Part 22

„Kecses Maimune“ válaszola Dánes, „szabad kérdeni, melyik királyfiról beszélsz?“ „Tudd meg“ felele Maimune „hogy vele szintazon dolog történt, mely azon szépséggel, kiről elmulattál. Atyja a király erővel meg akará ezt is házasitani, de ő a hosszas és kinos ostromlások után végre egyenest és őszintén kinyilatkoztatta, hogy nem akar; s ez oka, miért épen most, midőn itt veled beszélek, egy régi vártoronyba rekesztve ül, melyben én lakom, s a hol őt épen most csodálom.“

„Nem akarok egyenest ellenkezni veled“ szóla Dánes, „de meg fogod engedni szép asszonyom, hogy mindaddig, mig királyfidat láttam, erősen higyem, hogy semmi halandó, fi- vagy leány, az én herczegasszonyomhoz szépségre nem fogható.“ „Hallgass átkozott“ felele Maimune, „még egyszer azt mondom, hogy ez lehetetlen.“ „Nem fogok veled czivódni“ viszonza Dánes, „de hogy meggyőződjél, igazat szólottam-e vagy nem, nem szükség egyebet tenned, mint előbbi ajánlásomat elfogadnod; azt t. i. hogy engem kövess, királyi hölgyemet lásd meg, s azután kecses királyfidat nekem te mutasd meg.“

Maimune pedig azt akará, hogy Dánes őt kövesse. Ez ismét kéré, repülne inkább vele Chinába, minthogy már ugy is közelebb vannak ehhez az országhoz; de Maimune nem álla szavára, s monda: „Azon irásra, mely Salamonnak Dávid fiának pecsétgyürűjére van vésve, esküszöm, hogy, ha tüstént ide nem hozod a chinai herczegasszonyt, hogy őt a chaledani herczeg mellé tegyük s mindakettőt egybehasonlitsuk, semmivé teszlek.“

Dánes engedelmeskedett, s Maimune elkiséré. A királykisasszonyt alva találák gyolcs-ümögben, mely Dábikban szöveték, s nyakán, szélein s a két ujj varrásán arany szegélylyel vala ékesitve, melyen rojtok s aranyczifrázatok függöttek. A prémzeten a következő versek valának bevarrva:

„Gyolcs-köntös a legédesb test körül, prémzettel nyakán, szélén és ujjain.

Ékesiti a szépnek alakját, s felülmulja fénynyel a nap ragyogását az égnek boltozatján.“

És elvivék az alvó hölgyet, s Kamaralszamán mellé helyezék őt az ágyra, holott is két fényes teleholdhoz hasonlitának, a mint a költő mondja:

„Két alvót láték szemeimmel a téren, kivánom, hogy szemhéjaimat tehetném ágyokul.

„Olyanok, mint két tele hold az égen, mint két nap a déli órában, mint két tele hold az éjnek homályán, mint két jeles zerge, kikben a szépség el osztá magát.“

A mint igy a herczeg és herczegkisasszony egymás mellett fekvének, pör támada a lélek és tündér között szépségök elsőbbsége felett. Eleinte némán és bámultan hasonlitgaták őket egymáshoz mindaketten: végre felszólala Dánes s „ime! nem mondottam“ ugymond „hogy herczegném szebb mint herczeged. Van-e még valami kétséged?“

„Van-e?“ kérdezé Maimune „van ugyan, még pedig igen nagy kétségem. Merő vaknak kell lenned, ha azt nem látod, hogy herczegem jóval felülmulja herczegnédet. Szép, szép a leány, azt én nem tagadom; de ne hirtelenkedjél, hanem nézd meg jobban mindakettőt minden előkedvezés nélkül, s azt fogod tapasztalni, hogy ugy van, mint mondom.“

„Ha még annyi időt töltök is egybevetésökben“ mond Dánes „nem fogok egyebet találni, mint most találok. Látom, a mit már elébb is, a legelső pillanatban láttam; s a folytatott nézés sem fogna nekem egyebet mutatni, mint a mit most látok. De ez engem kellemes Maimune épen nem hátráltat abban, hogy neked engedjek, ha csak ezt kivánod.“ „Nem ugy“ viszonzá Maimune „azt nem engedem, hogy egy ily elkárhozott lélek, mint te vagy, irántam kegyes legyen. Én biróra viszem a dolgot miköztünk, s ha reá nem állasz, ez annyi lesz, mint annak vallomása, hogy én győztem.“

Alig mutatá Dánes, ki minden kedvezésre kész volt Maimune iránt, ebben megegyezését, midőn a tündér lábával dobbanta. Azonnal kinyilék a föld, s egy undok lélek, pupos, félszemű, sánta, hat szarvval a fején s görbe kézzel és lábbal szálla fel belőle. Mihelyt fön vala s a föld utána bezáródék, Maimune lábaihoz veté magát, s fél térden maradva kérdé a kegyest, mit kiván legalázatosabb szolgájától.

