Part 26

Azonban akár öregsége, akár maga megerőltetése a mult napon okozá, s a kertész igen roszul aludt; s más nap nevekedett baja, a harmadikon pedig még roszabbul lett.

Ez nap korán reggel eljöve a kapitány, néhány hajóslegénynyel együtt, s zörgetett a kertnek ajtaján. Kamaralszamán nyitá ki nekik, s ezek kérdezék, hol az a férfi, ki velök akarna utazni? „Magam vagyok az;“ sfelele a herczeg, „a kertész, ki számomra a helyet kibérlette, beteg s nem szólhat veletek. Azonban jertek be, kérlek s hordjátok ezen olajgyümölcscsel tele korókat a hajóra: mihelyt bucsut vettem a kertésztől, magam is utánatok megyek.“

A legények áthordák a korsókat és butort, s a kapitány igy szóla menőben Kamaralszamánhoz: „El ne mulasd uram, azonnal utánunk jőnöd; a szél igen jól fú, s én csak reád várok, hogy vitorláimat kitárjam.“

Mihelyt a kapitány és a hajósok elmentek, Kamaralszamán bement a kertészhez, hogy elbucsuzzék tőle, s minden szives szolgálatait megköszönje, melyeket iránta mutatott: de őt vonagolva találá; alig mondatá el vele halála óráján a muzulmán rövid hitvallást, kimult a kertész, karjai között.

Minthogy a herczegnek hajóra kellett ülni, sietett a mint csak lehete, végezni a halott körül kötelességeit. Megmosá a testet, fölöltözteté, s minekutána egy gödröt ásott a kertben, (mert a mahomedánusok csupán türelemmel élvén a bálványozóknál, nyilvános temetőjök nem volt) betemeté a testet, ő egyedül; s már estveledni kezdett, midőn mindezeket elvégzé.

Most tehát sebten elindult, hogy hajóra üljön; s hirtelenében a kert kulcsát is magához vevé, hogy ha érkezik, a kert birtokosának, vagy más valamely biztos embernek tanuk előtt általadhassa; azonban a kikötőhöz érve, azt hallá, hogy a hajó már régen elevezett, s nem is látható többé. Egyszersmind hozzá tevék azt is, hogy csak akkor indult el a hajó, mikor már reá három órát hasztalan várakoztak.

El lehet gondolnunk, hogy a herczeg a legnagyobb szomoruságba esett, kényszeritve látván magát tovább is olyan országban maradni, melyben senkivel szövetkezése nem volt, s lenni nem is kivánt; és ismét esztendeig lesni az alkalmat, melyet most elszalasztott. Még nagyobb keserűsége volt az, hogy a herczegné talizmánját kiadá kezei közül, melyet most örökre elveszettnek tartott.

Nem lőn egyéb mit tenni, mint hogy az imént elhagyott kertbe visszatérjen, azt birtokosától haszonbérbe vegye, s tovább is munkálja, balsorsa és szerencsétlensége fölött omló könyei között. Minthogy maga a munkát nem győzte, legényt fogadott maga mellé; s hogy a kertész halálával reá szállott másik felét a kincsnek bátorságba tegye: beraká azt más ötven korsóba, olivákat halmozván fölükbe: hogy igy annak idejében magával a hajón elvihesse.

Mig Kamaralszamán herczeg a keserűségnek, fájdalomnak és sohajtozásnak másik esztendejét kezdé: azalatt a hajó kedvező széllel evezvén, az Ébenfasziget fővárosába szerencsésen eljutott.

Minthogy ebben a királyi lak épen a tenger partján épült, megpillantá a hajót a király, vagyis inkább Badur herczegasszony, a mint épen lobogó vitorlákkal a kikötőbe befutott, és kérdé, micsoda hajó ez; mire azt a választ vevé, hogy ez minden esztendőben bizonyos évszakon a bálványozók városából el szokott egyszer jőni, s rendszerint gazdag árukkal van rakodva.

