal, gyámánttal s rubinnal csillogó szobákon által, a nélkül hogy valakivel találkoznának. Végre egy ezüst-ajtóhoz értek, melyet fölnyitának. Egy pompás szobába léptek, s benne egy pamlagon egy öreget találának, smaragd koronával fején. Fehér szakálla a földet uszta, de csupán hat egymástól távol álló szőrszálból állott; szintugy bajusza is három szál szőrből állott mindenik felül, melyek álla alatt a többi szakállal egyesültek; e fölött körmei a kezén legalább is voltak egy rőf hosszaságuak. Ezen tiszteletes alak, szemeit a herczegre s herczegnére veté, s igy szóla hozzájok: „ti fiatal személyek! kik vagytok ti?“ – „Uram,“ felele a herczeg, „én a karizmei király fia vagyok s e szép herczegné georgiai király leánya. Elbeszélem kalandjainkat, ha tetszésedre leszen. Meg vagyok győződve, hogy szánakozni fogsz rajtunk, s hizelkedem magamnak, hogy nagylelkü lészsz nekünk menedéket adni.“

„Igen, herczeg,“ felele az öreg, „adok; szivesen látlak mindkettőtöket. Minthogy királygyermekek vagytok s szerencsések voltatok ezen palotába bejöhetni, csupán tőletek függ, kényelmeimben osztozni. Maradjatok itt nálam, itt örök boldogságot fogtok éldelni. A halál, ki minden más emberekkel érezteti hatalmát, kerülni fog benneteket.

Én egykor sínai király voltam. Körmeim hossza jelenti nagy vénségemet. Egy országos felforgatás, mely birodalmamban történt, kényszerite azt elhagynom. E vadonba jöttem, egy palotát épittették több szellemek által, kiknek, mint bűvös, parancsolhatok. Már ezer éve, hogy itt vagyok, s szándékom van örökké élni; mert birom a bölcsek kövének titkát, s következőleg halhatatlan vagyok. Közleni fogom veletek e bámulatos titkot, ha néhány évtizedet nálam fogtatok tölteni. – Álmélkodtok beszédemen,“ ezt veté hozzá; „de a mit mondok, csupa valóság. Az ember, ki a bölcsek kövét tudja késziteni, nem halhat meg természeti halállal. Megvallom, megölethetik; titka nem birja őt erőszakos haláltól megóni: de hogy az erre való alkalmat elkerülje, csak egy földalatti lakba kell vonulnia, vagy valamely kietlenben egy ilyetén palotát épittetnie, mint im ez. Itten bátorságban vagyok: vakmerőség s incselkedés semmit sem tehetnek ellenem. A talizmán, melyet az ajtón szemlélétek, oly módon van szerkezve, hogy sem zsiványok, sem gonoszok be nem jöhetnek, habár ezer nyolczlábu állatot áldoznának is. Ki egy ilyetén állatot megöl, erényes embernek kell lennie, különben nem nyilik meg neki az ajtó.“

Minekutána az öreg sínai király, beszédét végezte, barátságát ajánlá a herczegnek s herczegnének, mindketten elhatározák magokat, nála a palotában maradni.

Ezután kérdé őket, nem volna-e frisitőre szükségök, s midőn ezt igenezték, ujjával két szökő-kutat mutata nekik, melyek arany-medenczékbe ömlöttek. Egyik fölséges borból, másik hasonlithatlan tejből állott, mely lehulltában a legizletesb kocsonyává aludt. Az öreg király három szellemet szólita, s parancsolá nekik, hogy tálaljanak. Tüstént egy asztalt teritének meg, három tál aludt-tejet adának föl. A karizmei herczeg s georgiai herczegné igen jó izüen evének belőle; s a szellemek időnként bort is nyujtának nékiek kristálycsészékben. Az öreg király pedig, ki körmeinek szertelen hosszaságuk miatt kezeit nem használhatá, nem tett egyebet, csak száját tátogatá, s egy a szellemek közül ennie s innia adott mint valamely gyermeknek.

Az ebéd vége felé kéré ezen jó öreg király vendégeit, beszélnék el neki történetöket, a mit ők mind hozzá való hajlandóságból, mind a vendéglés jogai iránt való tiszteletből örömmel tevének.

