Part 34

Nureddin, ki az előbb sokkal nevezetesebbet is tett kedvéért, noha csak halásznak tartotta, ezen örömet is szivesen megtette neki. Elbeszélte tehát egész történetét, elejétől fogva, miképen vette meg atyja a vezér a szép perzsa nőt a balsorai király számára, és semmit sem hallgata el mind abból a mit cselekedett, s a mi rajta történt egész addig, mig vele Bagdádba ért s egész a jelenvaló pillantatig.

A mint Nurreddin elvégezte, kérdezé a chalyf: „S hova akarsz most menni?“ – „Hova akarok menni? – felele ő, – a hova isten vezet.“ – „Ha tanácsomat akarod követni, – folytatá a chalyf, – nem menj tovább: sőt inkább térj vissza Balsorába. Majd küldök én tőled egy két sort a balsorai királynak; meglátod, hogy jól fog fogadni, mihelyt elolvassa, és senki sem fog csak egy szóval is bántani.“

„Kerim, – viszonzá Nureddin, – igen furcsán hangzik, a mit mondasz: ki hallotta valaha, hogy egy halász, mint te, egy királylyal levelezzen.“ – „Azon ne csodálkozzál, – felele a chalyf, – együtt jártunk iskolába, s mindig a legjobb barátok voltunk. A szerencse ugyan nem volt egyaránt kedvező hozzánk; őtet királylyá s engem halászszá tett: de ezen egyenletlenség nem kisebbitette barátságunkat. Ő minden módon iparkodott engem ezen sorsból fölemelni: de én mindenkor megelégeltem azon figyelmet, melylyel, minden kérésem teljesitésében, viseltetett irántam, barátaim hasznára forditani. Azért csak hagyd reám, majd meglátod a foganatját.“

Nureddin megnyugodott a chalyf tanácsán. Mivel a teremben az iráshoz minden szükséges készület megvala, a chalyf a balsorai királyhoz következő levelet irá, fölébe a papiros legszélére igen apró betükkel következő jelszavakat irván: „A legirgalmasabb isten nevében.“ Azt jelentvén ez által, hogy okvetetlen engedelmességet kiván.

Harun Arresyd chalyf levele a balsorai királyhoz.

„Harun Arresyd, Mahdi fia, küldi e levelet öcscsének Muhammednek.

Mihelyt Nureddin, Chákán vezér fia, e levél vivője, ezt neked által fogta adni, s te elolvastad, tedd le azonnal a királyi palástot, ruházd föl őt vele, s engedd neki helyedet. Isten velünk.“

A chalyf összehajtá s bepöcsétlé a levelet, s nem mondván meg Nureddinnek annak tartalmát, igy szóla hozzá: „Vedd s indulj meg haladék nélkül, eredj azon hajóra, mely nem sokára el fog indulni, valamint ilyen tájban minden nap szokott egy elmenni; majd alhatol a hajón.“

Nureddin fogá a levelet, s elutazék azon csekély pénzzel, mely akkor nála vala, midőn Szandzsiár neki adá erszényét.

A szép perzsa nő vigasztalatlan volt elutazásán, a szofának egyik szögletébe borult, s elázott könyeiben.

Alig hagyá el Nureddin a termet, midőn Seich Ibrahim, ki eddig mindent, a mi történt, hallgatással szemlélt, rátekinte a chalyfra, kit még most is Kerim halásznak vélt s igy szóla hozzá: „Hallod-e Kerim, te ide jöttél s két halat hoztál, mely legfölebb is csak husz réz pénzt érhetett, s azért egy erszényt és egy rabnőt kaptál ajándékban: mind meg akarod azt magadnak tartani? Én megmondom neked, az engem illető fele részben a rábnőt kivánom. A mi az erszényt illeti, mutasd csak, mi van benne: ha ezüst pénz, ugy nem bánom, megtarthasz belőle egy darabot; de ha arany, ugy mind elveszem, s néhány rézpénzt adok neked, a mi a zsacskómban van.“

A chalyf, minekelőtte a megkészitett halakat a terembe fölvitte, megparancsolá a nagyvezérnek, hogy menjen sietve a palotába, s négy komornokot és számára egy öltözetet hozzon magával, és avval várakozzék a terem másik oldalánál, mig a chalyf egyik ablakból tenyerével tapsolni fogna. A nagyvezér teljesité e parancsot, s Mezrurral s a négy komornokkal várta a rendelt helyen a mondott jeladást.

