Part 32

Saouy bámuló csudálkozásra ragadtatott, ily rendkivül-való szépségü rabnőt látván. Már máskor is volt dolga a hajhászszal, azért tudta nevét: „Hadzsi Hasszán – monda neki – nem négyezer aranyon kiáltottad-e ki?“ „Igen, uram – felele ez, – a kalmárok, kiket itt látsz, az előbb egyeztek meg, hogy ezen az áron kiáltsam ki. Azt várom, hogy többet igérjenek s a legfelsőbb árig fölverjék.“ – „Én megadok érte annyit – folytatá Saouy – ha senki sem igér többet.“ Egyszersmind oly pillanatot vetett a kalmárokra, mely nyilván értésökre adá, hogy azt várja tőlök, hogy reá nem fognak igérni. Annyira félt tőle az egész világ, hogy ovakodtak szájukat föltátani, avvagy csak azért panaszkodni is, hogy elsőbbségi jogukat megsértette.

Midőn Saouy vezér egy ideig várakozván, látná, hogy egyik kalmár sem igér reá, monda Hadzsi Hasszánnak: „No mit vársz? Eredj az eladóhoz s kösd meg vele az alkut, a négyezer aranyban, vagy halld meg, mit akar egyebet tenni.“ Még nem tudta, hogy a rabnő Nureddiné volt.

Hadzsi Hasszán, ki a szoba ajtaját ismét becsukta, elmene, hogy az iránt Nureddinnel szóljon. „Uram, – monda neki – igen sajnálom, hogy rosz hirt kell hoznom: rabnődet szörnyü olcsón kivánják eladatni.“ – „Hogyhogy?“ – kérdé Nureddin. „Uram – folytatá Hadzsi Hasszán – a dolog eleinte a legjobb folyamatban volt, mihelyt a kalmárok rabnődet meglátták, azonnal fölhatalmazának, hogy négyezer aranyért kiáltsam ki. Ki is kiáltottam ezen az áron, de épen akkor jött oda Saouy vezér, s jelenléte bedugta a kalmárok száját, a kiket pedig hajlandóknak láttam, hogy azon árig fölverjék, a mennyibe atyádnak, a boldogult vezérnek került. Saouy nem akar többet adni a négyezer aranynál, s épen nem örömest jövök neked ily kedvetlen hirt hozni. A rabnő a tied, de soha sem tanácslanám, hogy ezen áron oda add. Ismered a vezért, s az egész világ ismeri. Azonfölül hogy rabnőd véghetetlenül többet ér, még arra is elég gonosz lenne ő, hogy valami ürügyet találjon ki, melynél fogva a pénzt meg ne fizesse.“

„Hadzsi Hasszán, – felele Nureddin, – köszönöm tanácsodat; ne félj, hogy rabnőmet házam ellenségének adjam el. Nagy szükségem van a pénzre; de készebb vagyok a legnyomorultabb szegénységben meghalni, mint azt megengedni, hogy neki adassék által. Csak egyet kérdek tőled; minthogy te minden szokásokat és réseket ismersz, mondd meg nekem, mit tegyek, hogy azt megákadályoztassam.“

„Uram,“ – felele Hadzsi Hasszán, – nincs könnyebb annál, tettesd ugy magadat, mintha rabnődre való haragodban megesküttél volna, hogy a vásárra viszed, de nem volt szándékod eladni, hanem ezen lépést csak azért tetted, hogy esküdet teljesitsd. Ezzel az egész világ meg fog elégedni, és Saouy sem mondhat semmit is ellene. Jer most; és azon pillanatban, midőn Saouyhoz fogom vezetni, mintha megegyezéseddel történnék, és az alku meg volna kötve, rántsd vissza, nehányat ütvén reá s vidd megint haza.“ – „Köszönöm, – mond erre Nureddin, majd meglátod, hogy követem tanácsodat.“

Hadzsi Hasszán visszatért a sátorhoz, kinyitá és bemene; s minekutána a szép perzsa nőt egy-két szóval értesitette volna, hogy meg ne ijedjen azon, a mi történni fog, karon fogá és Saouy vezérhez vezette, ki még mindig az ajtó előtt álla, és ezt mondá neki, midőn általadá: „Itt van, uram, a rabnő, tied, vidd el.“

Hadzsi Hasszán még ki sem mondotta e szavakat, midőn Nureddin előlépett, a szép perzsa nőt megragadá, magához rántá s arczul csapván: „Ide te szemtelen, monda neki oly hangosan, hogy mindenek hallhatták, – jer megint velem. Gonosz szeszélyeid ugyan esküvést tetettek velem, hogy a vásárra vezetlek, de nem hogy eladjalak. Még szükségem van reád, s elég idő lesz e végső lépést tennem, ha semmi egyéb nem marad hátra.