Minekutána kalandjaik előadását elvégezték volna, ő vevé a szót s ezt mondá nekik: „Vigasztalódjatok mindketten elmult baleseteiteken. Ti ifjak s szeretetreméltók vagytok, s itt viszonos hűség fogadalma által a legkellemesb életre tehettek szert.“

A herczeg s herczegné, kik már örök hűséget esküvének, megujiták esküjöket, s ő sínai fölsége előtt, kit szövetségök tanujának kérének, összekeltek. A szerelmes házasok örömest minden pillanatot szerelemnek szenteltek volna: de az öreg király iránti szivességből a napnak egy részét az ő mulattatásának áldozák, vagy inkább arra, hogy korának minden történeteit hallgaták, melyeknek elmondásából ki nem tudott fogyni.

Ezalatt a herczegné teherbe esett, s két kis herczeget szűle, szép arczuakat mint a hold. Önmaga táplálá őket tejével, s midőn már képesek voltak tanitást venni, egy a szellemek közül ezer csodálatos dolgokra tanitá őket; már tizesztendősök voltak, midőn herczegnéanyjok igy szóla herczegférjéhez: „Kedves drága uram, meg kell vallanom, kezdek e palotában unatkozni. Hiába nyujt szemeimnek ezer csodás tárgyakat; a kénytelenség örökké benne maradni, megfosztja rám nézve minden ingertől. Ám igérje a sínai király, hogy soha sem halunk meg, ezen igéret engem kevessé érdekel. Titka nem ó meg az öregségtől, s inkább szerencsétlenség mint szerencse vénséggel terhelve élni. Egyébiránt atyámat is szeretném már látni, ha elvesztemen való fájdalma éltét el nem rablá.“

„Királyném,“ felele a herczeg, „e halhatlanság mellett, mely számunkra igértetik, nincs más gyönyörűség eszemben, csak az, hogy téged örökké szerethesselek. Tanum az ég, hogy én is nagyon óhajtanám királyatyámat látni, kinek emléke gyakran könyeket csal szemembe: de mely uton induljunk, hogy Georgiába érhessünk?“ – „Uram,“ felele a herczegné, „bárkánk még most is a parton áll, melyre a habok vetették: bizzuk reá másodszor is sorsunkat, s kövessük a folyamot; talán valami oly helyre visz bennünket, hol alkalmat találunk, vagy az én atyám udvarához, vagy a tied birodalmába jutni.“

„Nem bánom asszonyom,“ viszonza a herczeg, „csak neked tetszhetni van minden vágyam. Hagyjuk el e palotát, minthogy te benne unatkozol, s fiainkkal a herczegekkel, szálljunk a bárkába. De ah, mely szomoruságot fog okozni elmenetelünk az öreg sínai királynak! ugy szeret bennünket, mint ön gyermekeit; azt hiszi, soha sem fogjuk elhagyni: vigasztalhatatlan lesz, ha tőle elválunk.“

„Menjünk hozzá s szóljunk vele,“ mondá a herczegné: tetessük magunkat, s hogy kétségbeesését elháritsuk, hitessük el vele, hogy nem örökre válunk el tőle.“

E beszélgetés után az öreg királyhoz menének; elébe terjeszték, hogy oly nagy vágyásuk van szüléiket látni, hogy neki ellen nem állhatnak; kérék, engedné meg honukba tértöket, s bizonyossá tevék, hogy néhány esztendő alatt, ismét vissza fognak jönni. E beszédre elkezde a király sirni: „Oh kedves gyermekeim!“ kiálta, „hát elveszitselek benneteket! ah! soha sem foglak látni benneteket.“ – „Uram,“ mondá a herczeg, „hagyd követnünk a vér ösztöneit: ha nekik eleget tettünk, vissza fogunk térni e magányba, hol veled éldeljük a halhatlanság édeit.“

A herczegné ugyanazt ismétlé; de bármint fogadák is neki visszatértöket, mivel a Mekasefa tudománynyal birt, szivök fenekéig láta, s jól tudá, hogy nincs szándékok szavokat megtartani. Ezen tőle oly igen szeretett személyek elvesztésén való fájdalom életét elviselhetlenné tette. Hivá a halál angyalát, kit oly sok emberkor óta magától távol tartott; fölhagyott a gondoskodással, melyhez szokott volt napjainak hosszabbitása végett, s magát meghalatá.