„Kelj fel Kaskas,“ ez vala a lélek neve, igy szóla Maimune; „az okon hivtalak, hogy egy perben légy biró, melybe ez átkozott Dánessel elegyedtem. Vesd arra az ágyra szemeidet és mondd meg részrehajlás nélkül, melyik tetszik neked szebbnek, az ifju vagy a szüz?“

Kaskas a legnagyobb megütközéssel és csodával látá a fekvő párt. Minekutána mindakettőt sokáig nézte, hasonlitgatta: nem tudá magát semmikép elhatározni. „Asszonyom“ igy szóla „megcsalnálak téged és magamat meghazudtolnám, ha mondom, hogy egyik szebb mint a másik. Mennél tovább vizsgálom őket, annál bizonyosabbnak látom, hogy mindaketten a szépség legnagyobb fokát birják, s abban itéletem szerint egyiránt osztoznak. Nem találni egyiken is legkisebb hibát vagy fogyatkozást melynél fogva tökéletesbnek mondhatnók a másikat; de ha van mégis valamelyikben ilyen fogyatkozás, nem látok ennek felfedezésére más módot, mint ha egymásután mindakettőt felköltitek, azt vevén fel: hogy a melyik több, melegebb, indulatosb szerelmet s nagyobb elragadtatást mutat a másika szemléletében: annak van kevesebb szépsége.“

Kaskas ezen tanácsa tetszék a két félnek. Maimune bolhává változott s Kamaralszaman nyakára szökvén, oly hatalmasan megcsipte, hogy ez feleszmélt s kezével arra nyult, de – mit sem fogott. Maimune már ekkor visszaugrék, s szokott alakját fölvevé, hogy a másik két lélekkel együtt látatlan tanuja legyen annak, a mi következnék.

A mint a herczeg kezét visszahuzta, a chinai királykisasszony kezére ejté. Felnéz, s mely igen elcsudálkozék, egy ily bámulandó szépségű hölgyet látván maga mellett! Fejét fölemelé s könyökére támasztá, hogy őt könnyebben nézhesse. A herczegasszony viruló kora s hasonlithatatlan szépsége egy pillanat alatt meggyujtá kebelében a tüzet, melyet még eddig nem érze, s a melytől mindeddig oly rettegéssel óvakodék.

A szerelem egyszerre megragadá lelkét a legnagyobb erővel, s meg nem tarthatá magát, hogy fel ne kiáltson: „Mily báj, mily szépség! Oh szivem! Oh lelkem!“ – ezt mondván, homlokát, arczáit s ajakát oly hatalommal és vigyázatlanul csókolá, hogy őt kétségkivül fölébreszti, ha Dánes büvölése által mélyebben nem alszik, mint szokott.

„Hogy hogy, szép kisasszony,“ folytatá a herczeg, „nem ébredsz-e fel Kamaralszamán szerelme jelein? Akárki légy, szeretetedre ő nem méltatlan.“

Most valójában fel akará kelteni, de hirtelen meggondolá magát s „valljon nem ez az“ igy szóla magában „kit atyám a szultán nekem nőül szánt? Roszul tett, hogy elébb nem mutatta. Ugy meg nem bántom őt engedetlenségem s nyilvános ellenmondásom által, s ő mentve van a szégyentől, melyet tőlem veve.“

Kamaralszamán szivesen megbáná hibáját, melyet elkövetett, s most ujra föl akará a hölgyet kelteni, de tartózkodván „talán atyám meglep;“ igy szóla, „minden bizonynyal azért küldé ezt a fiatal szépet ide, hogy megkisértse: valjon valóban oly nagy-e vonakodásom a házasságtól, mint eddig mutatám. Ki tudja, nem ő maga hozta-e hozzám s maga elbujt, hogy előpattanván, a szinlelőt megszégyenitse. Ez a botlás részemről még nagyobb volna az elsőnél. Mindenesetre meg kell elégednem ezen gyürüvel, hogy mégis emlékét birjam ime szépségnek.“

