Part 4

A Brachmán tehát a Fikaá-árosnál foga szállást. Nevezetes ajándékokat ada neki, s nemsokára Hasszán iránt oly nagy hajlandóságot érzett, hogy egy napon igy szóla hozzája: „Oh édes fiam! ki kell előtted tárnom szivemet: ugy találom, szellemed képes a titkos tudományokra; igaz, hogy kedélyed kicsit igen vidor; de meg vagyok győződve, hogy még megváltozol, s utóbb mindazon komolysággal vagyis inkább mély értelemmel birni fogsz, mely a bölcshöz, s azon titkokhoz illik, melyekbe avatni szándékozlak. Az a czélom, hogy szerencsédet tegyem, s ha a városon kivül akarsz követni, ugy még ma kincseket fogok mutatni, melyeknek birtokába akarlak tenni.“

„Uram,“ felele Hasszán, „tudod, hogy atyámtól függök; engedelme nélkül nem mehetek veled.“ A Brachmán szóla iránta az atyával, ki is meg lévén győződve a bölcsnek jó indulatai felől, megengedé fiát oda vinnie, a hová neki tetszendenék.

Padmanába tehát kimene Hasszánnal Damaskusból; egy régi épülethez értek, mely felé irányozták utjokat, s ott egy kutat lelének, mely csordultig tele volt vizzel. „Jegyezd meg jól e kutat,“ mondá ekkor a Brachmán, „a kincsek, melyeket neked szántam, ebben vannak.“ – „Elég baj,“ felele mosolyogva az ifju. „Ej, hogy huzhatnám fel ezen mélységből?“ – „Oh édes fiam!“ felele Padmanába, „nem csodálom, hogy az neked oly nehéznek látszik, nem minden embernek van azon különös adománya, melylyel én birok; csak azok, kiket isten részesíteni akar mindenhatósága csodáiban, birnak hatalommal az elemeken uralkodni, s a természet rendét megrontani.“

Egyszersmind egy papirosra nehány betüt irt sanskritul, mely Indiában, Sziámban és Sinában a mágusok (jósok) nyelve, ezután nem tőn egyebet semmit, csak a papirost veté a kutba, s tüstént szálla a viz, s elapada, ugy hogy semmit sem lehetett többé látni belőle. Most mindketten leszállának a kutba, melyben egy lépcső látszott, mely egész fenekéig mene.

Itt egy réz-ajtót találának nagy aczél-lakattal bezárva. A Brachmán egy imádságot ira fel, illeté azzal a lakatot, mely azonnal megnyilék. Feltasziták az ajtót, s egy boltozatba lépének, melyben egy legfeketébb szerecsent pillantának meg; egyenest állott, s egyik kezével egy nagy fehér márványra támaszkodott. „Ha közeledünk hozzá,“ mondá az ifju Fikai, „fejünkhöz fogja ama követ vágni.“ S valóban, mihelyt látá a szerecsen, hogy jőnek, felemelé a földről a temérdek követ, mintha meg akarná őket vele hajitni, de Padmanába hirtelen egy rövid imádságot monda, s rá fuvalt, a szerecsen nem állhata ellent a szavak és fuvalat hatalmának, s hanyatt esék.

Most már akadály nélkül menének által a boltozaton, s egy igen tágas udvarba értek; ennek közepette álla egy kristály-egyház, melynek ajtaját két sárkány őrizte, kik egymás ellenében állának, s kiknek nyilt szajaik lángörvényt okádtak. Hasszán megijede rajta s felkiálta: „Ne menjünk tovább, ez iszonyu sárkányok el fognak bennünket égetni.“ – „semmit se félj fiam,“ mondá a Brachmán, „legyen több bizodalmad bennem, s légy bátrabb. A magas bölcseség, melyre emelni akarlak, keménységet kiván; ezen szörnyetegek, kik téged rettentenek, el fognak enyészni szómra. Nekem hatalmam vagyon a szellemeknek parancsolni, s minden varázslatot megsemmiteni.“ Erre nehány büvös szót mondá, s a sárkányok azonnal visszabujtak lyukaikba.

