Part 31

Ezen pillanatban ért oda Nureddin anyja, s megfogván a vezér karját, kiálta: „Mit akarsz mivelni, uram?“ – „Bocsáss, – felele a vezér, – hogy ezen méltatlan fiut megöljem! – Ah, uram, – szóla tovább az anya, – ölj meg inkább engem, soha sem fogom azt megengedni, hogy kezedet tenvéredbe mártsad.“

Nureddin használá e pillanatot s könyező szemekkel monda: „Kedves atyám, kegyelmedért s irgalmadért könyörgök; bocsáss meg nekem, kérlek annak nevében, kitől te is bocsánatot vársz, azon napon, midőn előtte mindnyájan meg fogunk jelenni“.

Még következő verseket mondá:

„Bocsásd meg vétkemet; mert a hosszutürők megbocsátják a bűnösöknek vétkeiket.

Megvallom, hogy sok hibáim vannak: de gyakorold hát te rajtam ama szép erényt, a hosszutürést!

Gondold meg, hogy annak, ki bocsánatot remél attól, ki felette vagyon, azok vétkeit is meg kell bocsátania, kik alatta vannak.“

Chákán ki hagyá csavarni a gyilkot kezéből; s mihelyt elbocsátotta, Nureddin azonnal lábaihoz borult s megcsókolta azokat, annak jeleül, mennyire bánja, hogy megbántotta.

„Nureddin, – mondá neki az atya, – köszönd anyádnak; kedvéért engedek meg neked, sőt a szép perzsa nőt is neked adom, de azon föltétel alatt, ha esküvéssel megfogadod, hogy őt nem rabnődül, hanem hitvesedül tekinted, azaz: soha el nem adod, sőt el sem vered. Mivel neki sokkal több esze, okossága és életmódja van, mint neked, meg vagyok győződve, hogy mérsékelni fogja ifjui szilajságodat, mely téged megronthatna.“

Nureddin nem bátorkodott reményleni, hogy ily kegygyel fognának vele bánni. Megköszöné atyjának minden kigondolható hálálkodással s szivesen elmondotta az esküt, melyet atyja kivánt tőle.

Mindketten, tudniillik a szép perzsa nő és ő, nagyon meg voltak elégedve egymással s az atya igen örült szives egyességükön.

Chákán vezér nem várta, hogy a király szóljon vele a neki adott bizományról; maga iparkodott róla vele minél többször beszélgetni, s azon nehézségekre figyelmeztetni, melyekre talál, hogy abban ő felsége megelégedésére eljárhasson; egy szóval oly ügyesen tudta intézni a dolgot, hogy a király lassankint egészen elfelejtette.

Saouy mégis megtudott valamit abból, a mi történt; de Chákán oly messze volt előtte a király kegyelmében, hogy nem bátorkodott róla szólani.

Esztendeje mult már, hogy ezen csiklandós dolog szerencsésebben ütött ki, mint a vezér eleinte vélte, midőn egyszer fürdőben lévén, szorgos dolga miatt kénytelen volt abból még azon hevülten kiszállani; a hűs szellő mellére csapódott, s erős hideglelést okozott neki, mely miatt le kellett feküdnie. Nyavalyája sulyosbodott; s midőn érzé, hogy élte végpillantata nem messze van, igy szólitá meg Nureddint, ki nem távozék ágyától:

„Édes fiam! nem tudom, jó hasznát vettem-e azon nagy gazdagságnak, melylyel isten megáldott; látod hogy semmit sem használ arra, hogy a haláltól megszabaditson. Ez egyre kérlek még haldokolva, hogy a szép perzsa nő iránt tett igéretedet megtartsd. Nyugton halok meg azon bizodalomban, hogy arról nem fogsz megfeledkezni.“ – Végre még igy szóla:

„Egy költőnek versei jutnak még eszembe, ki ezt mondja:

„Érzem halálomat: áldassék a ki soha meg nem hal! Én nem kerülhetem a halált.