A chalyf, még mindig a halász-öltözetben, bátran felele Seich Ibrahimnak: „Seich Ibrahim, nem tudom mi van az erszényben: de legyen arany vagy ezüst, szivesen megosztom veled; hanem a mi a rabnőt illeti, azt magamnak tartom. Ha avval, a mit igérek, meg nem elégszel, semmit sem kapsz.“

Seich Ibrahim méregre lobbanván e szemtelenségen, a minek tekinté magához képest egy halásznak ezen beszédét, foga egyet az asztalon levő porczelán edények közül, s a chalyf feje felé hajitá. A chalyf könnyen kikerülte a bortól részegült ember hajitását; az edény a falnak röpült s ezer darabokra zuzott.

Seich Ibrahim ezen elhibázásán még inkább megboszonkodván, fölveszi az asztalon lévő világot, fölkel tántorogva s lemegy egy titkos grádicson, hogy botot hozzon.

A chalyf használá ezen időt s kitapsola az ablakon. A nagy vezér, Mezrur és a négy komornok tüstént nála termettek, az utóbbiak levetkezteték a halászruhából s reá adák a hozott öltözetet. Még nem voltak egészen készen s a chalyf körül foglalatoskodtak, ki a teremben számára lévő thrónusra ült volt, midőn Seich Ibrahim pénzvágyától lelkesittetve, kezében egy nagy bottal, belépett, melylyel a vélt halászt meg akarta mángolni. De a helyett csak ruháját látta a terem közepén heverni, s a chalyfot thrónusán ülve a nagyvezérrel, és Mezrurral oldala mellett. Megütközött e látványra s nem tudta ébren van-e, vagy álmodik.

A chalyf mosolygott bámulásán, és kérdé: „Seich Ibrahim, mit akasz? Mit keressz?“

Seich Ibrahim, ki már most nem kétlé, hogy valóban a chalyf legyen, azonnal lábaihoz borula, arczulatjával s hosszu szakállával a földet sepervén s kiálta: „Igazhitüek uralkodója, nyomorult rabszolgád megbántott; könyörög kegyelmedért, s ezerszer bocsánatot kér.“

Mivel a komornokok a chalyfot ekkorra egészen felöltözteték, leszálla thrónusáról és monda neki: „Kelj föl, megbocsátok.“

A chalyf ezután a szép perzsa nőhöz fordula, ki azonnal megszünteté fájdalmát, mihelyt megértette, hogy e kert és terem ezen fejedelemé, és nem Seich Ibrahimé, a mint az állitotta, és hogy ez maga volt az ki halászruhába öltözködött. „Szép perzsa nő, – szóla hozzá, – kelj föl és kövess. Abból, a mit most láttál, tudni fogod ki vagyok, és hogy nem illenék rangomhoz azon ajándékot, melyet Nureddin személyeddel hasonlithatlan nagy lelküséggel tett, elfogadnom. Azért küldém őt Balsorába, hogy ott király legyen, s téged is mint királynét oda foglak küldeni, mihelyt beiktatására a szükséges rendelések meg lesznek téve. Azonban palotámban fogok számodra lakást rendelni, hol méltóságodhoz illőleg fognak veled bánni.“

E beszéd megnyugtatá s megvigasztalá a szép perzsa nőt, ily fájdalmas veszteségen; és szomoruságáért teljes pótlékot nyert azon örömben, megértvén, hogy Nureddin, kit szenvedélyesen szeretett, ily nagy méltóságra emeltetett.

A chalyf teljesité neki tett igéretét, sőt hitvesének Szobeidének is ajánlotta, minekutána tudtára adta volna azon nagy tiszteletet, melylyel viseltetik Nureddinhez.