A herczegné, ki az őt körülözönlő pompa fényében is Kamaralszamánt forgatá eszében, elgondolá, hogy ő talán ezen hajóra ülhetett; s eltökélé magában, hogy őt megelőzve elléje menjen: nem azért, hogy magát azonnal megismertesse; (részéről bizonyosnak tartá a meg nem ismerhetést), hanem azért, hogy bizonyossá lévén jöttéről, további lépéseit egyesülésökhöz a szerint tehesse.

Azon ürügy alatt, hogy az áruk felől maga fog tudakozódni, s ezeket látni, minekelőtte a tetszőket magának kiválasztaná: lovat parancsolt; s több tisztviselő által kisértetve épen akkor érkezett a révhez, midőn a kapitány partra szállott. Elébe hivatá ezt, és kérdé: honnan jő, mennyi ideje, hogy utban van, micsoda jó vagy bal esetek érték utjában, nincsen-e egy vagy más jelesebb utazó hajóján, s mindenek előtt, miket rakatott fel?

A kapitány mindenik kérdésre felelt, s az utazókra nézve azt mondá, hogy ezek csupa kereskedők, kik ide rendszerint eljárnak, s különféle tájakról drága szereket rakattak fel; például: finom gyolcsot festve és festetlen, gyöngyöket, mosuszt, szürkeszin ambrát, kámfort, fűszert, orvosszereket, olajfagyümölcsöt, s több ilyes árukat.

A herczegasszony rendkivül szerette az olivát; s mihelyt ezen czikkelyt emlittetni hallá: „Legfoglalom“ ugymond „valamennyit; ki kell rakatni tüstént, s az alkut megkötni. A mi a többit illeti, mondd meg a kereskedőknek, hogy a szépét belőle, minekelőtte más látná, hozzák hozzám.“

„Felség,“ igy szóla a kapitány „az oliva ötven igen nagy korsó, de a kereskedő, a kié, hátramaradt. Én magam tudtára adtam a hajó indultát, s vártam sokáig; de minthogy még sem jött s elmaradása igen hátráltatott, eluntam a várást, s elindultam.“

„Csak rakassék ki;“ monda a király „ez nem lesz akadály, hogy az alkut megkössük.“

A kapitány csónakot küldött a gyümölcs után, s ez rövid időn hozá az ötven korsót. A herczegasszony kérdé, mi ára lehet ennek itt a szigeten.

„Uram“ monda a kapitány „az ember szegény; nem lesz szerfelett megfizetve, ha felséged ezer ezüstpénzt ád neki.“

„Akarom, hogy meg legyen elégedve,“ szóla a herczegasszony, „minthogy a mint mondád, szegény, ezer aranyat fogok neked kifizettetni; juttasd majd kezéhez.“

Ezzel parancsot ada a fizetésre, s minekutána a korsókat jelenlétében elviteté, visszatért palotájába.

Minthogy az éj nem vala messze: Badur herczegasszony a belső palotába, Haiat al-nefusz herczegné termeibe mene, s az ötven korsót oda viteté. Izleni és izeltetni akarván gyümölcseit, fölnyita egyet, s egy tálba kiönté. Nagyobb nem lehetett csodája, a mint a gyümölcsöt poraranynyal vegyitve látá. „Mi csoda történet!“ ugymond; s azonnal Haiat al-nefusz asszonyai által maga jelenlétében mindenik korsót kinyittatá, s csodája azon mértékben nőtt, a mint észrevette, hogy az oliva mindenütt aranynyal van vegyitve. De a mint azon korsóhoz értek, melybe Kamaralszamán a talizmánt rejtette volt, s ezt a korsó ürülése közben a herczegasszony megpillantá, oly annyira meglepeték, hogy aléltan rogyott le.

Haiat-al-nefusz, s asszonyai segedelmére siettek; vizet locsoltak orczájára, s ez által ismét életre hozták. Minekutána teljesen magához tért, előfogá a talizmánt, s össze meg összecsókolgatta. De minthogy a herczegné asszonyai előtt, kik neme szinlelését még nem tudták, bővebben nem szólhatott, különben is a hálás ideje már elérkezett: az asszonyokat elbocsátá.

