Part 33

A két arany, melyet Seich Ibrahim kapott, nagy hatást tett lelkébe. „Ah kedves fiam, – kiálta a mint Nureddin végezte szavát, – beh tudsz hozzá! nélküled soha sem jutottam volna e módra, hogy nektek lélekismeretem terhelése nélkül bort szerezzek.“

Elhagyá őket, hogy bizományát véghezvigye; s rövid időn teljesitette.

Mihelyt visszaérkezett, Nureddin azonnal lemene, kivevé a két korsót a kosarakból s felvitte a terembe.

Seich Ibrahim visszavezette a szamarat a honnan hozta, s midőn megérkezett, monda neki Nureddin: „Nem győzzük eléggé köszönni fáradságodat, melyet érettünk okozsz magadnak; de még egyre van szükségünk.“ – „Nos mire, – kérdé Seich Ibrahim; – mit tegyek még szolgálatotokra?“ – „Nincsenek ivó csészéink, – folytatá Nureddin, – s valami gyümölcs is igen jól esnék, ha volna.“ – „Csak parancsoljatok, – felele Seich Ibrahim, – semmi sem fog hibázni, bármit kivánjatok is.“

Seich Ibrahim lemene, s kevés idő mulva egy csemege-asztalt teritett nekik, megrakva különféle gyümölcsökkel, szép porczelán-edényekben, s arany- és ezüstcsészékkel tetszésök szerint; s minekutána kérdezte, nincs-e még valamire szükségök, eltávozék s egyátalában nem akart maradni, noha unszolva kérték is reá.

Nureddin és a szép perzsa nő most megint asztalhoz ülének, s egyet ittak; a bort hatalmasnak találák.

„No kedves szépem, – szóla Nureddin a szép perzsa nőhöz, – nem vagyunk-e a legboldogabb emberek e világon, hogy a történet ily kellemes és kies helyre vezetett bennünket? Legyünk vigan s pihenjük ki az utazás kedvetlenségeit. Lehetek-e boldogabb, mint midőn egyik felül te vagy mellettem, s másik felül az ivó csésze?“

Iddogáltak, vigan beszélgettek, s váltogatva énekeltek.

Mivel mindeniknek, s kivált a szép perzsa nőnek, tökéletes szép szava volt, éneklésök oda vonta Seich Ibrahimot, és sokáig gyönyörködve hallgatá őket a grádicsról a nélkül, hogy magát mutatná. Végre előjött, s fejét az ajtó közé dugván, kiáltott Nureddinnek, kit már részegnek vélt: „Helyesen uram, örvendek, hogy ily vignak láthatlak.“

„Ah Seich Ibrahim! – monda Nureddin feléje fordulván, – beh derék fi vagy, s mennyire le vagyunk irántad kötelezve! Nem szabad arra kérnünk, hogy igyál egyet velünk; de jere csak be. Jőj közelebb s tedd meg legalább azt a becsületet, maradj velünk.“

„Csak folytassátok, folytassátok, – felele Seich Ibrahim, – nekem elég az a gyönyörüség is, hogy szép énekeiteket hallhatom.“ S ezen szavakkal ismét eltünék.

A szép perzsa nő észrevette, hogy Seich Ibrahim megállott a grádicson és tudósitotta róla Nureddint. „Látod uram, – monda neki, – hogy nagy iszonyodását mutatja a bortól: még sem kétlem, hogy meg fogom itathatni, ha megteszed, a mit mondok.“ – „S mi az, – kérdé Nureddin; – csak parancsolj, mindent megteszek, a mit kivánsz.“

„Beszéld rá csak, hogy jőjön be, s maradjon velünk, – szóla a perzsa nő; – egy idő mulva azután tölts bort s kináld meg: ha el nem fogadja, idd meg te s tettesd ugy magadat, mintha elalunnál: a többit bizd reám.“

Nureddin elérté a szép perzsa nő szándékát; szólitá Seich Ibrahimot, ki azonnal megjelent az ajtóban. „Seich Ibrahim, – monda neki, – mi vendégeid vagyunk, s te a legszivesebben fogadtál: miért vetnéd most meg azon kérésünket, hogy tisztelj meg bennünket társaságoddal. Nem kivánjuk azt tőled, hogy igyál, hanem csak azon örömet, hogy láthassunk.“

Seich Ibrahim reá hagyá magát beszélni; belépett s leüle egy az ajtó mellett lévő szofa szélére. „Nem jó helyed van, s igy nem láthatunk, – monda Nureddin, – jer közelebb kérlek s ülj le feleségem mellé: szivesen fogja venni.“

„Megteszem tehát, a mit parancsolsz,“ monda Seich Ibrahim. Közelite s vigyorogván örömében, hogy olyan kecses asszony mellett lehet, leüle egy kis távolságban a szép perzsa nőtől.