Alig lehelé ki vég sohajtását, s szellemei azonnal eltünteték. A palota hirtelen elenyészék; s a herczeg, hölgyével s gyermekeivel a mezőn találá magát. Nem tartóztathaták magukat a sirástól, ha meggondolák, hogy ők voltak okai az öreg király halálának; de fájdalmok nemsokára helyt ada azon kecsegtető képzeleteknek, melyeket szüléik viszontlátásának reménye önte beléjök, s most csak indulásukkal foglalatoskodának.

Némely gyümölcsöt szedének, melyet azon föld, terméketlenségének ellenére, egyenesen az ő számokra látszott azon sivatagban termeni. Bárkájokba hordák, mely egy czövekhez vala kötve, s azon állapotban volt, melyben elhagyták. Eloldák, bele menének mindnégyen, s a folyamra bizák magukat, mely onnét egy negyed mérföldnyire a tengerbe szakadt.

Egy tengeri-rabló, ki ezen folyó torkolatjánál kóválygott, észrevevé a bárkát, közelite hozzá, s kiálta a herczegnek, adja meg magát, ha a halált el akarja kerülni. A herczeg fegyvertelen lévén, mit tehete ily számos fegyveresek ellen? a helyett, hogy magát haszontalanul védené, megadá a tengeri rabló kezébe, mindenre, a mi szent, kényszeritvén őtet, hogy hölgye becsületét s gyermekei életét el ne ragadja.

A rabló, minekutána hajójára vevé őket, egy szigetre eveze, hol a karizmei herczeget kitéteté. Maga pedig a szabad tengernek tartá, s a herczegnét, két fiaival együtt, magával vivé. Lehetetlen a herczeg és Dilarámja keservét lerajzolni, midőn egymástól elválasztatának. Mig csak láthatá a herczeg a hajót, nem szünt meg a rabló után kiáltozni. „Hah istentelen!“ kiálta, „ne véld, hogy isten gaztettedet büntetlenül hagyja. Bármely szögébe rejtezzél a földnek, nem kerülöd el a büntetést, melyet igazsága számodra készit.“ Ezután az ég felé fordulva, monda: „Oh igaz ég! ki eddig oltalmazál, elhagyál-e most engem? Megengedhetéd-e, hogy hölgyemet s gyermekeimet tőlem elszakaszszák? Jaj nekem! ha uj csodát nem tészsz, hogy e kedves tárgyakat visszaadjad, eddig való kegyelmeidért inkább panaszkodnom lehet, mint sem magamat boldognak mondanom. Miért mentettél ki ennyi veszedelemből? Csak azért halasztád-e vesztemet, hogy egy atya és férj aggodalmait is érzeném?“

Mig igy beszéle, több embereket láta felé jőni, kik igen különöseknek tetszének. Olyan testök volt mint más embereknek, de fejetlenek valának: mellökön volt egy nagy szájok, s mindenik vállokon egy szemök. Ezen szörnyetegek megragadák s királyukhoz vezeték.

„Uram,“ mondának neki, „itt van egy csúfos külsejü idegen, kit a parton találánk. Talán az ellenség kéme lehet.“ – „Jól van“ felele a király, „készitsetek egy máglyát s égessétek meg rajta, majd ha ki vallattam. Ifju ember! szóla tovább a herczeghez fordulván, ki vagy? Honnan jősz? s mi hozott e szigetre?“

A herczeg nem hallgatá el jövetelét, s hosszu körülményes elbeszélést tarta kalandjairól.