„Herczegné“ igy szóla, mihelyest magán voltak, Haiat-al-nefuszhoz „abból, a mit már történetemből mondottam, kétségkivül elláthattad, hogy a talizmán okozta ájulásomat. Ugy van, enyim ez; s ugyanaz, mely engem és szeretett férjemet egymástól elszakaszta. Oka volt akkor a mindkettőnkre nézve keserves elválásunknak; s most, nincs semmi kétségem, hamar leendő egyesülésünket fogja eszközleni.“

Más nap, mihelyt felvirradt, hivatá Badur herczegasszony a hajókapitányt. Ez elérkezett, s a herczegasszony igy szóla hozzá: „Mondj nekem még többet azon kereskedőről, ki a korsókat, melyeket tegnap vevék, felrakatá. Azt mondád, ha nem csalatom, hogy őt a bálványozók városában hagytad; nem tudnád nekem megmondani, mi dologban volt ott?“

„Uram“ felele a kapitány „bizonyost mondhatok ebben a dologban, minthogy önmagam jártam el benne. Átjövetelét egy öreg kertész alkuvá ki nálam, ki azt mondá, hogy őt a kertben fogom találni, melyben nála, u. m. a kertésznél dolgozott, s ez nekem a kertet kijelelé. Ez okon mondám azt felségednek, hogy az ember szegény. Magam menék el a kertbe, tudtára adni, hogy a hajóra jőjön, s beszéltem is vele.“

„Ha ugy van,“ válaszolá a herczegasszony „ugy még ma vissza kell evezned, s a bálványozók városából nekem ezen kertészlegényt elhoznod. Ő nekem adósom. Ha meg nem teszed: nem csak a te s a veled jött kereskedők áruit lefoglalom: hanem életed, s a kereskedőké fog nekem helyette fizetni. Épen most teszik parancsolatomra áruidat zár alá: s ezt elébb le nem szedetem, mig az embert, a kit mondottam, előmbe nem állitod. Ez az, a mit akartam mondani; siess, és végezd, mit meghagytam.“

Nem volt mit szólani a kapitánynak ezen meghagyásra, melynek nem teljesitése az ő s a kereskedők dolgára annyi kárt hozhatott. Elmondá ezeknek; s a kereskedők nem kevésbbé siettek mint ő, fris vizet és eleséget vinni hajójára, annyit a mennyi az utra szükséges volt. S ezt oly buzgósággal cselekvék: hogy a hajó még az nap indulhatott.

Utja szerencsés volt. S a kapitány oly ügyesen intézé a dolgot, hogy éjjel érkezett a bálványimádók városához. Eléggé közeledvén, nem vetteté ki a vasmacskákat, hanem összehuzatván vitorláit, csónakba ült, s nem messze a révtől partra szállott. Innen hat elszánt hajoslegényt vévén maga mellé, Kamaralszamán herczeg kertjéhez sietett.

Kamaralszamán még ébren volt; nejétől a chinai herczegasszonytól elszakadása kinzá, mint máskor is, s átkozá magában azon pillanatot, melyben vizsgasága arra birta, hogy a herczegasszony övét nem hogy fürkészsze, hanem egy ujjal is érintse. Ezzel tölté a nyugvásra szánt időt, a mint egyszerre kopogást halla. Az ajtóhoz futott felöltözötten; s alig nyitá ezt ki, reá rohantak a kapitány és legényei; s minden szó nélkül a ladikba hurczolák, innen a hajóra vitték, mely tüstént szélnek ereszté vitorláit.

Itt Kamaralszamán, ki mindeddig a kapitánynyal és legényekkel együtt hallgata, kérdé a kapitányt, mi adott neki okot, őt igy erővel magával hurczolnia. „Nem vagy-e te adósa az ébenfa-szigeti királynak?“ kérdé őt ellenben a kapitány. „Én? s adósa az ébenfa-szigeti királynak?“ monda csudálkozva a herczeg. „Hiszen én nem is ösmerem; soha semmi dolgom nem volt vele; s nem tettem én soha földére lábamat.“ „Azt jobban tudja mint én,“ igy amaz, „szólj a királylyal magad; azonban maradj itt, s légy türelemmel.

A hajó szint oly szerencsével utazott ismét az Ébenfa szigetére vissza, milyennel onnan Kamaralszamán elvitelére a bálványozók városához jöve. Ámbár éjjel volt, hogy a kapitány a révben kiköte, még sem mulasztá el azonnal partra szállani, s elvezetni Kamaralszamánt a királyi lakhoz, holott a felség elébe bocsáttatni kivánt.

