Part 27

A királynők ezt eleinte saját barátságok következésének tarták; de midőn a herczegek korosodtak, indulatuk heves szerelemmé, s ez a legtüzesebb szenvedélylyé változott, a mint a két herczeg oly édes varázsban álla előttök, mely részeg szemeiket teljesen megvakitá. Tüzök undokságát jól átlátták, s egész erővel törekedtek ellene: de a meghittség, melylyel az ifjakat naponkint fogadák, s azon kisded koruktól megszokott csodálás és simongások, melyektől elszakadni nem tudtak, oly igen fölgyujtá szerelmöket, hogy álmok és étvágyok elveszett. Bajukra, s bajára a két herczegnek is, ezek megszokva tapadásukat, a két förtelmes lángot nem gyaniták.

Minthogy a két asszony szerelmét egymástól nem titkolá, de szemtelenségök nem ment annyira, hogy azt szóval mindenik herczegének megvallaná: abban egyeztek meg, hogy ezt irással teendik; s kárhozatos szándékok kivitelére azon pillanatot használák, midőn Kamaralszamán a király, három vagy negyed napi vadászatra távol lőn.

A király elutazása napján Amgiád üle főhelyt a tanácsban, s itélő széket tarta két vagy három óráig délután. A mint gyülés mulva a palotába visszatér, félrevonja egy herélt, s Haiat-al-nefusz királynétól kezébe levelkét nyom. Amgiád nézi, s olvassa, s elborzad. „Te áruló“ igy kiált kardot rántva, „ez a hűség, melylyel uradnak királyodnak tartozol?“ s e szónál fejét veszi.

Tett után, magán kivül haragjában, anyjához Badur királynéhoz fut, oly képpel, mely eléggé mutatja borzalmát; s mutatja a levelet, elmondja tartalmát, el azt is, kitől jő.

Meghallgatás helyett maga a királyné mutatott neheztelést. „Fiam“ igy szóla „a mit itt mondasz, merő költemény és rágalmazás. Haiat-al-nefusz, a királyné sokkal több észszel bir; s én igen vakmerőnek találom, hogy ily szemtelenűl mersz felőle hozzám szólani.“

A herczeg felindult anyjának ezen szavain. „Te és ő“ ugymond mindketten gyalázatosak vagytok. Ha az a tisztelet, melylyel atyámnak a királynak tartozom, most le nem köt, Haiat-al-nefusz nem él többé.“

Badur királyné Amgiád fiának ezen példájábó könnyen el gondolhatá, hogy Asszád herczeg, ki nem volt kevesbbé erényes, a hasonló nyilatkozást, melyet neki tenni szándékozott, nem fogja kedvezőbben venni; azonban ez nem tartóztatá, megállani tovább is szörnyű szándékán; s más nap reggel levelet irt hozzá, melyet egy vén rabnőre, ki a palotában járatos volt, bizott.

S a vénasszony kileste alkalmát a levél kézhezadásának, midőn épen a herczeg a tanácsból, melyben előlülő ma ő vala, teremébe visszatért. A herczeg vevé a levelet és olvasá; s haragja megragadta: hogy nem is olvasván végig a levelet, kardot ránta, s megbünteté a vénasszonyt ugy, a mint érdemlé. Evvel Haiat-al-nefusz királyné szobájába rohant, s meg akará neki a levelet mutatni, melyet kezében tarta: de a királyné nem hagyá, sőt szóra sem ereszté, mondván. „Tudom jól, mit akarsz mondani; te is oly szemtelen vagy, mint Amgiád a bátyád. Takarodjál, s ne is lássalak többé.“

Asszád elhült ezen szavakon, melyek oly váratlan érték, s csak hamar szinte dühbe hozák, melyet boldogtalan tettel akara követni, de megtartá magát, s eltávozott minden szó nélkül, félvén, hogy olyast találna mondani, a mi nemes lelkéhez nem illik. Minthogy Amgiád herczeg szerényebb vala, hogysem a tegnap vett levelet emlitené, azonban Asszád anyja szavaiból ellátá, hogy ez nem kevesbbé bünös Badur királynénál: elmene bátyjához, szeliden szemére veté a hallgatást, s elegyité keservét keservével.