Nureddin visszatérése Balsorába, szerencsésebb s néhány nappal korább volt, mint javára kivánatos lett volna. Megérkeztekor sem barátait, sem rokonait nem látogatta, hanem egyenesen a király palotájához mene, ki épen köz-kihallgatást tartott. Keresztül tolakodott a sokaságon, a levelet kezében fölemelvén. Helyet adtak neki, s oda nyujtá.

A király elvevé, fölbontá s elsápadt olvasásakor. Háromszor megcsókolta, s már teljesiteni készüle a chalyf parancsát, midőn még is meggondolá magát s megmutatá a levelet Saouy vezérnek, Nureddin engesztelhetlen ellenségének.

Saouy, ki Nureddint mindjárt megismerte s nagyon töprenkedett rajta, valljon miért jöhetett, nem kevésbbé csodálkozott a királynál a chalyf parancsán, melyet a levél foglala. Minthogy ő szintúgy károsodva volt általa, mindjárt módot talált ki, hogy azt sikeretlenné tegye. Ugy tett, mintha nem olvasta volna még el jól s oldalt fordult egy kevéssé, mintha jobb világosságot keresne, hogy ujra elolvassa; s a nélkül, hogy valaki észrevette volna és a levélen, ha csak igen közelről nem nézte az ember, meg lehetett volna látni, hirtelen leszakasztá főlülről, a jegyszót, mely által a chalyf azt jelenté, hogy okvetetlen engedelmességet kiván; szájába dugá, s lenyelé.

E gonosz tett után Saouy megint a királyhoz fordula, visszaadá neki a levelet, és kérdé halkan: „Hát uram, mit akar tenni felséged?“ – „A mit a chalyf parancsolt“ – felele a király. – „Jól vigyázz, – monda a ravasz vezér; – igaz, hogy ez a chalyf kézirása, de a jegyszó hibázik róla.“

A király ugyan észrevette azt, de azt vélte, most már nem látván, hogy a zavarodásban, melyben vala, csak ugy rémlett előtte.

„Uram, – folytatá a vezér, – nem kételkedhetel rajta, hogy a chalyf e levelet Nureddinek, felséged ellen s ellenem tett panaszaira, csak azért adta, hogy tőle megszabadulhasson; de korán sem akarta, hogy azt, a mi benne foglaltatik, teljesitsd. Ezenfölül meg kell fontolni azt is, hogy nem küldött különös követet ezen parancsolattal, a mi nélkül pedig foganatlan. Egy királyt, mint te vagy, nem szokás e szertartás nélkül letenni; hiszen más akárki is szintúgy jöhetne ily állevéllel, mint Nureddin; az még soha sem történt. Uram, felséged ebben bizhatik szavamhoz, s én minden rosz következéseket, melyek ebből származhatnának, magamra veszek.“

Muhammed király rá hagyá magát beszélni, s Nureddint Saouy vezér kényére bizá, ki őt fegyveres kézzel kiséré házához. Oda érvén megbotoztatta, s félholtan a fogházba vitetvén, a lemélyebb és setétebb lyukba vettette, megparancsolván a tömlöcztartónak, hogy kenyérnél és viznél egyebet ne adjon neki.

Midőn Nureddin, ki egészen össze volt törve, föleszméle, keserves jajgatásra fakadt, és sirt szerencsétlen sorsán. „Ah halász, – monda, – beh megcsaltál engem, s beh hivékeny voltam én! Várhattam-e ily kegyetlen bánást tőled, minekutána veled annyi jót tettem! De az isten áldjon meg: nem hihetem, hogy szándékod rosz lett volna, s türelmes leszek szenvedésim végeztéig.“

A boldogtalan Nureddin tiz egész napig maradt ez állapotban, és Saouy vezér nem feledkezett el róla. Noha föltevé is, hogy őt csufosan foszsza meg életétől, még sem bátorkodott azt maga fejétől tenni. Veszedelmes szándékának végrehajtására megterhelé több rabszolgáit ajándékokkal, s velök együtt a királyhoz mene. „Uram, szóla hozzá fekete gonosz lelküséggel, az uj király kéreti felségedet, fogadja királyszékre lépésével szivesen ez ajándékokat.“