Mihelyt Badur herczegasszony, ki már a belső teremekbe vonula, az ő s Kamaralszamán jöttét meghallá; azonnal kijöve, hogy velök szólhasson. Szemeit legelébb is a herczegre, imádott férjére veté, ki után elválások óta oly sok könyet ejte: s megismeré őt tüstént alacsony öltözetében is. Ellenben a herczeg, ki reszketett a király előtt, kinek képzelt adósságokról volt számadandó, messzéről sem gyanitá, hogy ez lehessen az, kit oly forrón óhajta viszontlátni. Ha a herczegasszonyt semmi nem tiltaná szive hajlandóságát követnie, nyakába borult volna a herczegnek, s magát ezen ölelésében kinyilatkoztatná: de igy még tanácsosnak vélé mindkettőjökre nézve, folytatni a király szerepét, minekelőtte magát megismertetné. Elégnek tartá tehát ezuttal egy jelenlévő tisztnek megparancsolni azt, hogy a herczegre gondot viseljen, s holnapig ápolgassa.

Megtévén igy Kamaralszamán iránt a rendelést, megjutatmazá egyszersmind a hajós kapitánynak fontos szolgálatját, s parancsot ada egy másik tisztviselőnek: menjen tüstént, és vegye le a hajó áruira vetett zárt; a kapitányt pedig egy drága gyémánttal ajándékozá meg, mely uti költségeit halmozva megtérité. Sőt azt is hozzá adá, hogy az olivák árát is magának tarthatja, ezek iránt ő a kereskedővel majd számolni fog.

Végre megtére ismét az ében-szigeti herczegné szobájába, s közlé vele az örvendetes hirt: de kéré is egyszersmind, tartsa meg továbbra is a titkot, tudtára adván mind azon lépéseket, melyeket követendőknek vélt, minekelőtte magát a herczeggel, s magát a herczeget annak ismértetné, a mi; „oly nagy a hézag“ ugymond „a kertész s egy hatalmas fejedelem között, hogy veszedelmes volna őt egy pillanatban a legalacsonyabb sorsból a legmagasabb polczra általugratni; ámbár ez itt a legnagyobb igazsággal történnék.“

Az ében-szigeti herczegasszony nem hogy hitét szegné; hanem inkább örömest beereszkedék szándékaiba, s fogadá, hogy mindent, a mit kiván a legnagyobb örömmel fogná tenni.

Más nap reggel, minekutána a herczegasszony, ébenszigeti királynak neve, viselete s tekintete alatt megrendelé, hogy a herczeg korán reggel fürdőbe vezettessék, s egy emir vagy is helytartó öltözetét vegye magára, bevezetteté ő a gyülésbe; holott szép külseje s fejedelmi személye által minden jelenlevő urak figyelmét magára voná.

Maga is Badur herczegasszony el vala bájolva őt ily kellemesen ujra látván, a milyennek őt már sokszor látá; s ez még inkább tüzelte arra, hogy szavát dicséretére a gyülés teljes szine előtt fölemelje. Minekutána a herczeg az emirek között helyt foglala, „Urak,“ igy szóla ezekhez a herczegasszony „Kamaralszamán, kit én ma társatokká tészek, magas helyezetére nem méltatlan. Ismerem őt eléggé utazásaimból, hogy érte jót állhassak, s bizonyossá teszlek, hogy ő magát mind vitézsége s ezer más jó tulajdonai által, mind pedig elméje nagysága által meg fogja különböztetni.“

Kamaralszamán mód nélkül elcsudálkozott, magát a királytól, kiben asszonyt, sőt szerelmes herczegasszonyát épen nem gyanitá, megneveztetni, s azt állittatni hallá, hogy őt ez ismeri. Minthogy pedig bizonyos volt benne, hogy vele sehol és soha sem találkozott, még inkább elbámult a szertelen dicséreten, melyet itt tőle vőn.

