Part 3

„Mit tartsak róla?“ mondá. „Az öreg kovács bizonyosan meglovagoltatott. Ha az ország törvényei szerint e hölgyet kell elvennem, miért ment el oly gorombául? s miért vett fel oly negédes s dölyfös viseletet? Végig nézett tetőtől talpig; s pillantatában megvetés jelenségeit láttam. Való, hogy van is egy kis igaza; meg kell vallani magamról is az igazságot, ezen elnyütt kabát tele lukkal, nem igen emeli jó kinéztemet, s épen nem alkalmas egy nőt részemre megnyerni. Megbocsátom neki az óhajtást, hogy bár jobban eltalálta volna.“

Mig igy elmélkedék, egy rabszolga közelite hozzá, s igy szóla: „Uram én egy rongyos idegent keresek, s külsődről itélvén, te vagy az. Ne sajnálj, ha tetszik, követni. Egy helyre vezetlek, hol nagy nyugtalansággal váratol.“

A király követé a rabszolgát, ki őt egy nagy házhoz vezette, s egy igen csinos szobába lépeté, s ott egy pillantatig várakoznia kéré. A szultán itt két óráig maradott, a nélkül, hogy valakit látna a rabszolgán kivül, ki időnkint eljöve, azt mondani, hogy ne veszitse türelmét.

Végre megjelenék négy gazdagon öltözött hölgy, s egy másikat kisérének, ki szinte tündöklött a drága kövektől, de még inkább ragyogott hasonlithatlan szépségével. A szultán alig veté rá szemét, s tüstént azon hölgynek ismeré, kit utószor látott a fürdőből kijőni. Nyájasan közelite az hozzá, s mosolyogva igy szóla: „Bocsáss meg ha egy kissé várakoztattalak. Nem akártam uram s mesterem előtt pongyolán megjelenni. Ön házadban vagy. Minden, a mit itt látsz, tiéd. Parancsolj, mit kivánsz, én kész vagyok engedelmeskdni.“

„Gyönyörü hölgy,“ felele a szultán, még egy pillantat előtt panaszkodtam sorsomon, s most a legboldogabb halandó vagyok. De mivel már férjed vagyok, miért tekintettél rám előbb oly kevélyen? Azt hivém, hogy tekintetemen ütközél meg, s hogy őszintén megvalljam, nem is igen vehetém tőled rosz néven.“ „Uram,“ felele a hölgy, „óvakodtam egyébként cselekedni. Ezen város hölgyei kénytelenek, köz helyen, kevélyeknek látszani. Ez igy szokás. A helyett honn annál nyájasbak.“ – „Annyival jobb,“ felele a király, „ugy annál örvendetesbek. Ha tehát ur vagyok itten: parancsolom, hijanak hozzám szabót és vargát. Szégyenlem magamat előtted e rosz kabátban, s ezen rongyos sarukban, melyek épen nem illenek azon méltósághoz, melyet eddig a világban vittem.“ – „Már megelőztem e parancsot“ monda a hölgy „s elküldtem egy rabszolgát egy zsidó zsibárushoz, ki kész ruhákat árul, s mindjárt előszerez mindent, mire szükséged van. Azonban, jövel, magadat megfrisiteni.“

Ezt mondván, kézen fogá, s egy terembe vezeté, hol egy asztal mindenféle gyümölcsökkel, s befőzöttekkel, teritve állott. Mindketten asztalhoz ülének, s mig ettek, a négy asszony, ki megettök állott, Bada Szaudai költőnek több dalait éneklette. Egyszersmind többféle hangszereken játszottak; s végre asszonyuk is lantot foga, azt szavával kiséré, s elbájolta a szultánt, éneke és játéka által.

Ezen muzsikai mulatság felbeszakasztatott a zsidó kalmár érkezetével, ki néhány inassal lépett a terembe, kik csomókat vittek be s felbontogatták: ezekben különféle szinű öltözetek valának. Megnézegették rendre mind, s egy arany virágos fejér selyem melleget, s viola szinű posztó kabátot választottak, egyéb öltözethez valókról a zsidó gondoskodott, s embereivel együtt elmene.

