Part 25

Kamaralszamán bement, az ajtót becsukta; s a mint a kertészhez közelebb ért, kérdé: minek ennyi vigyázat. „Annak“ felele a kertész „hogy téged mint idegent és muzulmánt itt megójalak. Mert tudni kell, hogy ezt a várost bálványozók lakják, kik a muzulmánt halálban gyülölik, s velünk néhányakkal, a kik itt vagyunk, kegyetlenül bánnak. Ezt te nem tudod, s én való csodának tartom, hogy eddig minden bántás nélkül eljutottál. Mert ezek a bálványimádók mindenekfelett a muzulmánt lesik, bejötténél szemen tartják, hogy ha magára szerfelett nem vigyáz, valami csalba ejtsék. Áldjuk az urat, hogy ide, ily biztos helyre hoza.“

Kamaralszamán szivesen megköszöné a jó öregnek a szállást, melyet ez neki oly nemesen ajánla, hogy őt minden bántástól megőrzené. Egyszersmind többet is akart még erről szólani, de a kertész nem engedé, mondván: „hagyjuk el most a szép szavakat; jer és pihenj ki.“ Evvel bevezeté őt a maga kis lakába; s minekutána a herczeg eleget evék abból, a mit ő magához vonzó szivességgel nyujta, kéré a herczeget, mondaná el ide jöttének okát.

A herczeg teljesité a kertész kérelmét, s elbeszélvén neki minden tartózkodás nélkül egész történetét, most ő kérdé a kertészt, melyik uton lehetne innen atyjának birtokába menni? „mert arról“ ugymond, „hogy a herczegasszonyhoz visszatérjek, nem is kell álmodoznom. Hol találnám én őt meg, most, tizenegy nap mulva, midőn igy a legcsodálatosabb történet szakaszta el tőle? Sőt, mondhatom-e én bizonyossággal, hogy még él?“ Ezen keserű emlékezetnél nem tartóztathatá meg könyeit.

A kertész azt felelé neki, hogy e várostól, melyben most vagyon, azon országokig, melyeket muzulmánok laknak, kik hasonló hitű fejedelmek alatt élnek, egy egész esztendeig tart az ut; de tengeren sokkal hamarább elér az ember az ébenfa-szigetre, honnan azután könnyen a chaledani szigetekre juthatni. S hogy innen minden esztendőben megy egy árushajó az ébenfa-szigetére; és igy ezen alkalommal a visszatérésre ő is élhet. „Ha néhány nappal korábban jösz uram“ ezt tevé hozzá „ugy azon a hajón indulhattál volna, mely az utat az idén teszi. Azonban ha addig, mig a jövő évben ismét egy megyen: nálam tetszenék maradnod, megkinállak szegény házammal, ugy a mint van.

A herczeg szerencsésnek tartá magát, hogy ily jó menedékre talált oly városban, holott semmi ösmerősei nem voltak, kedve sem volt megismerkedni. Elfogadá tehát az ajánlást s a kertésznél maradott. Azonban, mig az árushajó az ébenfa szigetéhez ujra elutazna, egész nap kertbeli munkában foglalatoskodott, az éjt pedig, midőn gondolatit szerelmes herczegasszonyáról semmi sem voná el, panaszokban, sirásban és sohajtozásban töltötte.

Itt hagyjuk őt, s Badur herczegasszonyhoz visszatérünk, kit a sátorban elalva hagyánk.

Badur története, Kamaralszamán elválása után.

A herczegasszony sokáig alvék, s a mint felébrede, igen elcsudálkozott, látván, hogy a herczeg nincs mellette. Asszonyait hivá és kérdé, nem tudnák-e, hol mulat a herczeg. Mig ezek azt felelék, hogy őt bejőni ugyan látták, de kimenni nem: övét felöltvén észrevette a herczegasszony, hogy erszénye nyilva, de a talizmán nincs benne. Nem volt semmi kétsége, hogy Kamaralszamán vette ki megtekintés végett, s nem sokára vissza fogja hozni.