A két királyné kétségbe esve, hogy gyermekeikben oly erényt találtak, mely őket magokat eszökre hozhatta volna, elnyoma minden természetes érzést, s egygyé lettek abban, hogy fiaikat elveszessék. Asszonyaikkal elhiteték, hogy azok akarának rajtok erőszakot tenni, s e szerint viselék is magokat: sirtak, üvöltöttek, átkokat mondának fiaikra, s végre egy ágyba feküdtek mindaketten, mintha ellentállások vette volna ki őket erejökből…

A mint más nap reggel Kamaralszamán király a vadászatról megjöve, elcsodálkozott, a két királynét egy ágyban látván kisirt szemekkel, s oly valólag szinlelt állapotban, hogy megesett szive rajtok, és sietve kérdé, mi történt.

E szóra megujitá a két hitetlen királyné zokogásait, sopánkodásait, s minekutána magokat eléggé kéreték, végre szót kezde Badur királyné: „Uram“ ugymond „a méltó fájdalom bennünk elfogott, oly szertelen, hogy a napot nem kellene látnunk többé a gyalázat után, melyet rajtunk fiaid a herczegek hallatlan kicsapongással tevének. Egyesülve, születésökről megfeledkezve távollétedben azon orczátlanságra és szemtelenségre vetemedtenek, hogy becsületünket megtámadnák. Engedje felséged elmellőznünk a többit, siralmunk azt ugy is kitaláltatja.“

A király hivatá azonnal a herczegeket, s önnön kezeivel vesz boszut tettökért, ha az öreg király és ipa Armanosz, ki szinte jelen vala, karjába nem esik. „Mit tészsz fiam?“ ugymond „kezeid és palotádat“ fogod-e saját véreddel fecskendeni? Van más mód is, megbüntetni őket, ha bünösek.“ Csillapitá ezután, és kéré: vizsgálja meg jól, elkövették-e valóban a vétket, melyről vádoltatnak?

Kamaralszamán ugyan erőt vőn magán, hogy gyermekeinek nem leve hóhérok; de befogatá őket, s estvére hivatá Dsiandár emirt, és meghagyá ennek, hogy a városon kivül, akármely felé, s akármi távol, éltöket vegye, s ruháik nélkül – ez lesz a végbevitt meghagyás tanuja – vissza ne térjen.

Dsiandár lovagla a herczegekkel egész éjjel. Reggel leszálla, s könyes szemekkel tudtokra adá a vett parancsot: „Herczegek,“ igy szóla „a parancs kemény, s fájdalmam iszonyu, mert teljesitőjének én vagyok választva. Adná az ég, hogy magamat alóla kimenthetném.“ „Tedd kötelességedet,“ mondák a herczegek „tudjuk mi, hogy te nem vagy oka halálunknak, s megbocsátunk neked teljes szivből.“

Ekkor megölelék egymást a herczegek, s oly tapadva mondák végső bucsujokat, hogy sokáig nem birtak egymástól elválni. Asszád az első akara meghalni. „Kezdd rajtam,“ ugymond Dsiandárhoz „s kimélj meg azon fájdalomtól, hogy Amgiád bátyámat halni lássam.“ Amgiád nem engedé; s Dsiandár nem hallhatá meg sürűbb könyezés nélkül mint legelébb, nemes vitájokat; melyből kitetszett, mi őszinte és tökéletes volt barátságuk.

Végre elintézék az érzékeny versenyt, s kérék Dsiandárt: füzné őket egybe, s tenné a legkönnyebb helyezetbe, hogy egyszerre vegyék a halálos csapást. „Ne vond meg“ ezt mondák „az együtt halhatás vigasztalását két szerencsétlen testvértől, kiknek, mióta a világon élnek, mindenök közös volt, még büntelenségök is.“

Dsiandár megadá a herczegek kivánságát. Megkötözé őket; s minekutána vélekedése szerint a legjobb helyezetbe tette, hogy fejöket egyszerre leüthesse, kérdezé: nincsen-e még halálok előtt valami reá bizni valójok?