Most magában hirtelen megnyilék az egyház ajtaja. Padmanába s az ifju Fikai belépének, s az utóbbi szemei kellemesen lepettek meg, midőn egy másik udvaron egy uj rubin egyházat pillanta meg, melynek tetején egy hat lábnyi általazóju karbunkulus álla, mely mindenhová elterjedő világával ezen földalatti helynek napul szolgált.

Ezen egyház nem őriztetett rettenetes szörnyetegektől, mint az előbbi. Sőt ellenben, hat kecsecs képszobor, mindenikök egyegy darab gyémántból alkotva látszott a bemenetelnél, s hat gyönyörü hölgyet ábrázolt, kik tamburint verének. A kapu, egyetlen smaragdból vágva, nyitva állott, s egy pompás terembe hagya látni. Hasszán nem győzte eléggé vizsgálni mindazt, ami szemeinek mutatkozott.

Minekutána a szobrokat s az egyházat kivülről jól megnézte volna, belépett Padmanába a terembe, melynek padlatja vert aranyból vala s teteje mindenütt igaz gyöngygyel behintve. Itten már ezer különféle tárgy, egyik szembetünőbb a másiknál, foglalatoskodtatá az ifju sovár szemeit.

Ezután a bölcs egy nagy négyszegü szobába vezeté; itten egyik szögletben egy nagy rakás arany feküdt, másikban egy halom különös szépségü rubin, harmadikban egy ezüst korsó, s negyedikben egy csoport fekete föld.

A szoba közepén egy pompás királyszék emelkedék, s azon egy ezüst koporsó álla, melyben egy király fekvék, nagy igaz gyöngyökkel ékesitett aranykoronával fején. Elől a koporsón egy széles arany-lap látszott, melyen képjelekben (hieroglüphon) s büvös vonásokban, melyekkel a régi aegyptusi papok éltek, következő felirás olvastatott:

„Az emberek alusznak, mig élnek, csak a halál óráján ébrednek fel. Mit használ jelenben, hogy nagy országot, s mindazon kincseket, melyek itt vannak, birtam? semmi sem tart oly rövid ideig, mint a boldogság, s minden emberi hatalom csak gyarlóság. Oh balgatag halandó! ne kérkedjél szerencséddel, mig az élet rengő bölcsőjében vagy, emlékezzél az időkre, melyekben a Faraók uralkodtak. Ők már nincsenek, s te is megszünöl majdan lenni, mint ők.“

„Minő fejedelem fekszik e koporsóban,“ kérdé Hasszán. – „Egyik a ti régi aegyptusi királyaitok közül,“ felele a Brachmán; „az aki ezen földalatti boltozatot s e gazdag rubin-egyházat épittette.“ – „Csodálkozom rajta amit mondasz,“ felele az ifju. „Micsoda szeszélyből épittetett ezen király oly alkotmányt a föld alatt, mely a világ minden kincseit ki látszik meriteni? Minden más fejedelmek, kik az utóvilágnak nagyságuk emlékeit akarják hagyni, azokat napfényre állitják, ahelyett, hogy az emberek szemei elől elrejtenék.“ – „Igazad van,“ felele a Brachmán, „de ezen fejedelem nagy büvölő (kabalista) volt; ő sokszor elvonult udvarától, s e helyre jöve, hogy a természetben felfedezéseket tegyen. Ő több titok birtokában vala, s többek közt a bölcsek köveében is, mint mindezen gazdagságokból láthatni, melyek itt vannak, s melyek ezen csoport fekete földből állittattak elő, melyet ezen szögletben látsz.“ – „Lehetséges-e,“ kiálta az ifju Fikai, „hogy e fekete föld termette volna mindezeket?“ – „Semmit se kétkedjél,“ felele a Brachmán; „s hogy ezt megbizonyitsam, két török verset fogok előtted elmondani, melyek a bölcsek kövének egész titkát magukba zárják“:

Virgil Arus garby Sachszadey Chitaya Bir Tifl ola bunlardán sulthan chob ruyan.