Estvélig várta a legnagyobb türtelenséggel s meg nem foghatá, mi okon marad el tőle oly soká. De a mint az éj beállott, s a herczeg még sem jöve, kimondhatatlan keserűség szállá meg. Megátkozta ezerszer a talizmánt, s azt a ki készité; és ha a tisztelet nem tartóztatja, elátkozza édes anyját a királynét, kitől a boldogtalan ajándékot vevé.

Nem látván semmi vigasztalást a bus eseten, mely annál fájdalmasabb vala, minthogy épen nem látá mikép okozhatta a talizmán a herczeg távollétét: el nem csüggede, hanem inkább férfias eltökélést vőn, a milyenre kevesen képesek szép neméből.

Nem tudta senki a kiséretben, magát a herczegasszonyt s asszonyait kivévén, hogy Kamaralszamán herczeg közülök eltünt. Félvén tehát, hogy lázadás történik emberei között, ha ezt megértik, mindenekelőtt parancsolt fájdalmának, s hiveinek megtiltá, legkisebb jelenségét is adni annak, a mi történt vagy gyanut gerjeszthetne. Ezzel leveté ruháját, s egyet a herczegéi közül ölte fel, a kihez ugy is igen hasonlitott; s ez által azt nyeré, hogy benne a herczeget vélnék, midőn reggel kilépett, s parancsot ada a berakásra s elindulásra.

Mindenek elkészülvén, asszonyainak egyikét az ágyszékbe ülteté; maga pedig lóra kapván előre nyomult a sereg.

Több hónapi utazás után vizen és szárazon, a herczegasszony, ki mindig Kamaralszamán királyfi neve alatt a chaledani szigetekbe tartott, az ébenfasziget fővárosába érkezett, holott ekkor Ármánosz király uralkodék.

A kik emberei közül legelébb kiszállának, hogy számára lakást készitsenek, azt hiresztelék, hogy az épen megérkezett hajó Kamaralszamán királyfit hozza, ki egy hosszu útjából tér meg, s a szélvész kényszerité itt kiszállani; és ez a hir nem sokára egész a király palotájáig hatott.

Ármánosz király azonnal a herczegasszony elébe sietett, udvarának fényesebb részével, s őt épen utjában találá, a mint a hajóból kiszállván, a megrendelt házhoz akara eljutni. A király ugy fogadá, mint egy barátságos udvarnak gyermekét, melylyel ő szüntelen jó egyetértésben élt; s palotájához vezetvén, kiséretével együtt ebbe beszállitá. A mi tisztelet kigondolható, megtette iránta, s három nap folyvást szerfeletti pompával megvendéglé.

Mulván a három nap, s a herczegasszonyt, kit még mindig Kamaralszamán herczegnek véle, elindulásról, hajóraülésről beszélni hallván, minthogy nehezen birhatá reá magát, hogy ily szép termetű, kellemes, és elmés herczeget magától elbocsásson, félrevoná őt Ármánosz király, s ezeket terjeszté elébe: „Herczeg! ezen aggott koromban, a melyben látsz, s azon kevés reménynél fogva, melylyel magamnak hosszas életet már nem igérhetek: engem az a szomoruság bánt, hogy fiam nincs, kire koronámat hagyjam. Nekem az ég csak egy leányt adott; kinek magasztalt szépsége egy épen oly kellemes, oly fényes eredetű, oly tökéletes herczegre vár, mint magad vagy. Ne menj tehát hazádba vissza: hanem fogadd őt kezemből, koronámmal együtt, melyet azonnal számodra leteszek; s maradj te nálunk. Igazán, ideje: hogy magamat nyugalomra tegyem, minekutána a korona terhét oly soká viseltem; s nem tehetem ezt szebb megelégedéssel soha, mint ha országomat ily jeles követőnek kormánya alatt látom.“

Az ébenszigeti király nemes ajánlása váratlan zavarodásba ejté a herczegasszonyt. Mikép fogadja el a házasodást, holott maga is asszony? ellenben nem volt szive kinyilatkoztatni a királynak, hogy ő nem maga Kamaralszamán herczeg, hanem ennek nője: részint azért, mivel nem illett egy herczegasszonyhoz megvallani ezt a királynak, minekutána erősen azt állitá, hogy ő a herczeg, s mindeddig e szerepet oly helyesen játszá; részint pedig rettegett el nem fogadni az ajánlást, attól tartván, hogy a királynak jósága, ki ezen házasságot oly buzgón óhajtá, gyűlölséggé és undorodássá találna változni, sőt talán élete után is törekednék. Egyébiránt azt sem tudá még a herczegasszony, elért-e már férje, édes atyjához Sachszamán királyhoz.

