Part 23

„Asszonyom“ felele a dajka „im látja felséged, mikép bánt velem a herczegasszony: s megölt volna kétségkivül, ha magamat kezéből ki nem ragadom,“ s elbeszéli a történet okát és körülményeit, melyeken a királyné szint annyit busult, mint csodálkozott. „Láthadd asszonyom“ igy végzé a dajka „hogy a herczegasszony eszét elvesztette. Vagy itélj ön magad, s méltóztassál hozzá fáradni.“

A királyné, ki leányát szivéből szerette, szerfölött aggódott a történeten, s magát azonnal elvezetteté…

Eljutván a királyné azon terembe, melyben leánya zárva ült, leüle melléje, s tudakolván elébb egészsége felől, azt kérdé tőle, mi panasza lehet dajkája ellen, kivel oly kegyetlenül bánik. „Ez, édes leányom épen nem illik“ igy szóla „s egy királykisasszony, mint te vagy, soha sem fogja magát ennyire elragadtatni.“

„Édes anyám“ monda a kisasszony „már látom, hogy felséged is csak csufolódni akar, de én előre kimondom, hogy addig nincsen nyugtom, mig az a kellemes ifju, ki nálam volt az éjjel, férjem nem lesz. Te tudod bizonyosan, hol van; kérlek igen szivesen, hidd vissza ismét.“

Egyszersmind a következő verseket mondá:

„Ah mely igen nagy vala szépsége! – De a szépség az ő tulajdoninak csak igen kis része.

Sugár termete, mely hasonló a hajlongó ághoz, nem kevésbbé kecses: mint arcza fris rózsái.

Ezen orczák rózsaszin levelek, melyeken a kis folt, mely neki oly igen jól áll, pont a j felett[12], melyet fekete tintával vont szemölde ábrázol.

Nem szünném meg, visszajöttét kérni az időtől; oh, bár jőne! – De távol lenni, ugy látszik, sajátja.

Örömest feledném akkor az idő szivtelenségét, sürü fátyolt vonnék el felette.

Ölelkezve töltők el az éjet, az ölelkezés a mi társunk lőn. Őt megrészegité zergetermetem, s engem az ő ajakának kelyhe.

Erősen szoritám keblemre, mint a fösvény tartja a maga kincsét; féltemben, hogy valamelyik szépségét elragadják tőlem.

Ugy tartám ölemben, mintha zerge volna, melynek szivreható pillanatától rettegek.“

„Leányom“ monda a királyné „nagyon csodálkozom feletted, s én a te beszédedet nem értem.“

Ekkor a kisasszony felede minden tartózkodást, s „Asszonyom“ ugymond „te és atyám mindig azon voltatok, hogy engem házasságra birjatok, mikor erre semmi kedvem nem volt: most van kedvem, s nekem adjátok ide azt az ifjut, kiről szólok, különben megölöm magamat.“

A királyné lágyan akara bánni leányával, „hiszen leányom ugymond „tenmagad tudod, hogy csak magad vagy ebben a szobában, s ide semmi férfi be nem jöhet.“

De a herczegasszony a helyett, hogy kihallgatná, közbeszóla, s türhetetlenül viselé magát, hogy anyja kénytelelen volt nagy szomoruan eltávozni, s hirt vinni a királynak e történtek felől.

A király maga akará a dolgot látni, elmene a herczegasszonyhoz, leányához, s kérdé, igaz-e a mit hallott? „Atyám“ szóla a hölgy „hagyjuk ezt; csak te légy oly kegyes s add vissza nekem férjemet, a ki az éjjel itt velem hált.“

„Mit?“ monda a király „s valaki hált veled itt az éjjel?“

„Hogy hogy atyám, s még kérdheted, hált-e itt valaki? Mintha te nem tudnád, hogy a leggyönyörűbb ifju, kire a nap sütött, volt itt nálam! De hogy ne kételkedjék felséged“ igy szóla tovább „hogy én őt láttam, ő itt volt, én ölelgettem, ébresztgettem, a nélkül hogy fel ébredt volna – ime itt van, tessék ezt a gyürüt megnéznie.“

Erre kinyujtá kezét, s a chinai király nem tudta mit szóljon, látván, hogy az csakugyan férfi-gyürü. De minthogy a dolgot semmikép meg nem foghatta, s elébb is azt hitte, hogy leánya tébolyodott, most is csak a mellett maradt, hogy nincs eszén; s féltében, nehogy vagy őt magát, vagy más valakit megtámadjon, minden további szó nélkül lánczot adatott leányára, s még sorosabban elzáratván, csupán dajkáját hagyta meg mellette, s az ajtó elébe kemény őrt állitott.