A király álmélkodék rajta, s mondá neki: „Herczeg! jól látom, hogy az ég különös ótalmába vette életedet. Ha a különös kalandok, melyeket nekem beszélél, nem bizonyitanák is, csak azon sajnálati érzelmek sem hagynának róla kételkednem, melyeket bennem gerjesztenek. Engedek ez ösztönnek: igen, élni fogsz, menedéket adok udvaromban, s hizelgek magamnak, hogy azon háborúban, melyet egy szomszéd király ellen viselek, nem lészsz haszontalan. Elmondom e háboru okát. Ő és alattvalói nem olyan fejetlen emberek mint mi, hanem nagy madárfejök van, s ha beszélnek, hangjok annyira hasonlit a madár szóhoz, hogy mihelyt egy közűlök szigetünkre jő, azt parti madárnak tartjuk, s megeszszük. Ez nem tetszik királyuknak, ki hogy magát megboszulja, időnkint egy hajóhadat készit föl, s itt kiszállani próbál. Már néhányszor nem diszlett neki. Azonban nem hagy föl a reménynyel, hogy mindnyájunkat elveszitsen; s mi részünkről nem kevésbbé reményljük, hogy őt minden alattvalóival együtt meg fogjuk enni.

„Ez ügyemnek állapotja,“ folytatá a fejetlen emberek királya. „Vigyázunk, hogy véletlenül meg ne támadtassunk, s még eddig mindig diadalmaskodtunk ellenségeinken.“

A karizmei herczeg ajánlá karját a királynak, s ez őt hadainak fővezérévé nevezé. Az ifju vezér nem késedelmezett tisztét teljesiteni, s azt megmutatni, hogy rá nem érdemetlen.

Nem sokára a parton nagy számu hajósereg jelent meg. A madárfejű emberek szigetének királya vala, ki népének legválogatottabb részével uj kiszállást próbála. A karizmei herczeg időt engede neki, seregei fele részének kiszállitására: de akkor az övéivel hevesen megtámadá, zavarba hozá, s kényszerité hajójokra szaladni. Sokan megölettek, sokan a vizbe fuladtak, s a madár fejű király, kénytelenittetett a megmaradottakkal hátra vonulni.

Soha sem nyert még a fejetlen emberek királya ily fényes győzedelmet. Ennek minden dicsősége a herczegre háromlék; a katonák megvallák, hogy még sohasem voltak ilyen jól vezérelve, és hogy egy vezérök, a leghiresebb sem mutatott ennyi ügyességet.

E magasztalások hizelkedtek az ifju hősnek, ki hogy azt még inkább megérdemelje, javalá a királynak, hogy részéről ő is készitsen föl egy hajóhadat, s ellenségeit otthon rémitse el. A király elfogadá e javalatot; s egy rettenetes hajóhad vitorláza a karizmei herczeg vezérsége alatt a madárfejü emberek szigetére.

Éjjel kiszállitá seregeit, s zaj nélkül harczrendbe állitá, s virradatkor a város ellen nyomula, s megrohaná a lakosokat, kik ilyetén megtámadásról nem is álmodának. Mindent levágott, a mi ellentálla. A királyt egész udvarával elfogá, s diadalmasan tért vissza a fejetlen emberek szigetére.

Itt, az otthonn maradt nép öröm sikoltozásai között fogadtatott, s örömünnepek rendeltettek, melyek egy hónapig tartának. A foglyokat kioszták a lakosok között, kik azokat annyiféle lével evék meg, amennyivel parti madarakat enni szokás. A meggyőzetett király maga sem kerülheté el e halál nemét: egy ünnepen a fejetlen emberek egész királyi családának feltálaltatott.

E győzelem után, mely a háborut teljesen elvégezé, a karizmei herczeg henye életet kezde élni. Kilencz évig marada a fejetlen király udvarában, ki őt annyira megkedvelé, hogy egy napon igy szólana hozzá:

„Herczeg: én öreg vagyok s nincs férfi-örökösöm: koronámat neked hagyom, azon feltétel alatt, hogy azt leányommal oszszad meg. Noha igen különös, sőt nevetséges alakod van, mégis örömest elfogadlak vőmnek.“

A herczeg ügyesen elmellőzé ez ajánlást: de a király ismét rá tére, s midőn észrevevé, hogy a herczeg iszonyodik e házasságtól, elkezdé ismét; de megváltozott hangon: „herczeg!“ mondá neki: „ugyan szép tőled a tisztességet megvetni, melylyel meg akarlak becsülni! tudjad, minden tett szolgálataid sem óhatnak meg, hogy haragomat ne érezzed, ha tovább is vonakodol engedelmeskedni! Fontold meg jól: holnap el kell venned leányomat, vagy pedig leüttetem e tekét, mely szüntelen forog vállaidon, s igen galád tekintetet ád.“

