Part 24

„Uram“ ugymond erre Marszaván „ezen nagy akadályt, a melyről szólasz én már előre láttam, s gondom azt elháritani. Fő czélja utamnak az volt, hogy a herczegasszonyt szenvedéseiből kifejtsem; a mire engem kölcsönös barátságunk egymás iránt szinte születésünk óta birt, s azon készség és szolgálat, melylyel különben is iránta tartozom. Megszegném tartozásomat, ha enyhitésére s egyszersmind a magadéra is ezen jó alkalmat elszalasztanám, s nem járnék a dologban egész ügyességgel, mely tőlem kitelik. Halljad tehát, mit találtam azon akadály elháritására, mely tőlünk a király engedelmét, melyre oly igen szükségünk vagyon, elrekeszti. Te uram azóta, hogy én ezen udvarnál mulatok, még egyszer sem valál künn; jelentsd a királynál azon óhajtásodat, hogy uj levegőt szívnod bocsásson egy pár napi vadászatra velem: nem hihető, hogy ezen kérésedet megtagadja. Ha megengedi: rendelj kettőnk számára két-két lovat; egyikre ülünk, másikkal váltunk, a többi az én gondom.“

Más nap reggel kilesé idejét a herczeg, s jelenté atyjának azon óhajtását, hogy fris levegőt szivni egy vagy két napra vadászni mehessen Marszavánnal. „Megengedem“ szóla a király „és örömest: de az egy feltétel alatt, hogy egy éjnél többet künn nem maradsz. Nagy megerőltetés most még eleinte nem jó neked, s ha tovább kimaradnál, aggódnám; mert tudod, azon állapotban vagyok, melyről a költő ir:

„Ha körülölelne minden boldogság, s birnám a Chosroesek birodalmait, sőt az egész világot,“

„Mind ennek nem volna előttem annyi becse mint egy légyszárnynak, ha téged nem látnálak.“

Atyja a legjobb lovakat rendelé számokra, s maga rajta volt, hogy semmi ne hibázzék. Midőn már egészen felkészültek, áltöleli gyermekét s minekutána Marszaván figyelme alá különösen ajánlotta volna, utnak ereszté.

Szabadba jutván Marszaván s a királyfi, hogy a két lovászt, kik a vezetéklovakat vitték, elcsábitanák, szinre vadászni kezdettek, s a mennyire csak lehetett, eltávoztak a várostól.

Késő estve egy karavánszerályba tértek be, holott falatozván keveset, lefeküdtek s aludtak egész éjfélig. Marszaván kele fel legelőbb, s fölkelté a herczeget is, de nem a lovászokat. Kérte azután a herczeg, adná által neki ruháját, s venne magára mást, az egyik lovászét. Ez meglévén, felültek a tartaléklovakra, s Marszaván az egyik lovászét is kantáron fogván, sebes vágtatva elügettek.

Reggelre a két lovag egy erdőbe jutott s itt egy általutra. Marszaván kéré a herczeget: várná be; s belovaglott oldalt az erdőbe; itt leölé a lovász vezetéklovát, megáztatá a herczeg ruháját vérrel, s visszatérvén ehhez, az általut közepére veté.

A herczeg kérdé Marszavánt: mit akar ezzel? „Herczeg“ felele Marszaván, mihelyt atyád a király észreveszi, hogy ma estve sem érkezel meg, vagy a lovászok elbeszélik, hogy őket éjjel elhagytuk: kétségkivül azonnal utánunk fog küldeni. De ha majd ide jutnak emberei, s látják a vérrel ázott köntöst, azt fogják minden bizonynyal hinni, hogy téged eltépett egy fenevad, én pedig a király haragja elől megfutamlám. A király megértvén hiröket, azon hiedelemmel, hogy nem vagy többé az élők között, megszüntet kerestetni, s igy mi időt nyerünk utunkat minden akadék és félelem nélkül folytatnunk. Való hogy keményded az óvás, egy atyát forrón szeretett fiának halálával igy megijeszteni; de hiszen annál nagyobb lesz majd herczegséged édes atyjának öröme, ha megérti, hogy élsz és boldog vagy.“

„Derék Marszaván!“ ezt mondá a herczeg „nem lehet jóvá nem hagynom elmés találmányodat, s én ujra lekötelezve érzem magamat általa.“

A herczeg és Marszaván, drágaság elég lévén nálok költségeikre, folytatták szakadatlan utjokat szárazon és vizen, s nem találtak az ut hosszu voltánál egyéb akadályt, mely őket az óhajtott czéltól soká elrekeszté.