A király szerfelett busult a szerencsétlenségen, mely a herczegasszonyt érte, minthogy, a mint hitte, eszét igy elveszté, s azon gondolkodott, mikép lehetne őt meggyógyitani. Egybehivatá a tanácsot, s minekutána a beteg állapotát előterjesztette „ha valaki közületek“ ugymond „annyi ügyességgel és tudománynyal bir, hogy leányomat meggyógyithatja és meg is gyógyitja: feleségül adom őt neki, s országom és koronám örökösévé teszem.“

A vágy, hogy ily szép herczegasszonyt birhasson, s annak reménye, hogy egykor oly hatalmas országon fog uralkodni mint China, fölingerle egy elaggott emirt, ki benn a tanácsban üle; s minthogy értett valamit a büvöléshez, vig szerencsével kecsegteté magát, s ajánlkozék a királyleány meggyógyitására.

„Ám legyen“ mondá neki a király „de tudd meg előre a feltételt, a mely részemről ez, hogy fejedet levágatom, ha próbád el nem sül. Méltatlan dolog volna ily nagy jutalmat elvenned, a nélkül hogy részedről valamit szerencséltess. A mit itt mondok, mondom egyszersmind mind azoknak, a kik, ha te a feltételt el nem fogadod vagy próbád el nem sül, utánad ajánlkozni fognak.“

Az emir elfogadá a feltételt, s a király maga vezeté őt a beteg kisasszonyhoz.

Ez elfödé arczát, mihelyt az emirt jönni látta, s igy szóla atyjához: „Atyám! felséged engem igen meglep, midőn oly férfit vezet hozzám, kit én nem ismerek, s a ki előtt arczom felfödöznöm a vallás tilt.“ „Leányom“ felele a király „ennek látásán nincs mit megütköznöd; emireimnek egyike, ki téged feleségül kiván.“ „Édes atyám“ monda a herczegné „ez nem az, kit már nekem szántál, s kinek jegygyürüjét is viselem; ne neheztelj, ha máshoz nem megyek.“

Az emir, ki nem várt egyebet, mint hogy a herczegné rettenetes dolgokat fog beszélni és tenni, igen elbámult látván, mely csendes és értelmesen beszél. Azonnal átlátta, hogy ennek egész eszelőssége nem egyéb forró szerelemnél, melynek valódi s igen természetes okának kell lenni. De nem merte ezt a király előtt ily tisztán kimondani, mert félt: a király neheztelni fog, ha megérti, hogy leánya másnak adta szivét, mint a kit ő fog majd hozzája vezetni. Tehát lábaihoz veté magát a királynak, s „Uram“ ugymond „a szerint a mit most hallottam, egészen haszontalan volna a herczegasszony gyógyitásához kezdenem. Betegsége ellen nincs szerem, s életem felséged kezeiben!“

A király boszonkodván az emir tehetetlenségén s azon, hogy őt ily hasztalan fárasztá, fejét vetette.

Néhány nap mulva, hogy magának semmi elmulasztást a beteg meggyógyittatásán szemére ne vethessen, a fönebbi tervet kihirdetteté a király az egész fővárosban, hogy ha valami orvos, varázsló, csillagász bizik magában, hogy a királykisasszonyt eszére tériti, de oly feltétel alatt, hogy ha a gyógyitás el nem sül, fejét veszti. Ugyanezt bocsáta kihirdetés végett az ország népesb városaihoz s a szomszéd fejedelmek udvarainak.

Egy varázsló s egyszersmind csillagász volt az első, a ki ajánlkozott; s a király egyik heréltjével vezetteté őt a herczegasszonyhoz. A csillagász kihuzott zsákjából egy Astrolabiumot, egy kisded égtekét, szenelőt, füstölő fűszereket, s még egy réz-edénykét, és több más ilyes eszközt, s tüzet parancsolt.