Azonban ez a nagy méltósággal kiejtett magasztalás őt meg nem zavará, sőt inkább azon szerénységgel fogadá azt, mely eléggé mutatá, hogy ő ezen dicséretet megérdemli, de őt az hiuvá nem teszi. Leborult a király széke előtt, s fölemelkedvén ismét:

„Uram“ ez vala válasza „szót nem lelek, hogy felséged előtt azon becsülést megköszönjem, melyet kegyes kimutatni irántam, s még kevésbbé hálálhatom meg az ebben kinyilatkozó jóságot. – Mindent, a mi erőmtől telik, meg fogok cselekedni, hogy arra magamat érdemessé tegyem.“

A gyülésből a herczeget egy tiszt külön palotába vezeté, melyet Badur herczegasszony csupán használatára készittetett. Volt benne több házi tiszt, s parancsolatját váró cselédség, és egy lóban igen gazdag ól. Gondja volt herczegasszonyának arra, hogy az emir tisztét, melyre épen most emeltetett, fénynyel is fentarthassa. S a mint teremeibe lépett, udvarmestere egy aranynyal tele ládikát ada kezébe. Annál nagyobb volt csodája, mennél kevésbbé foghatá meg, honnan eredhet reá ily szörnyü szerencse, és soha esze ágában sem volt, hogy ez a chinai herczegasszonytól jöhetne.

Két vagy három nap mulva még több bejárhatást akara magához adni, s egyszersmind nagyobb megtisztelést is Kamaralszamánnak a chinai herczegasszony: azért is őt az épen megüresült kincstárnoki hivatallal megajándékozá. Ez a hivatalt a legnagyobb pontossággal vitte, s mégis leköteleze magához minden embert: ugy hogy igazságszeretete és adakozása által nem csak az udvariak barátságát, hanem az egész nép szivét és szeretetét is megnyerte.

Kamaralszamán a legboldogabb ember volt volna mindenek között, minthogy egy idegen királynál ily nagy kegyelemben álla, s mindenek előtt tekintetben, mely még naponkint nevekedett: ha csak kedves herczegasszonyát birta volna. Legnagyobb szerencséjében is szüntelen aggódott, nem kapván felőle semmi tudósitást, ezen országban sem, melyen ugy látszott, által kell vala utaznia, minekutána egymástól oly keservesképen elszakadtak.

Rá akadhatott volna a nyomra, ha a herczegné, Kamaralszamán nevét, melyet ennek ruhájával együtt fölveve, tovább is megtartja; de ő ezt uralkodása kezdetén letevé, s ipának az öreg királynak kedvéért magát Armanosznak nevezteté. E szerint neve csak „az ifjabb Armanosz[16]“ volt, s csak egy-kettő emlékezett még az udvarban, hogy a szigetre Kamaralszamán névvel jött vala. A herczeg még nem volt eléggé ismerős velek, hogy ezt megtudhatná; azonban végre csakugyan rá akadhatott volna.

Minthogy tehát Badur herczegasszony ettől tartott, ellenben pedig azt akará, hogy neki magának köszönje Kamaralszamán a megösmertetést: eltökélé, hogy a maga, és a herczeg szenvedéseinek is véget vet. Mert többször észrevette, hogy valahányszor a herczeg hivatalos foglalatosságokban vele beszél, gyakran fel-felsohajt; a minek egyéb oka kivüle nem lehetett. S maga is örökké oly nyügben élt, melytől valahára szabadulni kivánt. Különben a nagyok barátsága, s a nép kedvezése és szerelme azzal biztatgatá, hogy a koronát ellenmondás nélkül meg fogja tartani.

Mihelyt a herczegné, Haiat-al-nefusz herczegasszonynyal egyetértve, ezt magában eltökélte: félrehivá egykor Kamaralszamánt, s ezt mondá neki:

„Kamaralszamán, hosszas beszédem lesz veled bizonyos dolog felett, melyben tanácsodat kérem. Jobb időt nem szánhatok erre, mint az éjjelt: azért estére légy itt, s hagyd meg otthon, hogy rád ne várjanak; lesz gondom ágyadra.“

Kamaralszamán nem mulasztá el megjelenni a palotában a kiszabott órán. A chinai herczegasszony őt belsőbb teremeibe vezeté; s minekutána a főbb heréltnek, ki őket követni akará, intett, hogy reá többé nincs szüksége, s az ajtót tartsa zárva: bevezeté a herczeget egy más szobába, mint a melyben Haiat-al-nefusz herczegnével hálni szokott.

