Part 5

„A kádi, minekelőtte itéletét kimondaná, következő történetet beszélé a három herczegnek:“

„Volt egyszer egy ifju, ki egy fiatal leánykát szenvedélyesen szerete, s tőle viszont szeretteték. Mindketten ohajták, hogy egy boldog házasság egyesítse őket, de a leány szüléinek evvel más szándékok vala; egy más férfiunak jegyzék el, s már épen készülőben voltak neki adni, midőn a leány, szeretőjével találkozék.“

„Nem tudod mi történik,“ monda neki sírva: „szüléim olyan embernek adnak, kit soha sem láttam; le kell mondanom az édes reményről, hogy a tied lehessek; mely szörnyű kénytelenség!“ „Ah királyném!“ kiálta a kétségbe esett szerető, „Szultánném, mit mondasz te nekem? Lehetséges-e, hogy téged vágyaimtól elragadjanak? Oh egek! mi lesz belőlem?“ E szavakat mondván, könyek gyülének szemeibe.

Mindketten elkezdének szerencsétlenségökről panaszkodni, s egymást ellágyiták. De mig a szerető csak bujával foglalatoskodék, a jó szeretőné arról is aggódott, hogy annak bánatát enyhitse. „Mérsékeld ez élénk fájdalmat,“ mondá neki, „fogadom, hogy lakodalmam éjjelén, minekelőtte férjemmel lefekünném, hozzád, lakodba, fogok menni.“ Ez igéret vigasztalá egy kevéssé a szeretőt, ki amaz éjszakát nagy nyugtalansággal várta.

E közben a jegyes szülei minden készületeket megtőnek a lakodalomhoz, s egy szóval összeadák a neki szánt férjjel.

Éj volt, s már az új házasok az ágyas házba vonulának, s készülődtek lefekünni: midőn a férj észrevevé, hogy fiatal hölgye keservesen sira. „Mi bajod édes feleségem?“ kérdé, „miért sirsz? Ha ellenedre van magadat nekem oda adnod, miért nem adtad előbb tudtomra? Én soha sem fogtalak volna házasságra erőltetni.“

Az asszony felelé, hogy semmi idegenséggel sincs ellene. „Ha igy van édes feleségem,“ monda amaz, „hát miért szomorkodol ennyire, kérlek mondd meg nekem.“ Egy szóval addig faggatá, mig végre megvallotta, hogy szeretője vagyon; azonban nem annyira az iránta való szerelem tárgya bánatának és könyeinek, mint a lehetlenség, hogy tett igéretét megtarthassa.

A férj igen jó ember vala, amellett vig kedvű; csodálá felesége egyűgyűségét, s ezt mondá neki: „édes feleségem, annyi köszönettel tartozom nyiltságodért, hogy a helyett, hogy szemrehányásokat tennék e helytelen fogadásodért, még azt is megengedem, hogy azt teljesithesd.“

„Hogy uram,“ szakasztá félbe igen meglepetve az asszony, „hát megegyezhetnél-e benne, hogy szeretőm látogatására menjek?“ „Igenis megegyezem,“ felele a férj, „azon feltétel alatt, hogy virradat előtt megint itt légy, és nekem felfogadd, hogy soha többé senkinek efféle igéreteket nem tészsz. Minthogy szavadhoz ennyire hű vagy, hiszem, hogy számolhatok reá. A hölgy megesküvék, hogy ha oly szives lenne iránta, neki ezen menetelt megengedni, hozzá mindenkor hiv leend, s most lesz utószor, hogy szeretőjével szól.

Ezen eskühöz biztában, maga mene a férj, s kinyitá neki halkan az ajtót az utczára, hogy a házi cselédek közül senki se vegye észre a kalandot; s az asszony ki lépe, még menyasszonyi ruháiban, megrakva temérdek sok gyöngygyel és gyémánttal.