Valóban az nem ur, kin a halál uraságot gyakorol: hanem az minden urak ura, ki soha meg nem hal!“

Ezek voltak a végszavak, melyeket Chákán vezér szóla. Nehány pillanat mulva halálnak vált, és házát, az udvart s a várost kimondhatlan gyászba ejtette. A király gyászolta őt mint bölcs, buzgó és hű minisztert; s az egész város siratta, mint oltalmazóját és jótevőjét. Soha sem volt Balsorában tiszteségesebb temetés. A vezérek, emirek s az udvar minden nagyjai egyetemben, vetekedtek egymás után koporsóját vállukon a temetőig vinni; s a város minden lakosai a leggazdagabbtól a legszegényebbikig könyezve kisérék.

Midőn a holt test a föld alá takaríttatott, egy a kisérők közül következő verseket mondotta:

„Csütörtökön hagyám el barátimat s megmostak a nyujtóztató padon.

Lehuzván ruháimat, melyek rajtam voltak, oly köntöst adtak reám, mely nem volt az enyém.

Négy ember nyakán vitt az imádkozó helyre, hol néhányan imádkoztak érettem. – Oh imádkozzatok érettem mindnyájan, kik barátim valátok! – végre egy boltozott épületbe vittek, melyen elsuhan az idő s melynek ajtai nem nyilnak ki többé.“

Midőn a kiséret eltávozott és Nureddin hazament, egy költő következő versei jutottak eszébe:

„Egy csütörtök este elvált örökre, s én elkisértem őt.

Szelleme is követte; ennek kiáltottam: „Térj vissza belé oh drága lélek!“

„Hogy térjek vissza, – ezt vevém válaszul, – testembe, melyen sem hus, sem vér, s nincs egyéb mint száraz csont?“

Melynek szemeit gyakor könyek megvakították, s melynek most már süket füleinek oly sok gáncsot kellett hallani?“

Nureddin minden módon kijelentette a mély szomoruságot, melyet kellett neki okoznia e veszteségnek; sokáig senkivel sem láttatta magát.

Egykor végre megengedé egyik biztos barátját bebocsáttatni. Ez iparkodott őt vigasztalni; s nem lelvén őt hajlandónak arra, hogy meghallgassa, elébe terjeszté, hogy minekutána atyja emlékezetének minden tartozott tisztességet megtett, s teljesen betöltötte, a mit az illendőség kiván, ideje volna már, hogy a világba megint megjelennék, barátait meglátogatná, s azon rangot, melyet születése s érdemei szereztek neki, fenntartaná. „Vétkeznénk, – ezt veté hozzá, – mind a természet törvényei, mind a polgári törvények ellen, ha atyáink iránt, holtuk után, a gyermeki szeretet tiszteit nem teljesítenők, s érzéketleneknek fognának bennünket tartani. De minekutána azokat megtettük, s az iránt semmit sem vethetnek szemünkre, kötelesek vagyunk előbbi életmódunkat ismét elkezdeni, s ugy élni a világban, a mint benne élnek. Töröld le tehát könyeidet s vedd fel ismét ama vig kedvet, mely mindig mindenütt örömet terjesztett, a hova mentél.“

Ezen barát tanácsa igen okos volt; és Nureddin minden szerencsétlenséget elkerült volna, ha azt oly rendesen követi vala, a mint ő kivánta. Nagy baj nélkül reá hagyá magát beszélni; sőt meg is vendéglé barátját; s midőn ez el akart távozni, kéré őt, hogy másnap megint jőjön el, s három vagy négy közös barátjokat hozza el magával.

Lassankint egy, tiz jó barátból álló társaságot alkotott, kik csaknem mindnyájan egykoruak voltak s az időt velök szüntelen vendégségben s mulatságban töltötte. Sőt egy nap sem mult el, hogy mindegyiknek valami ajándékot is ne adott volna.