Végre elérték China fővárosát. Holott Marszaván a helyett, hogy saját házába vinné a herczeget, vele együtt egy fogadóba szálla. Itt három napot mulattak, pihenve az ut unalmaitól; s Marszaván ezalatt csillagászruhát készittete, melybe a herczeget akará átöltöztetni. Harmadnap mulva mindaketten fürdőbe mentek, s itt a herczeg felölté álruháját. Fürdő után elvezette őt Marszaván a király lakásáig, s itt elválék tőle, édes anyjának a chinai herczegasszony nevelőjének megjöttét hirül adni, ki erről a kisasszonyt tudósitani fogja.

Kamaralszamán herczeg, kit mindenre, a mit tenni kelle, előre megtanita Marszaván, el lévén mindennel készülve, a mi csillagászhoz s annak öltözetéhez tartozik, megálla a chinai királypalota ajtajánál s itt az őr és az ajtónállók hallatára ezt mondá fönszóval:

„Én csillagász vagyok; s Badurnak a magas királyi herczegasszonynak Ghaiur China leghatalmasabb királya leányának gyógyitására jöttem, az ő felsége által kiszabott feltételek alatt, t. i. hogy a királykisasszonyt nőűl veszem, ha sikerül; életemet vesztem, ha nem sikerül.“

Ez az ujság az őrön és ajtónállón kivül, egy pillantat alatt számtalan népet gyüjte a herczeg körül, mert jó ideje mult már, hogy sem orvos, sem büvös, sem csillagász nem jelenté magát, minekutána oly sokan szerencsétlenül jártak szándékokban, s ezeknek szomoritó példájok a többit elrettenté. Szinte azt hitték már a városban, hogy nincs is több ilyes ember, vagy legalább, a ki van, nem oly bátor.

A herczeg szerencsés képe, nemes magatartása, s a fiatalság, mely arczain kitetszett, minden embert szánakozásra inditott. „Mit gondolsz uram“ igy szóliták meg a hozzá legközelebb állók, „micsoda düh késztheti életedet, mely annyi szép reménynyel kecsegtet, bizonyos veszedelemre kitenni? Azok a lemetszett fejek a város kapuin nem ijesztének-e el? Az istenért, hagyj fel ezen vakmerő szándékkal, s menj, távozzál innen.“

Kamaralszamánt az ilyes előterjesztések meg nem renditék; s a mint látá, hogy senki sem érkezik őt a palotába fölvezetni, a helyett, hogy az intésnek engedjen, még egyszer ismétlé hirmondását, s oly meghitten, annyi elszántsággal, hogy elborzadtak, a kik hallgaták, s „veszni indult:“ igy szólának egymáshoz: „Isten legyen kegyelmes viritó korának és lelkének.“

Harmadszor ismétlé a herczeg felszólitását, s most maga jött le a nagyvezér a király nevében.

A miniszter fölvezeté Kamaralszamánt a király elébe. Mihelyt a herczeg ezt királyi székében megpillantá, leborult, s megcsókolá a földet lábainál. A király, ki még egyiket sem találá azok között, kik szertelen dicsőségvágyból fejöket lábaihoz tevék, figyelemreméltónak: szánakozásra indult Kamaralszamánon. Több becsülést is mutatott iránta, közelebb hivá s maga mellé leülteté. „Ifju“ igy szólott „alig hihetem, hogy eddig ért korodban elég tapasztalást szedhettél volna magadnak arra, hogy leányom meggyógyitásába ereszkedjél. Óhajtom: kivánt foganattal járj el a dologban, s megvallom őszintén, hogy nem csak ellenkezés nélkül adnám őt neked, hanem a legszivesb örömmel is, holott nem volt azok között, kik előtted ide jöttek egy is, a kinek őt undorodás nélkül engedhettem volna; de egyszersmind, noha fájdalommal, kinyilatkoztatom: hogy, ha a gyógyitást meg nem teszed, sem fiatal korod, sem nemes viseleted meg nem gátol, hogy fejedet levágassam.“