Alig mene húsz lépésnyire, midőn egy zsiványnyal találkozék, ki, midőn a holdvilágon a drága köveket, melyekkel ékitve vala, megpillantá, örömelragadtatással kiálta föl: „hah, mely szerencse! Oh sors mennyi hálával tartozom neked, hogy alkalmat nyújtasz, egyszerre meggazdagodnom?“

E szókkal közelite az asszonyhoz, megállitá s készüle megrabolni. De midőn szemébe tekinte, egyszerre oly szépnek tetszék előtte, hogy egészen elbámula reá. „Mit látok?“ monda, „nem káprázat vakít engem; oh egek! lehet-e egyszerre ennyi szépet látni? Mily kincsek! mily kecsek! Nem tudom, min kezdjem. – De, szép hölgy,“ ezt veté utána, „hihetek-e elbájolt szemeimnek? a sorsnak mely szeszélye által járdal egy ily kecses s ily gazdagon öltözött nő ez órában egyedül az uton?“

A hölgy elbeszélé neki őszintén az öszszefüggést. A zsivány csodálkozva hallgatá. „Hogy hogy szép asszonyom,“ monda neki: „férjed oly szives irántad, hogy könyeidet leszáritsa, másnak akará engedni leggyönyörűbb éjjelét?“ – „Igen uram,“ felele ő. „Valóban, szép hölgy,“ viszonzá a zsivány, „e vonás egyetlen egy. Egészen el vagyok bájolva általa; s minthogy én is szeretek rendkivüli dolgokat tenni, nem nyúlok sem drágaságaidhoz, sem szemérmedhez; elbocsátlak utadra; én szint oly szokatlan zsivány fogok lenni, a mily szokatlan férj urad: menj s látogasd boldog szeretődet. De én vezetlek oda, s véded leszek: mert könnyen megtörténhetnék, hogy nálamnál elszántabb zsiványba botlanál.“

E szavakkal kézen fogta, és szeretője házaig kiséré; erre búcsut véve tőle, s eltávozék.

A nő kopog az ajtón, kinyitják. Fölmegy szeretője szobájába; ez elbámul, hogy őt látja. „Oh kedvesem, azért jöttem, hogy tett igéretemet megtartsam: ma adattam férjhez.“ – „És hogyan,“ kiálta az ifju, „hogyan vonulhatál el egy vőlegény lángoló türtelensége elől? A mint vélem, e pillanatban karjai között kellene lenned.“ Az asszony erre ennek is nyiltszivű jelentést tőn arról, mi történt közte és férje között.

A szerető nem kevésbbé csudálkozék el rajta, mint előbb a zsivány, „lehetséges-e asszonyom,“ szóla hozzá, „hogy férjed megengedte igéretedet teljesítened, mely őt meggyalázza; oly kincstől fosztja meg, melyről képzeletének a legkecsesb képzetet kelle alkotnia?“ – „Igenis drága szerelmesem,“ monda a nő, ő megegyez benne, hogy szavamat beváltsam s kivánságodat teljesítsem; azonban nem csupán férjemnek tartozol e jóságért, hanem azt egy zsivány nagy lelkének is köszönheted, kivel most utamban találkozám.“ Egyszersmind előadá a zsiványnyal történt beszélgetését. A szerető csodálkozása kétszerezett lőn: „hihetem-e, monda, a mit hallok? Vőlegény tud ilyetén lépést javalni; s egy zsivány eléggé nagylelkű, a legszebb alkalmat nem akarni használni, melyet csak a történet neki valaha nyujthata. E kaland kétségen kivül uj s megérdemli a feljegyzést: ezt minden jövő századok fogják csodálni: de hogy az utóvilág csodálkozását még öregbítsük, én sem akarok a zsivány és férj mögött hátra maradni; követem példájokat. Tehát szép hölgy, visszaadom szavadat, s engedd meg, ha terhedre nincs, hogy haza kisérjelek.“

Ezt mondván, kezét nyujtá, s férje ajtajáig kisérte, hol egymástól elválának. Az asszony belépett, s a szerető haza tért.