Némelykor, hogy barátainak nagyobb vígságot okozzon, behivatta Nureddin a szép perzsa nőt is. Ez oly szives volt s engedelmeskedett; de nem javallotta a szertelen pazarlást. Ez iránt szabadon kimondá előtte véleményét: „Nem kétlem, – monda ő, – hogy atyád a vezér nagy gazdagságot hagyott reád; de bármi nagy legyen is az, ne vedd rosz néven, ha rabnőd azt terjeszti elődbe, hogy nem sokára végére fogsz járni, ha meg nem szünöl ez életet folytatni. Meg lehet némelykor vendégelni barátidat is, lehet velök vigadni; de ezt mindennapi szokássá változtatni annyi, mint széles országuton nyargalni a legmélyebb nyomoruságba. Becsületedért s jó híredért sokkal jobban tennél, ha boldogult atyád nyomdokait követnéd, s oly karba tennéd magadat, hogy te is azon méltóságokra juthass, melyek neki annyi becsületet szereztek.“

Nureddin a szép perzsa nőt mosolyogva hallgatá; s midőn beszédét végezte, ezt felelé neki nevetve: „Hagyjuk el e beszédet, édes szépem, szóljunk inkább arról, miképen vigadjunk. Boldogult atyám mindig igen szorosan tartott: örvendek, hogy végre élhetek a szabadsággal, mely után halála előtt oly sokáig epedtem. Még mindig van időm rendes életre szorítnom magamat, a mint tanácsolod; a korombeli embernek időt kell venni az ifjuság örömeinek éldelésére.“

A mi még inkább segitette Nureddin értékének romlását, az vala, hogy soha sem akart semmit is hallani a számvetésről házi udvarmesterével. Mindenkor elküldé, ha könyvével megjelent, ezt mondván neki: „Eredj, eredj, egészen reád bizom magamat, csak arról gondoskodjál, hogy mindennap elég legyen.“

„Parancsolhatsz, uram, – felele a házi udvarmester, – de engedd meg, hogy azon közmondásra emlékeztesselek, mely azt mondja: „A ki nagy pompát űz és nem számol, mire észreveszi, koldusbotra jut. Te nem elégszel meg tékozló asztaltartásoddal, hanem tele marokkal is osztogatsz. Kincseid ezt meg nem birják, ha akkorák volnának is, mint hegyek.“

„Eredj, mondom, – ismétlé Nureddin, – nincs szükségem tanitásodra; szerezz tovább is ennem, s a többiről ne aggódjál.“ Még a következő verseket veté utána:

„Ha kezem gazdagságokkal bir, miért ne legyek bőkezű; miért ne nyissam ki azt, hogy adakozzam?

Hallottad-e valaha egy fösvényről, hogy dicsőséget szerzett, vagy egy adakozóról, hogy megvettetésben halt volna meg?“

Nureddin barátjai azonban igen szorgalmasak voltak asztalánál, s egy alkalmat sem mulasztottak el szivességének használására. Hizelkedtek neki, dicsérték, s mindent, még a legkisebbet, legcsekélyebbet is, a mit tett, magasztaltak. De mindenekfelett nem felejtették el mind azt szertelenül dicsérni, a mi az övé volt, s hasznokat érezték benne.

„Uram, – szóla hozzá az egyik, – tegnap ez s ez vidéken levő jószágod mellett jöttem el, lehetetlen pompásabbat s szebb készületet látni házadnál; s a kert mellette igazi paradicsom.“ – „Örvendek, hogy tetszésedre vagyon, – felele Nureddin, – hozzatok tintát, tollat és papirost, nem akarok róla többet hallani; legyen a tied, neked ajándékozom.“

Mások alig dicsérték neki valamelyik házát, fürdőjét vagy közvendégfogadóját, melyek nagy jövedelmet hoztak, s azonnal szinte igy nekik ajándékozta.

A szép perzsa nő elébe terjesztette a kárt, melyet magának teszen; s hogy jobb szándékra birhassa, egy dalnak következő szakaszait éneklé előtte:

„Lelked vidám, ha a napok derültek, s nem féled a gonoszt, melylyel a végzet fenyeget.

A szerencse gondatlanná tett s eltévesztett: de gondold meg, hogy legszebb időben sokszor hirtelen fergeteg támad.“

De Nureddin, a helyett, hogy reá hallgatott volna, legelső alkalommal ismét folytatá annak tékozlását, a mije maradt.

Egy szóval Nureddin egy egész esztendeig nem tett egyebet, csak evett, ivott s vendégeskedett, mindazon nagy javakat elvesztegetvén, melyeket ősei és atyja a vezér, annyi gonddal s fáradsággal szereztek vagy megtartottak.