„Uram“ felele Kamaralszamán „véghetetlen köszönettel vagyok felséged iránt a becsületért, melyet irántam mutat s a jóságért, melylyel egy ösmeretlenhez hajolni méltóztatik. De oly messze földről, melyből talán nevem sem hatott át felséged országába, nem azért jöttem, hogy azon szándékommal, mely eddig vezetett, itt felhagyjak. Mit mondanának könnyelmüségemre, ha annyi elviselt fáradságok és veszedelmek után egy ily nevezetes merénytől elállanék? Nem vonná-e meg maga felséged is tőlem azon tekintetet, melyre eddig nem talált méltatlannak? Ha meg kell halnom uram, legalább azon vigasztalással halok meg, hogy ezen tekintetet el nem vesztettem. Esdem tehát, ne türtess tovább tanulmányom bizonyos voltát azon próbában kimutatnom, melyre minden pillanatban kész vagyok.“

A király most parancsolatot ada a herczegasszonynál őrző heréltnek, ki épen jelen vala, vezetné Kamaralszamánt a herczegasszonyhoz. Minekelőtte őt elereszté, azt mondá neki, hogy még szabadában áll a gyógyitással felhagyni. De a herczeg ezt már nem hallá, hanem bámulásraméltó eltökéléssel vagy inkább tüzzel a heréltnek utána lépett.

A herélt tehát elvezeté Kamaralszamán herczeget a kisasszony lakához, s a mint egy hosszu folyosóba értek, melynek végén a királykisasszony tereme volt, látván a herczeg, hogy végre ily közel és szinte hozzá jutott már a kegyeshez, kiért annyi könyet önte, annyi keserves sohajtása szakadt, megkettőzteté lépéseit, s elébe szaladt a heréltnek.

Ez utána sietett, de alig tudá elérni, „Hová szaladsz?“ igy szólitá meg karján fogva „hiszem oda nálam nélkül ugy sem mehetsz be. Kétségkivül nagy kedved van a halálhoz, hogy igy rohansz elébe. Még egy sem sietett ennyire mindannyi csillagászim közül, kiket eddig láttam és oda elvezettem, a hová te is korán bejutsz.“

A herczeg reá nézett; s Badur herczegasszonyon mulatván elméje, a következő verseket mondá:

„Ösmerem én szépségeidet! Szinte megfosztottak ezek elmémtől, elbájoltak s szókat alig lelek.“

„Ha teleholdnak nevezlek: tökéletlen a kifejezés, mert a teleholdak elfogynak; a te szépséged pedig változatlan marad mindenkoron.“

„Napnak nevezzelek? – Tudom, hogy szépséged nem fog eltérni szemeim elől; a nap pedig fogyatkozásakor elrejtezik.“

„Tökéletes, hiánytalan a te szépséged, melyet leirni a legékesb szóló is képtelen, a legértelmesebb is gyenge.“

„Barátom“ igy folytatá vezetőjéhez a herczeg, és tovább indult „azon csillagnézők, a kikről te szólasz, nem értették ugy mesterségeiket, mint én az enyimet. Azt tudták jól, hogy meg kell halniok, ha gyógyitásuk el nem sül; de azt nem, hogy gyógyitásuk elsül. Azért reszkettek ők annyira, közeledvén ezen helyhez, melybe most én megyek, azon csalhatatlan bizodalommal megyek, hogy itt szerencsémet találom.“

E szónál elértek az ajtóhoz. A herélt kinyitá s egy tágas terembe léptek be, honnan a kisasszony teremébe juthattak, mely csupán egy ajtólepellel volt elzárva.