Ezen tekintetek, s annak óhajtása, hogy férjének, ha még megláthatná, egy országot szerezzen, arra birák a herczegasszonyt, hogy Ármánosz király nőajánlását elfogadja. Miután tehát egykét pillantatig hallgatott, ezt válaszolá rövid pirulással: „Uram, én véghetetlenül le vagyok felséged iránt kötelezve a jó vélekedésért, a nagy becsületért, s ezen igen nagy kegyelemért, melyet nem érdemlek, s el nem fogadni nem merek. De ezt a magas szövetkezést csupán azon igérete mellett fogadhatom el felségednek, hogy engem jó tanácsával gyámolitani fog; s én épen semmit sem fogok tenni, a mit elébb felséged jóvá nem hágy.“

Meg lévén e szerint az egybekelés állapitva: maga az ünneplés más napra határoztatott; s a herczegasszony addigi idejét arra használá, hogy embereit, kik őt még mindig Kamaralszamán herczegnek hitték, tudósitotta azokról, a mik történni fognak; a min, ugymond, épen nem kelletik megütközniök, minthogy ebben Badur herczegasszony is megegyezett. Szólott egyszersmind asszonyaival is, parancsolván nekik, hogy a titkot tovább is őrizzék.

Ébenszigetnek királya, tele örömmel, hogy ily kivánatos vőre szert tehete: egybegyűjté másnap tanácsosait, s kinyilatkoztatá előttök, hogy leányát Kamaralszamán herczegnek, kit bevezetett s maga mellé ültetett volt, adja nőűl, s ennek fejére a koronát átteszi; felszólitá egyszersmind mindnyáját, hogy őt királynak ösmerni, s hódolást tenni ne késsenek. Erre leszálla a királyi székről, s abba a vélt herczeget, valóban pedig Badur herczegasszonyt ültetvén: ennek az egész sziget jelenlevő nagyai örök hűséget eskének, s jobbágyai hódolásokat megtevék.

Gyülés után az uj uralkodó nyilván az egész városban kikiáltatott; többnapi örömünnepek hirdettettek, s futókövetek küldettek az egész országba szélylyel, hogy ezek mindenütt hasonló ünneplést és örömmutatást rendeljenek.

Estve az egész palota zengett az örömtől, s Haiat-al-nefusz[15] herczegasszony (igy hivták a király leányát) valóban királyi fénynyel vezetteték el a vőlegényhez, – férfinak tudván ezt még mindnyájan. Végbemenvén a szokott szertartások, kettecskén hagyák a házas párt, s ezek lefeküdtek.

Másnap reggel, azalatt, hogy Badur herczegasszony nyilvános ülésben az udvar köszöntéseit egybekeléséhez s uralkodása szerencsés kezdetéhez elfogadta: Ármánosz, és királyi hitvese az uj királynét meglátogatták, és kérdezék őt, mikép töltötte az éjjelt. A helyett, hogy feleletet adna, a hölgy lesüté szemeit s azon szomoruság, mely arczáján látszott, eléggé kimutatta, hogy nincs megelégedve.

A király vigasztalni akará a bus herczegasszonyt, s igy szóla hozzá: „Leányom, nem kell szomorkodnod. A midőn Kamaralszamán herczeg hozzánk jutott, csupán azt forgatá eszében, mikép juthasson mennél elébb édes atyjához Sachszamán királyhoz. Ámbár mi oly eszközökkel kapcsoltuk magunkhoz, melyekkel ő meg lehet elégedve, mégis természetes, hogy sajnosan érezze azon reménynek hirtelen eltünését, hogy atyját, vagy valakit rokonai közül valaha megláthasson. Tehát méltó okod van azt reményleni, hogy mihelyest fiui érzékeny indulatból eredett bánatja valamennyire lecsendesül: ő magát ugy fogja irántad viselni, mint jó férjhez illik.“

Badur herczegasszony, most Kamaralszamán név alatt Ében szigetének királya nem csupa üdvözletelfogadásokkal töltötte a napot: hanem még seregnézetet is tarta a rendes katonaságon, s többnemű királyi tisztben annyi méltósággal s annyi ügyességgel eljára: hogy mind azok tetszését megnyerné, a ki tanui valának tetteinek.