Az esztendő épen letelt, midőn egyszer terme ajtaján kopogtattak, – hol ő asztalnál ült. Kiküldötte volt rabszolgáit, s bezárkózott barátaival, hogy teljes szabadságban lehessen.

„Egyik Nureddin barátjai közül fel akart kelni; de Nureddin megelőzte s maga ment az ajtót kinyitni. Házi udvarmestere volt; s Nureddin, hogy meghallja, mit akar, egy kevéssé kilépett a teremből, s az ajtót félig behajtotta.

Azon barátja, ki szintén fölkelt s a házi udvarmestert észrevette, kiváncsi volt tudni, mit akar mondani Nureddinnek, s az ajtó s elő-szőnyeg közé állott, s a házi udvarmesternek következő beszédét hallá:

„Uram, – szóla ez urához, – ezerszer bocsánatot kérek, ha vigságaid közepett háborgatlak. De a mit tudtodra kell adnom, ugy vélem, oly nagy fontosságu rád nézve, hogy nem volt szabad elhalasztani ezen bátorságot vennem. Végszámadásomat jövök megtenni; s a mit régóta előre láttam s a miről többször megintettelek, beteljesedett; azaz: uram egy fillérem sincs már mindazon pénzből, melyet háztartásodra kezembe adtál. A többi jövedelmek is, melyekre utasitottál, ki vannak meritve; s haszonbérlőid közül mindazok, kiknek számodra bért kellett volna fizetniök, oly nyilván megmutatták követeléseidnek másokra lett általruházását, hogy nevedben többé semmit sem hajthatok be tőlük. Itt vannak számadásaim, vizsgáld meg őket: s ha kivánod, hogy tovább is szolgáljalak, mutass más jövedelmeket; ha pedig nem, engedd meg, hogy elbucsúzzam tőled.“

Nureddin ugy megütközött ezen beszédre, hogy egy szót sem tudott felelni. Barátja, ki ott hallgatódzott s mindent megértett, azonnal bemene s közlé többi barátaival felfödözését. „Rajtatok áll, szóla hozzájok, ezen hirt használni, én részemről kinyilatkoztatom, hogy ma van legutolszór, hogy Nureddinnél láttok.“ „Ha ugy van, felelének azok, nekünk sincs több dolgunk nála, mint neked; itt nem fog bennünket többé látni.“

Nureddin ekkor tért vissza; s bármily vidám képet mutatott is, hogy barátjait jó kedvben tartsa, még sem tudta magát olyan jól tettetni, hogy azt világosan bebizonyitva ne látták volna, a mit épen akkor hallottak. Alig ült le helyére, midőn egyik barátja fölkele, s ezt mondá neki: „Uram, sajnálom, hogy tovább nem lehetek társaságodban; kérlek, ne vedd rosz néven, ha eltávozom.“ „Mi dolgod kényszerit bennünket ily hamar elhagynod?“ kérdé Nureddin. „Uram, felele az, feleségem gyermek-ágyban fekszik; hiszen tudod, hogy ily esetekben a férj jelenléte mindig szükséges.“ Mélyen meghajtá magát s elment.

Egy pillanat mulva egy másik meg más ürügy alatt bucsúzott el. A többiek is ugy tettek egymás után; míg végre egyetlen egy sem maradt a tiz jó barátból, kik egész ekkorig oly hiv társai voltak Nureddinnek.

Nureddin semmit sem gyanitott barátainak szándékáról, hogy őt többé nem akarják látni. A szép perzsa nő szobájába mene, s vele a házi udvarmester jelentése felől, vagyona romlásán igazi bánadalom kifejezésével beszélt.