A kisasszony kérdé, mirevaló ez a sok jószág? „Herczegné“ felele a csillagász „ez arravaló, hogy azt a rosz lelket, mely tégedet gyötör, ide ebbe a rézedénybe bezárjuk, s a tenger fenekére meritsük.“

„Átkozott csillagleső“ szól a királyleány „tudd, hogy ezekre a készületekre nekem nincs szükségem; tudd, hogy eszem helyén van, de te, te megőrültél. Ha van annyi hatalmad, hozd ide azt, a kit én kedvelek; ez az egy, ez a legnagyobb jó, melyet velem tehetsz.“

„Kisasszony; ha igy van a dolog, ne tőlem várd azt, hanem egyedül a királytól, édes atyádtól.“

Ezzel betömé ismét a csillagász minden eszközeit zsákjába, nagy boszusan, hogy ily könnyedén neki eredt egy képzelt beteg meggyógyitásának.

A mint a csillagász a herélttől vezettetve ismét a király elébe lépe, nem hagyá a heréltet szólani, hanem maga nagy bátran igy kezdé: „Uram, a hirdetés értelme után s a mit nekem önmaga felséged mond vala, a kisasszonyt tébolyodottnak kelle tartanom, s én bizonyos valék, hogy ő a hatalmamban lévő titkok ereje eszéhez visszatériti. De im: a kisasszonyt más baj nem leli, mint a szerelem: s orvosságim ez ellen nem hatnak; felséged legjobban segithet e bajon, ha t. i. a kivánt férjet a herczegasszonynak megadja.“

A király felpattant az ember szemtelenségén, mert annak nézte a dolgot, s fejét levágatta.

Százötvén csillagász, orvos és büvmester ajánlá még magát, s valamennyit ugyanegy sors érte. Fejeik a város kapuira széjjel kiszegeztettek.“

Marszaván története, s Kamaralszamán történetének folytatása.

A chinai herczegasszony dajkájának egy fia volt, neve Marszaván, kit ez a herczegasszonynyal együtt szoptatott és nevelt fel. Mindakettőnek oly nagy volt egymás íránt vonzódása és barátsága, hogy mint testvérek voltak és bántak egymással még akkor is, midőn már serdülő korok az együtt lakást tőlök tilalmazá.

Mindazon tudományok közül, melyekkel Marszaván kisded korától fogva elméjét mivelte, csillagjósolat, Geomantia, s egyéb ily titokkal teljes tudományok neki legjobban megtetszettek, s ő igen nagy előmenetelt tett ezekben. Nem elégedvén meg avval, a mit oktatói nyujtottak, mihelyt eléggé erősnek érzé magát a viszontagságok elviselésére, utnak indult; s nem volt nagy hirű férfi a tudomány és művészség akármely nemében, kit ő a földnek legtávolabb vidékein is fel nem keresett, s mindaddig nála nem mulatott volna, mig azt, a mit épen inye szerént talált, tőle el nem kapá.

Többévi künmulatása után végre megjöve Marszaván szülőföldére, China fővárosába, s nem kicsiny volt csudája a kapuk felett kitüzött fejeket szemléltében. Mihelyt hazaért, nem halasztá el kérdeni, miért van ez, de mindenek előtt a herczegasszony felől tudakozódott, kit épen nem felejte. Minthogy az első kérdésre nem felelhettek neki a nélkül, hogy a másikat is meg ne fejtenék: megérté s nem kevés fájdalommal, röviden, a mit kivánt, addig is, mig anyja a dajka az egész dolgot előtte elbeszélné.

„Ámbár a herczegasszony körül sok dolga volt épen a dajkának, Marszaván édes anyjának: mégis alig érté meg fia megjöttét, midőn alkalmat kapván, haza tére, hogy vele csak egy pár szót is válthasson.