Nureddin kérte ezt, hogy köszönetül azon tisztességért, melyet Seich Ibrahim tett velök, énekeljen egy dalt; s ez énekelt egyet, mely őt egészen elragadá.

Midőn a szép perzsa nő elvégezte énekét, Nureddin bort tölte egy csészébe, s megkinálá Seich Ibrahimot ezen szavakkal: „Seich Ibrahim, kérlek, igyál egyszer egészségünkért.“

„Uram, – felele az visszaborzadván, mintha a bornak csak látása is iszony volna neki, – kérlek bocsáss meg; már mondottam, hogy én régen lemondottam a boritalról.“

„Mivel már épen nem akarsz inni egészségünkért, – monda Nureddin, – azt csak megengeded, hogy a tiedért igyam.“

Mig Nureddin ivott, a szép perzsa nő egy almát vága ketté s egyik felét Seich Ibrahimnak nyujtá, mondván: „Nem akartál inni: de nem hiszem, hogy vonakodjál ezen almát megizlelni, mely igen jó.“

Seich Ibrahim nem tudá azt ily szép kéztől megtagadni; elvevé fejhajtással az almát és szájához vivé. Erre a perzsa nő némely hizelgéseket monda neki, mig Nureddin hátradülvén a szófára, ugy tettette magát, mintha alunnék. Azonnal közelebb vonula a szép perzsa nő Seich Ibrahimhoz, s monda neki halkan: „Látod, igy tesz mindig, valamikor együtt mulatunk: alig ivott két kortyot, már aluszik s engemet magamra hágy. De ugy vélem, te szivesen fogsz velem társalkodni, mig ő aluszik.“

A szép perzsa nő hoza egy csészét, megtölté borral és Seich Ibrahimnak nyujtá, mondván: „Vedd és idd meg egészségemért; majd én is iszom a tiedért.“

Seich Ibrahim még nagyon vonakodott s könyörgött, hogy kimélje meg tőle; de ez annyira sürgette, hogy végre meggyőzetvén kecseitől és biztatásaitól, elvevé a csészét és egy cseppig kiivá.

A jó öreg ugyan szerette a borocskát; de szégyenle ismeretlen emberek előtt inni. Eljárt titkon, mint sok egyebek a korcsmába, s épen nem élt a bor vételekor is azon vigyázattal, melyre Nureddin tanitotta. Maga vette egyenesen a csaplárnál, hol jól ismerték; az éjszaka szolgált neki, és igy megkimélte azt a pénzt, melyet annak kellett volna adnia, kivel Nureddin utasitása szerint a bort vetette volna.

Mig Seich Ibrahim, minekutána ivott, a fél almát megevé, a szép perzsa nő másik csésze bort is töltött neki, melyet már kevesebb nehézséggel fogadott el; s a harmadiknál már nem is vonogatta magát. Végre a negyediket ivá, a midőn Nureddin ugy teve, mintha álmából ébredne föl; fölkele s hangosan nevetvén, monda neki:

„Haha Seich Ibrahim ugyan rajta kaptalak; azt mondtad, hogy lemondottál a boritalról, és mégis iszol!“

Seich Ibrahim nem várta e meglepetést s elpirult. Azonban mégis csak kiitta a csészét, s midőn elvégezte, szóla mosolyogva: „Uram, ha vétek a mit cselekedtem, nem reám háramlik, hanem hölgyedre: hogy állhatna ellent az ember ennyi bájnak?“

A szép perzsa nő, ki összebeszélt volt Nureddinnel, védelmezte Seich Ibrahimot és monda neki: „Ne törődjél vele Seich Ibrahim, hadd beszéljen; soha se erőltesd magadat, igyál velünk, légy vigan.“

Nemsokára töltött Nureddin magának s a szép perzsa nőnek. Seich Ibrahim látván, hogy őtet elkerüli, foga egy csészét s oda tartván neki, monda: „Hát én ne igyam-e szinte ugy mint ti?“

E szavakra Nureddin és a szép perzsa nő hangos kaczagásra fakadtak. Nureddin töltött neki; s igy enyelegtek, nevettek és ittak, szinte éjfélig.