E szavak oly ábrázattal mondattak, melyek a herczegnek értésére adák, hogy el kell magát szánnia vagy a herczegnét elvenni, vagy meghalni. E kinos zavarban szomoruan kiálta föl: „Boldogtalan csillagzat, mely alatt születtem, hát soha sem merithetem ki gonosz hatalmadat? még nem elég, hogy egy kutyafejű nőm vala, most még egy másik szörnyeteggel kell összekelnem. Oh Dilarám! kecses Dilarám, kinek emléke oly fájdalmat gerjeszt, melyet az idő soha el nem tompithat, hogy élhet egy herczeg, ki kedves képedet szentűl őrzi szivében, egy nővel, kinek szemei vállaira tévedtek, s kinek mellén olyan szája van, mely inkább látszik egy férj elnyelésére, mint csókjainak elfogadására alkotva lenni.“

Mindezen idegenkedése mellett nem mulasztá el magát a házasságra elszánni, mely mindazon pompával ünnepeltetett, melyet az egybekelő személyek születése megkivánt.

A lakodalom első éjszakáján a herczeget egy szobába vezeték, hová már előbb a menyasszony vezetteték, s itt mindkettejöket egyedül hagyák. A menyasszony közelite hozzá először, s a herczeg remegett iszonyodtában: azt vélé, hogy elragadtatva gerjedelmétől s a női név által fölhatalmazva, hamvadó lángját akarja szítani; de az egy beszédet tarta neki, mely nyugalmát visszaadá, s tévedéséből kivoná.

„Jól tudom uram,“ igy szóla hozzá, hogy olyan embernek, mint magad, utálnia kell egy asszonyt, ki hozzám hasonlit. Én érzeményeidre a magaméiról itélek: nekem szint oly irtózatom van tőled, mint neked lehet tőlem. Mi egymást szörnyetegként nézzük, boldogtalanoknak tartjuk magunkat, mivel kényszerittetünk egybekelni, te hogy a halált elkerüljed, s én hogy király atyámnak engedelmeskedjem. Mindemellett mondhatom neked, hogy, ha mint gyengéd érzetű ember, férji jogaidról le akarsz mondani, én szerencsédet tehetem.“

„Ah, nagyságos asszonyom,“ felele a herczeg, „lemondok teljes szivemből, minthogy ez áldozatot kivánod; de kérlek, mondd meg nekem, mi módon akarsz boldoggá tenni?“ – „Tudd meg,“ folytatá amaz, hogy én egy szellemet szeretek, kiben forró szenvedélyt gerjesztettem. Mihelyt megérti, hogy atyám férjhez adott, nem fog késni eljőni s engem elragadni. Kérni fogom őt, hogy téged vigyen országodba, s nem kétlem, hogy megörülvén irántam mutatott tiszteleteden, mindent megtesz, a mit kivánsz.“ – „Jól van szép herczegné,“ felele a karizmei herczeg, elragadtatva az adott reménytől, „rá állok, s a szerencsés szellemnek átengedem mindazon kincseket, melyeket e lakodalom nekem rendelt; örömest általadom neki azoknak birtokát.“

Ezt mondván, lefeküdt egy pamlagra, s elaluvék; s a herczegné ugyanazt cselekvé.

Mig mindketten igy alvának, megjelenék a szellem, ki a menyecskét szerette, karja alá fogá őket, elvivé a légen keresztül. Megálla egy szigetnél, mely nem messze vala a fejetlen emberek szigetétől, letette itt a herczeget a pázsitra, s a herczegnét elvitte egy földalatti lakba, melyet különösen az ő számára készite.

A herczeg fölébredtekor elcsodálkozék, hogy magát egy ismeretlen szigeten lelé. Gondolá ugyan, hogy álmában a fejetlen herczegnébe szerelmes szellem tette ide; de ugy vélé, hogy e szellem még sem oly igen háladatos, mint a herczegné dicséré, minthogy őtet a helyett, hogy honába vinné, egy szigeten tette ki, mely talán szintoly ocsmány emberektől lakatik, mint a Számszárok.