Betüről betüre ennyit tesz: „Add férjül nyugat jegyesének kelet királyfiát; egy gyermek születik tőlük, ki a szép arczok királya.“ Megmondom neked ennek rejtelmi (mysticus) értelmét: „olvaszd fel nedvvel a száraz Ádámi földet, mely keletről származik; ezen ázalékból terem a philosophusi kéneső, mely a természetben mindenható, s a napot és holdat nemzi; s ha királyszékre lép, kavicsot gyémánttá, s más drága kővé változtat.“ Az ezüst-koporsó, mely ezen szoba egyik szögletében áll, vizet, vagy nedvet tart, melyet használnak a száraz föld feláztatására s annak oly állapotba tételére, melyben itt van. Ha e csoportból csak egy marokkal vészsz, ha akarod, vele Aegyptus minden érczeit aranynyá s ezüstté, s a házak minden köveit gyémánttá s rubinná változtathatod.

„Meg kell vallani,“ mondá Hasszán, „hogy ez csodálatos egy föld; most már nem csodálkozom itt ennyi kincset látni.“ – „Még sokkal csodálatosabb, mint mondom,“ folytatá a Brachmán, „az mindennemü nyavalyákat gyógyit, ha a beteg már kinyujtózva fekszik is, hogy lelkét feladja, s csak egy szemkét veszen be belőle, azonnal érzi megtérni erejét, s tüstént teljes erőben s egészségben kel fel. De még más tulajdonsága is van, melyet én minden egyébnek elébe teszek: ki ennek levével szemét megdörgöli, látja a lég szellemeit s a demonokat, s hatalmat nyer azoknak parancsolni.“

„Mindabból édes fiam,“ folytatá a bölcs, „amit mondottam, elképzelheted, micsoda kincseket szántam neked.“ – „Kétségen tul megbecsülhetlenek,“ mondá az ifju, „de mig azok birtokába tennél, nem szabad belőle valamit magammal vinnem, hogy atyámnak megmutathassam, mily boldogok vagyunk oly barátot birni, mint te vagy?“ – „Igenis megteheted,“ felele Padmanába, „vigy mindent, amit akarsz.“ Hasszán használá az alkalmat, megrakodék aranynyal s rubinnal, s követé a Brachmánt, ki a szobát az aegyptusi király koporsójával elhagyá.

Visszamenének a szép teremen, a két udvaron s a boltozaton keresztül, hol a szerecsent még eldőlve lelék, behuzák a réz-ajtót maguk után, s azonnal magától ráugrék az aczél-lakat. Ezután felmenének a lépcsőn, s mihelyt a kutból kiszállának, az ismét megtelék vizzel, s olyannak látszék, mint előbb.

Észrevevé a Brachmán, hogy az ifju a viznek hirtelen megtérésén elámula, s kérdé őtet: „Honnan ez álmélkodás, melyet mutatsz? Nem hallottál soha is talizmánról beszélni?“ – „Nem,“ felele az ifju Fikai, „s szeretném tőled megérteni, micsoda az.“

„Nemcsak megmondom azt neked,“ mondá Padmanába, „hanem egyszer magadat is megtanitlak annak készitésére. Kétfélék a talizmánok, bűviek és csillagjósiak. Az elsőbb, mely legfőbb nemü, csodálatos hatásait betük, szavak s imádságok által teljesiti; a második pedig azon viszony által hat, melyben állanak a bujdosó csillagok az érczekhez. Amelyekkel élek, az elsőrendü talizmánok, s álmomban nyilatkoztattak ki a nagy isten Visnú[7], a világ minden Pagódjainak urok által.“

„Tudd meg édes fiam,“ folytatá a bölcs, „hogy a betük viszonyban állanak az angyalokkal, hogy egy betü sincs, melyet angyal nem igazgatna. S ha kérded, mi az angyal? felelem: az isten mindenhatóságának s tulajdonainak sugára, vagy folyadéka. Az angyalok, kik az érzékfeletti világban laknak, a mennyvilágiakon uralkodnak, s ezek viszont a mi földvilágunkéin. A betük szavakat képeznek, a szavak imádságokká szerkeződnek s a betük által jelentett, s az irt vagy elmondott imádságokban egybegyüjtött angyalok azok, kik ezen csodákat mivelik, melyek a közönséges embert csodálkozásra ragadják.“

Azalatt, hogy Padmanába igy beszéle az ifjuval, mindketten visszatértek a városba. Hazaértek a Fikaá-árushoz, ki egészen elbájoltatott, midőn fia az aranyat s drága köveket mutatá neki, melyekkel meg volt rakodva. Felhagytak Fikaá-csapszékökkel, s bőségben s gyönyörüségben kezdének élni.