Ekkor tájban vevé észre a szép perzsa nő, hogy az asztalon csak egy gyertya világit.

„Seich Ibrahim, – monda a jó öreg felvigyázónak, – nekünk csak egy gyertyát adtál, pedig itt oly szép viasz gyertya van! kérlek tedd meg azt az örömet, gyujtogasd meg azokat, hogy jobban lássunk.“

Seich Ibrahim élt a szabadsággal, melyet a bor ád, midőn a fő fel van hevülve; s hogy egy történetet, melyet Nureddin beszélt, félbe ne szakaszszon, monda a szépnek: „Gyujtsd meg magad; az inkább illet téged, mivel még fiatal vagy: de meg ne gyujts ám többet, – bizonyos okból, – ötnél vagy hatnál; ez elég.

A szép perzsa nő fölkele, foga egy gyertyát s az asztalon levő világnál meggyujtá, s evvel mind a huszonnégy viasz gyertyát fölgyujtogatá, nem törődvén avval a mit Seich Ibrahim mondott neki.

Egy idő mulva, mig Seich Ibrahim a szép perzsa nővel valami más tárgyról beszélgete, ismét Nureddin kéré, hogy egynehány függő gyertyatartót is gyujtasson föl. Nem vévén észre, hogy a kargyertyatartókban már minden gyertya ég, felele Seich Ibrahim: „Ugyan lustának kell lenned, s nem oly frisnek, mint én vagyok, hogy magad nem tudod meggyujtani. Eredj gyujtsd meg, de ne többet háromnál.“

A helyet, hogy csak ennyit gyujtott volna meg, mind fölgyujtogatá Nureddin, és kinyitá a huszonnégy ablakot, a mire Seich Ibrahim szintén nem vigyázott, a szép perzsa nő beszédére figyelvén. – Harun Arresyd chalyf még ekkor nem feküdt le; palotájának egyik teremében vala, mely a Tigrisre nyilott, és a kertre s képteremre nézett. Történetből kinyita ezen félre egy ablakot, s igen elbámult, hogy a teremet egészen kivilágitva látá, annyival inkább, mivel a nagy fény eleinte azt hitette el vele, hogy tűz vagyon a városban.

Dzsafár nagyvezér még nála volt s csak azon pillanatot várta, melyben a chalyf lenyugodjék, hogy haza mehessen. A chalyf kiáltá nagy haraggal, és monda neki: „Jere csak ide, gondatlan vezér, és nézd a képteremet, s mondd meg nekem, miért van az most kivilágitva, holott én nem vagyok ott?“

A nagyvezér ez ujságra már azon való félelmében is remegett, hogy a dolog ugy lehetne. Oda mene s még jobban remegett, látván, hogy valóban ugy van a mint a chalyf mondotta. A chalyfot azonban valami ürügygyel meg kellett engesztelni. „Igaz hitüek uralkodója, – szóla hozzá, – nem mondhatok egyebet róla felségednek, mint hogy négy vagy öt nap előtt Seich Ibrahim hozzám jött s azon szándékát jelentette, hogy bizonyos ünnep végett, melyet felséged boldog uralkodása alatt akar ülni, mecsetje papjait összegyüjtse. Kérdeztem, mit kiván, hogy ez alkalommal érette cselekedjem: melyre kért, hogy felséged engedelmét nyerjem ki számára, hogy a gyülekezetet és ünneplést a kerti teremben tarthassa. Azon engedelemmel bocsátám el, hogy megteheti, s azt mondám neki, hogy nem fogom elmulasztani az iránt felségeddel szólani: s bocsánatot kérek, hogy azt tenni elfelejtettem. – Seich Ibrahim, – folytatá, – alkalmasint e napot választotta az ünneplésre, s mecsetje papjait vendégelvén, kétségkivül ezen világitás gyönyörüségével is kivánta őket mulattatni.“