Mindazon rettentő dolgoktól nyugtalaníttatott, melyeket e gondolat foglala magában, midőn a tengerparton egy öreg embert pillanta meg, ki a mosódást látszott elvégezni. Szaporán fölkele, hozzá szalada, s kérdé, ha muzelmán-e? „Igenis az vagyok,“ felele az öreg; „hát te ifju ki vagy? Nemes tartásodról itélvén, nem lehetsz köz származásu.“ – „Nem csalódol vélekedésedben,“ felele a herczeg, „mert én királyfi vagyok.“ – „S melyik király az atyád?“ kérdé az öreg, „nyisd meg szivedet, esküszöm a nagy prófétára, hogy nem rejtezik álnokság szavaim mögött, hajlandóbb vagyok neked szolgálni mint ártani, szólj tartalék nélkül.“

„Minthogy épen nevemet kivánod tudni,“ felele a herczeg, „megmondom, hogy én a karizmei herczeg vagyok.“ – „Oh istenem,“ esék szavába az öreg, „lehetséges-e, hogy te vagy ama boldogtalan herczeg, kit egy európai tengeri kalóz elrabolt?“ – „Ki értesithetett e történetről?“ kérdé a herczeg. „Csak kell tudnom uram,“ felele az öreg; „én atyád birodalmában születtem. Bennem egyikét látod azon csillagjósoknak, kik a jövendőket a csillagokból nézik; s hogy arról tudósitsalak a mi téged illet, azt mondom, hogy atyád annyira szivére vevé elragadtatásodat, hogy néhány nap mulva meghalt. Népe, melynek gyönyöre vala, sokáig siratta, s végre letévén a reményről, hogy téged valaha láthasson, egy vérségedbeli herczeget ültete a királyszékbe. Ez uj király összegyüjté a csillagjósokat, hogy országlása felől a csillagokat kérdenők meg; oly dolgokat hirdeténk neki, melyek neki nem tetszének. Rajtunk akart elégtétet venni a balesetekért, melyekkel az ég fenyegeté, s elvégzé, hogy mindnyájunkat megölessen. De mi, mesterségünk titkai által fölfedezők e cselt, elhagyók honunkat, s mindenikünk a föld azon szögébe vonult, melyet szállásul választa. Én a föld több tartományait bebarangoltam, s végre e szigeten telepedém meg, melyen egy oly jó királyné uralkodik, hogy nincs több oly boldog nép, mint az ő alattvalói.

Mig a csillagjós igy beszélt, a karizmei herczeg keservesen sira; atyja halálának hire oly mély fájdalmat okoza neki, hogy az öreg kénytelen volt beszédét félbeszakasztani, hogy őt vigasztalja. „Uram,“ monda neki, „ha ily szomoru hireket hozok is, de igen örvendeteseket is jelenthetek. Jól emlékezem még minden észrevételeinkre: az ég boldog sorsot igér a harminczadik esztendőn tul. Te már harminczegy vagy, s következőleg minden bal eset elmulik. Kövess, ha tetszik; elvezetlek a nagyvezérhez, ki egy erényes férfi. Ő be fog mutatni a királynénak, ki illendően fog fogadni, mihelyt rangodról értesittetik.“ A herczeg és csillagjós a vezérhez menének, ki, mihelyt a herczeg nevét megérté, a legnagyobb csodálkozás minden jelei mellett fölkiálta: „Oh istenem, csak neked van hatalmadban ily csodákat mivelni. – Jer uram,“ szóla tovább, a karizmei herczeghez fordulván, „jer velem a királynéhoz, s meg fogod érteni csodálkozásom okát,“ ezt mondván, elvezeté a palotához, s midőn a királynő szobáiba érének, kérte, várakoznék egy perczig, mivel jó volna a fejdelemnét eleve tudósitani, hogy egy ily herczeg elfogadására elkészülhessen.

A vezér alkalmas sokáig marada a királynénál, ki végre a szobába lépett, melyben a herczeg vala. Szemébe nézett, s megismeré: „Oh kedves férjem,“ monda, karjait elébe terjesztvén, „van-e több ily öröm e világon, mint téged viszont láthatni?“