Most elbámult a hölgy a király jó külsején, s igen megelégedett, hogy ilyen férjre talált; valamint ez is igen vigadott, hogy ily nőre tett szert.

Ezután még hét esztendeig élt e nővel, kitől hét leánya, s hét fia vala. De mivel mindketten szerették a pompát, s csak arról gondoskodtak, hogy jól éljenek, s mulatozzanak, arra jutottak, hogy végre az asszonynak minden javait eltékozlák. Meg kellett válnia a szolgáló asszonyoktól, s rabszolgáktól, s a házi butorokat el kelle adniok, hogy élhessenek.

Midőn a szultán neje e szerint magát a legnagyobb nyomoruságba bukva látná, igy szóla férjéhez: „Mig nekem volt valamim, te nem kimélted. Henyén éltél. Most rajtad a sor, hogy háznéped tartásáról gondoskodjál.“

E szavak megbusiták a királyt. Elméne ismét az öreg kovácshoz, hogy tanácsot kérjen tőle. „Oh édes atyám,“ monda neki „szerencsétlenebbnek látsz ismét, mint valék e városba jöttömkor. Feleségem, tizennégy gyermekem van, s nincs mivel táplálnom őket.“ – „Ifju ember,“ kérdé az öreg, „nem tudsz-e valami kézmüvet?“ A szultán nem-mel felele. Ekkor a kovács két akcsát[2] veve ki zsebéből, a szultán kezébe adá, s monda: „Eredj tüstént, s végy magadnak kötél hámot (hevedert) s állj ki a helyre, hová terhhordók gyülekeznek.“

A király elmene, megvevé a köteleket, s a terhhordók közé álla. Alig vala ott egy kis ideig, s im jöve egy ember, s kérdé: „Akarsz-e terhet vinni?“ – „Csak azért vagyok itt,“ felele a szultán. Erre az ember megterhelé egy nehéz zsákkal. A király csak alig birta vinni, s a zsákra füzött kötelek bemetélték vállait. Megkapta bérét, mely egy akcsából állott, s elvivé haza.

A nő látván hogy csak egy akcsát viszen, azt mondá neki, hogyha csak minden nap tiz annyit nem keres, nemsokára éhhel vesz el háznépe.

A király más nap reggel, lesujtva a szomoruságtól, a közönséges piacz helyett, a tenger partján jára fölebb alább, s fontolgatá nyomoruságát. Figyelemmel szemlélé a helyet, hová Sahabeddin Seich mestersége által oly véletlenül tétetett. Visszaemlékezék e különös gyászos kalandra, s nem tartóztathatá magát, hogy ne siránkozzék rajta.

Minthogy még az imádság előtti mosódást kellett elvégeznie, lebukott a vizbe: de midőn fejét felemelé, igen elálmélkodék, hogy palotájában van a kád közepette, s körülvéve tisztviselőitől.

„Oh kegyetlen Seich!“ kiálta, ugyanazon helyzetben pillantván meg őtet, melyben elhagyá; „nem félsz e isten büntetésétől, hogy szultánoddal s uraddal igy bántál?“ – „Uram!“ felele a Seich, „honnan e haragja felségednek ellenem? csak épen most buktattad fejedet a kádba, s ismét tüstént felemeléd azt: ha nekem nem hiszesz, kérdezd meg tiszteidet, kik tanui ennek.“

A király még nem nyugott meg az ezek tanuságán: „Ti csalárdok vagytok“ monda nékiök: „hét esztendeje, hogy ez az átkozott Seich engemet varázslatai ereje által idegen országban tartoztatott, megházasodtam, s hét fiat s hét leányt nemzettem: de ezt nem annyira panaszlom, mint azt, hogy terhhordó voltam. Hah, gonosz Seich, hogy merészlettél te velem terhhámot hordatni?“ – „Jól van uram,“ felele a Seich, mivel szavaimnak hitelt nem adsz, tettel foglak meggyőzni.“

E szóra levetkezék: egy lepellel övedezék körül, a kádba szálla, s fejét a vizbe bukatá.