Minekutána elbeszélé neki, omolván könyei, azon siralmas állapotot, melyben a herczegasszony sinlik s egyszersmind az okot, mi miatt atyja ekképen gyötri, kérdé őt Marszaván, nem lehetne-e azt véghezvinni, hogy ő a herczegasszonyt titkon láthassa, a nélkül, hogy ez a király tudtára essék. A dajka gondolkodék egy kevevet, s igy szóla hozzá:

„Fiam most erről bizonyost nem mondhatok; de várj reám holnap szint ezen órában, s akkor megkapod a választ.“

Minthogy pedig a királykisasszonyhoz az egy dajkán kivül senki sem közeledhetett a herélt engedelme nélkül, ki az ajtónál lévő őrt kormányzá; a dajka pedig jól tudta, hogy ez a herélt nem rég van szolgálatban s nem tudja azokat a mik a király udvarában ezelőtt történtek: legelébb is a dajka ehhez a herélthez fordult és igy szóla:

„Tudod talán, hogy a herczegasszonyt én szoptattam és én neveltem fel, de azt mégis nehezen fogod tudni, hogy én őt egy leányommal szoptatám együtt, ki vele egykoru, s a kit én nem régen férjhez is adtam. A kisasszony, ki őt még folyvást szeretetére méltatja, igen óhajtja őt látni, de ugy hogy senki őt menni vagy jőni ne lássa.“

Tovább akará szólani, de a herélt nem engedé. „Elég!“ ugymond „én mindenkor örömest megteszek mindent, a mivel a herczegasszonynak kedvét lelhetem. Hadd jőjön a leány, vagy hozd el magad éjjel, s vezesd be midőn már a király eltávozott: az ajtó nyitva lesz előttetek.“

Mihelyt az éj beállott, elmene a dajka Marszavánhoz, asszonyruhát ada maga reá, s beburkolá ugy, hogy senki a férfit ki nem ösmerhette, s elvezeté őt a palotába. A herélt semmit sem kételkedvén abban, hogy ez a dajka leánya, mindkettőjöket beereszté.

Minekelőtte Marszavánt a herczegasszonynak bemutatná anyja, közeledék a kisasszonyhoz s mondá „herczegné, az a kit itt látsz, nem asszony; hanem fiam, Marszaván, ki nem régiben tért meg utazásából, s én ezen álköntös alatt hozzád vezettem. Reménylem, nem tagadod meg tőle azon szerencsét, hogy mély tiszteletét irántad kimutathassa.“

Marszaván nevén nagy örömét mutatá a kisasszony „Jer idébb bátyám“ igy szóla hozzá „és vedd le a fátyolt; két testvérnek nem tilos egymáshoz fedetlen arczczal is járulniok.“

Marszaván igen nagy tiszteletadással köszönté, de a nélkül, hogy szót engedne neki, igy folytatá tovább a kisasszony: „Örvendek, hogy ily jó egészségben láthatlak oly sok esztendei távollét után, melyben egy betű hirt nem adtál magad felől, még saját jó anyádnak sem.“

„Herczegné“ monda most Marszaván „igen, igen lekötelez jóságod. De jobb hirt reménylettem én felőled, midőn visszatértem, mint azt, a melyet adtak, s a melyet ime, nagy bánatomra megvalósodva látok. Azonban nagy vigasztalásomra van az, hogy még elég jókor jövök arra, hogy annyi sikeretlen próba után, gyógyitást bajodnak én adhassak. Ha nem lenne szorgalmamnak és utazásaimnak egyéb gyümölcse, csak ez az egy, már eléggé megjutalmazottnak vélném magamat.“

Igy szólván egy könyvet huzott elé, s még egyéb szereket, melyeket anyjának tudósitása után magával hozott és szükségeseknek vélt.

A mint ezt a királykisasszony észrevevé „Hogy hogy bátyám?“ felkiált „s te is azok közül volnál, kik azt hiszik, hogy én megtébolyodtam? Szünjél csalódni és hallgass meg engem.“

Egyszersmind a következő verseket mondá: „Ők azt állitják: elvette eszemet a szerelem; én pedig ezt válaszolom; nem az-e az élet legszebb öröme, midőn eszünket veszi a szerelem?“

„Mutassátok ki dőreségemet, s hozzátok elé azt, a ki megfoszta eszemtől. Ha dőreségemben ő is részt veszen: oh, ne szidjatok engem egyedül.“

S elbeszélé a herczegasszony egész történetét, s legkisebb körülményt is el nem hallgatván, a gyürűváltással együtt, melyet Marszavánnak meg is mutata.