„Dzsafár, – felele a chalyf, oly hangon, mely mutatá, hogy egy kissé meg van engesztelődve, – a szerint a mit mondasz, három megbocsáthatlan hibát követtél el. Először Seich Ibrahimnak engedelmet adtál, hogy az ünneplést palotámban tartsa: egy csupa felvigyázó nem oly nevezetes tisztviselő, hogy ilyetén tisztesség illethetné őtet. Másodszor semmit sem szólottál nekem róla; és a harmadik az, hogy nem értetted el a jó öregnek igazi czélját. Mert meg vagyok győződve, hogy csak az volt szándéka, ha nem nyerhetne-e valami segitséget ezen ünneplés költségeihez. Te ezt nem érted föl; s nem veszem tőle rosz néven, hogy ezen nagy világitás által akart boszut állani érte, hogy azt meg nem nyerte.“

A nagyvezér örült, hogy a chalyf igy vette a dolgot; örömest elismeré a hibát, melyet a chalyf szemére vetett, s megvallá nyiltan, hogy balul cselekedett, hogy Seich Ibrahimnak néhány aranyat nem adott.

„No mivel ugy van, – ezt veté utána mosolyogva a chalyf, – illő, hogy meglakolj hibádért: de a büntetés csak könnyü lesz, tudniillik az éjszakának hátralévő részét velem együtt ezen jó emberek társaságában fogod tölteni, kiket örömest fogok látni. Mig én polgári ruhát veszek magamra, eredj s te is Mezrurral együtt öltözzél olyanba, s jőjetek velem.“

Dzsafár vezér elébe terjeszté, hogy már későn van, s a társaság el fogna oszolni, mire oda érnének; de a chalyf azt felelé, hogy egyáltalában oda akar menni. Mivel minden, a mit a vezér beszélt, költemény vala, kétségbe volt esve ezen szándék miatt; azonban ellenmondás nélkül engedelmeskednie kellett.

A chalyf tehát polgárnak öltözve, Dzsafár nagyvezérrel s Mezrurral a heréltek fejével, elhagyá palotáját s Bagdád utczáin keresztül a kertbe ment. A kapu nyitva volt Seich Ibrahim gondatlanságából, ki a csapszékből visszajöttével elfeledte azt bezárni. A chalyf boszankodott rajta, és monda a nagyvezérnek: „Mit szólsz hozzá Dzsafár, hogy a kapu ily későn nyitva áll? Talán szokása Seich Ibrahimnak azt igy egész éjjel tárva nyitva hagyni? De örömestebb hiszem, hogy az ünnep zavara széditette e hibára.“

A chalyf belépe a kertbe s a teremhez mene. Mivel nem akart felmenni, minekelőtte tudná, mi történik benn, tanácskozék a nagyvezérrel, ha ne mászszon-e fel valamelyik közel lévő fára, hogy beláthasson. De a nagyvezér észrevevé, hogy a terem ajtaja félig nyitva volt, s megmondá neki. Seich Ibrahim hagyta volt nyitva, midőn rávetette magát, hogy bemenjen s Nureddinnel s a szép perzsa nővel mulasson.

A chalyf tehát fölhagya előbbi szándékával, s minden zaj nélkül felment a terem ajtajáig. Ez csak annyira volt nyitva, hogy ő a bennlevőket láthatta, a nélkül, hogy tőlök láttatnék. Nem lepethetett volna meg jobban, mint midőn egy hasonlithatlan szépségü hölgyet, s egy igen deli ifjat s velük együtt Seich Ibrahimot az asztalnál ülni látta.

Seich Ibrahim épen a csészét tartá kezében, és mondá a szép perzsa nőnek: „Édes szép asszonyom, a jó ivónak soha sem kell inni, mig dalát el nem énekli. Légy oly kegyes s hallgass reám; ez egy a legcsinosb dalok közül.“

Seich Ibrahim dalolt, s a chalyf annál inkább csodálkozott rajta, mivel még mindeddig nem tudta, hogy az öreg bort iszik, és őtet bölcs és érett eszü embernek tartotta, a milyennek mindeddig tapasztalta.

Eltávozott megint az ajtótól ugyanazon vigyázattal, melylyel oda közelitett volt, és Dzsafár vezérhez mene, ki néhány lépcsővel alább állott meg. „Eredj fel, – monda neki, – és lásd az ott levő papok a mecsethez tartoznak-e, a mint el akartad velem hitetni.“

Azon hangról, melylyel a chalyf e szavakat mondotta, igen jól tudta a nagyvezér, hogy a dolog roszul fog kiütni. Felmene s midőn az ajtónyiláson beláta, reszkete magáért való félelmében, midőn szinte azon három személyt szemlélé azon állapotban, melyben valának.