A szultán még mindig boszonkodván rá, s esküjére emlékezvén, hogy megbünteti, ha valaha haza jutand Aegyptusba, egy kardot foga, s el akará a Seich fejét csapni, mihelyt a vizből felemelendi. De a Seich azon tudománynál fogva, melyet Mekasefának hinak, ismeré a király szándékát, s az Algaib an alazbár tudomány által, hirtelen eltünék, s Damaskus városába viteték, honnan az aegyptusi szultánhoz következő tartalmu levelet ira:

„Oh király, tudd meg, hogy mi: te és én, nem vagyunk egyebek, mint istennek szegény szolgái. Mig fejedet a vizbe buktattad, melyet tüstént felemelél, hét esztendei utat tevél, hét leányt s hét fiat nemzettél, és sokat szenvedtél, s még sem akarod hinni, hogy Mahomet a mi nagy prófétánk ágyát még melegen, s vizes edényét még ki nem ürülve találta? Ismerd meg, hogy semmi sem lehetetlen annak, ki semmiből mennyet s földet teremtett, e puszta szó által Kun[3]!“

Minekutána az aegyptusi szultán e levelet elolvasá, hitre kezde térni. De mégsem csillapithatá le haragját a Seich ellen. Ira a damaskusi királynak, hogy Seichet fogassa meg, vesztesse el, s fejét küldje őneki.

A damaskusi király engede az aegyptusi király kivánságának, és sietett teljesiteni. Megérté hogy a Seich egy barlangban tartózkodék, alkalmas távolságra a várostól, s parancsolá Kapidzsijeinek[4] (poroszlóinak) hogy oda menjenek s a Seichet megfogván hozzá vigyék.

A kapidzsik oda sietének, s azt vélék, hogy e parancsot könnyen teljesithetik: de nem kevéssé voltak meglepve, a barlang nyilását számtalan sereg katonáktól ótalmazva találván, kik mind lóháton s karddal, s pánczéllal fegyverkezettek valának. Megtérének királyukhoz s hirül vivék mit láttak. A szultán megboszonkodván az ellentálláson, összegyüjté hadait, s elmene maga a Seich megszállására, de ez oly fölös hadat állitott elő, hogy a fejdelem megijedve visszavonula.

Boszúsan a bal kimenetel felett, s elhatározattan, becsületét nem szerencséltetni, egybegyüjté vezéreit, s megkérdé, mit kellene e környületekben tenni. A vezérek azt felelék: hogy bár mi hatalmas király legyen is, még sem remélheti olyan embert meggyőzni, kit isteni hatalom segit. „Azonban Uram!“ monda a legöregebb vezér, „ha a Seichet hatalmadba akarod keriteni, küldj hozzá, s izend neki, hogy kivánsz vele megbékülni. Válaszd ki háremed legszebb rabnőit s ajándékozd meg velök. De előbb parancsold meg e leánykáknak, vegyék ki belőle, van-e oly idő, melyben nincs hatalma csodatételre.“

A királynak tetszék e tanács, teteté magát, s barátságával kináltatá meg Seichet, a midőn ritka szépségü rabnőit neki küldé. A Seich valólag azt hivé; hogy a damaskusi király megbánta, hogy őt oly igazságtalanul üldözé. Kelepczébe került, s elfogadá a rabnőket, kik közül egyikbe halálban szerelmes lett.

Mihelyt a leányka a Seichet ily hő szenvedélytől meghatva látá, igy szóla hozzá: „Édes Seichem, szeretném tudni, van-e oly idő, melyben nem tehetsz csodát?“ – „Szép kisasszony!“ felele ő, „kérlek ne tedd többé e kérdést: arról aggódjunk csak, hogy vig életet éljünk, igen közönyös lehet tudnod a mit kérdesz.“ A rabnő nagyon szomorunak teteté magát e felelet miatt; mély bánatot mutatott rajta, s midőn a Seich kérlelé, elfakadt sirva, s igy szóla: „Nem valódiak szerelmed minden bizonyságai, melyeket mutogatsz, ha szeretnél, nem volna titkod előttem.“ Egy szóval, ugy erősködött rajta, hogy elég gyarló vala megvallani, hogy minekutána asszonyt ismere, minden hatalom nélkül van, mig csak meg nem mosdik.