„Csak egyre kérünk,“ felele a két herczeg „atyánkhoz a királyhoz visszatértedkor bizonyitsd neki, hogy mi ártatlanul halunk meg: de vérünk kiontását neki nem tulajdonitjuk, mert azt tudjuk, hogy a reánk tolt fertelem valósága iránt nincs jól tudósitva.“

Dsiandár ezt nekik megigéré, s kardot ránta. Lova, melyet nem messze magától egy fához köte, ettől, s a kardvillogástól megijedett, elszakasztá a kantárt, s odább szökve neki vágtatott a térmezőnek.

A ló derék ló volt, s szerszáma drága; Dsiandár nem örömest veszté el a kettőt. Ez a véletlenség megzavará, s a helyett, hogy a két herczegnek fejét vegye, elveté kardját, s lova után szaladt, hogy megkaphassa.

A paripa Dsiandár elől elelpattant, s kerengései által ezt egy erdőbe vezeté, melybe beszaladott. Dsiandár követé itt is; de a ló nyerités fekölte benn egy alvó oroszlánt, ki is előjöve, s a helyett, hogy a lovat üzné, mihelyt Dsiandárt észrevette, neki tartott.

Nem a lovon többé, hanem saját élete megtartásán szorongott Dsiandár, s mindenkép ügyekvék az oroszlán elől kitérni, mely őt nem téveszté, hanem a fák körül közelről üzte. Ezen szörnyű szükségben ezt gondolá magában: igy engem az Isten nem büntetne, ha a két herczeg, kinek megölése reám bizatott, ártatlan nem volna. Bajomra még kardom sincs itt, a mivel magamat védelmezném.“

Mig ő távol volt: a két herczeg igen megszomjuzott s ezt a halálkin okozhatá, minden nagylelkű magok megadása mellett is a király kegyetlen parancsolatjába. Amgiád herczeg mondá öccsének, hogy közel hozzájok van egy forrás; jó lesz megoldani kezöket, s oda menni, és inni. „Bátyám“ mondá Asszád, az a rövid idő, a mit még élünk, nem méltó, hogy miatta szomjunkat oltsuk. Eltürhetjük ezt még egy két pillanatig.“

Ez ellent nem állván Amgiád feloldá magát, s fel öccsét is, bár akaratja ellen. Elmentek a forráshoz; s a mint megenyhültek: az erdőből, melybe Dsiandár lovát kergeté, orditás és kiáltozás hatott fülökbe. Amgiád azonnal vevé a kardot, s „Öcsém“ ugymond „siessünk a szerencsétlen Dsiandár segélyére; talán még jókor érünk, hogy őt a veszedelemből, melyben van, kimentsük.“

A két herczeg semmit sem késett, s azon pillanatban jöve meg épen, midőn az oroszlán Dsiandárt már lerántá. De mihelyt az állat Amgiád herczeget kardjával ellene menni látta, fölereszté martalékát, s dühösen neki szökött. A herczeg meg nem rettenve fogadá, s oly ügyesen és hatalmasan üte hozzá, hogy az azonnal halva rogyott le.

Látván Dsiandár, hogy életét a két testvérnek köszöni, lábaikhoz borult, s azon nagy tartozást, melylyel irántok adózott, oly szavakkal festé, melyekből háladatos szive kitetszik. Királyfiak „igy szólt, midőn már felkele s kezeiket könyezve csókolá: „Isten mentsen, hogy élteteket kivánjam ily nagy és jeles tett után is, melylyel segélyemre voltatok. Dsiandár emirnek ne vessék azt szemére soha, hogy ily példátlan hálátlanságra képes volt.“

„A szolgálat, melyet neked tettünk, ne vonjon el kötelességedtől;“ felelének a herczegek. „Elébb fogjuk meg lovadat, azután a helyre visszatérünk, hol minket elhagyál.“

A lovat csakhamar elfogák; minthogy szilajsága mulván, önként megállott.

De a mint ismét a forráshoz értek, semmi szó, semmi kérelem által Dsiandárt reá nem vehették, hogy őket meg ölje. „Egy van a mit bátorkodom kivánni, tőletek,“ ezt mondá „s a minek megadását kérem! az, hogy ruhátokat adjátok nekem által, megelégedvén azonban avval, a mit én öltözetemből átengedhetek: s hogy távozzatok el innen oly messze, honnan atyátok a király soha hireteket ne hallja.“

A két herczeg kénytelen vala engedni; s minekutána ruhájokat átadák, az övéből pedig, a mennyit adhatott, magokra vettenek: kinálá őket Dsiandár: fogadnák el tőle minden ezüstét és aranyát; s ezzel elbucsuzott.