Egészen zavarodva mene vissza a chalyfhoz, s nem tudá, mit szóljon neki. „Micsoda rendetlenség ez, – szóla a chalyf hozzá, – hogy ezen emberek merészkednek kertembe menni mulatozni, és hogy Seich Ibrahim őket bebocsátja, sőt velök együtt vigad! mind a mellett azt hiszem, hogy lehetetlen szebb és delibb fiatal párt látni. Minekelőtte haragomat kiereszteném, közelebbről akarom magamat értesiteni és megtudni, kicsodák s minő történet vezette őket ide.“

Megint az ajtóhoz mene, hogy tovább szemlélje őket, s a vezér, ki követte, mögötte állapodék meg, a mint benézett. Hallák mindketten, hogy Seich Ibrahim igy szóla a szép perzsa nőhöz: „Szeretetreméltó hölgy, kivánhatsz-e még valamit, a mi ez estének gyönyörét emelhetné.“ – „Ugy vélem, – felelé a szép perzsa nő, – hogy semmi sem hibáznék, ha valami hurjátékod volna, s azt ide hoznád.“ – „Asszonyom, – felele Seich Ibrahim – tudod-e a lantot verni?“ – „Hozz ide csak egyet, – felele az ifju perzsa nő, – majd meghallod.“

Nem távozván messze helyéről, kiveve Seich Ibrahim egy lantot egy szekrényből, s átaladá a szép perzsa nőnek, ki azonnal elkezdé azt hangolni.

A chalyf azonban visszafordula nagyvezéréhez és monda neki: „Dzsafár, az ifju nő játszani fog a lanton; ha jól játszik, megbocsátok neki, s kedveért az ifjú embernek is, de téged bizonyosan fölakasztatlak.“ – „Igazhitüek uralkodója, – felele a nagyvezér, – ha ugy van, kérem Istenemet, hogy roszul játszszék.“ – „S miért?“ – kérdé a chalyf. „Mennél többen leszünk, annál könnyebben vigasztaljuk magunkat, hogy szép és jó társaságban halunk meg.“

A chalyf, ki szerette a jó ötleteket, nevetett e feleleten. Azután megint az ajtónyilás felé fordula, és figyelt, hogy a szép perzsa nőt játszani hallja.

A szép perzsa nő előjátéka mindjárt észrevéteté a chalyffal, hogy mesterileg játszik. Ezután egy dalt kezde énekleni, s bámulatos hangját lanttal kiséré; ezt oly mesterséggel és tökéletesen tette, hogy a chalyf egészen elbájoltatott általa.

Mihelyt a szép perzsa nő megszünt énekelni, lemene a chalyf a grádicson és Dzsafár vezér követte. Midőn leért, monda a vezérnek: „Soha életemben nem hallottam szebb szavat és jobb lantolást: Izsák, kit a világon a legjobb lantosnak tartottam, nyomába sem hághat. Oly nagyon örülök rajta, hogy szeretnék bemenni s jelenlétemben játszani hallani: csak az a kérdés, hogy mi módon tegyem meg azt.“

„Igaz hitüek uralkodója, – felele a nagyvezér, – ha bemégy és Seich Ibrahim megismer, halál fia lesz ijedtében.“ – „Magam is attól tartok, – felele a chalyf, – és sajnálnék halálának oka lenni, minekutána oly sokáig szolgált. Valami jut eszembe, a mi által talán elsülhetne; maradj te itt Mezrurral s várakozzatok a legközelebbi fasornál visszajövetelemre.“

A Tigrisnek közelléte alkalmat nyujtott a chalyfnak abból egy erősen épitett medenczébe vizet bocsátani, a mely egy igen szép tavat képzett, melybe a Tigrisnek halai költöztek. A halászok azt jól tudták s igen szerettek volna benne halászni; de a chalyf Seich Ibrahimnak nyilván megtiltotta, hogy valakit oda bocsásson. Mégis szintén ezen éjjel egy halász, ki a kertkapu előtt elment, minekutána a chalyf belépett, s azt nyitva hagyta a mint találta, használá az alkalmat, s a kertbe a tóhoz lopódzkodott.