„Mondjátok meg már herczegeim,“ szóla tovább a kahirói kádi, „kit tartotok e három közűl legnagyobb lelkűnek, a férjet-e, a zsiványt, vagy szeretőt?“

Az idősbik herczeg felelé, hogy ő leginkább a férjet csodálja. A második herczeg azt állitá, hogy a szerető a legcsodálkozásra méltóbb. „S hát te, kegyelmes uram!“ kérdé a kádi a legifjabbik herczeget, ki még hallgata, „mi véleményben vagy?“ „nekem úgy tetszik,“ felele ez ifju herczeg, a zsivány a legnagyobb lelkű; nem foghatom meg, mint állhata ellent a menyasszony kecseinek, leginkább pedig, mint tartóztathatá magát, hogy meg ne rabolja. A gyémántok, melyekkel ékesítve vala, ingerelheték kapzsiságát; csodálni lehet miképen birt magán ily nagy győzedelmet venni.“

„Herczeg,“ felele a kádi, szemeit reá szegezvén, „sokkal inkább csodálod a zsiványnak magán való hatalmát, mint sem gyanúba ne vennélek, hogy te vetted el boldogult atyád drága köveit: önnön árulád el magadat. Valld meg kegyelmes uram, s ne hagyd magadat ál-szeméremtől tartóztatni; ha gyarló voltál a kapzsiság ösztönének engedelmeskedni, most azt egyenes vallástétellel helyrehozhatod.“ A herczeg elpirula e megszólitásra, s meggyóná a valóságot.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A persa szultánné nem sikeretlenül beszélé el a történetet; a gonosz következtetések, melyeket belőle huza, Szinbádot habozóvá tevék; a következő beszéd által pedig egészen is elhatározá: „uram sokkal közelebb vagy, mint vélnéd, végnapodhoz: fiad, ezen gonosz fiu, kinek életét vezéreid veled veszedelmes ékesszólásuk által hosszabbittatják, talán már holnap szivedbe fogja verni a gyilkot. Jaj nekem!“ ezt veté hozzá, „mi lesz belőlem, ha te elveszel? De minek kérdem, mi lesz belőlem? Éltemmel keveset törődöm: csak királyom s férjem halálát rettegem, kit egyetlenül szeretek.“

Ezt mondván sirni kezde: s tetetése oly élénken hatott a császárra, hogy ez egészen ellágyulva felkiálta: „Száritsd el könyeidet, szép szultánné: nem bocsátok meg tovább fiamnak, már fölöttébb is vétkes ő, minthogy téged könybe borit. Most nyugodjunk le; s légy bizonyos, hogy mindjárt holnap, mihelyt a fehér kos a feketét a föld legvégső nyugati szélére űzi, el fogom üttetni közös ellenségünk fejét.“

Valóban a császár következő reggel oly szándékkal kele föl, hogy a királynénak elégtételt adjon; székébe üle, s parancsolá a hóhérnak, hogy a herczeget vezesse elébe.

De a kilenczedik vezér sem mulasztá el előlépni s Nurgehán életéért könyörögni; de a király hallgatást parancsola neki, s haraggal szóla hozzá: „Vezér haszontalanul beszélsz fiam mellett: halála el van végezve.“

Erre a vezér, egy össze hajtogatott papirost emele föl, általnyujtá a császárnak mondván: „méltóztassék felséged legalább e papirost maga előtt felolvastatni, s tartalmát megérteni: azután ám tegye, a mit jónak látand.“

Szinbád maga vevé el a papirost, szétbontá s következő szavakat olvasá:

„Oh bölcs s mindenha boldog király; én a csillagjóslatot vizsgálódásaim különös tárgyává tevém; a herczegnek a csillagokból jövendőt néztem, s ugy találám, hogy negyven napig legnagyobb veszedelemben fog lebegni: óvakodjál tehát őt megöletni, minekelőtte az eltelnék.“

Minden vezérek egyesiték könyörgéseiket ezen intéssel: „Oh király,“ mondának, „az istenért, várd el, mig a negyven nap elmulik; nem fogod megbánni, hogy e türelemmel birtál.“

„Kétség kivül nem;“ ezt adá hozzá a kilenczedik vezér, „s ha a király megengedné, egy történetet beszélnék el, mely némileg hasonlit Nurgehán esetéhez; s meg fogja vallani ő felsége, hogy a türelem minden baltörténetet meggyőz.“ – „Jól van vezér,“ mondá a király, beszéld el hát nekünk a történetet.“

Erre a kilenczedik vezér következőképen kezdé:

A karizmei herczeg s georgiai herczegné története.