Már éj vala, midőn a királyné, Haiat-al-nefusz szobájába tére. Azon feszességen, melylyel őt a királyné fogadá, könnyen elláthatta, hogy ez a mult éjről gondolkozik. Ügyekvék minden módon, hogy ezen but huzomos mulatása által eloszlassa, melyben szép eszének (melylyel a természet oly gazdagon megáldá) minden kincseit előszedte, hogy őt forró szerelméről iránta meggyőzhesse. Végre időt hagya neki a levetkezésre, s maga azonban imádkozni kezde; de ez az imádság oly hosszasan tarta, hogy Haiat-al-nefusz elszunnyadt alatta. Most végzé az imádást, s melléje ereszkedett, de a nélkül, hogy fölébresztené; s nem kevésbé busult ezen őhozzá nem illő szerepen, mint saját kedvesének elvesztésén, ki után szüntelen sohajtozott.

Más nap reggel hajnalban felkele, minekelőtte a királyné, Haiat-al-nefusz fölébrednék: s királyi öltözetben a gyülésbe ment.

Ármánosz király ez nap sem mulatá el, leányát az ifju királynét meglátogatni, és sirva találá. Nem kellett több arra, hogy okát ezen fájdalomnak eltalálja. Felborzadva a nyilvánságos megvetésen, melynek okát nem tudta hol keresse: „Leányom“ ugymond „csak egy éjjel még légy türedelmes. Felemeltem férjedet királyi székembe: de le is teszem onnan, s mocsokkal és gyalázattal elüzöm, ha neked tartozó elégtételt nem ád. Sőt ki tudja, meg fogok-e ily szelid büntetéssel elégedni tüzes haragomban a méltatlan megbántáson. Ő nem csak téged, hanem engem is vérért kiáltó módon meggyalázott.“

Azon nap is szintoly későn érkezett Badur herczegasszony a királynéhoz; beszéddel tartá egy ideig, s ismét imádkozni akart, mig amaz levetkeznék; de a királyné visszatartá, s kényszerité a leülésre „Mikép lehet ez;“ ugymond „te tehát ez éjjel is, a mint látom, ugy akarsz velem bánni, mint a két elmulton? Mondd, kérlek: mi nem tetszik neked egy herczegasszonyon, mint én vagyok, ki téged nem csak szeret, hanem imád, s magát a herczegasszonyok között legboldogabbnak tartja, minthogy neki férjül a szeretetre legméltóbb herczeg jutott? – Helyemben más, ha őt ily kegyetlen megvetés nem mondom megsértette, hanem meggyalázta volna: örülne most az alkalmon megboszulni magát, általengedvén téged szomoru végzetednek. De én bár ne szeresselek oly igen, mint szeretlek, mégis jó szivből, s megindulva a szerencsétlenségen, bár az ismeretlen személyeket érdekel, nem mulatnám el figyelmessé tenni téged arra, hogy atyám a király igen nagy haragban van magadviselete iránt, s csak holnapot akarja megvárni, hogy egész haragját és méltán éreztesse veled, ha bánásod módja meg nem változandik. Szánj meg s ne ejts kétségbe egy herczegnét, a ki meg nem óhatja magát attól, hogy téged szeressen.

E beszéd leirhatatlan zavarba ejté a herczegasszonyt. Nem kétlé semmit is, hogy Haiat al-nefusz teljesen igazat mond; a hidegség, melyett iránta e napon Ármánosz mutatott, eléggé jelenté ennek nagy neheztelését. Egyetlen mód, melylyel a magaviseletét kimentheté, az vala, hogy Haiat al-nefusz előtt titkát felfödözze. De jóllehet előre látta, hogy ezen kinyilatkoztatást végre el nem kerülheti: az a bizonytalanság, mikép fogja Haiat al-nefusz ezen váratlan fölfödözést venni, rettegésbe hozta. Azonban megfontolván azt, hogy Kamaralszamán herczeg, ha még életben van, Schachszamán király birodalmában való utjában szükségképen az Ébenfa szigetén fog átmenni; hogy kötelessége magát férjének megtartani, s ezt a herczegnének teendő felfödözés nélkül nem tehetné: szivet vőn magának ehhez az egyetlen menekedéshez.