Érté a király, mit akart mondani Saouy: „Hogyhogy! – felele ő, – hát él még az élhetetlen? Azt hittem, hogy megöletted.“ – „Uram, – felele Saouy, – nem áll hatalmamban valakinek életét elvétetni; az felségedet illeti.“ – „Eredj, – viszonza a király, – s vágasd el a fejét, teljes hatalmat adok neked reá.“

„Uram, – monda erre Saouy, – véghetetlenül lekötelez felséged azon igazsággal, melyet méltóztatik nekem szolgáltatni. De mivel Nureddin engem oly nyilván gyalázott meg, a mint tudod, azon kegyelmet kérem, hogy elvesztése is a palota előtt történjék, s hogy azt a hirnökök a város minden részeiben kihirdessék, hogy minden ember tudhassa, hogy a rajtam elkövetett sérelem teljesen megboszultatik.“

A király megadá kérését, s a hirnökök teljesiték kötelességöket, s az egész városon közönséges gyászt terjesztének el. Atyja erényeinek még fris emlékezete miatt, mindenütt boszankodva értették, hogy fia oly gyalázatosan fog elvesztetni, Saouy nagyvezér sürgetésére és gonoszsága miatt.

Saouy maga ment a fogházba, husz rabszolgáitól, kegyetlensége végrehajtóitól, kisérve. Elébe vezeték Nureddint s azt egy nyergetlen rosz lóra ülteté.

Midőn Nureddin ellensége kezeibe látá magát adva, monda neki: „Te most örvendesz s visszaélsz hatalmaddal, de én bizom egyik könyvünk következő szavaiban: „Te igaztalanul itélsz, s rövid időn magad itéltetel meg.“

Saouy vezér, ki magában valóban örvendezett, felele: „Hát te szemtelen, még bátorkodol engem szidalmazni! Eredj, megbocsátom; nem bánom, bármi történjék is, ha egyszer egész Balsora láttára fejedet elvágattam. Azt is kell tudnod, a mit egy másik könyvünk mond: „Mit árt ellenséged halála után való napon meghalnod?“

Ez a gyülölségében és boszujában engesztelhetlen miniszter, körülvéve egy részétől fegyveres rabszolgáinak, a többiek által Nureddint maga előtt vezettette, s utját a palotának vevé. A nép már reá akart rohanni, s bizonyosan megkövezte volna, csak lett volna, ki elkezdje. Midőn a palota előtt való piaczra, a király szobájával általellenben vitte, ott a hóhér kezében hagyá, s a királyhoz mene, ki már az ablaknál állott, hogy szemeit a készülő véres látványon legeltesse.

A király őreinek s Saouy vezér rabszolgáinak, kik nagy kört vontak Nureddin körül, sok bajokba került a népet visszatartóztatni, mely noha foganatlanul, de minden módon iparkodott azon keresztültörni, s őtet megszabaditani.

A hóhér közelite hozzá és monda: „Uram, kérlek bocsásd meg nekem halálodat, én csak rabszolga vagyok, s meg nem menekedhetem kötelességemtől; ha még kivánsz valamit, légy oly jó, készitsd el magadat; a király mindjárt parancsolni fogja, hogy a csapást megtegyem.“

Ekkor a boldogtalan Nureddin, fejét jobbra balra forgatván, monda: „Hát egy szánakozó ember sem akarná megtenni e rettenetes pillantatban kedvemért, hogy egy ital vizet nyujtson, szomjuságom eloltására?“

Azonnal hoztak egy edény vizet, melyet kézről kézre adtak neki.

Saouy vezér, ki észrevevé e késedelmet, kiálta a hóhérnak, a királyi szoba ablakából: „Mit késel, vágj hozzá…“

Ezen kegyetlen és emberietlen szavakra, az egész piacz csupa átoktól hangzék a vezérre, s a tekintetét féltő király rosz néven vevé e merészséget jelenlétében, s kijelenté, szólván, hogy még várakozzanak.