Vala Hasszánnak egy fösvény s nagyravágyó indulatu mostohaanyja. Ámbár ő megmérhetlen becsü rubinokat vitt is haza, az mégis szükségtől félt, s egy napon igy szóla hozzája: „Oh édes fiam, ha tovább is igy élünk, nemsokára koldusbotra jutunk.“ – „Ne aggódjál ezen anyám,“ felele ő, „gazdagságunk forrása még nem apad el. Ha láttad volna mindazon kincseket, melyeket a nemes lelkü Padmanába nekem szánt, nem táplálnád ezen hiu félelmet. Legközelebb, ha megint a kuthoz visz, egy marok fekete földet hozok, mely téged sok időre meg fog nyugtatni.“

„Rakodjál inkább aranynyal s rubinnal,“ szóla ismét a mostoha, „azt jobb szeretem, mint a világ minden földeit.“ De Hasszán, ezt veté hozzá, „most jut eszembe, ha Padmanába neked akarja mindezen kincseket adni, miért nem tanit meg a szükséges imádságokra, hogy azon helyre leszállhass, melyen találtatnak. Ha hirtelen meghalna, minden reményeink semmivé lennének. Egyébiránt azt sem tudjuk, nem unja-e meg a nálunk lakást. Talán már készülőben is van bennünket elhagyni s mással közleni gazdagságait. A mi engem illet, édes gyerekem, én ugy vélekedem, kérdd Padmanábát esdekelve, tanitson meg azon imádságokra; s ha egyszer tudod, öljük meg, hogy másnak a kut titkát fel ne fedezze.“

Az ifju Fikai elborzadott e beszédre. „Oh anyám,“ kiálta ő, „mire mersz felszólitani? Hogy vagy képes ily fekete cselt koholni? a Brachmán szeret bennünket; elhalmoz jótéteivel, kincseket igér nekem, melyek képesek lennének a föld legnagyobb uralkodójának kincsszomját is lecsillapitani, s mindezen jóságának jutalmául életét akarod elvenni! Nem, ha ismét előbbi állapotomra kellene is térnem s egész éltemben Fikaát árulnom, nem nyujthatom kezemet ezen férfi halálára, kinek annyi köteleztetéssel tartozom.“ – „Igen jó érzelmeid vannak fiam,“ felele a mostoha, „de az embernek önhasznát is kérdésbe kell venni. A szerencse alkalmat nyujt, hogy örökre meggazdagodjunk, azért is ne szalaszszuk azt el. Atyád, ki tapasztaltabb náladnál, javalja szándékomat, s neked el kell azt fogadnod.“

Hasszán tovább is nagy iszonyodást mutatott ezen kegyetlen szándékbani részvételtől; mégis mivel ifju vala és könnyelmü, s mostohája oly sokat beszélt neki, elég gyarló vala rá állani. „Jól van!“ mondá, „elmegyek Padmanábához, s rá birom, hogy az imádságokra tanitson meg.“

Valóban, nyomon hozzá is mene, s oly esengve könyörge neki, tanitaná meg mindenre, mit kellessék cselekedni a földalatti boltozatba juthatás végett, hogy a Brachmán, ki ez ifjut felettébb szerette, semmit sem tagadhata meg tőle. Felirt minden imádságot egy papirosra, s pontosan megjegyzé a helyet, hol kelljen azt elmondani, minden egyéb bűvös körülményekkel együtt, s ugy azután az ifjunak adá.

Mihelyt ez az imádságokat tudta, tudósitá róla atyját s mostoháját, kik egy napot rendelének, melyen mindhárman a kincshez fognak menni. „Haza érkeztünkkel,“ mondá a mostoha, „megöljük Padmanábát.“