Egy karizmei király, kinek nem valának gyermekei, szüntelen fogadalmakat s áldozatokat teve az égnek, hogy örököst nyerhessen. A felséges isten elfogadá áldozatát, s egy fiat ajándékoza neki, szebbet a napnál. Pompás ünnepekkel ülé annak születését; némelyeknek helytartóságot, másoknak esztendei fizetéseket osztogata; egy szóval minden népei részt vőnek örömében.

Nem feledé el birodalma minden csillagjósait egybegyüjteni s parancsolá nekik, hogy a herczegnek jövendőt nézzenek. De szemléleteik a királynak nem valának kedvesek; mert azt jelenték, hogy fiát harminczadik évéig számtalan szerencsétlenség fenyegeti, s csak isten tudja a baleseteket, melyek rajta történhetnek.

Ezen hiradás igen kisebbité a király örömét; nagy fájdalmat érzett miatta: s mintha mintegy a csillagokkal kivánna megküzdeni, fiát szemei előtt nevelteté, s minden kigondolható óvással bánék, hogy őt minden esettől megőrizhesse; s diszlett is neki több évekig.

A herczeg már tizenötéves vala, anélkül, hogy valamely bal kaland teljesítette volna a jóslatot: mégis, minthogy haszontalanul küzd az ember rendeltetése ellen, megtörténék egy napon, hogy a mint a tengerparton lovagolna, kedve szesszent a vizen hajózni. Egy bárkát készittete el, s kiséretéből negyven emberrel bele szálla. Alig valának a nyilt tengeren, midőn egy európai tengeri rabló érkezék, s őket megtámadá; valamennyire ellentállának: de a kalóz erősebb vala, elfoglalá a bárkát, mindnyájokat a Számszárok szigetére vivé s ott eladá.

A Számszárok undok emberevők valának, embertestüek kutyafejjel. A karizmei herczeget s embereit egy házba zárák, hol azokat malozsával s mondolával tartották. Minden nap elvittek közűlök egyet királyuk konyhájára, holott levágták s vágott húst (ragout) csináltak belőle, melyet ő Számszári felsége fölötte jónak talált.

Midőn a kiséretből negyven ember meg lett éve, a karizmei herczeg, kit, mint legizesb falatot, utóljára tartogattak, ugyanazon végzetet várta. A kegyetlen várakozás közben igy szóla magában: „Jól tudom, hogy a halált el nem kerülhetem; de miért hagyjam magamat gyáván lemetszetni? nem jobb-e drágán adnom el életemet? igen, védeni fogom magamat, s kétségbeesésem legalább néhánynak ezen embervérre sovár szörnyetegek közül veszedelmes legyen.“

Erre száná magát, midőn a Számszárokat belépni látá. Ellenállás nélkül hagyá magát a király konyhájára vezetni; de mihelyt ott vala, s az asztalon egy nagy kést, melylyel torkát el akarták metszeni, megpillanta, összeszedé minden erejét, eltépé a zsinegeket, melyekkel kezei meg valának kötözve, megragadá hevenyében a kést, s vágá vele a Számszárokat, kik őt ide hozták; egyiket a másik után leölé: azután kidobá a konyhaajtó elébe, s mind, kik hozzá közeledni merészlettek, elhullának csapásai alatt. Az egész palota zavarba jött, s hangzék az orditástól s üvöltéstől. Midőn a király ennek okát megérté, elbámula, hogy egyetlen egy ember ennyinek ellenállhata; önmaga méne hozzá, s igy szóla neki: „oh ifju! csodálom vitézségedet, s odaajándékozom életedet; ne küzdj tovább jobbágyaim ellen, kiknek sokasága végre csakugyan elnyomna. Mondd meg, ki atyád?“