Ez egy igen szép gyürű vala, s bevésve rajta a következő versek:

„Ne véld, hogy elfeledtem az esket, a melyet esküvél. – Szivem izzó tüzön, mióta elhagyál.“

Ezt a gyürűt hirtelen levonta a herczegné ujjáról, s helyette a magáét adá fel. Erre befordult, s rövid idő mulva elaludt a lélek varázsa által még mélyebben, mint előbb.

Mihelyt Kamaralszamán elalvék, Dánes is szinte bolhává változott, s elugorván megcsipte a herczegasszonyt ajka alatt. A szép fölébred, fölemelkedik, s a mint szemeit megnyitja, nem kevéssé csodálkozik el, magát férfi mellett fekünni látván. De a csudálás hamar bámulattá, s a bámulat hamar a legelevenebb örömmé változott, a mint a szép alaku ifjat jobban szemre vevé.

„S te vagy-e“ rebegé „kit atyám a király nekem férjeműl szánt? – Bizony sajnálom, hogy elébb nem tudtam; különben sem őt haragra irántam nem inditom, sem magamat eddig oly férj társasága nélkül nem hagyom, kit egész szivemből kell szeretnem. Kelj fel! nem illik vőlegényhez a lakodalmi éjen oly sokat alunni.“

Igy szólván, kézen ragadá a herczeget s oly erősen rázá, hogy fel kell vala ébrednie, ha szint ezen pillanatban Maimune még mélyebb álomba nem meríti. A herczegasszony ismétlé a keltést, de nem boldogulván, „ej“ ugymond „mi bajod van neked? Talán egy irigyem büvölt meg s küldé reád ezt a lerázhatatlan álmot épen most, most midőn elevenebbnek kellene lenned mint valaha?“

Most kezét fogá s a mint szerelmes csókjaival hinté, észrevette a gyürüt ujjain. Mindjárt első tekintettel oly igen hasonlónak találá sajátjához, hogy a cserén épen nem kételkedheték, idegen gyürűt lepvén meg magánál. Nem foghatá meg, mikép mehetett véghez a csere: de semmi kétsége nem volt, hogy ez eljegyzésök és egybekelésöknek csalhatatlan jele. Fáradtan a sok hasztalan költésben, s hiedelme szerint bizonyos lévén benne, hogy többé el nem válnak: „Mivel“ ugymond „ez uttal nem birlak felkelteni, nem akarom álmodat megzavarni. Holnapig Isten hozzád.“

Ezzel egy csókot nyomván arczájára, lefeküdt ismét, s nemsokára el is aludt.

Mihelyt Maimune a nélkül, hogy a chinai herczegasszonyt felkeltse, szólhatott: „Nos te elkárhozott“ igy szóla Dáneshez „hiszed-e már, hogy herczegnéd nem oly szép mint herczegem? – Menj, elengedem a fogadást, melylyel tartoznál; de máskor hidd, a mit mondok.“ Kaskashoz fordula ezután s „a mi téged illet“ ugymond „köszönöm tanácsodat. Vigyétek ketten a herczegnét saját ágyába vissza, a merre Dánes vezetni fog.“

Dánes és Kaskas teljesiték Maimune parancsát, s ez ismét alá szálla a kútba.

A mint reggel Kamaralszamán herczeg fölébredett, legelső dolga az volt, hogy körültekintsen, itt van-e még a szép kisasszony, kit éjjel oldalánál láta. Nem találván többé, igy szóla magában: „Tudtam én, hogy atyám a szultán meg akar vala lepni; ugyan jó, hogy magam megtartóztatám.“

Erre fölkelté rabját, behivá sebten, s felöltözködék a nélkül, hogy valamit szólana a tárgyban. A rab behozá a mosdót s a vizet, s minekutána a herczeg imádságait is végzé, vőn egy könyvet s egy ideig nyugton olvasgata.