„Uram, – monda neki a szép perzsa nő, – engedd meg, hogy arra emlékeztesselek, hogy e dologban csak a magad érzékeinek akartál hinni: már most látod, hogyan jártál. Én nem csalatkoztam, midőn ama szomoru véget hirdettem, melyet várnod kellett. Amin leginkább aggódom, az, hogy még nem látod által ennek minden szomoru következéseit. Ha ez iránt szólani akartam veled, ez vala feleleted: „Vigadjunk, használjuk a jó időt, melyet a szerencse nyujt, mig kedvező hozzánk; talán nem lesz mindig oly jó kedvében.“ De én nem hibáztam, midőn azt feleltem, hogy magunk vagyunk okos életmód által szerencsénk teremtői. Nem akartál meghallgatni, hanem gyakran következő versekkel feleltél:

„Ha kedvez a szerencse, osztogass belőle minden embernek, minekelőtte elfutna.

Bőkezűséged nem fogja azt kimeriteni, ha jóakaród; és fösvénységed nem fog védeni, ha elfordul tőled.“

És igy kénytelen voltam szabad akaratodra hagyni.“

„Beismerem, – felele Nureddin, – hibáztam, hogy az üdvös tanácsot, melyet bámulandó okosságod adott, nem követtem; de nem gondolod meg, hogy ha minden javamat elköltöttem is, ez válogatott barátim társaságában történt, kiket régóta ismerek. Mind becsületes és háladatos emberek, s bizonyos vagyok benne, hogy nem fognak elhagyni.“

„Uram, – felele a szép perzsa nő, – ha egyéb segedelmed nincs, mint barátaid háladatossága, hidd el nekem, rosz alapon áll reményed, s nem sokára hirt fogsz róla mondani.“

„Kecses perzsa nő, – monda erre Nureddin, – nekem jobb véleményem van mint neked a segedelemről, melyet velem közölni fognak. Holnap mindjárt mindnyájokat meglátogatom, minekelőtte szokás szerint hozzám fáradnának, majd meglátod, hogy jó summa pénzzel térek vissza, melylyel mindnyájan fogtak gyámolitani. Ezután a mint elhatároztam, megváltoztatom életemet, s ezen pénzt valami kereskedésbe adom jó haszonra.“

Nureddin nem mulasztá el más napon mind a tiz barátját sorba járni, kik mind egy utczában laktak. Kopogott a legelső ajtón, hol egy leggazdagabbik lakott. Egy rabnő megjelent s kérdezte, minekelőtte kinyitotta volna, ki kopogat. „Mondd meg uradnak, – felele Nureddin, – hogy Nureddin a meghalt Chákán vezér fia.“

A rabnő kinyitá neki, egy terembe vezeté, s ura szobájába mene, a kinél Nureddint bejelentette. „Nureddin, – felele az ur megvető hangon s oly nagyon, hogy Nureddin nagy bámulással hallotta: Eredj mondd neki, hogy nem vagyok itthon; s valahányszor eljő, mindig azt mondd neki.“

A rabnő visszajött s azt felelé Nureddinnek, hogy urát itthon vélte lenni, de megcsalatkozott.

Nureddin megszégyenülve elmene: „Hah a hitetlen, gyalázatos ember! – kiálta, – tegnap bizonyitá, hogy nincs jobb barátom nála, s ma ily méltatlanul bánik velem!“

Tovább mene s egy másik barátja ajtaján kopogatott: s ezen barátja ugyanazt izente neki, a mit az első; épen azon feleletet kapta a harmadiknál, s szintugy a következőknél, egész a tizedikig, noha mindnyájan otthon voltak.

Csak most szállott magába Nureddin, s megismerte bolondságát, hogy ezen álbarátok hűségében bizott, és hogy barátságuk igéretére, mig módja volt benne, tékozolva vendégelte őket, ajándékkal s jótéteménynyel tetézte. „Bizony igaz, – monda magában könyes szemmel:

„Az emberek, mig boldogok, hasonlók az élőfához, mely körül foglalatoskodnak, midőn gyümölcse van.

De ha azt mind leszedték róla, elmennek az emberek, s a viharoknak és pornak hagyják.

Szégyen a mostani kor embereinek: tiz között egy sincs jó!“

Tartá magát, mig házán kivül vala; de mihelyt haza ért, egészen szomoruságnak adá magát s elmene, hogy azt a szép perzsa nővel is közölje.