„Elmondtam“ ugymond berekesztve „mindent, másolás nélkül. Az való, hogy van valami a dologban a mit én nem értek, s a mi talán oka lehet, hogy engem tébolyodottnak tartsanak: de a többi nem gondolják meg eléggé, a mi azonban teljesen ugy vagyon, mint mondám.“

Marszaván csudálkozva és bámultan álla, s lesütött szemekkel jó ideig a nélkül, hogy egy szót szólt volna. Végre fölemelé fejét, szót kezde, s ezeket mondá a herczegasszonyhoz:

„Herczegné! ha való, a mit mondasz; miben és épen nem kételkedem; ugy van reménységem, hogy megadhatom még szivednek, a mi után sohajt. Csak addig várj kérlek türelemmel, mig egykét országot bejártam, melyeket még eddig nem láthattam; s ha visszajöttömet megérted: légy bizonyos benne, hogy a kit oly heven ohajtasz, nincs messze többé.“

Ezután bucsut vett Marszaván a herczegasszonytól, s mentében hallá őt még a következő verseket mondani:

„Vágyaim lelkemnek belsejébe festék képedet, ámbár régen mult, hogy egymást látogattuk. Valljon álomban történt-e csak ez a látogatás?“

„Koronként közelebb von hozzám a remény; mint villám, mely a szemekbe csap.“

„Oh, ne mulass tovább! te vagy az én szemeimnek világa; mig távol jársz, semmi sem derűl fel előttem!“

Mindjárt másnap reggel elindult Marszaván, városról városra, országról országra, szigetről szigetre járt, s mindenütt csak a chinai királyleányról halla, mindenütt a Badur történetét. (Ez vala tudniillik a királykisasszony neve.)

Négy hónap mulva Torfba[13] érkezett, egy nagy és népes tengermelléki városba, holott többé nem a Badur történetét, hanem a Kamaralszamán beteg királyfiét kezdék beszélni s szinte azon körülményekkel, melyekkel elébb a chinai herczegasszonyét.

Marszaván ezen rendkivül megörült, s kitudá azonnal, a földnek melyik részét lakja ez a herczeg. Két uton lehetett eljutni a földre, egyike részint vizen, részint szárazon, a másika csupán vizen vezetett, s ez volt a rövidebb.

Marszaván az utóbbit választá. Felűle egy kalmárhajóra, s igen szerencsésen utazott egész a Sachszamán birodalmának fővárosáig. De itt a révnek ellenében a kormányos ügyetlensége miatt sziklához ütődött a hajó, megrepedt, s el is sülyedt, épen szemben azon kastélylyal, melyben Kamaralszamán tartózkodott s most a szultán is a nagy vezérrel együtt mulata.

Marszaván nem késett leugrani a hajóról, s mint jó uszó csak hamar el érte a partot a kastély tövénél; holott a király meghagyására s a nagyvezér rendeléséből azonnal segedelmére siettek, barátsággal fogadták. Száraz ruhát adtak reája, s eledelt bőven; s minekutána magát eléggé kinyugodta, a nagyvezér elébe vezeték, ki ezt különösen meghagyá.

Minthogy az ifju szép termetű s csinos alaku volt, nyájasan fogadá őt a miniszter, s nemsokára okos feleteinél fogva mind azokra, melyeket tőle kérdezett, becsülni is kezdé. Később észrevevé azt is, hogy ez ember igen sok és szép ösmeretnek birtokában van; minél fogva ezt mondá neki a többek között:

„Szavaidból látom, hogy nem vagy középszerű ember. Bárcsak egy szerre akadhattál volna hosszu utazásaidban, mely egészséget adna egy betegnek, ki régóta gyászban tartja udvarunkat.“

Marszaván azt felelé; hogy ha tudná azon személynek betegségét, talán akadna orvossága is. S a nagyvezér lefesté előtte a herczeg állapotját, s elbeszélé eleitől fogva a dolog folyamatját. Elmondá, mi forrón óhajtott a király örököst, s a herczeg születését és neveltetését; el a királynak azon óhajtását, hogy őt korán házasodva lássa, s a herczeg engedetlenségét az egész tanács előtt; továbbá ennek fogságát és csodálatos magaviseletét, végre forró szerelmét egy ösmeretlen leányzó iránt, melynek egyéb alapja nincs egy gyürünél, melyet a herczeg a nála volt kisasszonyénak mond, holott ez talán az egész világon föl nem található.“