Szokott mozgása után behivá rabját s igy szóla hozzá: „Jer, és ne hazudj! mondd meg nekem, mikép jött be a kisasszony, ki az éjjel nálam feküdt, s ki hozta őt hozzám?“

„Uram“ felele a cseléd „micsoda kisasszonyról beszélsz?“

„Arról“ monda a herczeg „ki az éjjel ide jött vagy ide hozták, s nálam hált.“

„Akár megesküdjem herczeg! de nem tudok semmit a dologban. Hogy-hogy jöhetett volna valaki hozzád, holott én ajtód előtt fekszem?“

„Hazudsz gazember“ viszonza a herczeg „s te is egyetértesz velök, hogy engem még jobban kinozzatok, megöljetek.“

Evvel ugy csapá arczul, hogy a rab lerogyott, s minekutána itt lábával megtaposta, hóna alá köte egy kötelet, s a kutba eresztvén, be-bemártá fejét a vizbe. „Bele fojtalak“ ugymond „ha ki nem vallod tüstént, ki az, a kisasszony, és ki hozta őt hozzám?“

A rabszolga ezen nagy szükségben, félig kivül félig ben a vizben, gondolá magában: minden bizonynyal a herczeg megbódult bujában, lehetetlen máskép mint hazugság által menekednem. „Herczeg“ igy kiálta fel könyörgő hangon, „ne ölj meg kérlek, megmondom inkább, mikép van a dolog.“

Erre a herczeg felvoná s akará, hogy szóljon. A rab pedig leoldván kötelét, igy szóla reszketve: „Uram, hiszen igy lehetetlen, hogy tegyem a mit kivánsz; engedj csak annyi időt, mig ruhát váltok.“ „Legyen“ monda a herczeg „de ne késsél, és semmit el ne titkolj.“

A rab kiment, rá csuká a herczegre az ajtót, s ugy a mint volt, a palotába szaladt.

A király épen nagyvezérével mulatta magát, s panaszlá neki azon nyugtalan éjt, melyet fiának engedetlensége s bünös ellenkezése miatt tölte; a miniszter pedig vigasztalá őt, elébe terjesztvén, hogy a herczeg most maga alkalmat nyujta, melynél fogva a kötelességre visszavezettessék. „Felséged nem fogja megbánni“ igy szólott, „hogy őt berekeszteté. S ha felségednek annyi türelme fog lenni, hogy őt egy darab ideig zárva hagyja, bizonyossá teszem a felől, hogy ez a fiatalkori hevesség elrepül, s ő magát végre mindennek alája veti, a mit felséged tőle kivánni fog.“

A nagyvezér épen elvégzé ezen beszédet, midőn a szolga belépett, s a felség előtt megállván: „Uram“ ugymond „igen sajnálom, hogy oly tudósitásnak vagyok meghozója, melyet felséged nagy kedvetlenség nélkül nem hallhat. A mit a herczeg valamely kisasszonyról beszél, a ki az éjjel nála hált, s az az állapot, a melybe engem, valamint itt látja felséged, az elébb tőn, elég bizonysága annak, hogy a herczeg többé nincs eszén.“

Erre elbeszélé mind azt, a mit a herczeg monda, s mikép kegyetlenkedett rajta, mind oly renddel és kifejezésekkel, melyek a dolgot hihetővé tevék.

A király, ki ezen uj tárgyát a fájdalomnak épen nem várta, igy szóla az első miniszterhez: „Mily felette boszus történet ez ismét, s mily messze eltávozik ez azon jó reménytől, melylyel az imént is kecsegtetél. Menj haladék nélkül, lásd és vizsgáld meg magad, miben áll a dolog, és hozz nekem hirt.“

A nagyvezér azonnal engedett; s a mint a herczeg teremébe lépe, ezt igen nyugodtan egy könyv mellett ülve és olvasva találá. Köszönt, s a herczeg mellé leülvén: „Átkozott legyen“ ugymond „azon rabszolgád, ki a királyhoz, édes atyádhoz jöve és őt ujságával ugy megijeszté.“

„Micsoda ujság ijesztheté meg atyámat?“ monda a herczeg „nekem sokkal több okom van cselédem ellen panaszkodnom.“

„Isten mentsen is meg, kegyes herczeg“ válaszolá a vezér, „hogy az való legyen, a mit mondott. Ezen jó állapot, melyben látlak, s kérem az Istent, tovább is tartson meg, eléggé kimutatja nekem, hogy a dologban semmi sincs.“