Midőn a rabnő e körülményt megtudá, tudtára adta a damaskusi királynak, ki megparancsolá kapidzsijeinek, hogy éjszaka titkon állják el a Seich ajtaját, s ragadják meg, mihelyt a rabnő előttök az ajtót kinyitandja.

A Seichnek szokása vala, fejéhez minden éjjel egy nagy korsó vizet tenni, hogy azt használja, ha a mosdásra szüksége vala. A rabnő lefekvéskor a vizet kiönté, a nélkül, hogy az észrevette volna, ugy hogy midőn meg akart mosdani a korsót üresen találá. A hitetlen rabnő a szorgoskodót játszá, fogá a korsót, s azon ürügy alatt, hogy vizet hoz, kinyitá az ajtót a kapidzsiknek, kik a barlangba rohanának.

A Seich megismeré most a rabnő árulását, veve két gyertyát, melyek a tartókban égtek, s a gyertyákkal a szobában kerengett, különös szavakat mormolván, melyeket a kapidzsik nem értettek. Ezek a Seich mozdulataitól s szavaitól megijedvén, s félvén, hogy valami csodát akar előidézni ellenök, kifutának a barlangból.

A Seich tüstént magára zárá az ajtót, s elvégezé a mosdást. Ekkor hogy a hitetlen rabnőn boszut álljon, felvevé annak alakját, s a magáét arra adá; igy elhagyá a barlangot s a kapidzsik után szalada. „Hah gyávák!“ monda nekik, „igy teljesititek király uratok parancsait? mind elvesztet benneteket, ha ellensége a Seich nélkül tértek vissza Damaskusba. Miért szaladtatok el? szörnyetegeket láttatok-e, vagy katonákat oltalmára megjelenni? Forduljatok meg, menjetek vissza a barlangba, s semmit se féljetek. Nálatoknál bátrabban közelitek majd én hozzá, megragadom, s magam adom kezetekbe.

A poroszlók megállottak e biztatásra, s neki bátorodának; azonnal megfordultak, s követék a Seichet a rabnő alakjában, belépének vele a barlangba s megragadák a rabnőt, a Seichet vélvén megfogniok; megkötözék kezét lábát, a nélkül, hogy csak egy szót szólt volna is, mert a Seich elvevé szavát.

Igy vezeték a damaskusi király elébe, ki azonnal elvágatá fejét. De mihelyt elvált feje testétől, a Seich a halottnak előbbi alakját adá vissza, s láttatá a királylyal s minden tiszteivel, hogy a rabnő az, kinek épen feje véteték; s ő maga, ki a rabnő alakjában vala jelen, felvevé ismét saját alakját, s igy szóla a damaskusi királyhoz:

„Oh király, ki az aegyptusi szultánnak tetszésből, vesztemre mindent elkövettél; tudd meg, hogy soha sem kell igazságtalan üldözésre kezet nyujtani, s adj hálát istennek, hogy boszumat csak ezen nyomorult asszony megbüntetésére szoritom, ki engem elárula.“

Ezt mondván a Seich eltünék, s a damaskusi királyt s ezen csodás történet minden tanuit a legnagyobb bámulásban hagyta hátra.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

„Ez uram, Sahabadin Seich története,“ szóla tovább a persa császár első vezére; ebből láthatja felséged, hogy a férfiak nem óvakodhatnak eléggé az asszonyoktól. Minekelőtte Nurgehán herczeget elvesztetnéd, engedd őt megkérdenünk. Talán megismerteti velünk ártatlanságát.“ – „Ám legyen,“ monda a király, „rá állok, hogy fiam halála hónapig halasztassék.“

Mig a vezérek a herczeget látogaták, ki fogságban vala, a császár lóra űle, s kilovagolt a városból, hogy vadászattal verje el gondjait.