Mivel Badur herczegasszony meglepve hallgatott: Haiat al-nefusz türtelenségében szólani akara ismét; de amaz megelőzé s igy szóla hozzá: „Kecses és szeretetreméltó herczegasszony! illetlenül bántam az igaz, és magamra kimondom az épen nem kedvező itéletet: de reménylem, te meg fogsz bocsátani, megőrzöd azon titkomat, melyet igazolásomra kénytelen vagyok előtted kimondani.“

Egyszermind kibontá kebelét; s „itéld meg“ ugymond „herczegasszonyom ebből, én, asszony, mint te, megérdemlem-e szelid kiméletedet. Nem kétlem, hogy ezt te tőlem nem fogod megtagadni, ha történetemet meghallod; s mindenekelőtt azon balszerencsét, mely engem ezen szerep fölvételére kénytetett, melyet most folyvást kell játszanom.“

Minekutána Badur herczegasszony az ébenszigeti herczegnének mindent felfödözött, kéré ezt ujra, tartaná meg álnemének titkát, segélné részéről is a cselt, s mutatná magát ugy, mintha ő valóban férje addig is, mig Kamaralszamán királyfi, kinek elérkezését még reményli, hozzájok eljuthatna.

„Herczegné“ igy szóla az Ébenfasziget királykisasszonya „kegyetlen sors volna az, ha ily szerencsés házasság, mint Kamaralszamán herczeggel a tied, oly csudálatos viszonti szeretet mellett, mint a tietek volt, csak ily rövid ideig tartana. Veled együtt óhajtom én is, hogy az ég titeket rövid időn ujra egyesitsen. Azalatt légy bizonyos benne, hogy a titkot, melyet reám biztál, jámborul megőrzöm. Nagy örömemre válik nekem az, hogy egyedül én vagyok az egész Ébenfa szigetén, ki téged annak lát, a mi vagy, mig kormányodat azon jelességgel folytatod, melylyel kezdetted. Előbb szerelmedet kértem: de most azt vallom, hogy legnagyobb örömemre fog lenni, ha csupán barátságodra méltónak hiszesz.“

Ezen szavaknál megölelé egymást a két herczegasszony nyájasan, s barátságuknak többnél több kölcsönös jelei s magyarázatja után mindketten lefeküdtek.

Országos szokás szerint a végbevitt házasság jeleit nyilván ki kellett függeszteni. A két herczegasszony ebben is talált módot elháritani az akadályt; s más nap reggel Haiat al-nefusz asszonyai meg voltak csalva, meg ezek által a király és királyné, s mind az egész ország.

Igy folytatá Badur herczegasszony uralkodását, teljes elégedésére a királynak s az országnak.

Mig ezek az Ébenfa szigetén Badur herczegasszony és hitvese, a király és a királyné, az udvar s az egész ország között történtek: azalatt Kamaralszamán herczeg folyvást azon bálványozó városban tartózkodott a kertésznél, ki őt házába felfogadta.

Egy napon, korán reggel, midőn a herczeg szokása szerint a kertben akara dolgozni, visszatartóztatá őt a kertész, s „a bálványozók“ igy szóla „ma nagy ünnepet ülnek; s minthogy magok semmi dologhoz nem nyulnak, hogy azt nyilvános és társaságos örömekben tölthessék, azt akarják, hogy a muzulmánok se dolgozzanak; s mi rendszerint, kinek kedve tartja, a jó barátság fentartása végett is, megjelenünk játékszineiken, melyek azonban megnézésre méltók. Ez okon ma te is ünnepelni fogsz. Én itt hagylak; s minthogy az idő közelit, melyben a hajónak, melyről szólottam, az Ébenfa szigetére el kell indulnia, elmegyek egykét barátomhoz, hogy tőlök az elindulás napját megtudjam, s egyszersmind a helyet számodra megrendeljem.“ Ezzel fölvevé a kertész legszebbik ruháját, és elmene.