Mihelyt a szép perzsa nő a szomoru Nureddint jőni látta, mindjárt megtudta, hogy barátainál nem találta fel a várt segedelmet. „No uram, – szóla hozzá, – hát meg vagy-e már győződve annak valóságáról, a mit jövendöltem?“

„Ah kedvesem, – mondá ő, – nagyon is igazat szóltál! Egy sem akart megismerni, látni s velem beszélni! Soha sem hittem volna, hogy ezen emberek oly kegyetlenül bánjanak velem, kik annyi hálával tartoznak, s kikért magamat tönkre tettem! Már nem tartóztathatom magamat, s félek, hogy ezen nyomorult állapotban s a kétségbeesésben, melyben vagyok, valami hozzám méltatlan cselekedetre fogok vetemedni, ha te nem segélsz bölcs tanácsoddal.“ – „Uram, – felele a szép perzsa nő, – nem látok más módot e szerencsétlenségben, mint rabszolgáidat, s butoraidat eladni, s addig abból élni, míg az ég más utat mutat, hogy ezen nyomoruságból kivergődhessél.“

Ezen mód Nureddin előtt fölötte keménynek látszott, de mit tehetett állapotjában? Legelőször rabszolgáit adá el, már most haszontalan evőket, kik sokkal nagyobb költséget okoztak volna neki, mint a melyet megbirhatott.

Egy ideig az abból árult pénzből élt; s midőn az elfogyott, butorait vitette a vásárra, hol sokkal alább keltek el igaz értéköknél, noha igen drága darabok is voltak közöttök, melyek temérdek pénzbe kerültek.

Ebből megint egy jó darabig élhetett; de végre ezen segedelemkútfő is elapadt, s már semmije sem volt a mit pénzzé tehessen; közlé a szép perzsa nővel ezen való mély fájdalmát.

Nureddin nem várta a feleletet, melyet az okos nő adott reá neki. „Uram, – szóla ez hozzá, – én rabnőd vagyok s tudod, hogy atyád a boldogult vezér tizezer aranyon vásárlott. Jól tudom, hogy már nem érek annyit, mint akkor; de bizonyos vagyok benne, hogy még alkalmas pénzen eladhatsz. Kövesd tanácsomat s ne késsél a vásárra vinni s eladni; azon pénzzel melyet értem nyersz, eredj valamely városba, hol nem ismernek, s kezdj ott valami kereskedést; az által módot fogsz nyerni, ha nem nagy bőségben is, legalább boldogul és elégedetten élhetni.“

„Ah kecses szép perzsa nő! – kiálta Nureddin, – lehetséges-e, hogy ezen gondolatra juthattál? Hát oly kevés bizonyságát adtam szeretetemnek, hogy képesnek vélhetsz ez alávalóságra? Megtehetném-e azt hitszegés nélkül, holott boldogult atyámnak megesküdtem, hogy soha el nem adlak? Inkább meghalok, mintsem az ellen cselekedjem s tőled elváljak, kit nem mondom szintugy, hanem inkább szeretlek, mint magamat. Midőn e kedvetlen javalatot teszed, értésemre adod, hogy nagyon sok hija, hogy te is szintugy szeretnél, mint én szeretlek.“

„Uram, – felele a szép perzsa nő, – meg vagyok győződve, hogy ugy szeretsz, a mint mondod; s isten tudja, ha a szenvedély, melyet irántad érzek, csekélyebb-e mint a tied, és mennyi önmegtagadásomba kerül azon ajánlást tennem, mely ugy föllázit ellenem. Ellenvetésednek megsemmisitésére csak azon közmondást hczom emlékezetedbe: szükség törvényt ront. Én ugy szeretlek, hogy lehetetlen jobban szeretnem, s bizonyossá tehetlek, hogy soha sem szünöm meg szintugy szeretni téged, bárkié legyek is. Sőt a világon a legnagyobb öröm lesz reám nézve veled megint egyesülnöm, mihelyt körülményid, a mint reménylem, megengedendik, hogy ujra megvásárolhass. Igaz, megvallom nagyon kegyetlen kénytelenség ez reád s reám nézve, de mindemellett sem látok egyéb módot a nyomoruságból kiszabadulásodra.“

Nureddin, ki igen jól átlátta annak valóságát, a mit a szép perzsa nő terjesztett elébe, nem lévén más segedelemforrása a csufos szegénység elkerülésére, kénytelen volt azon eszközhöz nyulni, melyet ajánlott neki. Elvezette tehát kimondhatlan fájdalommal a vásárra, hol a rabnőket árulták.