Este hazatértével, Chanszáde szultánnéval vacsorála. Evés után imigy szóla az hozzája: „Félek uram, meg fogod bánni, hogy a herczeg büntetését elhalasztottad.“ „Embernek,“ azt mondja a Korán, „két nemü ellenségei vannak, kiket szeret, gyermekei s javai.“ Igenis, fiad ellenséged, minthogy azon undok vétek gondolatára vetemedhetett, melyet el akara követni. Ne késsél őt büntetni. Ne hallgass tovább a szeretetre, sajnálatra, melyek nálad mellette szólanak. Gonosz hajlandóságának el kell benned a vér szavát fojtani; ne légy oly gyáva, mások utasitásaihoz szabni magadat; mert esztelenség minden tanácsra hallgatni, mint ezt a mese a kertészről s a fiáról oly jól bebizonyitja. Talán ismeretlen előtted. Engedje meg felséged elmondanom.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A kertész, fia és a szamár.

(Mese.)

Egyszer egy öreg kertész gyalog ment fia mellett, ki egy szamáron üle, kertjébe; nehány ember, kikkel találkozék, igy szóla: „Nézzétek a vén bolondot, ki oly esztelen, hogy gyalogol, mig fia a szamáron feszeleg.“

Az engedékeny öreg leszállitá fiát, s maga ült helyébe.

Kevés idő mulva más emberek mentek arra s mondának: „Ez embernek bizonynyal elment az esze, mi oka lehet csak egyedül ülnie szamarán?“

A kertész most fiát is felvette maga mellé a szamárra.

„Mely illetlenség,“ szólának továbbad némely arramenők, „ez ifju embert az öreg megett ülve látni!“

Az atya és fia alig váltottak helyet, hogy ismét más emberekkel akadának szembe, kik igy kiáltának: „Ez embernek igen szemtelennek kell lenni, hogy ezen ifjat igy maga előtt hordozza.“ Ugy hogy a szegény kertész bármit cselekedett is, nem találhatott oly helyzetet, mely minden embernek inyére lett volna.

„Látod tehát uram,“ felele Chanszadé, hogy senki sem kerülheti el a mások itéletét, s hogy balgatagság magát minden tanácshoz szabni akarni. Kövesd első indulatodat, s büntesd meg ama hálátlan és istentelen fiut.“

Másnap reggel felüle a persa király székébe, hivatá a hóhért, s parancsolá Nurgehán herczeget megölnie.

Ekkor előlép a második vezér s mondá: „Nagy király! ovakodjál, hogy bünbe ne essél, midőn egy asszony vádjainak hiszesz. Tudod, mennyi csalárdságot követtek el az asszonyok, többet beszélnek róla, mint csillag az égen, vagy vizcsepp van a tengerben; engedje meg felséged, többek közt csak a papagáj történetét elbeszélnem.“

A szultán rá álla vezérét meghallgatnia, ki imigy kezdé:

A férj és papagály története.

Egy jó embernek szép felesége vala, kit oly szenvedélylyel szeretett, hogy amennyire csak lehete, soha sem ereszté el szemei elől. Egykor szorgos dolgok által kénytelenittetvén tőle távoznia, elment oda, hol mindenféle madarat árultak, itt egy papagájt veve, ki nemcsak igen jól szólt, hanem oly tehetséggel is birt, hogy mindazt, ami jelenlétében történt, elbeszélte. Hazavivé egy kalitkában s kérte nőjét, tegye szobájába s viselje gondját, mig utazásából, melyet tennie kell, megtérend. Aztán elutazott.

Megtértekor nem mulasztá el a papagájt afelől kikérdezni, mi történt távolléte alatt; s a madár arról oly dolgokat nyilatkoztatott ki, melyek okot adtak neki, feleségének szemrehányásokat tenni. Ez azt vélé, hogy valamelyik rabnője árulá el; de mindnyájan esküvéssel bizonyiták hűségöket; megegyezének tehát abban, hogy a papagáj volt az, ki a rosz tudósitást tevé.

Tele e gondolattal, az asszony oly eszközökről tünődék, hogy férje gyanuját elenyésztesse, s egyszersmind a papagájon boszut állhasson. Nemsokára lele is. Amint férje ismét egy napra elutazott, parancsolá egy rabnőnek, hogy éjjel a papagáj kalitkája alatt egy kézi malmot hajtson, másiknak parancsolá, hogy esőként vizet hintsen rá, s harmadiknak, hogy egy tükröt vévén, azt egy gyertya viszsugáraival villogtassa a papagáj szemébe. A rabnők az éjszakának nagyrészét annak teljesitésére forditák, mit nekik asszonyuk hagyott, s azt nagy ügyességgel végrehajtották.