Ezen beszéd alatt kimondhatatlanul örült Marszaván, hogy a szerencsétlenség, mely hajóját érte, őt épen azon helyre vezeté, hol az mulat, kit kerese. Mert nem vala többé semmi kétsége, hogy Kamaralszamán herczeg az, kiért a chinai herczegasszony ég, s hogy ez a herczegné a Kamaralszamán óhajtásának tárgya. Azonban a felől semmit sem gyanittatott a nagyvezérrel s csak azt mondá, hogy ha a királyi herczeget látná, bővebben fogná megitélhetni, mi módon lehessen baján enyhiteni.

„Kövess;“ monda a nagyvezér „nála fogod találni a királyt is, ki már értésemre adá, hogy téged látni kiván.“

A mi beléptekor legelébb is szemébe tünt Marszavánnak, a herczeg haldokló képe vala, ki ágyán elnyujtva, behunyt szemekkel feküvék. Ámbár a herczeg ily gyászhelyezetben volt, még sem tarthatá meg magát Marszaván, hogy minden tekintet nélkül a királyra, ki a beteg ágya mellett ült, sem magára a herczegre, kit ez a szabadság megsérthetett, fel ne kiáltson „Istenemre, semmi hasonlóbbat még nem láttam!“ Akará mondani, hogy őt a chinai herczegasszonyhoz igen hasonlónak találja. S valóban arczvonásaikban sokat is hasonlitottak egymáshoz.

Ezen szavai Marszavánnak fölébreszték a herczeg vizsgaságát, ki is fölüté szemeit s Marszavánnak szemébe nézett. Ez különben is igen elmés levén, használá a pillanatot, s tüstént versekben köszönté a herczeget, de oly titkos egyetértéssel, hogy a király és nagyvezér semmit sem értettek a dologból. Szavai ezek voltak:

„Bánatba látlak téged eltemetve, s a bu sohajait hallom ajkaidról.“

„Elfogott-e a szerelem? vagy nyilak találák szivedet? Mert a fájdalom, melyet rajtad látok, a sovárgó vágyban gyökerezik.“

„Ne szólj nekem éji látogatásokról; mert maga az elbeszélő szája szerelemféltővé tudna tenni.“

„Ah, mert irigye vagyok a ruhának, mely a szép testet környezi; s a pohárnak, mely ajakához ér.“

„Sértve vagyok, de nem kardok által: hanem azon pillanatok által, melyek mint nyilak, meghatottak.“

„A mint végre a hosszas elválás után ismét találkozánk, csodáltam: hogy ujjait piros festékkel festve láttam.“

„Ah, igy szólék hozzá, mikép festheted ujjaidat mig én távol vagyok? Ez-e jutalma a butól szorongatott, gyötrött szeretőnek?“

„Lelkedre esküszöm, ugymond, nem szin ez, melylyel ujjaim festettem; ne csaljon meg, a mi csak tetszik, s ne meritsen még nagyobb bánatba.“

„Tudd, hogy a mint tőlem távol valál, te, a ki mindenem vagy, ma, mert ki fogytak immár könyeim, vér folyt szemeimből, s a mint ezt letörlém, vérrel látám ujjaimat festve.“

„Oh ne bánts, hogy őt szeretem; mert ez a szerelem nekem sok kint okoz.“

„Mert páratlan szépség ékité arczáit; s hasonlót hozzá semmi vidéken nem találtam.“

„Szép alaku ő, s kellemes; arczai rózsák, szája bájillat.“

„Szépsége Józsefé, okossága Lockmané[14], eszessége Dávidé, és szűz, mint Mária.“

„S én Jákób keservét, Jónás szorongását, Hiob kinjait, s Ádám bánatját érezem.“

Ezekkel festé Marszaván, a mi a herczeg s a chinai herczegasszony között történt, s oly elevenen: hogy ennek semmi kétsége nem maradt, hogy ösmeri őt, s hirt mondhat felőle. Ezen való öröme a herczegnek, szemein s egész arczán azonnal kitündöklött.