Más oka is volt még reá: az tudniillik, hogy szemeit ugyanakkor egy nagy utczára vetvén, mely átalellenében, a nagypiaczra szolgált, annak közepette egy csoport lovagot láta megeresztett kantárral feléje nyargalni. „Vezér, – szóla tüstént Saouyhoz, – mit jelent ez? Nézz ide.“

Saouy, ki mindjárt sejtette, hogy mi lehet, sürgeté a királyt, hogy adjon jelt a hóhérnak. „Nem, – felele a király, – előbb akarom tudni, kik azon lovagok.“

Dzsafár nagyvezér volt kiséretével, ki maga jött a bagdádi Chalyf nevében.

Annak megértésére, miért jött e miniszter Balsorába, meg kell jegyezni, hogy Nureddin elutazása után a chalyf levelével, ennek más napon s több napokon is nem jutott eszébe, különös követet küldeni azon hirdetménynyel, melyről a szép perzsa nőnek szólott volt.

Épen a nők belső palotájában vala, midőn egy ajtó előtt elmentében igen szép szózatot halla; megállapodék s alig hallott egynehány szót, melyek az elválás fájdalmát fejezék ki, kérde egyet az őt követő heréltek közül, ki az a hölgy, ki azon szobában lakik. Az inas azt felelé, hogy azon ifju urnak rabnője, kit Balsorába küldött, hogy Muhammed helyett király legyen.

„Ah szegény Nureddin, Chákán fia! – szóla tüstént a chalyf, – egészen elfelejtettelek! – Siess, – ezt veté hozzá, – s küldd ide tüstént Dzsafárt.“

A miniszter megjelenék, s a chalyf igy szóla hozzá: „Dzsafár, elfelejtettem a hirdetményt elküldeni, hogy Nureddin balsorai királynak ismertessék meg. Már nincs idő annak elkészittetésére; vigy magaddal lovasokat és siess Balsorába. Ha Nureddin nincs életben, és megöletett, akasztasd föl Saouy vezért; ha pedig még meg nem halt, vezesd hozzám a királylyal és vezérrel együtt.“

Dzsafár nagyvezér csak addig késett, mig lóra ülhetett, s azonnal elutazott egy sereg házi cselédeivel. Igy jelent meg ezen kisérettel a mondott időben, Balsorában.

Mihelyt a piaczra ért, mindnyájan hátrálának s utat adtak neki, fennszóval kérvén kegyelmet Nureddinnek, s igy a palota grádicsáig mene, a hol leszálla.

A balsorai király, ki megismeré a chalyf első miniszterét, elejébe mene, s szobája ajtajánál fogadá.

A nagyvezér azonnal kérdé, él-e még Nureddin, s parancsolá, ha még életben van, vigyék hozzá.

A mint az nemsokára előtte megkötözve megjelenék, eloldoztatá és szabadon ereszté. Ellenben parancsolá, hogy Saouy vezért fogják meg, s ugyanazon kötelekkel kötözzék meg.

Dzsafár nagyvezér csak egy éjszaka maradt Balsorában; másnap reggel már megint visszautazott, s a parancsolat szerint Saouyt, a balsorai királyt és Nureddint magával vivé.

Midőn Bagdádba ére, elébe vezeté őket a chalyfnak, s számot adván utjáról, s különösen azon állapotról, melyben Nureddint találta, és azon bánásról, melyet az Saouy vezér tanácsa és gyülölsége által szenvedett, parancsolá a chalyf Nureddinnek, hogy maga vágja el Saouy vezér fejét.

De Nureddin felele: „Igazhitüek uralkodója, bármennyi roszat tett is velem, s iparkodott már boldogult atyámmal is tenni e gonosz, mégis a legelvetemedettebb embernek tartanám magamat, ha kezeimet az ő vérével bemocskoltam volna.“

A chalyf megdicséré e nemes sziveért, s ugyanazon itéletet hóhér keze által hajtatá végre.

A chalyf Nureddint megint vissza akarta küldeni Balsorába, hogy ottan uralkodjék; de Nureddin könyörgött, hogy mentse föl attól, elébe terjesztvén: „Igaz hitüek uralkodója, Balsora városa, azután, a mi benne rajtam történt, mindig oly utálatot fogna bennem támasztani, hogy a legmélyebb alázattal bátorkodom esedezni fölségednek, méltóztassék megengedni, hogy megtarthassam eskümet, melyet tettem, hogy soha többé oda menni nem fogok. Legnagyobb dicsőségemet találnám benne, szolgálataimat felséged személyének szentelhetni, ha méltóztatnék nekem e kegyelmet megadni.“

A chalyf tehát legbiztosabb udvarnokai számába fogadá, visszaadá neki a szép perzsa nőt, s annyi jóval tetézé, hogy együtt egész holtukig oly boldogságban éltek, a milyent csak kivánhattak.