Jövő napon, midőn az ember megtére, ismét kikérdé a papagájt, mi történt légyen távollétében. A madár felelé: „Édes jó uram, villámlás, mennydörgés s eső, egész éjjel ugy annyira nyugtalanitottak, hogy ki nem mondhatom, mennyit szenvedtem.“

Az ember, ki jól tudá, hogy azon éjjel sem dörgött, sem esett, most meggyőződék, hogy a papagáj, ki ebben nem szóla valóságot, azt feleségét illetőleg sem mondott. Ezen való boszujában kirántá kalitjából, s oly mérgesen vágá földhöz, hogy meghala. Azonban hallá utóbb szomszédaitól, hogy a szegény papagáj nem hazudott abban, amit felesége magaviseletéről beszélt; azért is igen báná, hogy megölte…

„Látod ebből uram, szóla tovább a vezér, mily ravaszok az asszonyok. Ne ölesd meg addig Nurgehán herczeget, mig tanitója megtalálkozik; mert bizonynyal valami szertelen rejtezik e dologban; s mily vétket követnél el, ha ártatlan vért ontanál!“

A persa császár megilletődött a vezér beszédére, fiát a fogházba visszaviteté, s elhagyá a palotát.

Este megtértével a szultánnéval evék, ki a vacsora után igy szóla hozzá: „Nurgehán herczeget még sem öletted meg, s azon vigyázatlan szeretetre hallgatsz, melylyel iránta viseltetel. Emlékezzél inkább a mesére, melyet tegnap mondottam felségednek, s vedd szivedre, miként Mahmud szultán cselekvék, kinek történetét el fogom beszélni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mahmud szultán és vezére.

(Hasonlat.)

Egyszer egy dervis jöve Kház Ajászhoz, Mahmud szultán vezéréhez, s kéré őt, szerezne neki fizetést a fejedelemnél.

„Meglesz,“ felele a vezér, „de csak azon feltétel alatt, ha a királynak megigéred, hogy engem a madarak nyelvére megtanitasz.“ A dervis rá álla a csalárdságra, s a szultán tiz arany fizetést rendele neki naponkint.

Egy idő mulva a szultán vezérével vadászaton lévén, mondá neki: „Kház Ajász tanultál-e már valamit a dervistől? Szeretném tudni, mi mondanivalójok van egymásnak ama két bagolynak, ott ama két fán. Hallgasd ki őket, s hozd hirül beszélgetésöket.“

A vezér közelite a fákhoz, s ugy tetteté magát egy darabig, mintha figyelmesen hallgatná a baglyokat, azután urához tére s ezt mondá neki: „Megértettem uram, egy részét beszédöknek, de engedd el annak közlését.“ – „S miért átallod azt nekem megmondani?“ kérdé a szultán. „Mert a két madár felségedről beszélgetett,“ felele Kház Ajász. – „S mi részem lehet beszédökben?“ mondá Mahmud; „egy átalában akarom, hogy előttem semmit el ne titkolj, s mindent megmondj szóról szóra, amit hallottál.“

„Engedelmeskedem tehát uram,“ felele a vezér. „A két bagoly egyikének egy fia van, másikának egy leánya, azokat akarják összekeletni. A fiu apja ezt mondá a leány apjának: Megegyezem atyámfia e házasságban azon feltétel alatt, ha leányoddal ötszáz puszta falut adsz.“ – „S hát“ felele tüstént a leány apja, „nem kérsz ennél többet? ezeret is adok ötszáz helyett ha kivánod. Az isten adjon Mahmud szultánnak boldog s hosszu életet! mig ő lesz persa király, addig nem látunk benne fogyatkozást.“

A szultán elérté vezére értelmes hasonlatát, és szivére vevé. Tüstént azzal foglalatoskodék, hogy a pusztult városokat felépittesse, s folyvást arról gondolkodék, hogy népeit boldogithassa, s ezóta elkezdették ezen nagy fejdelem nevét s erényeit magasztalni, mint még ma is magasztalják.“

Midőn Chanszáde királyné e hasonlatot elmondotta, ujolag sürgette a szultánt, hogy a herczeget vesztesse el. S ez megigéré, hogy a legközelebbi reggel boszujának elég tétetendik.