Kamaralszamán herczeg itt megállott, s halkabban szólván mint ezelőtt, hogy a herczegasszony szobájába ne hallassék, monda a herélthez: „Hogy meggyőzzelek a felől, hogy tettemben sem kérkedés, sem önfejűség, sem ifjui hév nem uralkodik: szabad tetszésedre hagyom, ott benn gyógyitsam-e meg szemeid előtt a kisasszonyt, vagy itt távolról, a nélkül, hogy bemennék, a nélkül hogy látnám.“

A herélt rendkivül csodálkozott a herczeg meghitt hangján, melylyel őhozzá szóla; s nem csufolta többé, hanem komolyan ezt mondá: „Mindegy, akár itt, akár ott. Bár miképen viszed is azt végbe: halhatatlan nevet nyersz magadnak, nem csak ez udvarnál, hanem az egész emberlakta földön.“

„Jobb lesz tehát“ monda a herczeg, ha meggyógyitom, a nélkül, hogy látnám; s te tanuja lészsz szép ügyességemnek. Ámbár nagyon vágyok, látnom a dicső herczegasszonyt, ki nekem hitvesül van szánva: mégis kedvedért megfosztom magam egy pár pillanatra ezen boldogságtól.“

Minthogy mindene volt, a mit csillagászok magokkal vinni szoktak, kivoná irótábláját, s a következő levelet irá a chinai herczegasszonyhoz.

Kamaralszamán herczeg levele Badur herczegasszonyhoz.

„A mit olvassz, egy olyan ember levele; kit a balszerencse csapkod, boldogtalan szerelem fogyaszt, bú és vágy, és vigasztalhatatlanság emésztenek. Kétségbe esnék élete felől, s a halált tartaná bujában közeledettnek! Szomoru szivének nincs segélye a nagy keserűségnek miatta; s szüntelen virrasztó szemeinek nincs nyugalmok az örök busongástól. Nappal lángok gyötrik, s éjjel a kin. Fájdalmát ezen szavakba önti:

„Irok hozzád oly szivvel, melyben emléked fájdalmak között él; oly szemekkel, melyeket a sovárgás kiszáraszta; különben sirnának.

Oly testtel, melynek mindennapi ruhája a leghevesebb szerelem gyötrelme, ugy annyira, hogy szokott öltözetimet nem hordhatom.

Azt okolom egyedül, a szerelmet, azokban, a miket velem tőn; mert tovább verdeséseit nem állhatom.

Légy végre hajlandó hozzám, légy könyörülő, légy kegyelmes; s végy oltalmad alá egy ifjat, kinek belseje már fel van dulva.“

Ez alá még a következendőt irá:

„A sziv gyógyulása csupán a szeretők egyesitésiben esik meg, s a legnagyobb kin a szeretők elválása. A ki megcsalja szerelmesét, attól az Isten számot fog kérni; s a ki kettőnk közül eskét megnem állja, ne érje el soha kivánatit. – Attól veszed ezen levelet, a kinek magát megneveznie nem szükség; a leányok legszebbikéhez, legédesbikéhez van ez intézve; a hű szerető irja a szűzek csillagához. Őt üdvözlöm én, neki kivánok üdvöt és áldást az Ur javainak kifogyhatatlan forrásiból, neki, kinél lelkem s szivem mulat.“

Kivülről pedig a következő verseket jegyzé:

„Vizsgáld levelemet és vonásaimat: megfogják neked mutatni állapotomat s szenvedésemet.

Mig irá kezem: könyeim a lapra omlának, s fájdalmamnak nyomait tollam ott találá.

Légy tehát kedvező, hajlandó és szives! Gyürüdet itt küldöm: küldd te viszont nekem az enyimet.“

Midőn e levéllel a herczeg elkészült, összehajtá, s bele tevé a gyürűt a nélkül, hogy a heréltnek mutatná, mit tesz bele: átadá azután ennek az egészet, s igy szóla hozzá: „Itt van, barátom, vedd és vidd ezen csomókát asszonyodhoz. Ha meg nem gyógyul azon pillanatban, melyben ezen levelet elolvasta s látta mi van benne: megengedem, hogy engem a legsemmirekellőbb, legszemtelenebb csillagásznak mondj és hiresztelj minden csillagászok között, kik eddig voltak, vannak, vagy valaha lesznek.“