Saouy vezér Nureddin e cselekedetén nagy haragra lobbant: „Semmire való tékozló – kiálta – azt akarod velem elhitetni, hogy még van valamid eladnivalód, mint rabnőd?“ Egyszerre egyenesen neki sarkantyuzá lovát, hogy a szép perzsa nőt tőle elragadja. Nureddin elkeseredve a gyalázaton, melyet a vezér tett rajta, elbocsátá a szép perzsa nőt, parancsolván neki, hogy reá várakozzék, megfogá a vezér lovának kantárát, s három vagy négy lépésnyire hátrataszitá, s igy szóla azután a vezérhez:

„Szürke szakállu gazember, itt nyomban megfosztanálak életedtől, ha ezen emberek iránt való figyelmem nem tartóztatna.“

Mivel Saouy vezért senki sem szerette, sőt ellenben az egész világ gyülölte, egy sem volt a jelenlevők között, ki ne örült volna rajta, hogy Nureddin egy kevéssé megalázta. Integettek neki s jelek által értésére adták, hogy kedve szerint megboszulhatja magát, senki sem fog vitájukba elegyedni.

Saouy iparkodott lova kantárát Nureddin kezéből kirántani; de Nureddin erős fiatal ember lévén, s a körülállók javalása által bátorittatván, lováról is lerántotta az utczai csatorna közepébe, ezer meg ezer ütést tett reá, s fejét véresre verte a kövezeten.

Tiz rabszolga, kik Saouyt kisérték, kivont karddal akartak Nureddinnek esni, de a kalmárok közbe léptek s meggátolták őket. „Mit akartok? mondának nekik, nem látjátok-e, hogy ha az egyik vezér, a másik vezérnek a fia? hadd végezzék el egymás között bajukat. Talán nehány nap mulva megbékülnek; s ha Nureddint megöltétek volna, azt hiszitek-e, hogy uratok, bármily hatalmas is, megmenthetne benneteket az igazságtól?“

Nureddin végre kifáradt Saouy vezér verésében, ott hagyá a csatorna közepén, fogá a szép perzsa nőt s vele együtt a nép örömkiáltása s hangos dicséretei között tért haza.

A megvert Saouy nagy bajjal s emberei segitségével fölszedé magát, s halálra szégyenlette, hogy egészen sárba s vérbe volt keverve. Két rabszolgájának vállára támaszkodott, s ily állapotban egyenesen a királyi palotába ment, mindenek szeme láttára, s annyival nagyobb szégyennel, mivel senki sem sajnálta.

A mint a király szobája alá ért, elkezde keservesen kiáltozni s igazságot kérni:

„Most érjen-e szerencsétlenség, midőn te élsz? megegyenek-e a farkasok, holott te oroszlán vagy?

Mig jótétid forrásiból minden szomjuzó enyhet merit, elepedjek-e én oltalmad alatt, holott te jótékony esőhöz hasonlitasz?“

A király maga elébe bocsátá, s mihelyt belépett, kérdezé, ki bántotta s ki tette ez állapotba. „Uram, – mondá Saouy, – ha az ember kegyelmedben van s részt vesz szent tanácsodban, már elég ok, hogy igy méltatlankodjanak rajta, a mint látod, hogy velem bántak.“ – Hagyjuk ezt, – szóla a király, – mondd el csak a dolgot, a mint van, és ki a bűnös. Majd megbánatom vele, ha nincs igaza.“