A herczeg, kit Marszaván költői köszöntése oly édesen lepett meg, szabadságot vőn magának jelt adni a királynak édes atyjának, hogy helyét az ágynál elhagyni, s azt Marszavánnak általengedni méltóztatnék.

A király megörülvén, hogy fiában olyan változást vőn észre, mely jó reménynyel kecsegteté, fölkele, s kezén fogva Marszavánt kényszerité, foglalná el a helyet, melyet ő épen elhagyott. Kérdé azután nevét és hazáját, s minekutána ez felele, hogy a chinai fejedelemnek jobbágya s annak birodalmából jő, igy szóla hozzá:

„Adná Isten, hogy fiamat borongásából kimenthetnéd; véghetetlenül le volnék kötelezve ez által, s hálám bizonysági oly szembetűnők lennének, hogy a világ meg fogná ösmerni: nem ért még soha szoglálatot szebb jutalom.“

Ezzel szabad beszélgetést engede fiának Marszavánnal, s maga azalatt a nagyvezérrel közlötte örömét ezen jó reményü történeten.

Marszaván közelebb hajlott a herczeg füléhez, s igy szóla hozzá susogó hangon: „Herczeg, ideje, hogy ezen nyomoru busongásból kivetkezzél. Én ösmerem a szépet, a kiért szenvedsz; Badur az, a chinai királynak Ghaiurnak leánya. Bizonyossá tehetem herczegségedet, mind azok után, melyeket a herczegasszony maga elbeszélt nekem kalandjáról, s a miket eddig herczegségedéről hallottam: hogy ő, nem kevésbbé szenved szerelmében miattad, mint te miatta.“

Itt elbeszélé mind azt, a mit a herczegasszony történetéből tudott, azon éjtől kezdve, melyen egymást, s oly csodálatoson először láták. Elmondá, miképen bánt a király azokkal, kik a tébolyodottnak vélt herczegasszonyt eszére akarák tériteni. „Egyedül herczegséged az“ ezt tevé hozzá „a ki őt meggyógyitani, s magát erre minden szerencséltetés nélkül ajánlani képes. De minekelőtte ily hosszu utra adhassa magát, szükség: hogy egészsége legyen; azután a többi szükséges rendeléseket megteszszük. Gondolkodjék tehát mindenek előtt egészsége helyreállitásán.“

Marszaván szavai erősen meghatották a herczeget, s ebből vett reménye annyira megerősité, hogy azonnal felkelt, s kéré atyját, engedné meg, hogy fölöltözködjék; oly vidám arczczal, mely a királyt kimondhatatlan örömre gerjeszté.

Megölelé a király Marszavánt köszönetének jeléül, s a nélkül, hogy kérdené, micsoda szerekkel vitt ily meglepő, váratlan változást véghez, kimene a nagyvezérrel együtt a teremből, hirül adni a kedves ujságot. Több napi örömünnepeket rendelt, tiszteinek és a köznépnek ajándékokat, a szegénynek alamisnát oszta; a foglyokat kiszabaditá. Szóval az egész fővárosban öröm és vigaság zengett, s nemsokára Schachszamán egész országában.

Kamaralszamán herczeg, jóllehet a sok virrasztás, s az eledeltől csak nem egész maga megtartóztatása igen elbágyasztá: rövid időn teljes egészségét visszanyerte.

Midőn már eléggé erősnek érzé magát az ut bajait és terheit elviselhetni, félrevoná Marszavánt, igy szóla hozzá: „Édes Marszaván, ideje, hogy azon igéretet, melyet nekem tettél, most teljesitsd. Azon nyugtalanságnál fogva, melylyel a gyönyörű herczegasszonyt látni, s hallatlan szenvedéseit miattam megszüntetni égek, igen is érzem: hogy ugyanazon szomoru állapotba fogok visszaesni, melyben találtál volt, ha azonnal el nem utazunk. Csak egy gyötör, s félek, akadályt fog tenni utunkban. Ez atyámnak szenvedélyes tapadása hozzám; ő nem fogja magát arra elszánni soha, hogy nekem engedelmet adjon hosszas távozásra. Ez engem, ha nem találsz módot a dologban, kétségbe ejt. Magad látod, hogy csaknem untalan rajtam van szeme.“ E szóknál a herczeg meg nem tarthatá könyeit.