A herélt bemene a herczegasszony szobájába, s általadván neki a csomót, melyet Kamaralszamán küld vala. „Asszonyom“ ugymond „most érkezett meg épen egy csillagász, vakmerőbb, a mint hiszem, minden előbbieknél, s azt állitja: mihelyt ezen levelet olvasni s látni fogod, a mi benn rejtve van, azonnal meggyógyulsz. Szeretném, ha sem hazug, sem csaló nem volna.“

A herczegasszony elvevé a levelet, s felnyitá hidegen: de mihelyest a gyürüt megpillantá, alig vőn magának időt az olvasásra. Tüzesen felszökött, kirántá kezét a lánczból, s az ajtóra futva, a függő szőnyeget felnyitá. Azonnal megösmeré a herczeg őt, s egymáshoz omolva édes ölelkezésben egybeforrottak. Az öröm sokasága miatt nem szólhatván, sokáig némán szemlélék egymást, csodálkozva, mikép jöhetének ismét együvé első találkozásuk óta, melyet semmiképen meg nem foghattak.

A dajka, ki a herczegasszony után kifutott, bevezeté őket ismét a kisasszony szobájába, holott Badur visszaadá gyürüjét a herczegnek, mondván: „Im, vedd el; nem tarthatnám meg a nélkül, hogy vissza ne adjam a tiedet, melyet holtomig magamnál akarok tartani. Sem ez, sem az nem lehet jobb kézben.“

Azalatt a herélt sebten a királyhoz tért, jelenteni az uj történetet. „Uram“ ugymond, azon orvosok, csillagászok és egyebek, a kik eddig a herczegasszonyt gyógyitani jöttek, merő tudatlanok voltak. Ez utolsó sem varázskönyvet, sem lélekhivást, sem semmi füstölő szert nem vett elé, s meggyógyitá a herczegnét a nélkül, hogy látná.“

Erre elmondá a dolognak jöttét és módját, s a király örvendetesen meglepetve, azonnal a herczegasszony teremébe jött, megölelé őt, meg a herczeget is, s ezt kézen fogván, jobbját a herczegasszony jobbjába tevé: „Szerencsés idegen“ igy szóla, akárki légy, megtartom szavamat, s hitvesül adom neked legkedvesb leányomat. De ha csupán tekintetedről itélek is, nem hitethetem el magammal, hogy az vagy, minek látszani kivánsz.“

A herczeg köszönetet monda a királynak a legmélyebb tiszteletet fejező szavakkal, hogy iránta háladatosságát mutatná. „A mi személyemet illeti,“ ezt adá hozzá „való, hogy én csillagász nem vagyok: a mint felséged helyesen itéle. Ezen álköntöst csak azért vettem fel, hogy könnyebben jussak el általa azon magas szövetkezéshez, melyre a föld leghatalmasabb uralkodójával vágytam. Én született herczeg vagyok, királynak és királynénak gyermeke, nevem Kamaralszamán, atyámé Schachszamán, ki az eléggé ösmert Chaledan szigeteit birja.“

Ekkor elbeszélé történetét, s kifejté, mely csodálatos volt szerelmének kezdete, s hogy a herczegasszony gerjedelme szintazon kutfőből eredett, a mit a két cserébe vett gyürű nyilván bebizonyit.

A mint a herczeg beszédét elvégzé, felszólal a király: „Egy ily rendkivüli történet megérdemli, hogy a késő maradékra általeresztessék. Fel fogom jegyeztetni, s az eredetit levéltáramba letévén, kihirdettetem, hogy országomból más birodalmakba is elterjedjen.“

A menyegző még a nap megleve s egész China örömünnepelésben harsoga.

Marszavánt nem feledék el; a király őt udvarába vevé, s tisztséget ada neki azon igérettel, hogy később tekintetesb hivatalokra fogja emelni.

Igy a herczeg s a chinai herczegasszony vágyaik teljesedését elérték, s éldelék egyesülésök örömeit. A király meg nem szünt több hónakig örömünnepeléssel és vigasággal örömét kimutatni.