Egyedül maradván a herczeg, henyéltében, a helyett, hogy a köz örömben, mely az egész várost elönté, részt venne, szerelmes herczegasszonyának emlékezetét ujra föléleszté lelkében, s elevenebben mint valaha. Magába vonulva, sohajtási között járdala a kertben föl és alá, mignem két madár robaja egyik fáról figyelmét magára vonta, s megállott, szemeit felütvén.

Csudálattal nézte a herczeg, mely dühödten veri a két madár egymást orrával; ugy annyira, hogy rövid pillantatok mulva az egyik közülök halva esett le a fáról. A győztes madár ujra fölreppent, és eltünt.

Ugyanezen pillantatban egy másik oldalról két nagyobb madár jöve, kik elébb a csatát távolról kémlelék, s megültek egyik a halott fejénél, másik a lábánál: megnézegették egy ideig, fejöket lógatván, mintegy szomoruságok jeléül; s ezután körmeikkel sirt kaparának, melybe a halottat betemeték.

Mihelyt a madarak ismét betömék a sirt azon földdel melyet belőle kivájtak, elrepűltek; s csak hamar megjövének ismét, egyik szárnyánál, másik lábánál tartván orraikban a gyilkos madarat; ki is szörnyen visitott s erőlködött, hogy magát közülök kimenthesse. De a kettő a meggyilkolt madár sirjára hurczolá őt, s itt az igazságos boszunak feláldozák, addig vagdalván orraikkal, mig megölék. Ekkor felszakitván hasát, kiránták beleit, s ott hagyván a dögöt, elröpültek.

Kamaralszamán az egész idő alatt, mig ez a meglepő látomás tartott, mozdulatlan állott s elcsodálkozva. Közeledék azután a fához, mely alatt az egész történet esett, s a mint szemeit az elszórt belekre forditá, valami vörösest vőn a gyomorban, vagyis inkább ebből kibuva észre, minthogy a gyomrot is ama két boszuló madár fölszaggatá. Fölveszi a gyomrot, s kivonván belőle az észrevett tárgyat, reá ismer ebben kedves herczegasszonyának talizmánjára, mely annyi buját, könyeit, és sóhajtást okozá, mióta azt tőle az itt megölt madár elragadta. „Szivtelen!“ ugymond, az eltépett madarat tekintve „abban telt neked örömed, hogy roszat tégy. De a mennyi roszat tettél te nekem, annyi jót kivanok én azoknak, kik midőn egyik rokonukat rajtad megboszulták, engem is megboszultak.“

Nem lehet kifejezni a herczeg örömét kincsét megtaláltában. „Kedves herczegasszony“ igy kiálta fel, „ez a szerencsés pillanat, mely nekem ismét megadja azt, a mi te előtted oly kedves, kétség kivül jelensége és előhirnöke annak, hogy téged is meglátlak még, s talán hamarabb is, mint gondolom. Hála az égnek, ki nekem e szerencsét küldi, s egyszersmind reményét a legnagyobb boldogságnak, melyet óhajthatok.“

Ezen szavaknál megcsókolá a herczeg a talizmánt, begöngyölé, s gondosan karjára felköté.

Mély szomoruságában eddig csaknem minden éjet nyugtalan gondolatokban s ébren szemekkel tölte el; de szelid álomban ezt, mely a szerencsés kalandra következett. Másnap reggel, minekutána dolgozóruháját felölté, a kertészhez ment, és kérdé: mi dolog van; ki is arra kérte, hogy egy vén fát, mely már semmi gyümölcsöt nem terme, vágna ki gyökerestül.

Kamaralszamán herczeg fejszét veve, s ment, hogy dologhoz lásson. A mint azonban egy gyökeret keresztül vágna, valami keményre akadt, mely ellenállott s élesen visszapenge. Félretolván a földet, ércztáblát talált, mely alatt mintegy tiz lépcsőjü grádics lefelé vezetett. Azonnal alá szálla, s fenékre jutván, egy, két vagy háromöles négyszegű boltozatba lépett, melyben köröskörül ötven rézedény álla, mindnyája nagy, s egy-egy rézfödéllel befödve. Kamaralszamán fölnyitá mindeniket, egymásután; s egy sem volt, mely szinig nem állott volna poraranynyal. Igen megörülve ezen gazdag kincs föltalálásán, kiszállott az üregből, a táblát ismét reá boritá, s végezvén a fa gyökerei kiirtását, a kertész jöttére várakozott.