„Uram, – monda Saouy, a dolgot egészen részére kedvezőleg beszélvén el, – kilovagoltam a rabnővásárra, hogy egy szakácsnét vegyek, kire szükségem van; midőn odaérek, hallám, hogy egy rabnőt kiáltanak ki négyezer aranyon. Előmbe hozatám a rabnőt, s a legszebb volt, kit eddig láttam s valaha láthatok. A mint a legnagyobb gyönyörűséggel szemléltem, kérdezém, hogy kié, s hallám, hogy Nureddin, Chákán vezér fia akarja eladni. Emlékezni fog felséged, hogy ezen vezérnek, két vagy három esztendő előtt tízezer aranyat fizetett ki, oly bizománynyal, hogy felséged számára egy rabnőt vegyen. Épen ezt vette rajta, de a helyett, hogy felségedhez hozta volna, nem itélvén téged méltónak reá, fiának ajándékozta. Atyja halála után a fiu mindenét megitta, megette s elfecsérelte, és semmije sem maradt e rabnőn kivül, kinek eladására is végre elszánta magát, s a kit valósággal az ő nevében el is adtak. Magamhoz hivatám s nem emlitvén atyjának felséged iránt elkövetett hűtlenségét, sőt hitetlenséget, ezt mondám neki a legnyájasabb hangon: „Nureddin, a kalmárok, a mint hallom, négyezer aranyat igértek rabnődért, nem kétlem, hogy azt egymásra igérvén, még sokkal inkább fel fogják verni: de kövesd tanácsomat, engedd által nekem a négyezer aranyért; azért akarom megvenni, hogy a királynak, a mi urunk s mesterünknek ajándékozzam, kinél igen foglak ez alkalommal ajánlani. Ez sokkal több hasznodra válik, mint a mit a kalmárok adhatnának érte. A helyett, hogy illendően felelt s az udvariasságot udvariassággal viszonozta volna, kevélyen tekintett rám a szemtelen és monda: „Vén gazember, inkább egy zsidónak ajándékoznám rabnőmet, mint neked eladjam.“ – „De Nureddin – szólék a nélkül, hogy haragra lobbantam volna, noha nagy okom volt reá, – nem gondolod meg, hogy az ilyen beszéd által megsérted a királyt, a ki tette atyádat azzá a mi volt, valamint engem is ő tett azzá a mi vagyok.“ – Ez az eszméltetés nem hogy megengesztelte volna, sőt még inkább ingerlette: mint egy őrült azonnal reám rohant, s korom és méltóságom iránt minden tisztelet nélkül, lerántott a lóról s ütött vert a mig neki tetszett, s ezen állapotba tett, melyben lát felséged. Esedezem már most, fontold meg csak, mely szörnyű gyalázatot szenvedtem neked szolgálni vágyó buzgóságomért.“

E szavakkal lesüté fejét s félrefordult, hogy könyeit özönleni hagyja.

A király ezen csalárd előadás által elámittatván, s Nureddinre felboszantatván, szörnyü haragot mutata ábrázatján; a testőrök kapitányához fordulván, ki ott jelen vala, monda: „Végy negyven embert őreimből, s Nureddin házát kiraboltatván, adj parancsolatot, hogy az földig leromboltassék, magát pedig, rabnőjével együtt, hozd ide.“

A testőrkapitány még ki sem ért a király szobájából, midőn egy ajtónok, ki e parancsot hallá, őt megelőzte. Szandzsiárnak hitták s azelőtt Chákán vezér rabszolgája volt, ki a király palotájába juttatta, hol lassankint ennyire emelkedett.

Szandzsiár hálával viseltetvén régi ura iránt, s kedvelvén Nureddint, kinek nevekedését látta, s régóta jól tudván Saouy gyülölségét Chákán háza ellen: nem hallhatá e parancsot borzadás nélkül. „Nureddin tette – monda magában – nem lehet oly fekete, mint Saouy festi; bevette ellene a királyt s ez már most el fogja Nureddint vesztetni, időt sem engedvén neki maga mentségére.“

Ugy sietett, hogy még elég jókor elért Nureddint arról tudósitani, a mi a királynál történt, ugy hogy Nureddin a szép perzsa nővel együtt megmenekedheték.