Ez a halász kivetette hálóit, s épen akkor akarta kihúzni, midőn a chalyf ki Seich Ibrahim gondatlanságából gyanitotta mi történt, s ezen körülményt czéljára kivánta forditani, oda érve.

Álruhájában is mindjárt megismerte a halász, tüstént lábaihoz borula s bocsánatot kért, szegénységével mentegetvén magát.

„Kelj föl és ne félj semmit is, – felele a chalyf, – csak huzd ki hálódat, hadd lássam micsoda halak vannak benne.“

A megbátorodott halász engedelmeskedék a chalyf parancsának, s öt vagy hat szép halat huza ki, melyek közül a chalyf a két legnagyobbikat kiválasztá, s egy vesszővel kopoltyújoknál fogva összekötteté. Azután mondá a halásznak: „add ide ruhádat s vedd fel az enyémet.“

A csere egy pillanat alatt megtörtént, s minekutána a chalyf tetőtől talpig halászként volt öltözve, monda a halásznak: „Fogd hálódat s láss dolgod után.“

Midőn a halász, igen örülve jó szerencséjén, elment volna, a chalyf kezébe fogá a két halat s visszament Dzsafár nagyvezérhez és Mezrúrhoz. Megálla a nagyvezér előtt, és az nem ismeré meg. „Mit akarsz? – monda neki – menj dolgodra.“ A chalyf elneveté magát, s most ismerte meg a nagyvezér. „Igaz hitüek uralkodója, – szóla, – lehetséges-e, hogy te vagy? nem ismertelek meg s ezerszer bocsánatot kérek gorombaságomért. Most már bizvást a terembe mehetsz s ne félj, hogy Seich Ibrahim megismerjen.“ – „Maradjatok tehát itt, – monda ő, – mig szerepemet eljátszom.“

A chalyf most fölmene a teremhez s kopogtatott az ajtón, Nureddin, ki legelőször hallá meg, megmondá Seich Ibrahimnak; és Seich Ibrahim kérdezé, hogy ki van ott. A chalyf kinyitá az ajtót s csak egy lépést tevén a terembe, hogy magát megmutassa, felele: „Seich Ibrahim, én Kerim halász vagyok; s mivel hallottam, hogy barátaidat vendégled s épen most fogtam két szép halat, azt jöttem kérdezni, nem veheted-e hasznukat.“

Nureddin s a szép perzsa nő megörültek, halat hallván említtetni, s a szép perzsa nő azonnal mondá: Seich Ibrahim kérlek, tedd meg azt kedvünkért, bocsásd be, hadd lássuk halait.“

Seich Ibrahim már nem volt képes a vélt halászt kérdezni, hogyan s mikép jött be; csak azon iparkodott, hogy a szép perzsa nőnek kedvében járhasson. Félre forditá tehát fejét nagy bajjal – annyit ivott volt, – az ajtó felé, s szóla dadogva a chalyfhoz, kit halásznak tartott: „Jer közelebb, te becsületes zsivány, jer közelebb, hadd lássalak.“

A chalyf belépett, tökéletesen utánozván egy halász mozdulatait, s mutatá a két halat.

„Ezek igen szép halak, – mondá a szép perzsa nő, – szeretnék belőlök enni, csak meg volnának főve s jól elkészitve.“

„Igaza van a nagyságos asszonynak, – szóla Seich Ibrahim, – mit csináljunk halaiddal, ha nincsenek elkészitve? eredj készitsd meg magad s hozd el azután, mindent találsz konyhámon.“

A chalyf megint visszamene a nagyvezérhez és monda neki: „Dzsafár, igen jól fogadtak; de a halakat elkészitve kivánják.“ – „Mindjárt elkészitem én, – monda a nagyvezér, – egy pillanat alatt meglesz.“ „Oly igen szivemen fekszik szándékom elsülése, – folytatá a chalyf, – hogy örömest megteszem magam e fáradságot. Mivel oly jól játszom a halászt, talán csak szakács is tudok lenni: ifju koromban forgottam a konyhán s nem roszul végeztem dolgomat.“

E szavakkal Seich Ibrahim lakása felé megindula s a nagyvezér és Mezrur követték őtet.

Mindahárman hozzáláttak, s noha Seich Ibrahim konyhája nem vala igen nagy, még sem hibázott benne semmi is, a mire szükségök volt, s rövid idő alatt megkészitették a halétket.