„Talán“ igy szóla a herczeg „nem eléggé jól fejtette ki magát. Minthogy már itt vagy, igen szeretem, hogy egy oly férfiutól kérdezhetem meg, a kinek kell valamit tudni a dologból: hol az a kisasszony, a ki a mult éjjel nálam volt?“

Ezen kérdésre a vezér hátrahökken. „Herczeg“ ugymond „meg ne ütközzél csudálkozásomon a tett kérdés felett. Hogy is lehetne az, hogy ide, nem mondom asszony, de akármely ember is éjszakának idején bejöhessen, holott a bejárás egyedül az ajtón s rabszolgádon keresztül eshetik meg? Fontold meg ezt, kérlek, s minden bizonynyal ugy fogod találni, hogy valamely igen eleven álmod lehetett, mely ezen benyomást hagyta maga után.“

„E kitéréssel épen nem leszek megelégitve,“ szóla fennebb hangon a herczeg „s akarom tudni, hová lett azon hölgy; különben is oly helyett szólunk, a hol én magamnak engedelmeskedést tudok szerezni.“

Ezen szónál a vezér véghetetlen zavarodásba jöve, s azon kezde töprenkedni, mikép szabadulhasson innen jó szerrel. Lágyan kezde bánni, s a legalázatosabb, legóvakodóbb kifejezésekkel kérdé a herczeget, „látta-e, önnön szemeivel látta-e a kisasszonyt?“

„Igen, igen; önnön szemeimmel láttam“ felele a herczeg „s láttam azt is, hogy megkísértésemre küldöttétek hozzám, mondhatom, igen jól játszotta szerepét, melyre oktattátok; mert nem szóla egy szót is, alvást tettetvén; s elment, mihely elaluvám. Kétségkivül tudod ezt mind s nem fogta a lány elmulasztani, hogy kegyedet hiven tudósitsa.“

„Herczeg,“ monda a nagyvezér, „esküszöm neked, hogy abból, a mit itt most hallok, egy szó sem való. Sem én, sem atyád a király azon kisasszonyt, kiről szólasz, hozzád nem küldöttük, sőt ilyesmi eszünkben sem forgott. Engedd, még egyszer azt mondanom, hogy ezen kisasszonyt csak álomban láttad.“

„Tehát te is gunyolni jősz,“ monda haraggal a herczeg, „s szemembe vallani, hogy álom az, a mit én beszélek?“ Ezzel szakállánál kapta, s addig döngette öklével, mig keze ki nem fáradt.

Szegény nagyvezér csak türte a boszus Kamaralszamán csapásait. „Megjártam én is szinte, mint a szolga“ gondolá magában; „még jó, ha oly szerencsével kimenekszem, mint ő, ezen nagy veszélyből.“ S közepette az ütlegeknek, melyekkel a herczeg megraká, felfelkiálta: „Ah herczeg! könyörgök, csak egy pillanatig hallgass meg.“ A herczeg kifáradván végre a verésben, szót engede.

„Megvallom uram,“ igy szóla a nagyvezér, tettetve „hogy valami van a te gyanitásodban. De hiszen nem titok előtted, hogy a miniszter kénytelen urának s királyának parancsát teljesiteni. Ha oly jó lészsz és eleresztesz: én tüstént hozzá megyek, s megviszem neki, a miket parancsolsz.“

„Legyen,“ felele a herczeg, „menj és mondd meg, hogy azt a kisasszonyt, kit hoza vagy külde, el akarom venni; siess és hozz hirt.“

A nagyvezér mélyen meghajtá magát elmentében, s addig nem hitte magát bátorságban, mig a toronyból ki nem ért s az ajtót a herczegre nem zárta.

Schachszamán előtt oly leverve jelent meg a nagyvezér, hogy az előre is aggódni kezde.

„Nos, hát mikép találtad fiamat?“ kérdi a fejedelem. „Uram“ monda a miniszter, „a mit a cseléd beszélt nagyon is való.“ Erre elmondá, mit szóla a herczeggel, mikép jöve ez haragba, mihelyt azt meré emliteni, hogy lehetetlen, hogy a kisasszony, kiről szól, nála hált volna; minő megkinoztatást szenvedett ezután, s micsoda csinnal élt, hogy körmei közül kimenekedjék.