Oly erősen zörgetett az ajtón, hogy Nureddin, kinek már régóta nem volt inasa, maga késedelem nélkül oda ment s kinyitotta az ajtót. „Édes kedves uram, – szóla hozzá Szandzsiár, – már nincs bátorságos maradásod Balsorában, fuss és szabaditsd meg magadat s egy pillanatot se veszits.“

„Miért? – kérdé Nureddin. – Mi történt, a mi kényszeríthetne ily hirtelen elutazásra?“ „Fuss, mondom – felele Szandzsiár – s vidd magaddal rabnődet is. Egy-két szóval: Saouy épen most beszélte el kénye szerint a királynak, a mi közte s közötted történt; s az őrök kapitánya negyven katonával sarkamban jő, hogy téged s rabnődet megfogassa.“

Egyszersmind egy költőnek ismeretes verseire emlékeztette:

„Szabadits meg magadat, ha üldözést szenvedsz, hogy sirassa házad, épitője távollétét.

Mindig találsz más tartományt a helyett, melyet elhagysz, de ha éltedet elvennék, hogy tudnád azt kipótolni?

Csak a mit az ember maga tesz, annak van jó folyamatja; azért soha se küldj követet bajos ügyedben.

Csupán azért oly rendkivül erős az oroszlán nyaka, mivel maga folytatja dolgait.“

Ezután még ezt mondá neki: „Vedd ez ötven aranyat, hogy magadnak enyhelyet kereshess: többet adnék, ha lehetne. Bocsáss meg, hogy tovább nem késhetem; nem örömest hagylak el, de mindkettőnk javára, hogy a testőr kapitány itt meg ne lásson.“

Szandzsiár alig engede időt Nureddinnek a köszönetre s eltávozék.

Nureddin a szép perzsa nőhöz sietett, s tudósitotta annak szükségéről, hogy tüstént fussanak. Ez csak fátyolát veté magára s ott hagyák a házat.

Oly szerencsések voltak, hogy nemcsak a városból értek ki, a nélkül hogy valaki futásukat észrevette volna, hanem a nem igen messze Euphrat torkolatához is eljutottak s egy hajóra szállottak, mely épen akkor akará horgonyait fölszedni.

Mert épen a mint oda értek, akkor állott a kapitány a hajó födelén az utazók között, s kérdé őket: „Gyerekek itt vagytok-e mindnyájan? van-e még valamelyiteknek dolga, vagy nem felejtett-e valamit magától?“ Melyre mindenik azt felelte, hogy mindnyájan itt vannak s vitorlát ereszthet, ha akar.

Mihelyt beszállot Nureddin, kérdé, hová indul a hajó, s nagyon megörült, hallván, hogy Bagdádba. A kapitány felszedetéa horgonyokat, fölhuzatá a vitorlát, s a hajó igen kedvező széllel eltávozott Balsorától.

De itt Balsorában következő dolog történt, mig Nureddin a szép perzsa nővel a király haragja elől elfutott.

A testőrök kapitánya Nureddin házához ért, s zörgete az ajtón. Mivel senki sem nyitá ki, betörette, s azonnal bementek a katonák csoportosan, összekerestek mindent, de sem Nureddint, sem rabnőjét nem találták. A kapitány kérdezteté a szomszédokat, s maga is kérdezé, nem látta-e valaki őket. De ha látták volna is, annyira szerették mindnyájan Nureddint, hogy senki sem mondott volna olyat, a mi kárára válhassék.

Mig a házat kirabolták s lerontották, a kapitány elmene s megvivé e hirt a királynak: „Keressétek mindenütt, akár hova bujtak is, – monda a király, – nekem okvetetlen meglegyenek.“

A kapitány elindult ujabb nyomozásra, s a király tisztességgel bocsátá el Saouy vezért. „Eredj, – monda neki, – térj vissza házadba, s ne aggódjál Nureddin megbüntetéséről: én magam állok boszut érted rajta, szemtelensége miatt.“

Egy szóval, hogy mindent elkövessen a király, a közönséges hirnökök által az egész városban kihirdetteté, hogy a ki Nureddint és rabnőjét megfogja, ezer arany jutalmat kap, az ellenben, a ki talán elrejtené, keményen meg lesz büntetve.

De bármint iparkodott is, s bármennyi gondot forditott is reá, lehetetlen volt valami hirt venni rólok; és Saouy vezérnek az volt minden vigasztalása, hogy a király pártul fogta ügyét.