Tudniillik a kertész megtudá ugyan tegnap, hogy a hajó, mely esztendőnkint az Ébenszigetre szokott utazni, kevés napok alatt oda elindul: de a napot határozottan nem tudák neki megmondani, s ezért más napra rendelék. Elment, s oly vidám arczczal tére most vissza, mely előre jelenté Kamaralszamánnak a jó hirt, melyet részére hoz vala. „Fiam“ ugymond az öreg, (mert aggott koránál fogva őt igy nevezheté) „örülj, és készülj, hogy harmad nap alatt hajóra szállhass; mert ekkor a hajó okvetetlenül elmegyen; én már a hajóssal átszállittatásodat ki is alkudtam.“

„Ez állapotban, melyben vagyok, kedvesb ujságot nekem nem hozhatál“ felele a herczeg. „Kölcsön gyanánt én is mondok neked egyet, melynek örülni fogsz. Fáradj el velem, s önnön szemeiddel fogod látni azon nagy szerencsét, melyet neked szánt az ég.“

A herczeg azon helyre vezeté a kertészt, holott a vén fát kivágta volt; s leeresztvén őt a boltozatba, megmutatá neki a sok aranynyal telt edényt, egyszersmind azon való örömét jelentvén, hogy Isten végre jámborságát s oly sok évi fáradozásait megjutalmazza.

„Hogy érted ezt?“ kérdé az öreg „azt véled, hogy én a kincset magamhoz veszem? tied az, egészen; nekem semmi jussom hozzá. Nyolczvan esztendeje, mióta atyám elhalván, ásom ezt a kertet, a nélkül, hogy reá akadtam volna; ez annak jele, hogy a kincs neked volt szánva, minthogy neked engedé Isten megtalálnod. Jobban is illik az hozzád, mint királyfihoz, hogy sem énhozzám, ki a sir szélén állok és semmire nincs szükségem. Épen jókor adja neked Isten, midőn az országba visszatérsz, melyen egykor uralkodni fogsz s a hol ennek igen jó hasznát veheted.“

Kamaralszamán herczeg nem akara kisebb lenni a kertésznél nemeslelküségben, s mindaketten hosszas vitába ereszkedtek. Végre a herczeg azt erősité, hogy ő épen semmit sem fogna venni, ha a kertész maga részére felét meg nem tartja. Ebben megegyezett a kertész, s mindaketten a huszonöt edényt magoknak különvették.

Osztozás után igy szóla a kertész Kamaralszamánhoz: „Fiam, még itt nincs vége. Most már arra kell ügyelni, hogy a kincset hajóra rakjuk, s oly titkon, hogy azt senki ne is gyanitsa, különben nem fogod hazáig vinni. Az Ébenfa szigetén nincs olajfa, s az innen szállitott gyümölcsöt ott igen keresik; tudod, hogy ebből én igen szép rakást gyűjtöttem fáimról össze; e szerint jónak vélem, hogy ötven korsót végy, mindeniket félig aranyporral, félig olivákkal töltsd meg, s igy majd a hajóra rakjuk, ha elindulsz.“

A herczeg követte ezen jó tanácsot, a napnak hátra lévő részét a korsók elkészitésére forditván. Minthogy pedig félt, netalán a talizmán karjáról lecsuszszék, azt gondoskodásból az egyik korsóba elrejté, s ezt különös jegygyel kijelelé.

Végezvén a munkát, s korsóival annyira elkészülvén, hogy őket hajóra lehetett rakni, minthogy az éj is bekövetkezett, az öreggel együtt nyugodni ment; s elmondá neki a többek között a két madár vivását, s az egész dolog történetét, mely által ő ismét talizmánjának birtokába jutott; s ez a kertésznek nem kisebb örömére, mint csodálatára volt.