Schachszamán, kit a hir annál inkább sujtott, minthogy fiát szivesen szerette, önmaga akará a dolog mibenlétét látni, s elmene fiához, vivén a nagyvezért magával.

„Kamaralszamán herczeg, édes atyát a királyt a legnagyobb tisztelettel fogadá rekeszében. A király leült, s maga mellé ültetvén a herczeget, többféléről kérdést tőn elébe, melyekre a herczeg józanon és okosan válaszolt. A szultán rá tekinte a nagyvezérre, mintha mondaná: nem látja, hogy fia eszét vesztette volna el, s talán maga a nagyvezér veszté el a magáét.

Végre a király a kisasszonyra forditá a beszédet, s „ugyan fiam“ igy szóla „beszéld el, kérlek, micsoda kisasszony lehetett az, a ki az éjjel, mint mondják, nálad hált?“

„Uram“ felele Kamaralszamán „könyörgök felséged előtt, ne szaporitsa e részben fájdalmamat, hanem legyen inkább kegyelmes irántam, s adja őt nekem nőűl. Bármely idegen valék mindeddig az asszonyok iránt: ez az ifju szépség annyira megilleté szivemet, hogy nem átalom önkényt megvallani gyengeségemet. Kezeidből őt a legnagyobb köszönettel kész vagyok elfogadni.“

Schachszamán király egészen megrettent fiának ilyes feleletén, mely elébbi józan eszével ellenkezni látszék. „Fiam“ ugymond „te itt olyasmit mondasz, a mi engem a legnagyobb csodába ejt, melyből csak alig birok magamhoz térni. Esküszöm koronámra, mely egykor rólam reád fog szállani, hogy semmit sem tudok a kisasszonyról, melyet emlitesz. Ha csakugyan volt nálad valaki, nekem legalább nincs részem a dologban. De hogyan is juthatott volna hirem nélkül ebbe a toronyba? Mert akármit monda is elébb a nagyvezér, azt csak enyhitésedre mondá. Hidd el fiam, hogy álmodtál; szedd össze magad kérlek, és légy eszeden.“

„Atyám!“ felele a herczeg „méltatlan volnék örökre felséged jóvoltára irántam, ha nem hinnék azon erősitésnek, melyet nekem adni méltóztatol. De esdem felséged előtt, legyen annyi türelme engem kihallgatni, s azután itélni, valljon az, a mit mondani szerencsés leszek, csak álom-e?“

Ekkor elbeszélé a herczeg édes atyjának a szultánnak mind azt, a mik felébredte után történtek körülményesen; lelkesedéssel festé a hölgynek szépségét és kecseit, kit oldala mellett talála; a szerelmet, melyre a legelső pillantattal iránta gyuladt; s hasztalan igyekezeteit, hogy őt felébreszsze. Sőt azt sem hallgatá el, a miért magát ujra álomnak ereszté, minekutána gyürüjét a szép ösmeretlenével elcserélte. Ekkor levoná ujjáról a gyürüt, s általadván azt a szultánnak, „az enyimet“ ugymond „ösmerni fogja felséged, látta azt több izben ujjamon. E szerint meg lesz, ugy tartom, győződve felséged, hogy én épen nem vagyok eszemen kivül, a mint ezt felségeddel el akarák vala hitetni.“

A király oly tisztán átlátta azoknak valóságát, melyeket az előtte beszélt, hogy nem tudott reá semmit is szólani; sőt annyira elfogá a csodálkozás, hogy egy ideig ott ült, egy szót sem ejthetvén.

A herczeg használá ezen pillanatot, s „Uram“ ugymond, „a szenvedély, melyet ezen kecses lény iránt érzek, kinek imádott képét mélyen szivemben hordozom, már ugy elfogott, hogy erőm nincs többé az ellenhatásra. Szánj meg engem, atyám, s add meg nekem örömét birásának.“

„A szerint, a mit hallok“ ez lőn a király válasza „s ezen gyürünek látása után, nincs többé kétségem édes gyermekem, hogy szenvedélyed való, s hogy láttad a hölgyet, ki azt gerjeszté. Adná az ég, hogy én őt ismerném; még ma betölteném kivánságodat s a legboldogabb atya volnék országomban. De hol keressem? Hogy, és minemű utakon jött be hozzád tudtom és hirem nélkül? Mi birhatta reá, hogy nálad fekügyék csupán azért, hogy veled szépségét láttassa, szerelmet gyulaszszon szivedben, mig ő aludt, s ismét eltünjék, midőn elaludtál? – Nem értem ezt a kalandot édes gyermekem; s ha meg nem szán bennünket az ég, ugy ez még mindkettőnket a sirba vet.“