Nureddin és a szép perzsa nő azonban tovább hajóztak, s minden lehető szerencsével végezték utjokat. Végre elérték Bagdádot; s mihelyt a hajóskapitány a várost megpillantá, szerencsés megérkezésén való örömében ezt mondá az utasoknak: „Örüljetek gyermekek, imhol a nagy és bámulandó város, a világ minden részeinek közönséges és szakadatlan gyülekezethelye! Számtalan népet fogtok ott találni, és sem a tél szenvedhetetlen hidegét, sem a nyár szertelen hevét nem fogjátok érezni, hanem örökvirulatu tavasz, s egyszersmind a legdrágább gyümölcsű ősz fog reátok szüntelen mosolyogni.“

Midőn a hajó egy kissé a városon alul kikötött, kiszállottak az utazók, s kiki szállására ment.

Nureddin öt aranyat fizetett hajóbérbe, s kiszállott a szép perzsa nővel. De még soha sem volt Bagdádban, s nem tudta, hol szálljon meg. Sokáig kertek mellett mentek, melyek a Tigris partjára dültek, s végre egyhez értek, mely szép és hosszu kőfallal volt kerítve. Annak végénél egy hosszu s jó kövezetü utczába fordultak, hol egy kert kapuját s mellette igen szép szökő-kutat láttak.

A kapu igen pompás volt, s előteremmel ékeskedett, melyben mindenikfelül egy szófa állott.

„Ez igen alkalmas hely, – szóla Nureddin a szép perzsa nőhöz, – már közelget az éjszaka, s mivel a hajón megvacsoráltunk, azt tartom, töltsük itt az éjet, holnap reggel elég időnk lesz szállást keresni. Mit szólsz hozzá?“

„Tudod uram, – felele a szép perzsa nő, – hogy akaratod az enyém is; maradjunk hát itt, ha neked ugy tetszik.“

Mindenik egyet ivott a szökőkutból, s lefeküdtek az egyik szofára, hol még egy darabig beszélgettek. Végre rájok jött az álom, s elszunyadtak a viz kellemes locsogásánál.

A kert a chalyfé volt, s annak közepette egy nagy terem állott, melynek képterem volt neve, mivel fő ékessége perzsa módu képekből állott, több perzsa festő kezétől, kiket a chalyf különösen hivatott. Ezen nagy és pompás teremnek huszonnégy ablaka volt, s mindeniknél egy függő gyertyatartó; s ezen huszonnégy függő gyertyatartót csak akkor gyujtogatták föl, ha a chalyf itt töltötte az estvét, s az idő oly csendes volt, hogy szellő sem lengett. Ezek akkor igen szép világitást tettek, mely egyik felől a vidékbe igen messzire, s a város nagyobb részére is ellátszott.

Ezen kertben csak egy felvigyázó lakott, s egy Seich Ibrahim nevü igen éltes tiszt viselé e hivatalt, melyet a chalyf maga adott neki szolgálatai jutalmául. A chalyf szorosan megparancsolta neki, hogy a kertbe mindenféle embert be ne bocsásson, s kiváltképen meg ne szenvedje, hogy a kapun kivül lévő két szófára üljenek vagy feküdjenek, hogy mindig tisztán maradjanak; azokat pedig, a kiket rajta ér, megbüntesse.

Valami dolog miatt el kellett a felvigyázónak menni, s még nem jött haza. Végre megérkezett s még elég világos volt, hogy a két személyt megláthatta, kik az egyik szófán aludtak, s mindeniknek feje egy keszkenővel volt betakarva, védelmül a szunyogok ellen.

„No jó, – monda Seich Ibrahim magában, – ezek az emberek megszegik a chalyf parancsát, majd megtanitom őket, micsoda tisztelettel tartoznak a chalyfnak.“

Kinyitá lassan az ajtót; s egy pillanat mulva visszajött egy vastag bottal kezében, s felgyürközött karral. Már egész erejéből ütni akarta őket, de megtartóztatá magát, mondván magában: „Seich Ibrahim, ütni akarod őket s nem gondolod meg, hogy talán jövevények, kik nem tudják, hol találjanak szállást, s nem ösmerik a chalyf parancsát; jobb lesz ha előbb megnézed, kicsodák.“

Fölemelé tehát nagy vigyázattal a kendőt, mely fejöket fedezte, s a legnagyobb bámulásra ragadtatott, egy ily szép ifjat s ily szép kisasszonyt szemlélvén. Fölkelté Nureddint, lassan megrántván a lábát.