A nap eljöve, s elhagyák a házat anélkül, hogy a Brachmánnak megmondanák, hová mennének. Utjokat a düledezett épület felé vevék. Mihelyt odaérének, kivoná Hasszán a papirost zsebéből, melyre az első imádság vala irva; alig veté azt a kutba, s a viz azonnal elenyészék. Lemenének a lépcsőn egész a réz-ajtóig. Az ifju egy másik imádsággal illeté az aczél-lakatot, mely tüstént megnyilék, s ők fellökék az ajtót. A szerecsen ismét egyenesen állott s a fehér márványt hajitani készülőleg, néminemü rémülést okoza a Fikaá-árusnak s feleségének; de Hasszán hirtelen elmondá a harmadik imádságot, ráfuvala s a szerecsen földre esék. Egy szóval a boltozaton által a kristályegyházas udvarba mennek; az ifju kényszeriti a sárkányokat lyukaikba bujni. Erre a második udvarba lépnek; a teremen keresztül mennek, s végre azon szobába jutnak, hol a rubinok, az arany, az ezüstkorsó s a fekete föld van.

A mostoha kevéssé ügyelt az aegyptusi király koporsójára, s nem fordita időt annak tanulságos felirásának az aranylapról olvasására. Még kevésbbé méltatá csak egy pillanatra is a csoport fekete földet, melyet neki mostoha fia annyira magasztalt. Sováran a rubinoknak esék, s annyit felszede belőlök, hogy alig birhatá. Férje aranynyal rakodék meg, Hasszán pedig megelégedett két marok fekete földet tenni zsebébe, oly szándékkal, hogy hazaérkeztekor tapasztalatokat tegyen vele.

Erre mindhárman elhagyák az aegyptusi király szobáját. Terhesen a kincsek sulyától, melyeket vonszoltak, vigan menének az első udvaron keresztül, midőn hirtelen három rettenetes szörnyeteg megjelenék, s egyenest nekik tarta. A Fikaá-árus s felesége halálos rémüléstől meghatva, Hasszánhoz futamának, ki nem kevésbbé vala megijedve, minthogy nem volt imádsága ezen szörnyetegek elüzésére. „Hah, hálátlan gonosz mostoha!“ kiálta ő, „te vagy veszedelmünk oka, Padmanába kétségkivül tudja, hogy ide jöttünk; talán tudománya által azt is felfedezte, hogy halálát végeztük; s hogy hálátlanságunkért megbüntessen, azért küldi e szörnyeket, hogy bennünket elnyeljenek.“

Alig végzé e szavakat, midőn hallák a légben Brachmán szózatát, ki ezt kiáltá nekik: „Ti mindhárman nyomorultak s barátságomra méltatlanok vagytok; megfosztottatok volna életemtől, ha Visnu a nagy isten gonosz szándéktok felől nem értesit vala. Tapasztaljátok igaz boszumat: te asszony, mivel a cselt koholád meggyilkoltatásomra; s ti más ketten, minthogy oly gyarlók valátok, egy asszony tanácsát követni, kinek gonoszságát utálnotok kelle vala.“

E szavak után nem hallék többé a szózat, s a három szörnyeteg a szerencsétlen Hasszánt, atyjával és vétkes mostohájával együtt izekre szaggatá.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

„E történet arra tanit uram,“ ezt veté hozzá a vezér, hogy ne hallgass a királynéra, ki arra késztet, hogy Nurgehánt ölesd meg; mert ha ártatlan, az ég téged, mint a szultánné büntársát fog megbüntetni, épen ugy, mint Padmanába Hasszánt és atyját megbünteté, holott nem tettek semmit is, egyéb hogy a mostoha gonosz akaratjának engedének.“

A persa császár megilletődött ezen történet elbeszélésén, s igy szóla: „Fiam, ne haljon meg előbb, mintsem vétkének nyilvánságos bizonyságait látandom.“

Szindbád ekkor ismét vadászatra mene magát mulatni; s este midőn megtére, igy szóla hozzá a szultánné: „Tehát megint időt halasztottál Nurgehánnak?“ – „Édes feleségem,“ felele a király, „minekelőtte megöletem, bizonyos akarok lenni, hogy megérdemli a halált.“ – „Jól van uram,“ folytatá a fejedelemné, „ha szavaimnak nem akarsz hitelt adni, ha gyanusnak tetszik előtted tanuságom, higyj fiad hallgatásának s tanitója megszökésének. Miért távozott el Abumasár az udvarból? kétségkivül felfödözte a herczeg szenvedelmét s gonosz indulatát, s félt, hogy neki fogják vétkül tulajdonitni, hogy a herczeget ily roszul nevelé. Mi más bizonyságot kivánhatsz egy titkon elkövetett vétek felől? Ha valamely gonosztevő ellen nem állnak fel tanuk, elkerülje-e azért az igazság büntetését? Nem, uram, tanuk nem létében jelenségekre, sőt csupa gyanura is meg kell azt itélni. Akkor a jelenségek bizonyságok gyanánt szolgálnak. Erről akarlak meggyőzni, ha megengeded Aksid szultán történetét elbeszélnem.“ – „Kész vagyok meghallgatni asszonyomat,“ mondá a király.