Közepette ezen gyönyörködéseknek Kamaralszamán herczeg egy éjjel álmot láta, s ebben édes atyját Sachszamán királyt ágyban fekve, midőn már szinte lelkét feladá, s igy sohajta: „Ez a gyermek, kinek én életet adtam, s kit én szivemből szerettem, ő engem elhagyott, s ő egyedül oka halálomnak.“ Erre a herczeg felébredt, s oly nagyot sohajta, hogy Badur herczegasszonyt felkölté, ki is kérdést tőn, mi után sohajthatott ily nagyon?

„Ah“ felel a herczeg „talán már e pillanatban, melyen felőle szólok, atyám az életből kiköltözött.“ S elmondá az okot, melynél fogva ezen szomoru gondolat elfogá.

A herczegné, ki egyedül neki óhajta tetszeni, s általlátá, hogy atyjához vágyódása, férjének örömét maga mellett, ily messze földön csonkitani fogja: nem szólott ugyan a herczegnek semmit is szándékáról; de még az nap, élvén az alkalommal, melyen atyjával magán szólhatott, megcsókolá ennek kezeit, s „Uram“ ugymond „nekem egy alázatos esedezésem vagyon felségedhez: kérem, ne tagadja meg ezt tőlem. De, hogy azt ne vélje felséged, hogy én azt a herczeg unszolására teszem, előre is kijelentem, hogy ő a dolgot nem is gyanitja. A kérés annyiból áll, hogy engedje meg felséged, Sachszamán királyt az ipamat meglátogatnom.“

„Leányom“ monda a király „bármely kedvetlenül esik is elválásod: szándékodat mégis nem roszalhatom. A szándék méltó hozzád; jóllehet az ut sok viszontagsággal van egybekötve. Menj, én megengedem, de azon föltétellel, hogy egy évnél tovább Sachszamán király udvarában ne mulass. Ez a király, azt tartom, meg fog egyezni benne, hogy igy rendeljük el a dolgot, s egyik esztendőben ő küldje el hozzám fiát menyével, másikban én küldöm el hozzá vőmet lányommal.“

A herczegasszony jelenté atyja ezen megegyezését férjének, ki igen megörült a hiren, s hitvesének, szerelme ezen uj bizonyitását szivből megköszönte.

A király készületeket parancsolt az utra, s midőn ezek megestek, maga is utra eredt velök, s elkiséré őket egykét napi járó földre. Itt könyek között megesett az elválás; a király érzékenyen megölelé gyermekeit, s minekutána a herczeget arra kérte, hogy leányát szüntelen szeresse, elbocsátá őket, maga pedig fővárosába visszatért, vadászattal szélesztvén utközben gondjait.

Kamaralszamán herczeg s neje a herczegasszony alig törölék le könyeiket, már is azon örömet emliték, melyet Sachszamán király mutatni fog őket meglátván s ölelvén, és azt, melyet e felett önmagok érezni fognak.

Egy hónapja mulhatott utazásoknak, midőn egy szélesen kiterjedő rétségre értek, melyen imitt-amott magas és lombos fák kellemes árnyékkal kinálkoztak. Minthogy az nap a hőség igen nagy volt, jónak találá a herczeg itt letelepedniök, s emlité ezt Badurnak a herczegasszonynak is, ki is annál szivesben reá állott, minthogy maga akará ezt ajánlani.

Egyik szebb helyén a térnek tehát megszállottak; s mihelyt a sátort felüték, bemene a herczegasszony, ki eddig az árnyékban ült vala; férje addig künn a többi rendeléseket megtevé. Könnyebbség okáért leveté a herczegaszony övét, melyet asszonyai mellé letevének; s minthogy igen fáradt vala, csakhamar elaluvék, asszonyai pedig eltávozának.

Megrendelvén mindent a kiséretnél, a herczeg is közeledék a sátorhoz, s látván, hogy a herczegasszony alszik, halkal belépett, s leült. Várván, hogy talán az álom őt is eléri, kezébe vevé az övet, s rendre nézegette annak gyémántjait és rubinjait, melyekkel ékeskedék; s ime egy kisded zacskóra talál, mely ügyesen az öv selyméhez varrva, s egy zsineggel behuzva volt. Tapogatja, s valami keményet érez benne. Vizsga tudni: valljon mi lehet az? s felnyitván az erszényt, egy karniolt talál, melyen különféle ábrázolatok s előtte ösmeretlen betűk valának vésve.