Másnap ádáz arczczal lépe Szindbád a székes terembe s mondá a bakónak: „Vezettessék ide tüstént fiam, s te haladék nélkül csapd le fejét.“

„Oh világ királya!“ kiálta a harmadik vezér, a királyszék lábához borulván, „minden vezéreid, a te hű rabszolgáid, esdekelnek előtted, halaszd el a herczeg büntetését, mig Brachmán Padmanába történetét meghallgattad. Még mást gondolhatna felséged, ha ezt figyelemmel hallgatná.“ – „Megengedem, hogy elmondhasd,“ felele a király, „de aztán mégis csak elvesztetem fiamat.“

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Brachmán Padmanába s az ifju Fikai[5] története.

„Volt uram! egyszer Damaskus városában,“ mondá a harmadik vezér, „egy Fikaá-áros, ennek volt egy tizenöt- vagy tizenhatesztendős fia, Hasszán nevezetü, ki világ csodájának tartathatott. Az ifju képre olyan volt mint a hold, termetre mint a cziprus, vidám, s kellemes szellemü. Ha énekelt, mindent elbájolt szava édessége által; s ha lantolt, képes lett volna halottat is feltámasztani.

Ezen tulajdonok nem valának haszon nélkül atyjára nézve, ki néminemüleg a fia által szerzett mulatságot is megfizettette s Fikaáját igen drágán adta. Pinjét, mely máshol csak egy mángiron[6] kelt, ő egy akcsán adta. De bizvást emelheté az ital árát, mivel csapszékébe inkábbára fia látásáért mentek, szintoly nagy volt nála a tolongás. Házát még: Csezmej Abi Hhajátnak is nevezték, azaz ifjuság forrásának, azon gyönyörüségért, melyet az öregek találtak benne.

Egyik napon, amint az ifju Fikai mindeniknek, kik a csapszékben voltak, nagy kedvökre énekelt és lantola, belépett a hires Brachmán Padmanába, hogy magát megenyhitse. Ő is nem kevésbbé csodálta Hasszánt, s amint vele szóba eredt, egészen elbájoltatott beszédétől. Nemcsak más nap ment el ismét a csapszékbe, hanem dolgait is elmulasztá, hogy mindennap oda járhasson; s ahelyett, hogy mások csak egy akcsát fizettek, ő zecchinot adott.

Már jó ideig tartott ez igy, ekkor az ifju Fikai igy szóla atyjához: „Mindennap jön ide egy férfi, ki főembernek látszik, oly nagy gyönyörüséget talál a velem való beszédben, hogy minden pillanatban hí, hogy valami kérdést tehessen, s ha elmegy, egy aranyat ád.“ „Ho, ho!“ felele az atya, „ezalatt valami titok lappang, ezen főember szándékai talán nem a legjobbak. Néha a világi bölcsek, komoly képök daczára is, igen feslett életüek. Ha holnap meglátod, mondd neki, hogy ohajtanám ismeretségét, küldd fel szobámba, majd én kikémlem; nekem van tapasztalásom, s minden beszédein által ki fogom tanulni, szintolyan bölcs-e, mint látszani akar.“

Jövő napon azt tevé Hasszán, mit atyja kivánt, felküldé Padmanábát annak szobájába, hol pompás reggeli asztal volt teritve. A Fikaá-áros minden kigondolható tisztességet adott a Brachmánnak, ki azt emberséggel fogadá, s beszélgetésben annyi bölcseséget mutata, hogy nem lehete többé kételkedni abban, hogy erényes férfiu. Étel után kérdé őt az ifju Hasszán atyja, micsoda tartományból volna, s hol laknék; s mihelyt érté, hogy idegen, igy szóla hozzá: „Ha nálunk akarsz lakni, szivesen adok szállást házamnál.“ – „Elfogadom az ajánlást, melyet teszesz,“ felele Padmanába, „mert paradicsom e világon, kedves barátoknál lakni.“