S az nyomban ekképen beszéle:

Aksid szultán története.

Midőn Aksid, aegyptusi szultán elérte volna az öregség véghatárát, s élte utolsó napját megközeliteni érezné, összehivá három fiát, s igy szóla hozzájok: „Édes gyermekeim, én müveimmel nemsokára megjelenek az isten birószéke előtt; de parancsolom nektek, tartsátok meg temetésemet előbb, hogysem a halál angyala fejemet a vánkosra teritené, akarom látni, mi módon fogjátok azt elrendelni, ha meghalok. Elégitsétek ki ujságvágyamat, s parancsoljátok nevemben minden vezéreimnek, hijanak meg sietséggel minden kánokat, a szomszédos és adózó királyokkal egyetemben, hogy ezen ünnepre megjelenjenek.

A három herczeg ezen beszéden elkezde sirni, de mégis készültek király atyjok parancsának engedelmeskedni.

A vezérek nem késtek minden szükséges parancsokat osztani e gyászünnepre, melynek napja meghatároztatott. A beyek is megtették a tőlök kivánt rendeléseket, ugy hogy minden készen vala, midőn az a nap megjelenék.

A palota gyász-szőnyegekkel vala beaggatva. Az előtte levő piaczon a testőrség, mely ötvenezer emberből álla, harczrendben állittatott fel, s arany erszényekben oszták közöttök a zsoldot. Erre minden beyek a szultán szobájába lépének, ki ágyán fekvék; felfogák s a királyszékre emelék, melynek előtte négy vezér helyeze egy koporsót pompás mennyezet alá, melyet négy királyfi tarta. Most kezde hat bey, mindenünnen a palotából szedett földet, mindenféle szinü számtalan darabocska tafotával elegyesleg kiszórni. S ugy jövének a szultán három fiai, s a koporsót temérdek sok drága kövekkel ékesiték s rá tevék Aksid koronáját, mely nagy gyémántokkal vakitólag ragyogott.

Ezután négy nagy kán, azaz négy határtalan tatár fejedelem megfogá a koporsónak egy-egy lábát, s azt karjaikkal gyámolák. A seichek vagy tudósok és dervisek a koporsó előtt menének és zsoltárt éneklének. A szahidok vagy remeték követék őket, s egy közülök kancza-tevén ülve, vivé nagy tisztelettel a koránt. A királyfiak, nagykánok és fiaik a koporsó oldala mellett mentek; s közvetlenül utána következék kétszáz tamburinverő, kik irgalmatlanul vervén tamburinjaikat, verseket éneklének a király dicséretére; majd hirtelen félbeszakasztván éneklésöket, mindnyájan egyszerre tele torokkal kiáltának: „Oh kegyetlen végzet! Oh boldogtalan nap! A király, a királyok legigazbika, az országok hóditója, az ellenség kiirtója, feleinek táplálója, meghala!“ Ezen orditás után feketére festett mondolát szórtak tele marokkal a koporsóra.

Ezen tamburinverők után megjelent ötven vezér hosszu fekete s kék gyászruhában; ezek után jövének a beyek; mindnyájan törött ijat vivén kezökben. Utánok következett tizezer ló arany-nyergekkel s kantárokkal és vágott farkkal, kék zsákba öltözött tizezer fekete rabszolgától vezettetvén. Végre a gyászsereget a hárem leánykái zárák be, kékre s feketére mázolt ábrázattal s elszórt hajjal, s iszonyatos sikoltást s üvöltést tőnek.