Megválván a herczegektől Dsiandár, az erdőnek vevé utját: megfesté ott a herczegek ruháit a megölt oroszlán vérével: s folytatá utját az Ében-sziget fővárosa felé.

Ide beérkezvén, kérdezé a király: teljesitette-e hiven a parancsot? „Uram“ monda Dsiandár áltadván a ruhákat „itt bizonysága.“

„Beszéld el“ folytatá a király „mikép fogadák a büntetést, melyet kiszabtam reájok?“

„Uram igy szóla Dsiandár „bámulatra méltó erős lélekkel fogadák, s azon magok megadásával az égnek akaratjában, mely bennök vallásokra nézve őszinte meggyőződést mutatott. De kivált felséged iránt a legnagyobb tiszteletet mutaták, s valami képzelhetetlen elszántságot. „Mi, ezt mondák“ ártatlanul halunk: de azért nem zugolódunk. Elfogadjuk Isten kezéből a halált, s megbocsátjuk azt édes atyánknak a királynak, tudván, hogy nem igazán van e dologban tudósitva.“

Kamaralszamán, megindulva Dsiandárnak ezen tudósitásán, azon gondolatra jött, hogy a két herczeg öltözetének zsebeit megvizsgálja. Legelébb is Amgiádét nézé. Levelet talála benne, kifejté, és olvasá. Megismeré azonnal, hogy Haiat-al-nefusz irta, nem csak a kézről, hanem egy benne fekvő hajfürtöcskéről is; és borzada. Remegve nyult Asszád zsebeibe, s Badur királyné levele, melyet itt talála, oly hirtelen és erősen éré, hogy nyomban elájult…

Nincs fájdalom, mely hasonló volna a király fájdalmához, midőn aléltából magához tért. „Mit tettél kegyetlen atya?“ igy szóla fel „Megölted saját gyermekidet! Oh kedves magzataim! tehát bölcseségök, szerény voltok, engedelmök, magok meghajtása minden akaratod alá, s egyéb jóságaik nem fennen szólottak-e védelmökre? Megérdemled-e, hogy ily utálatos tett után a föld elviseljen? – Magam döntém magamat e gyalázatba, s Istenek büntetése, a mi ér: miért nem maradtam mindenkor idegen az asszonyoknak, a minek születtem. Nem, nem akarom a bünt véretekkel lemosni, förtelmes asszonyok; ti nem vagytok haragomra méltók. De érjen az égnek büntetése, ha valaha előmbe bocsátalak!“

S az esküt hiven megtartotta Kamaralszamán. Még az nap elzáratá a két királynét, mindeniket külön; erős őrizetet állita a két teremhez; s egész életében nem mene hozzájok.

Mig a király ekképen busula fiai halálán: ezek azalatt a rengetegben bolyongtak, kerülve minden várost, s minden rideg embert. Táplálatuk füvek és vad gyümölcsök, italuk mocskos eső-viz, melyet a sziklák üregeiben találtak. Éjjel fölváltva aludtak és keltek, hogy magokat a vadállatoktól megóják.

Hónap mulva egy irtózatos fekete sziklás, szinte megjárhatatlan hegyhez jutottak; csupán egy följárót találtak rajta, de ez is oly meredek és keskeny, hogy nem mertek reá lépni. Szelidebb utat keresve, öt napot jártak a hegynek tövében; de haszontalanul. Visszatérének tehát az elébb nem kellett ösvényhez: de ezt ismét oly járhatatlannak találák, hogy sokáig tanakodtak, bele ereszkedjenek-e, vagy abban hagyják. Végre mégis elszánák magokat, s elindultak.

Mennél tovább jutának a herczegek, annál nagyobbnak, meredekebbnek tetszett a hegy; s gyakran meglepé őket azon gondolat, hogy szándékuktól elálljanak. Ha az egyik elfáradt, s a másik észrevette: megállott ez is, s kipihenék magokat mindaketten. Gyakran oly igen elfáradtak, hogy elhagyá minden erejök; s ekkor azt hivék: lehetetlen, hogy tovább jussanak, végső kifáradásukban itt meg kell halniok; azonban, mihelyt kis idő mulva ujra erőt érzettek magokban: szivet vőnek ismét, és tovább mentek.