A mint a herczeg és herczegasszony ezen szobába értek, melyben ágy is volt, s az ajtó bezárva: kivoná a herczegasszony egy kis tokból a talizmánt, s oda nyujtá a herczegnek, szólván „e talizmánt egy csillagász ajándékozá nekem a minap; te jártas vagy minden dologban: megtudnád-e mondani, mi ereje van?“

Kamaralszamán vevé a talizmánt, s közelebb álla a gyertyához, hogy jobban megnézhesse. Meglepetve, s oly igen, hogy a herczegasszony gyönyörködött benne, azonnal megismeré, s felkiálta: „Azt kérdi felséged, mi ereje van e talizmánnak? Ah, az az ereje: hogy engem búmban és bánatomban megöl, ha rövid időn meg nem találom ismét a legkecsesb, legszeretettebb herczegasszonyt, kire a nap sütött; a kié, s a kitől elszakadásomat okozá. Rendkivüli való történet ez Uram, s elmondása szánakodásra inditaná felségedet, a boldogtalan férj és szerető iránt, ha volna türelme, azt végig meghallgatni.“

„Mondd el máskor“ felele a herczegasszony „azonban örömemre van azt mondhatnom, hogy már tudok felőle valamit; mindjárt jövök, várj itt egy kevesig.“

Ezzel egy mellékszobába tért a herczegasszony, holott a királyi turbánt letevé; s mihelyt hamarjában más főrevalót, és asszonyköntöst öltött, nem feledvén az övet, melyet elszakadások napján visele, az előbbi terembe visszatért.

Kamaralszamán herczeg azonnal ráismere kedves herczegasszonyára, s hozzá futott, és általölelvén szerelmesen „ah, mint köszönöm a királynak“ ugymond „ezen örvendetes meglepést!“ – „Ne várd a királyt“ mond a herczegasszony, s az ölelést könyes szemekkel viszonozta; „énbennem látod őt, de üljünk le; megfejtem a mesét.“

Ekkor elbeszélé a herczegasszony, mi volt eltökélése a réten, melyen utószor tábort ütöttek; minekutána látá, hogy őt többé hasztalan várná; miképen vitte ki szándékát mind addig, mig az Ébenszigetre érnének, holott kénytelen volt Haiat-al-nefusz herczegnét elvenni, s ezzel a koronát, melyet a házasság következésében neki Armanosz király áltada, mikép fogadta a herczegné, kinek jeles tulajdonit dicsérte – neme fölfedtét; s végre el azon kalandot is, midőn az olivákkal és aranyporral rakott korsókban a talizmánt meglelé, mely neki utat nyitott arra, hogy őt a herczeget, a bálványozók városából elragadtassa.

Végezvén a herczegasszony, akará, mondja el a herczeg, mikép lőn a talizmán elválások oka. A herczeg elmondá; s végén beszédének szerelmes panaszt tőn, hogy őt a herczegné a kegyetlen, oly soká epeszté. Ez erre kifejté okait, melyeket már tudunk; s minthogy beszédökben igen elkéstenek, itt lefeküdtek.

Más nap reggel mihelyt megvirradt, felkele a herczegné és a herczeg – de amaz nem királyi turbánt, hanem asszonyi köntöst vőn magára, s minekutána elkészült, a heréltek fejét Armanosz királyhoz küldé, kéretvén őt, hogy hozzá, vejéhez fáradni méltóztassék.

A mint a király elérkezett, nem kicsiny volt megütközése egy asszonyt szemlélvén, kit épen nem ismere, s mellette a fő kincstárnokot, kinek épen nem vala szabad, valamint senkinek sem az udvariak közül a palota beljébe lépni; de leült, és kérdé, hol a király.

„Uram“ igy szóla a herczegasszony „tegnap király valék, de ma a chinai herczegasszony vagyok, hitese a valóságos Kamaralszamánnak, Schachszamán király fiának. Ha méltóztatik felséged történetünket türelemmel hallani: reménylem, nem fogja azon bocsánandó cselemet kárhoztatni, melylyel felségedet elámitám.“

Armanosz megengedé, s végig hallgatá történetöket, csodálkozván.