E látványra Aksid egy nagyot sohajtott, s mondá: „Halálom előtt láttam temetési pompámat.“

Ezután parancsolá, hogy segéljék le a királyszékről, s midőn lenn vala, felkapa egy marok földet abból, melyet a beyek szórtak el, megdörgölé vele fejét s szakállát, s szóla: „Fedje föld az olyan embert, mint én vagyok, ki ily hosszu uralkodás alatt semmit sem mivelt, mit az utóvilág emlékében megtarthasson.“

Erre vezéreihez fordulá s mondá: „Intézeteket fogok szerezni; irjátok.“ A nagyvezér iráshoz készüle, s a szultán következő szavakat ada tollába: „Először, egymillió kétszázhuszezer aspert[8] rendelek egy kórház épitésére a nagy kosztól meglepetett muzulmánok számára. Másodszor, ugyanannyit adok egy udvar épitésére, melyben az ijászás s tekézés tanittassék. Harmadszor, parancsolom egy uj karavanszeraj[9] felállitását, melyben fekete rabnők tartassanak a fejér utazók szolgálatjára, s ezen czélra mindennap ötszáz dinár[10] fordittassék kincstáramból. Negyedszer és utoljára parancsolom, olyatén fürdők épitését, melyekbe az elvert feleségek vonulhassanak, mig egy hullát[11], vagy köz férjet találnak, s erre hagyok kilenczszázezer aspert.

Midőn ezen kegyes és jótékony intézeteket elvégezte, előhozatá a korán könyveit, s felolvastatá; az olvasónak ezer dinárt ajándékoza, és ötszázat minden száhidnak s dervisnek; a vakok és sánták is fejenkint százat kaptak.

Ekkor ellakták a tort is. Az étkek mind aranyedényekben adattak fel, s mindennek, ki megkináltaték velök, ez mondatott: „az edény is számotokra van, szabad azt elvinnetek.“

A lakoma után Aksid még palotája minden rabnőit szabadon bocsátá.

Ilyen volt az ünnep, melyet a szultán tartata, s melyet már más nap ismétleni kelle. Mert még az nap megbetegüle. Lefekvék, s minthogy utolsó pillanatát látá közeliteni, magához hivatá gyermekeit a három herczeget, s igy szóla hozzájok: „Oh édes fiaim, kamrám egyik szögletében, a bemeneteltől balra, egy szekrénykét rejtettem el, melyben a világ legszebb drága kövei foglaltatnak; parancsolom, hogy egyenlően oszszátok el közöttetek, ha meghalok s temetésemnek a tartozott tisztességet megadtátok.“

A király meghala. De a legifjabbik fiu alig várhatván, hogy a szekrénykét, melyről hallott, láthassa, azonnal egyedül a kamarába mene, megtalálá, s a drága kövek szépségétől annyira elbájoltatott, hogy eltökélé azokat magának tartani s eltagadni, hogy megtalálá.

Az atyának temetése után a két másik herczeg is ugyanazon ujság vágytól ingereltetvén, mint öcscsök, hasonlókép a kamrába menének. Nemcsak a bemeneteltől balra eső szegletben keresgéltek, hanem mindenütt, s igen csodálkozának, hogy minden keresésök sikeretlen, midőn a harmadik herczeg odaére. „Hát bátyáim,“ kérdé őket, „szépek-e a drága kövek?“ – „Jobban tudod mint mi,“ felele az idősbik, „nagyon kellene csodálkoznom, ha nem te oroztad volna el őket.“ – „Ah, valóban“ szóla a legifjabbik, „gyönyörü mesét beszélsz előttem, magad vetted el, s engem vádolsz vele.“

„Halljátok testvéreim,“ szóla közbe a középső herczeg, „mindenesetre közülünk kellett azt valamelyiknek elorozni, minthogy kivülünk senkinek sincs szabadsága ezen kamarába lépni. Ha akartok engedni szavamnak, hivassuk el a kádit, ki a legeszesb s legnagyobb belátásu embernek tartatik Nagy-Kahiróban; ő ki fog bennünket kémleni, s talán a tolvajt is kinyomozza.

A két másik herczeg rá állának s a kádit elhivaták. Ez, minekutána megértette volna, miről van a kérdés, igy szóla hozzájok: „Uraim, herczegeim, minekelőtte megmondanám ki lopta el hármatok közül a drága köveket, kérlek, hallgassátok figyelemmel a történetet, melyet beszélni fogok.“…