Itt mélyen megszomorodott szivvel tekinte reá, s következő verseket mondá neki:

„Még egyszer, minekelőtte elválsz, boldogits egy pillantatoddal, hogy szivemet erősitsd, melyet távozásod közel juttat a halálhoz.

De ha nagyon találna ez fájni, inkább hagyd el: örömest meghalok, ha az által e fájdalomtól megkimélhetlek.“

Azután egy Hadzsi Hasszán nevű hajhászhoz fordula, mondván: „Hadzsi Hasszán! itt van egy rabnő, kit el akarok adni; lásd mit igérnek érte.“

Hadzsi Hasszán Nureddint s a szép perzsa nőt egy szobába vezette; s mihelyt a fátyolt, mely orczáját födözte, levette, szóla Hadzsi Hasszán bámulva Nureddinhez: „Hogyan uram, nem csalódom? nem ez-e a rabnő, kit atyád a boldogult vezér tizezer aranyon vett?“ Nureddin bizonyossá tette, hogy épen az; és Hadzsi Hasszán reménységet nyujtott neki, hogy szép pénzt fog érte kapni, s megigérte minden szorgalmát reá forditani, hogy minél drágábban adhassa el.

Hadzsi Hasszán elhagyá Nureddinnel a szobát, s bezárá a szép perzsa nőt. Azután elmene a kalmárokat meghini; de mindnyájan görög, afrikai, tatár és más rabnők vásárlásával foglalatoskodtak, s kénytelen volt várakozni, mig megvásárlottak.

Midőn ez megtörtént, s mindnyájan összegyültek, ezt mondá nekik vidám arczczal s tréfás mozdulatokkal: „Jó uraim, minden a mi gömbölyü, még azért nem dió; s minden a mi hosszukás, még nem füge; minden a mi veres, még nem hús; s nem minden tojás fris. Azt akarom mondani, éltetekben már sok rabnőt láttatok és vettetek; de soha sem láttatok egyet is olyant, a milyent én árulok. Ez a gyöngye a rabnőknek: jertek s kövessetek, majd megmutatom. Magatok határozzátok meg, mi áron kiáltsam ki először.“

A kalmárok követték Hadzsi Hasszánt, ki megnyitá előttök a szoba ajtaját, melyben a szép perzsa nő volt. Bámulva szemlélték azt, s mindnyájan megegyeztek benne, hogy négyezer aranynál kevesebbet nem lehet érte igérni.

Ezután elhagyák a szobát, és Hadzsi Hasszan kimenvén velök, ujra bezárá az ajtót, s hangos szóval kiáltá előtte: „A perzsa rabnőért négyezer arany először.“

Egyik sem igért még a kalmárok közül s még magukkal tanácskoztak, mennyire verjék föl, midőn Saouy vezér oda ére.

A mint a piaczon Nureddint meglátta, monda magában: „Alkalmasint megint valami butort tesz Nureddin pénzzé (mert tudta, hogy adott el affélét) s rabnőt akar venni. Közelite és Hadzsi Hasszán másodszor kiálta: „A perzsa rabnőért négyezer arany először!“

Ezen nagy árról azt gyanitá Saouy, hogy a rabnőnek különös szépségünek kell lenni, s azonnal nagy kedve jött azt látni. Egyenesen Hadzsi Hasszánnak sarkantyuzá lovát, ki a kalmároktól körülvéve állott, és monda neki: „Nyisd ki az ajtót, hadd lássam a rabnőt.“

Nem volt szokásban, mihelyt a kalmárok valamely rabnőt megnéztek s reá alkudoztak, azt másnak megmutatni. De a kalmárok nem bátorkodtak jogukat a vezér tekintetének ellene szegezni; s Hadzsi Hasszán kénytelen volt az ajtót kinyitni s a szép perzsa nőnek inteni, lépjen elő, hogy Saouy megnézhesse a nélkül, hogy lováról leszállana.