Nureddin azonnal fölemelé fejét, s egy hosszu fehér szakállu öreget látván lábainál, fölkele, térden hozzá csuszott, s az öreg kezét megfogván s megcsókolván, monda neki: „Az isten tartson meg jó atyám! kivánsz talán valamit?“

„Édes fiam, – felele Seich Ibrahim, – kik vagytok s honnan jöttök?“

„Idegenek vagyunk s csak most értünk ide, – felele Nureddin, – s itt akartuk tölteni az éjet holnapig.“

„Itt rosz helyetek lenne, – felele Seich Ibrahim, – jertek be hozzám, majd jobb ágyat adok; s a kert látása is, mely igen szép, gyönyörködtetni fog benneteket, mig bealkonyodik.“

„S tied e kert?“ kérdé Nureddin.

„Bizonyosan az enyém, – felele Seich Ibrahim mosolyogva; – az atyám öröke; jertek csak be, nem fogjátok megbánni, hogy láttátok.“

Nureddin fölkele s kinyilatkoztatván Seich Ibrahimnak, mennyire lekötelezi szivessége által, a szép perzsa nővel együtt a kertbe lépett. Seich Ibrahim becsuká az ajtót, s előttök menvén, egy helyre vezeté őket, hol csaknem egy pillanattal a kert egész rajzát, nagyságát s szépségét elláthatták.

Nureddin sok szép kertet látott Balsorában, de olyat egyet sem, melyet ehhez lehetett volna hasonlitani. Midőn mident figyelemmel megszemlélt, s néhány fasoron végig sétált volna, a felvigyázóhoz fordulván, ki őt kiséré, kérdezte, kinek hiják? s ez azt felelvén, hogy Seich Ibrahim a neve, monda neki: „Seich Ibrahim, meg kell vallanom, hogy csodálatos egy kert; s az Isten tartson meg sokáig benne! Nem tudjuk eléggé megköszönni jóságodat, hogy ily nevezetes helyet megmutattál; illő, hogy valami módon kijelentsük érte való hálánkat. Ne itt van két arany, kérlek szerezz csak valamit ennünk, hogy együtt mulassunk.“

A két arany látására mosolygott bajusza alatt Seich Ibrahim, mert ezen érczet nagyon szerette; elvevé, s Nureddint s a szép perzsa nőt elhagyván, hogy bizományát teljesítse (mert csak egyedül vala), monda örülve magában: „Ugyan becsületes emberek ezek; nagy kárt tettem volna magamnak, ha oly gondolatlan lettem volna, hogy megverjem s elkergessem őket. Ezen arany tized részével is fejedelmi módon megvendéglem őket, s a többi nekem marad fáradságomért.“

Mig Seich Ibrahim oda volt, hogy valami enni valót szerezzen, mind magának, mind vendégeinek, Nureddin és a szép perzsa nő a kertben sétáltak, s a képteremhez értek, mely középett állott. Megállanak s vizsgálták bámulatos épületét, nagyságát és magasságát; s minekutána megkerülték volna, hogy minden oldalról megszemléljék, egy fehér márványból való nagy grádicson fölmentek a terem ajtajához; de bezárva lelték.

Nureddin és a szép perzsa nő épen a grádicsról jöttek le, midőn Seich Ibrahim eleséggel rakodva megérkezett.

„Seich Ibrahim, – monda neki csodálkozva Nureddin, – nem azt mondottad-e nekünk, hogy e kert a tied?“

„Igen, azt mondottam, – felele Seich Ibrahim – s még egyszer ismétlem. Miért teszed nekem e kérdést?“

„Hát e pompás terem, – folytatá Nureddin, – ez is a tied?“

„Seich Ibrahim nem várta e második kérdést, s egy kissé megütközött: „Ha azt mondom, hogy nem enyém, – gondolá magában, – mindjárt azt fogják kérdezni, hogy lehetek a kert ura a nélkül, hogy egyszersmind a teremé is volnék!“ Mivel szerette volna azt elhitetni, hogy a kert az övé; ugyanazt állitotta a terem felől is. „Édes fiam, – felele, – a terem nem lehet kert nélkül, egyik szintugy enyém, mint a másik.“