„Uram,“ felele a herczeg, „én a karizmei király fia vagyok.“ „A vitéztettek, melyeket imént viselél,“ felele a király, „eléggé bebizonyitják nemes származásodat; ne tarts többé semmitől is, udvarom ezentúl gyönyörüség szállása lesz rád nézve; te a legboldogabb halandó lészsz, minthogy vőmmé választalak: akarom hogy nyomban elvegyed leányomat; ez egy szeretetre méltó herczegné. Udvaromban minden herczegek halálban szerelmesek belé; de téged tartalak reá legérdemesbnek.“ – „Uram,“ felele a herczeg, nem igen épülve ezen ajánlástól, „felséged sok becsületet tesz nekem: ugy vélem, egy Számszári herczeg illőbb fogna lenni nálamnál a herczegnéhez.“ – „Nem, nem,“ mondá a király zajosan, „kivánom, hogy te vedd el, akarom: ne ellenkezzél tovább akaratommal, különben megbánhatnád.“

„A karizmei herczeg jól látá, hogy ha ezen szövetséget el nem fogadja, a Számszári király ellenkezése által ingereltetvén, nem fogja elmulasztani, őt megöletni, s végre megegyeze a házasságban. Elvevé tehát a herczegnét. Ennek legszebb kutyafeje volt az egész szigeten: de még sem szokhatott ez hozzá, s igen iszonyodott tőle; mennél inkább enyelgett az vele, annál ijesztőbbnek találá emez.

Ezen idegenkedésnek kedvetlen következései lehettek volna a herczegre nézve: de a halál angyala elforditá azokat, s közelite a herczegné ágyához, ki a házasság után kevés napok mulva meghala.

A herczeg örvende magában, hogy ily undok nőtől megszabadúla, midőn megérté, hogy ezen szigeten is, mint Szerendiben, szokás az özvegy embert meghalt feleségével, mint az özvegy asszonyt meghalt férjével együtt elevenen eltemetni. Azt mondák neki, hogy a királyok is szint ugy alája vannak e rettenetes törvénynek vetve, hogy a Számszárok ugy hozzászoktak, hogy bú nélkül látják közeledni temetésök napját, sőt nekik ezen nap inkább öröm, mint szomoruság napjának tetszik, minthogy az ily temetésnél jelenlévő férfiak s asszonyok a mellett tánczolnak s énekeket mondanak, melyek alkalmasabbak örömet mint szomoruságot gerjeszteni.

E hir kimondhatatlan fájdalmat okoza a karizmei herczegnek: azonban engednie kellett a kénytelenségnek. Őt is, mint nejét, egy nyilt koporsóba tevék egy kenyérrel s egy korsó vizzel, s mindkettejöket a temetés helyére vivék.

Ez egy mély és tág földalatti barlang vala, melyet különösen e végre ástak ki a mezőn. Először is a herczegnét eresztették le egy kötélen. Erre a halotti kisérők két sorba állának tánczolni és dalolni. Az ifjak szeretőikkel egyik, s az uj házasok másik félre. Az elsőbbek kézen fogák egymást, körben tánczolának, mig közepettök egy ifju persa verseket dalolt. Ezen tánczok s énekek után, melyek a karizmei herczegnek nem igen különös gyönyörűséget okoztak, őt is, szinte mint nejét, lebocsáták az üregbe, melynek száját tüstént egy nehéz kővel zárták be.

Midőn magát ez iszonyu mélységben látá, fölkiálta: „Oh istenem! mily állapotba hagysz sülyednem. Ez-e a végzet, melyet egy fejdelem számára rendelél, ki mindenha hiven követte a korán hagyásait? Azért adál-e meg atyám könyörgéseinek, hogy a legkegyetlenebb halálnak áldozz?“ Igy szólván, keservesen kezde sirni.

Noha minden remény nélkül e boldogtalan helyről kimenekedhetni, még sem mulasztá el, mihelyt magát a földön érezé, a koporsóból kikelni, s tapogatva egy falhosszat menni, melybe ütközött.