Minden munka, minden erőködés és állhatatosság mellett is lehetetlen volt az nap a csucsra feljutniok. Beállott az éj s Asszád herczeg oly igen elbágyadtnak érzé magát, hogy megállott, s „bátyám!“ ugymond „lehetetlenség tovább mennem; meg kell halnom!“ „Pihenjünk itt, a meddig neked tetszik;“ biztatá Amgiád, s megállottak; „el ne csüggedj, kedves öcsém; ládd, nem messze már a csúcs, s a hold kedvező világot hint utunkra.“

Egy jó félóra mulva Asszád ismét neki állott, s végre elértek a csucsra, holott ujra kipihentek.

Amgiád állott fel legelőbb, s nem messze ülő helyöktől egy fát pillanta meg, közelebb menvén látá, hogy gránátfa, érett gyümölcscsel rakva, s alatta egy forrás serkedez. Visszaszaladt azonnal öcscséhez, hozva a kedves hirt; s elvezeté őt a fa alá, a forrás mellé. Itt megenyhültek, s minekutána mindenik egy-egy almát megevett, elszunnyadtak.

Felébredvén más nap a herczegek, igy szóla Asszádhoz Amgiád „kelj föl öcsém, menjünk, folytassuk utunkat; ime a hegy szelidebb ezen az oldalán, itt könnyen leereszkedhetünk.“ De Asszád annyira el volt a tegnapi bajtól fáradva, hogy három nap kellett a csucson nyugodnia, mig ereje egészen visszatért. Azalatt, szokásuk szerint, anyjaik természetlen szerelméről s azon bús helyezetről beszéltek, melybe az őket tevé. „De“ ezt tevék hozzá „minthogy az ég oly szemlátomást pártul fogott: békével illik a szenvedést is türnünk, s vigasztalódnunk azon reményben, hogy ő a szenvedésnek czélt és határt is tüzött.“

Három nap mulva utnak eredett ismét a két királyfi; s minthogy a hegy oldalán több széles térekkel lapult le, csak ötödnap mulva értek le a sikra: s mely nagy volt örömük, itt egy népes, tetemes városra akadván! „Öcsém,“ igy szóla Amgiád „ha velem egyet értesz, te addig itt maradsz valamely biztos helyen, s megvársz, mig a városba térek, megtudni, mi neve s mi földön járunk: hozok egyszersmind eleséget is. Minthogy nem tudjuk, mi érhet odabenn, nem volna tanácsos bemenni mindkettőnknek.“

„Bátyám,“ monda Asszád tanácsod jó és előlátó, s én véled egyetértek; de ha csak egyikünk mehet be előre, ugy én soha meg nem egyezek benne, hogy te menj: hanem engedd, menjek én előre. Ha valami baj érne téged: micsoda kín volna az nekem.“

„Ugyde öcsém“ válaszolt a másik „a mitől te félsz reám nézve, attól tartok én is reád nézve. Bocsáss engem, s várj meg itt békével.“ „Nem, nem engedem meg soha“ viszonzá Asszád „ha bajom esik, legalább az vigasztal, hogy te bátor helyen vagy.“

Amgiád kénytelen vala engedni, s a fák között maradt a hegy tövében.

Asszád herczeg a mágusok városában.

Asszád herczeg pénzt veve az erszényből, melyet Amgiád hord vala, s folytatá utját a város felé. Alig tett nehány lépést az első utczában, midőn egy tisztes, öreg embert pillanta meg, igen jó öltözetben, s vesszővel kezében. Mindenesetre a város egyik nyomosabb emberének vélvén, ki őt épen nem fogná megcsalni, közeledék hozzá, s igy szólitá meg: „Kérlek uram, mutasd meg nekem itt a vásárba vivő utat.“

Az öreg mosolyogva tekinté az ifjat, s „Fiam“ ugymond, te itt bizonyosan idegen vagy; különben nem tennéd a kérdést?“ „Ugy van uram, én idegen vagyok“ felele Asszád. „Isten hozott,“ mondá erre az öreg; „országunk igen meg van tisztelve, hogy egy ily jó alaku ifju, mint te vagy, meglátogatására fárad. S mi dolog visz a vásárra?“