A mi a balsorai királyt illeti, megeléglé a chalyf, lelkére kötni, mily szemesnek kell lennie a vezérek választásában, s visszaküldé országába.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Szeyn Alaznám herczeg és a szellemek királya története.

Egy balsorai király nagy kincscsel birt, s jobbágyai nagyon szerették; de nem voltak gyermekei s ezen nagyon busult. Azonban nevezetes ajándékok által reá birta országa minden szent férfiait, hogy az égtől számára fiat kérjenek, s könyörgéseik nem voltak foganatlanok. A királyné teherbe esék s szerencsésen szült egy fiut, kit Szeyn Alaznámnak: azaz képszobrok diszének neveztek.

A király országa minden csillagjósait egybegyűjteté s parancsolá nekik, hogy a gyermeknek jövendőjét mondják meg a csillagokból. Fölfedezték szemléleteik által, hogy sokáig fog élni és bátor lesz, de szüksége is lehet a bátorságra, azon szerencsétlenség erős lélekkel viselésére, mely őt fenyegeti.

A király nem ijedt meg e jóslaton. „Fiamon nem lehet sajnálkoznom, – igy szóla, – mivel bátor lesz: javokra válik a herczegeknek, ha szerencsétlenséget tapasztalnak; viszontagságok tisztitják meg erényöket, s ezáltal tanulnak meg jobban országolni.“

Megjutalmazá a csillagjósokat s haza küldé. Fiát minden kigondolható gonddal neveltette. Tanitókat rendele melléje, mihelyt az oktatásra fogékony kort ért. Egyszóval, föltevé magában, hogy belőle tökéletes fejedelmet teszen, midőn hirtelen oly nyavalyába esett ezen jó király, melyet orvosai nem tudtak meggyógyitani.

Halálos ágyában magához hivatá fiát s ajánlá neki több oktatásai között, arra törekedni, hogy népe inkább szeresse, mint féljen tőle; a hizelkedőket meg ne hallgassa; s szintoly lassu legyen a jutalmazásban, mint a büntetésben, mivel gyakran megtörténik, hogy a királyok az álszintől elcsábitva gonoszokat tetéznek jótéteikkel, s az ártatlanságot elnyomják.

Mihelyt a király lelkét kiadá, Szeyn herczeg gyászba öltözék s hét napig viselte azt. A nyolczadikon fölüle a thrónusra, levevé a kincstárról atyja pecsétét, s a magáét üté reá s elkezdé az uralkodás édeit izlelni. Azon gyönyörüségnek, hogy előtte minden udvarnokok meghajlottak, s csupán arról gondolkodtak, hogy előtte engedelmességöket s buzgóságukat kijelentsék, egyszóval, a határtalan uralkodói hatalomnak igen nagy ingere volt reá nézve. Csupán jobbágyai kötelességeiről gondolkodott s nem arról, a mivel ő tartozott irántuk, s az országlással nem sokat törődött. Mindennemü feslettségekbe merült fiatal korhelyekkel, kiket az ország legfőbb méltóságaira emelt. Természettől adakozó lévén, most zabolátlan volt a tékozlásban, s hölgyei és kegyenczei kincstárát lassankint kiüritették.

Anyja, a királyné még élt. Ez egy bölcs és értelmes fejedelemné vala s többször, de hiába igyekezett gátot vetni fia, a király sebes áradatu tékozlásainak s feslettségeinek, elébe terjesztvén, hogy ha életmódját hamarjában meg nem változtatja, nemcsak minden kincseit el fogja pazarlani, hanem magától jobbágyait is elidegeníti, s olyan rendbomlásra fog alkalmat nyujtani, mely tán koronájába, sőt éltébe is kerülhet.