„Ez a kő“ ugymond „valami igen becses lehet, különben nem hordaná kegyesem magánál ily gonddal.“ S valóban talizmán volt, melyet a chinai királyné adott leányának ajándékba, s mely által ugymond mindaddig boldog fogna lenni, mig azt magánál hordandja.

Hogy e talizmánt jobban megnézhesse, kilépett a herczeg a sátorból, holott homály vala, s a fényes napon akará meglátni. Midőn tehát a követ tenyerén tartja: lereppen egyszerre a légből egy madár, felkapja s elszáll vele…

A herczeg fájdalmát, midőn a talizmánt kezéből elkapatva látá, képzelhetni. Ezen veszteség, mely egyedül idétlen vizsgaságának volt következése s a herczegasszonyt egyik talán legdrágább kincsétől megfosztá, néhány pillanatig mintegy a földhöz szegzé.

Kamaralszamán herczeg Badur hölgyétől elszakad.

A madár ragadomása után, nem messze a herczegtől leszálla, s a talizmánt mindig orrában tartá. A herczeg, reménylvén, hogy talán elejti, közelebb mene hozzá: de mihelyt már szinte oda ért, fölreppent a madár, s nem oly tova tőle ismét megült. A herczeg ide is követé: de a madár lenyelvén a talizmánt, odább repült. Most azt vélte a herczeg, igen ügyes hajtó lévén, hogy egy kődobással megölheti, s ismét követte. Mennél többet távozott a madár, annál tüzesebb lőn üztében a herczeg, s reszketett őt szeme elől elveszteni.

Hegynek völgynek, hegyen völgyön keresztül vonta ez maga után a herczeget, mindinkább elvonva őt a réttől s herczegasszonyától. És estve, a helyett, hogy bokor alá buvnék, hol őt a setétben könnyen megfoghatná a herczeg: egy magas fának tetejére szálla, melyen tökéletes volt bátorsága.

A herczeg kétségbeesett boszujában a foganatlan munkán, s azon törte a fejét, visszatérjen-e már sátorához? De igy gondolkodik magában, merre tartsak? nem vesztek-e utat a sötétben? Lesz-e elég erőm? S ha volna is, mikép álljak a herczegné elébe, talizmánja nélkül?

Ilyes szomoru gondokba merülve s bágyadtan a járás, az éhség, szomj és álom miatt ledőle a fa tövébe s az éjet ott tölté.

Másnap, minekelőtte még a madár a fát odahagyná, fölébredt Kamaralszamán, s mihelyt amazt fölreppenni látta, követé szemeivel, s utána tarta ismét egész nap, de szint oly kevés sükerrel, mint tegnap; s magát azonban füvel és gyökerekkel táplálá.

Igy tölte tiz napot, szemmel és lábbal reggeltől estig a madarat követvén, s az éjeket a fa alatt töltvén, melynek az s mindig a legmagasb ágára szállott.

A tizenegyedik napon Kamaralszamán minduntalan üzvén a tovább-tovább reppenő madarat, egy városhoz ére. Az ezt bekeritő falat érvén a madár, átrepüle rajta, és tovább – tovább, mig Kamaralszamán szemei elől egészen eltünt, a ki most teljesen elveszté reményét, hogy azt, vagy a talismánt valaha lássa.

Kimondhatlanul busulván ezen, bement a városba, melynek igen szép kikötője volt, minthogy a város tengerparton feküdt. Sokáig bolyongott ide s tova az utczákon, nem tudván hova menjen vagy hol maradjon; s igy végre a kikötőhöz ért.

Itt még kevesbbé tudta mihez fogjon, s csak a rév mentét követte, mignem egy kertajtóhoz jutott, melyet nyitva találván, benéze. A kertész egy jámbor ősz, ki közel ott dolgozgatott, épen fölemelé fejét, s alig pillantá meg a herczeget, látván hogy idegen és muzulmán, kéré őt, térne be sebesen, s zárja be maga után az ajtót.