„Uram“ ezzel rekeszté be a herczegné „ámbár vallásunkon nem örömest engedik az asszonyok férjeiknek azon szabadságot, hogy magoknak több nőt is vehessenek: mégis én örömest általengedem Haiat-al-nefusz herczegasszonynak, ha felséged az ő s Kamaralszamán herczeg egybekelését megengedi, a királyné rangját és czimjét mely őt igazságból illeti, s magam alább ranggal megelégszem. Sőt ha nem volna is ezen elsőségre joga, kész volnék neki azt általengedni, tartozó köszönetül, hogy titkomat oly nemeslelküleg megőrzé. Ha felséged csupán megegyezését kivánná, én már őt előre elkészitém, s bizonyos vagyok: igen meg lesz e szerint elégedve.“

A király bámulva hallgatta e beszédet. Midőn vége lőn, Kamaralszamán herczeg felé fordult, és igy szólott: „Fiam, minekutána Badur herczegasszony hitvesed, kit én eddig oly csalatásból, melyet nem fogok megbánni, vőmnek tarték: kinyilatkoztatja, hogy ágyadat örömest megosztja leányommal, most már csak azt akarom tudni: elveszed-e leányomat, s a koronát, melyet érdeme szerint Badur herczegasszony fogna holtáig viselni, ha jobbnak nem tartaná azt kedvedért letenni?“

„Uram“ felele Kamaralszamán „bármely igen óhajtom kedves atyámat ismét meglátni, mégis oly erősek irántad, s Haiat-al-nefusz herczegné iránt tartozásaim, hogy semmit sem birok neked megtagadni.“

Kamaralszamán tehát királynak kikiáltatott, s még az nap fényes pompával megülé menyekzőjét Haiat-al-nefusz királykisasszonynyal, kinek nagy szépsége, esze, és szerelme őt egészen kielégité.

Ezentul a két királyné szint azon barátságban és egyességben élt egymással, mint ezelőtt; s igen megvoltak azon egyenlőséggel elégedve, melyet irántok Kamaralszamán mutatott, ágyát velök felváltva megosztván.

Ugyanazon évben mindakettő, szinte egyszerre szült neki egy-egy fiut; s a két herczeg születése örömünnepekkel tiszteltetett.

Kamaralszamán az idősbet, kit Badur herczegasszony szül vala, Amgiádnak, a másikat pedig, Haiat-al-nefusz kisdedét, Asszádnak nevezé.

Amgiád és Asszád királyfiak története.

A két herczeg a legnagyobb gonddal nevelteték; s midőn később éveikbe jutottak, mindkettőnek ugyanazok valának tanitói mindazon tudományban és művészségben, melyekben atyjok őket tanittatni akará, ugyanazok mesterei a testgyakorlatokban. Belső vonzódásuk egymás iránt már kisded koruktól fogva, okozá bennök az izlés és tanulás ezen megegyezését, mely még naponkint nevekedett.

És szinte, midőn már azon korba jöttek, melyben külön lakot valának nyerendők, oly egy volt szövetkezésök, hogy atyjokat Kamaralszamánt kérék: engedjen mindkettőjöknek egy lakást. Megnyerék, s itt ismét ugyanazok valának házi tiszteik, és cselédeik, ugyanegy óluk, egy szobájuk, egy asztaluk.

Lassankint annyira nőtt Kamaralszamán bizodalma derék és egyenes voltokhoz, hogy tizennyolczadik évök után nem kétlé nekik általengedi felváltva az előlülést a tanácsban, ha magát több napi vadászat tartóztatá.

Minthogy a két herczeg egyaránt szép és termetes vala: hihetetlen volt gyermekkoruktól fogva a két királyné tapadása hozzájok, s ugy, hogy Badur királyné több hajlandóságot érzett Asszádhoz, Haiat-al-nefusz fiához, mint Amgiád- saját magzatához, s Haiat-al-nefusz királyné Amgiádhoz többet, mint Asszádhoz.