Nem ment még száz lépésnyire, midőn szemeibe hirtelen egy világ fénye villana, melyet maga előtt szemlélt; gyorsitá lépteit, oly közel mene a világhoz, hogy észrevevé, hogy egy hölgy az, ki viaszgyertyát tart kezében.

Még inkább közelite hozzá; de a hölgy, mihelyt lábdobogását hallá, elfujta a világot. „Oh egek!“ monda erre a herczeg, „valljon csalódtam volna-e? Nem láttam-e valólag világot? csak zavart szellemem réme volt volna-e az? Kétségkivül káprázat. Ah boldogtalan herczeg? tégy le örökre a reményről a napot ismét láthatni. Örök éjszakába szálltál te le, még a természettől kitüzött határ előtt. Oh karizmei király! Boldogtalan szerzője létemnek, mondj le megtérésem reményéről. Ah! fiad nem lesz vénséged gyámola, vigasztalása: itt a legkinosabb módon kell elvesznie!“

Ez utósó szókat mondván, egy szózatot halla, mely hozzá igy szóla: „Vigasztalódjál herczeg; minthogy a karizmei király fia vagy, nem fogod itt bezárni napjaidat: megmentelek azon feltétel alatt, ha előbb megigéred, hogy engem elvészesz.“ – „Asszonyom,“ felele a herczeg, kétség kivül kemény rendeltetés tizenöt évvel elevenen eltemettetni: de inkább tűröm ennek minden kinját, mint neked ez igéretet tegyem, ha meghalt feleségemhez hasonlitasz. Ha, mint neki, kutyafejed van, ugy lehetetlen téged szeretnem.“ – „Én nem vagyok Számszárné, felele a hölgy; egyébiránt csak tizennégyéves vagyok, s nem hiszem, hogy arczom meg fogjon ijeszteni.“

Ezt mondván, ismét meggyujtá a viaszgyertyát, s egy arczulatot ragyogtata a herczeg szemeibe, melynek szépsége elbámitá.

„Mily bájak!“ kiálta ő elragadtatva, „semmit sem lehet ahhoz hasonlitani, a mit most látok. De az isten szerelmeért, szép kisasszony, mondd meg, ki vagy; tündérnek kell lenned, mert nekem azt mondád, hogy e mélységből kihuzhatsz.“

„Nem uram,“ monda a kisasszony, „én nem vagyok tündér; én a georgiai király leánya vagyok, s Dilarámnak hinak. Történetemet majd máskor beszélem el; most elég legyen azt mondanom, hogy egy vész által vettettem e boldogtalan szigetre, s hogy a halált elkerüljem, kénytelenittettem egy Számszári férjjel összekelni: tegnap meghalt, hosszas betegség után; engem is eltemettek az országos szokás szerint egy kenyérrel s egy korsó vizzel; de temetésem előtt szoknyám alá egy dzsakmákot rejtettem el, taplóval és viasz gyertyával együtt. Mihelyt e sirboltba leértem, s észrevettem, hogy annak nyilását bezárták, kiszálltam koporsómból, meggyujtám a gyertyát: nem érzém egészen a borzalmat, melynek ez iszonyu helyen meg kellett volna ragadnia; az ég, mely megtartásomat akará, bizodalmat önte belém, melynek szivem, a nélkül hogy tudnám miért magát oda adá. Egy alkalmasint keskeny ösvényen haladék, melyre akadtam, mind azért, hogy az ezer rémitő tárgyaktól, melyek szememet sérték, eltávozam; mind pedig, hogy meglássam, valljon nem lehetne-e valamely kimenetelt találni. Alig tettem száz lépést, midőn valami fehéret pillanték meg: egy nagy márványkő volt, melybe szemem ütközék. Közeliték hozzá s a legnagyobb bámulásba estem, egy felirást vévén rajta észre, melyen nevem is előjött. Jer herczeg,“ folytatá Dilarám, „jer s olvasd a felirást, neked sem fog az kevesebb meglepést szerezni, mint nekem.“

Ezt mondván, a gyertyát a herczegnek adá, ki a kőhöz közelitvén, azon következő szavakat olvasá:

„Ha a karizméi herczeg s georgiai herczegné itten találkoznak: emeljék föl e követ, s az alatta levő lépcsőn szálljanak le.“

„De,“ monda a herczeg, hogyan birhatjuk föl e nehez követ? száz embernél is több kivántatnék annak végrehajtására.“ – „Uram,“ monda a herczegné, „kisértsük meg mégis erőinket; valami bölcsnek kell itt, ügyünk miatt, játékban lennie; sejtésem van, hogy innen megszabadulunk.“

A herczeg a gyertyát ismét Dilarámnak adá, neki készüle, s a követ fölemelé; de nem vala szükség minden erejét megfesziteni, mert mihelyt hozzá ére, a kő magában fölemelkedék, s alatta egy lépcső látszott.

Tüstént mindketten leszállának egy másik sirboltba, melyből egy hosszu folyosóra lépének, mely őket egy hegy tövébe vágott barlangba vezeté: ezen által ismét a napvilágra jutának s egy folyó partján termének. Mint jó moslimek, leborulának imádkozni; s miután istennek tartozott hálát adtak volna, a folyó partján egy kis bárkát pillantának meg, melyet előbb nem vőnek észre. Nem kétlék, hogy ez egy ujabb csoda, melyet az isteni kegyelem érettök müvele. Ez kétszerezte örömüket a napnak viszontláttán; s noha a bárka, lapát s evező nélkül vala, mégis bizalommal szállának bele. „E bárkát,“ monda a herczeg, „kétségkivül védszellemünk kormányozza, kinek gondja lesz rá, hogy bennünket valamely lakott helyre vezéreljen. Kövessük a folyam menetelét s ne féljünk semmit is.“

A folyamra bizák magokat, melynek sebessége nőttön nőtt; mert a folyó lassankint összeszorula, hogy két hegy között törjön keresztül, melyeknek ormai egymást érték, s egy megmérhetlen boltozatot képeztek, melyben oly setét vala, hogy sem eget sem földet nem lehetett látni. A bárka oly erőszakkal vonatott e boltozatba, hogy a herczeg s herczegné már elveszetteknek gondolák magokat. Már félni kezdének, hogy az ég nem fog annyira gondot viselni életökről, mint magoknak képzelék. Valóban, majd magasan, egészen a boltozatig, fölemelkedének; majd ismét a feneketlen mélysegbe látszának bukni. Ez alkalommal nem kimélék az imádságokat, s meghallgattatának. A bárka végre kibukkana a boltozatból, s a folyam partra tolá őket.

Tüstént kiszállának, s ismét neki bátorodva, minden felé nézegetének a virányokon, nem találnának-e házat, hol frisitőt kérhetnének. Egy hegyoldalban magas egyházat pillantának meg, mely hasonló vala ahhoz, melyet Kubbay Chirámántnak hinak. A felé intézék lépteiket, s midőn hozzá közelitének, láták hogy az egy pompás palotának közepette álla, melynek ajtaján több képjeles és bűvös alakok valának, ezen arab fölirással:

„Oh te, ki e gazdag palotába kivánsz lépni, értsd, hogy különben bele nem juthatsz, ha csak ajtaja előtt egy nyolczlábu állatot nem áldozol.

„Itt ugyan megcsalatkoztam várakozásomban,“ monda Dilarám herczegné: „már azt hivém, hogy lesz szerencsém ezen palota belsejét látnom.“ – „Herczegné,“ monda a herczeg, „én ugyanazon vágytól ingereltettem; de lehetetlenség azt kielégiteni; haszontalanul fognánk erőlködni az ajtót fölnyitnunk. Ezen alakok, melyeket rajta látunk, egy talismánt képeznek, mely azt gátolja.“ – „Jól van hát, monda a georgiai herczegné; „üljünk le itt a gyepre, hogy egy pillanatig kinyugodjunk, s megfontoljuk, mit csináljunk.“ – „Herczegném,“ felele a karizméi herczeg, beszéld el inkább történetedet; szerfölött nyugtalan vagyok azt megérteni.“