Nem sokban mult, hogy jóslata nem teljesedett: a nép elkezde az országlás ellen zúgolódni, s ezen elégedetlenség bizonyosan közlázadást szült volna, ha a királyné elég ügyessséggel nem bir azt megelőzni. Értesittetvén a dolgok rosz állapotjáról, tudósitá a királyt, ki végre engede szavainak. Bölcs öregeket teve minisztereivé, kik a jobbágyokat vissza tudták vezetni az engedelmességre.

Azonban Szeyn, midőn minden kincseit elenyészve látá, megbánta, hogy jobb hasznukat nem vette. E miatt halálos buba merült és semmi módon sem tudott vigasztalódni.

Egy éjszaka álmában egy tiszteletes öreget láta, ki feléje jött s igy szóla hozzá, mosolygó arczczal:

„O Szeyn, tudjad, hogy nincs oly szenvedés, melyet öröm ne követne, nincs oly szerencsétlenség, mely valami szerencsét ne vonna maga után. Ha meg akarod látni szomoruságod végét, kelj föl s utazzál Aegyptusba és pedig Kahiróba, nagy szerencse vár ott reád!“

A fejedelem fölébredtekor megütközött ezen álmon. Igen komolyan szólott róla anyjával, a királynéval, ki csak mosolygott azon.

„Édes fiam, – szóla hozzá, – nem volna-e kedved ezen szép álomra Aegyiptusba utazni?“

„Miért ne, asszonyanyám? – felele Szeyn, – hát minden álmot üres agyrémnek tartasz-e te? Nem, nem, bizony vannak köztök igen titokteljesek is. Tanitóim ezer történetet beszéltek róla, melyek ezt nem engedik kétleni. Egyébiránt ha arról meg nem volnék is győződve, még sem állhatnám meg, hogy ezen álmomra ne ügyeljek. Azon öregen, ki nekem megjelent, valami természetfölötti volt. Nem olyan ő, mint azon emberek, kiket a csupa öregség tesz tiszteletessé; nem tudom, minő isteni lény volt elömölve alakján. Egyszóval, ugy jelent meg, a hogy a nagy prófétát ábrázolják; s ha igazat kell szólnom, ugyhiszem, ő maga volt az, ki megindulván szenvedésimen, enyhitni kivánja azokat, én azon bizodalomnak adom magamat, melyet belém öntött; el vagyok telve igéreteivel s elhatároztam magamat hivását követni.“

A királyné iparkodott róla leverni, de nem boldogult. A fejedelem reá bizta az ország kormányát, egy éjszaka titkon elhagyá a palotát és útnak indult Kahiróba, semmi kisérőt sem vivén magával.

Sok baj és viszontagság után végre elért ezen hires városba, melynek kevés párja van nagyságára és szépségére nézve. Leszálla egy mecset kapujában, hol a bágyadtságtól elnyomatva lefeküdt.

Alig aludt el s azonnal megjelenék neki ugyanazon öreg, és igy szóla hozzá:

„Oh édes fiam, meg vagyok elégedve veled, hitelt adtál szavaimnak. Eljöttél ide, nem ijedvén el az utnak sem hosszaságától, sem nehézségétől: de tudjad, hogy csupán azért tetettem veled ily hosszu utat, hogy megkisértselek. Látom, hogy van bátorságod és állhatatosságod. Megérdemled, hogy a világon a leggazdagabb és boldogabb fejedelemmé tegyelek. Térj vissza Balsorába, palotádban megmérhetlen kincset fogsz találni; soha sem volt egy királynak is annyi, mint ott van!“

A fejedelem nem sokat épült ezen álomból. „Ah! – mondá magában, fölébredvén, – mily tévelygésben valék! Ezen öreg, kit a nagy prófétának tarték, nem egyéb, mint fölingerlett képzeletem csupa szüleménye. Oly tele volt vele fejem, hogy nem csoda, ha másodszor is vele álmodtam. Föl, vissza Balsorába! mit csináljak itt tovább? – Igen szeretem, hogy csupán anyámnak mondtam meg utazásom okát; mesévé lennék népem között, ha ezt megtudnák.“