„Uram“ válaszola Asszád „szinte két hónapja, hogy bátyámmal egy innen igen messze fekvő országból kiindultam. Azóta mindig járunk, s épen ma érkezünk ide. Bátyám elfáradva az utban, kün maradt a hegynek tövében, én pedig eleséget jövök neki és számomra vásárlani.“

„Fiam“ igy szóla az öreg „soha jobb időben nem érkezhettél volna, s én ezen örülök reád és bátyádra nézve. Épen ma adtam barátimnak egy fényes vendégséget, melyből igen sok étel még érintetlen maradott. Jer velem; ehetsz belőle; s ha jól laktál, vihetsz belőle több napra valót neked és bátyádnak is. Igy tehát nem szükség pénzt költened: az utasnak soha nincs sok pénze. Egyszersmind, mig eszel, elmondom neked a város jelességeit, s jobban mint akárki. Oly ember mint én, ki a legfőbb tisztségeket dicséretesen viselte, ösmeri azokat. Valóban örvendhetsz, hogy előbb is hozzám fordulál s nem máshoz: mert négyszemközt azt is megmondhatom, hogy nem minden polgárunk gondolkozik ugy mint én, s igazán mondom, egykettő igen gonosz van köztök. Jer, jer velem; meg fogod látni, mi különbség van becsületes emberek között, mint p. o. én közöttem, s több olyanok között, kik magokat jó embereknek hirdetik ugyan, de nem azok.“

„Igen igen lekötelez jóságod, melyet mutatsz“ felele Asszád „én egészen reád bizom magamat, s követlek a hová vezetsz.“

Az agg, ki most Asszádot vezeté, jóizün nevetett magában; de hogy amaz észre ne vegye, különféle tárgyakról kezde szólani, hogy maga iránt az ifjat jó véleményében megtarthassa. „Bizony nagy a szerencséd“ ezt tevé hozzá „hogy elébb hozzám fordulál mint máshoz. Hálát adok érte az Istennek; s ha hozzám jősz, meg fogod érteni, miért mondom ezt most.“

Végre az öreg eljutott házához, s bevezette Asszádot egy tágas terembe, holott negyven vén ül vala tüz körül, melyet imádtanak.

Ezen látomás nem kevesb utálatot gerjesztett Asszádban ily esztelen emberek iránt, kik az alkotottat imádák az alkotó helyében: mint ijedt meg megcsalatásán, és azon, hogy magát ily förtelmes helyen találá.

Mig Asszád merően megálla, köszönetét mondá a cselt vető öreg negyven társainak, s „ajtatos tisztelői a tüznek“ igy szóla „ma szerencsés nap virradott fel reánk. Hol van Gaszban? jelenjék meg tüstént.“

Ezen fenhangon mondott szóra belépett egy fekete bőrű ember – ez Gaszban vala – ki őket a terem alatt hallá, s alig pillantva Asszádra, azonnal elérté, miért hivatott. Neki szökött, egy arczulcsapással földhöz üté, s hihetetlen serénységgel karjait lekötözé, „Vezesd le őt!“ szóla most az öreg, „s ne feledd leányaimnak Bosztáne és Kavamé-nek megmondani: botozzák meg őt naponkint jól, s eledelül adjanak neki egy-egy kenyérkét reggel és este; ez elég táplálatára addig, mig a hajó a kék tengerre és tűzhegyre elutazik; kedves áldozatja leend istenünknek“…

Mihelyt a vén kiadá parancsát, megragadá Gaszbán a herczeget, verdesések között ki és a terem alá egy lyukba vezette, hova husz lépcsőfokon szállott alá az ember, s itt lábait egy erős és vastag lánczhoz csatolta.

Mihelyt elkészült, tudósitani akará a leányokat; de az öreg már maga is ott volt, s igy szóla hozzájok: „Leányaim, menjetek, és verjétek meg a muzulmánt, kit elébb befogtam ugy, a mint már tudjátok, ezzel mutathatjátok meg, hogy igaz tűzimádók vagytok.“

Bosztáne és Kaváme gyülöletben nevekedvén föl a muzulmánok iránt, örömmel vevék a parancsot. Lesiettek azonnal a lyukba; kivetkezteték ruháiból Asszádot, és addig verék irgalmatlanul, míg vére kifakadt s aléltan földre rogyott. Ekkor, e kegyetlen dulongás után, korsó vizet és kenyeret adának melléje, s eltávoztak.