Igy szólván, kézen fogá a herczeget, s „jer ugymond“ gyászoljunk közösen; te, mert reménytelen szeretsz; én, mert szenvedni látlak, a nélkül, hogy bajodon segithetnék.“

A király visszavezeté a herczeget a palotába, holott ezt azon való búja, hogy ő ösmeretlent szeret, azonnal ágyba szögzé. A király elzárá magát s vele együtt busult több napig, a nélkül, hogy az ország dolgai felől legkevesebbet is aggódnék.

De első minisztere, – ennek volt egyedül bejárása hozzá – elébe terjeszté egy napon, hogy már az udvar, sőt maga a nép is zugolódni kezd, mivel őt nem látják, s nem tesz igazságot naponkint mint szokott; s hogy ő, a vezér, azon zürzavarról, mely ebből támadhatna, jót nem áll. „Könyörgök“ ugymond, „vegye ezt tekintetbe felséged. Jól tudom ugyan, hogy felséged jelenléte a herczeg fájdalmát, s az ő jelenvolta a felséged keservét enyhiti: de tanácsos arra is ügyelni, hogy minden el ne veszszen. Engedje felséged, hogy azt ajánljam: vitesse a herczeget a kisszigeti palotába a révpart megett, s adjon hetenkint kétszer meghallgatást. Azalatt, mig ebben eltávozik felséged, s a hely gyönyörüsége, a fris levegő és bájos kilátás türhetővé fogják a herczeg előtt tenni a rövid elválást.

A király Schachszamán, helybenhagyá ezt az ajánlatot, s mihelyt ama kastély, melyet régóta meg nem látogatott, elfogadásokra elkészült, a herczeggel együtt átköltözött, s itt is csak azért távozék el tőle, hogy a kért meghallgatást pontosan megtartsa. Különben fia ágyánál mulata szüntelen, hol őt vigasztalván, hol vele keseregvén.

A chinai királykisasszony történetének folytatása.

Mig ezek Sachszamán király fővárosában ekkép történtek, azalatt Kaskas és Dánes a chinai herczegasszonyt palotájába vivék, melybe őt atyja zárta vala, és csendesen az ágyba visszatevék.

Reggel, ébredtekor körültekinte a kisasszony jobbra és balra; s a mint észrevevé, hogy Kamaralszamán herczeg nincs többé körüle, oly hangosan kiáltá asszonyait, hogy ezek hirtelen betoppanván, ágyánál termettek. Dajkája az ágyfőhöz sietvén kérdezé, mit kiván? és mi érte?

„Mondjátok meg nekem“ szóla a kisasszony „hol az az ifju, kit én szeretek, s a ki az éjjel itt nálam volt?“ „Kisasszony“ mondá a dajka „nem értjük e beszédet, fejezd ki magad világosabban?“

„Csak gondoljátok;“ ugymond „a legszerelmesb ifju hált ma nálam, s én sokáig nyájaskodám vele, és mindent elkövettem, hogy őt felébreszszem: de nem boldogultam; azt kérdem tőletek, hol van ő?“

„Herczegném“ szóla a dajka „te játszol velünk; nem tetszik fölkelned?“

„Én komolyan beszélek“ monda a herczegné „s akarom tudni, hol mulat?“

„Ugy de kisasszony“ monda a dajka „hiszen magadat fektettünk le az estve, és senki be nem jött ide az éjjel, a mint én tudom, s ezek az asszonyok.“

A chinai királykisasszony elveszté minden türedelmét, megragadá hajánál a dajkát s megpofozá és megöklözé. „Valld ki te vén boszorkány“ ugymond „valld ki, különben megöllek.“

A dajka mindenkép igyekvék kifejleni; végre csakugyan kirántá magát, s egyenesen a királynéhoz ment a kisasszony édes anyjához. Könyes szemekkel és kékfoltos arczczal jelent meg a királyné előtt, a ki elcsodálkozva kérdé, ki bánt vele ily kegyetlenül?