A chalyf maga vitte föl, s mindenik elébe czitromot is tett, hogy azt kedve szerint használja. Igen jóizüen ettek, kiváltképen Nurredin és a szép perzsa nő; s a chalyf udvarolt nekik.

Midőn elvégezték, megnézé Nurredin a chalyfot és monda neki: „Halász, már jobb halat csakugyan nem ehetik az ember, s te ugyan nagy gyönyörüséget szereztél nekünk.“

Egyszersmind keblébe nyula, és elővevé erszényét, melyben harmincz arany volt, azon negyvennek maradványa, melyet Szandzsiár a balsorai király ajtónoka ajándékozott neki, eljövetele előtt. „Nesze, – monda neki, – többet adnék ha volna; igenis, kiemeltelek volna a szegénységből, ha addig ismertelek vala, minekelőtte örökségemet elköltöttem; vedd azonban oly jó néven, mintha nagy ajándék volna.“

A chalyf elvevé az erszényt, megköszöné Nureddinnek, s érezvén, hogy arany van benne, monda neki: „Uram, nem tudom eléggé meghálálni bőkezüségedet. Nagy szerencse ily nemes férfiakhoz közelithetni, mint ti vagytok; de minekelőtte eltávoznám, még egy kérésem vagyon hozzád, melyet meg kell adnod. Itt egy lantot látok, melyből azt következtetem, hogy a nagyságos asszony tud rajta játszani. Ha reá birhatnád, hogy velem azon kegyelmet tegye s valami darabot játszszék rajta, ugy mint a világon legboldogabb ember térnék haza: a lant olyant hurjáték, melyet szenvedelmesen szeretek.“

„Szép perzsa nő, – monda mindjárt Nurreddin, felé fordulván, – kérlek e kegyelmért s reménylem, nem fogod megtagadni.“

Ő vevé a lantot, s kevés pillanat alatt fölhangolván, egy dalt játszék és énekle, mely a chalyfot elbájolá. Végre éneklés nélkül játszott, s ezt oly erővel s kellemmel tevé, hogy a chalyf egészen elragadtatott.

Midőn a szép perzsa nő megszünt játszani, fölkiálta a chalyf: „Mely hang, mely kéz, és mely játszás! Lehet-e jobban lantolni! soha sem látott, soha sem hallott ember ehhez hasonlót!“

Nureddin, megszokván mindenét annak ajándékozni a ki megdicsérte, felele: „Halász, látom, hogy értesz hozzá: s mivel oly igen tetszik, legyen a tied, neked ajándékozom.“

Egyszersmind fölkele, vevé köntösét, melyet levetett volt s el akart menni, hogy a chalyfot, kit csak egy halásznak tartott, a szép perzsa nő birtokában hagyja.

A szép perzsa nő igen bámulván Nureddin adakozóságán, tartoztatá őtet, s szeretettel tekintvén reá, monda neki: „Hova akarsz menni uram? kérlek ülj le megint helyedre, s hallgasd meg, a mit játszani s énekelni fogok.“

Megtevé a mit kivánt, s ez most megpendité a húrokat, s könyező szemekkel tekintvén reá, mellette önszerzette verseket énekle hevenyében, melyekben szemére hányá csekély szerelmét, mivel oly könnyen, oly hidegen oda tudta adni Kerimnek. Azt vélé, nem magyarázván ki magát közelebb, egy oly halásznak, mint Kerim, kit szint oly kevéssé ismert chalyfnak, mint Nureddin. Midőn elvégezte, letevé mellé a lantot, s kezkenőjét orczájára fogá, hogy könyeit elrejthesse, melyeket nem birt tartóztatni.

Nureddin egy szót sem felelt szemrehányásaira, és hallgatása bizonyitá, hogy nem bánta meg ajándékát.

De a chalyf elbámulván azon, a mit itt hallott, szóla hozzá: „Uram, a mint látom, ezen szép, ritka és bámulandó hölgy, kit oly nagylelküleg nekem ajándékoztál, rabnőd, és te ura vagy?“

„Igen is Kerim, – felele Nureddin, – még sokkal inkább csodálkoznál, mint látszol, ha mind azon szerencsétlenségeket elbeszélném, melyek ő miatta történtek rajtam.“ – „Oh kérlek uram, – felele a chalyf, tökéletesen játszván halász-szerepét, – légy oly szives, s beszéld el történetét.“