Asszád herczeg csak igen későn tért ujra magához, s ekkor is csak azért, hogy keserű könyeket áraszszon, inségét siratván; de mégis azon egy vigasztalással, hogy bátyját Amgiádot hasonló szerencsétlenség nem érte.

Amgiád nagy nyugtalansággal várá egész estig Asszád édes öccsét a hegynek tövében. A mint látá, hogy a nap már régen lehanyatlott, s öccse még sem jött, szinte kétségbe esék. Ezen kinos nyugtalanságban tölté el az éjet, s mihelyt a napot támadni látta, utnak eredett a város felé.

Legelébb is igen elcsodálkozott rajta, hogy oly kevés muzulmánt talál a városban; kérdé a legelsőt, a kivel találkozott, hogy hivják a várost; s megérté, hogy ez a mágusok városa, s azért neveztetik igy, mivel jobbára mágusok, vagy is tűzimádók lakják, s a muzulmán benne igen kevés; kérdé azt is, hány mérföld van innen az Ébenfaszigetig, s azt felelék; tengeren négy hónap, szárazon egy egész esztendő. Az, a kitől ezen feleletet vevé, most hirtelen elválék, s tovább folytatá utját sürgető dolga után.

Ámgiád, a ki öccsével együtt mintegy hat hetet töltött el utjában honi szigetéből, meg nem foghatá, mikép tehettek ők oly hosszu utat ily kevés idő alatt; hanem ha ez varázs által történt, vagy talán az ut a hegyen át jóval is rövidebb, de nehézsége miatt nem járatos.

Bejárván ezután a várost, végre egy szabónak műhelye előtt álla meg, kiben a muzulmánt öltözetéről kiismerte, valamint az előbbinél is, a kit megszólitott, ugyanez vezette. Köszönté a szabót, s leülvén melléje, elbeszélé neki kinos aggodalmát.

Végezvén a herczeg, igy szóla a szabó: „Ha öcséd valamely mágusnak kezébe került, ugy méltó okod van attól tartani, hogy őt soha meg nem látod többé. Elveszett örökre; s tanácsom az, hogy vigasztalódjál, s magadat hasonló veszedelemtől megőrizd. Azért is maradj nálam; ha szavamra hallgatsz: én beavatlak e mágusoknak minden cseleibe, hogy, ha kijársz, magadat megódd.“

Ámgiád igen elbusulva öccse elvesztén, elfogadá a szabó ajánlatát, s többszörös köszönetet monda becses jóvoltáért.

Amgiád kalandja egy kisasszonynyal a mágusok városában.

Egy egész hónapig nem mert Amgiád herczeg a szabó kisérete nélkül kimenni. Végre csakugyan neki bátorodott, s elment egyedül a fördőbe. Visszatértében, szemközt jöve vele egy asszony, egyik utczában, melyben épen akkor senki sem járt.

Megpillantván ez a fehérszemély a csinos alaku ifjat, ki épen a fördőből szálla ki: eltolá egy kevessé fátyolát, s mosolygó arczot és nyájas szemeket mutatván, kérdé, hová megyen. Amgiád ellen nem állhatva a bájnak, melyet láta, ezt felelé „Szép asszony, haza vagy veled, ha ugy tetszik.“

„Édes ur,“ válaszolt az asszony bájos mosolygással „én, s féléim nem vezetünk férfiakat magunkhoz; hanem mi megyünk hozzájok.“

Amgiádot e váratlan válasz igen meglepé. Gazdájához nem merte az asszonyt vezetni, félvén, hogy ez rosz neven fogja venni, s ő ez által menedékét elveszti, melyre egy ilyen városban, holott annyira kellett őrizkedni, igen nagy szüksége volt. Ismeretsége nem lévén, más helyet sem tudott találni, hova a szépet elvezethette volna: de mindemellett arra sem birhatta reá magát, hogy ily szép alkalmat elszalaszszon. Habozása közben arra szánta magát, hogy a véletlenben bizzék, s tovább mene minden válasz nélkül; az asszony követte.