„Ha ugy van, – folytatá erre Nureddin, – s ez éjjelre szivesen látsz bennünket vendégidül, tedd azt az örömet, kérlek, s mutasd meg a belsejét; külsejéről itélvén rendkivül pompásnak kell lennie.“

Gorombaság lett volna Seich Ibrahimtól, ha Nureddinnek e kérését megtagadta volna, minekutána oly előző szivességgel viseltetett irántok. Azonkivül meggondolta azt is, hogy a chalyf nem tudósitotta eljöveteléről, a mint szokta volt, hogy tehát ezen estve nem fog megjelenni, és igy ő vendégeit ottan megvendégelheti, s maga is velök ehetik.

Leraká tehát a hozott ételeket az első lépcsőre, s lakásához mene a kulcsért. Visszajöve egy gyertyával, s kinyitá az ajtót.

Nureddin s a szép perzsa nő belépének a terembe, s oly meglepőnek találák, hogy nem győzték szépségét s gazdagságát csodálni. Mert nem emlitvén a képeket, a szófák igen pompásak valának, s a függő gyertyatartókon kivül, melyek minden ablaknál csüggtek, a közöttök lévő falon egy-egy ezüst kargyertyatartó is volt, egy viasz gyertyával. Nureddin nem nézhette mind ezeket azon fényre emlékezés nélkül, melyben élt volt, és sohajtozott rajta.

Seich Ibrahim azonban behozá az étkeket, s egy szófa előtt asztalt teritett, s midőn minden készen vala, Nureddin, a szép perzsa nő és ő asztalhoz ülének, s együtt ettek.

Midőn elvégezték s kezeiket megmosták, kinyitá Nureddin az egyik ablakot s monda a szép perzsa nőnek: „Jere ide s bámuld velem a gyönyörü kilátást s a kert szépségét a holdvilágban; lehetetlen ennél kiesebbet képzelni.“

Oda mene hozzá s együtt éldelték a szép látványt, mig Seich Ibrahim az asztalt fölszedé.

Midőn Seich Ibrahim ezt elvégezte s vendégeihez mene, kérdezé Nureddin, nem adhatna-e valamit inniok is. „Micsoda italt szeretnétek, – szóla Seich Ibrahim, – kell-e szorbet? nekem drágalátos van; de tudod édes fiam, hogy szorbetet nem szokás vacsora után inni.“

„Azt tudom, – felele Nureddin, – nem is szorbetet kérek én; hanem más italt: csodálom, hogy nem értesz.“

„Ah, tehát bort gondolsz?“ monda Seich Ibrahim. „Eltaláltad, – felele Nureddin, – ha van, tedd meg azt a szivességet, hozz egy palaczkkal, tudod, hogy azt vacsora után szokás inni, hogy lefekvésig az időt töltse az ember.“

„Isten mentsen, hogy bort tartsak házamban, – kiálta Seich Ibrahim; sőt hogy csak olyan helyhez is közelitsek, hol azt kapni lehet! Az olyan ember mint én, ki négyszer volt Mekkában bucsura, egész életében lemondott a borról.“

„Pedig ugyan nagy szivességet tennél, ha szereznél, – folytatá Nureddin; – s ha nem sajnálod fáradságodat, megtanitlak egy módra, a nélkül, hogy a csapszékbe lépj, vagy csak kezedet vesd is reá, a mit ott árulnak.“

„Ezen feltétel alatt megteszem, – felele Seich Ibrahim; – csak mondd meg, mit cselekedjem.

„Kerted ajtajánál egy szamarat láttam megkötve, – folytatá Nureddin, – hihetőleg a tied, s szolgálatodra való. Itt van még két arany: fogd a szamarat kosaraival, s eredj a legelső csapszékhez, nem menvén hozzá közelebb, mint a mennyire tetszik; adj valami arra menőnek valami csekélységet s kérjed, menjen a szamárral a csapszékhez, vegyen ott két korsó bort, tegyen mindenik kosárba egyet s hozza vissza hozzád a szamarat, kifizetvén a bor árát a pénzből, melyet neki adni fogsz, azután csak hajtsd haza a szamarat, majd kiveszszük mi magunk a korsókat a kosarakból. E szerint semmit sem fogsz tenni, a mi legcsekélyebb aggodalomra szolgáltathatna is okot.