Part 21

Schachszámánnak megadá az ég a mit kivánt. Megtetszett ez egyik hitvesének viselősségén, ki neki kilencz hónap telve egy fiat szűlt. Köszönetül az ajtatos barátoknak uj s hatalmához és felségéhez illő alamisnát oszta; a királyfi születését pedig a fővárosban s a birodalom minden részeiben közünnepléssel ülték meg nyolcz napig.

Mindjárt születése után elébe hozák a kisded herczeget, kit ő oly szépnek talála, hogy neki Kamaralszámán, azaz: a kor holdja vagy szépsége nevét adná.

S a mint a kisded negyedik évét elérte, oly nagy volt kelleme és szépsége, hogy egyik költő a következő verseket dallaná felőle:

„Mihelyt rátekintek, igy szólok: áldott legyen Isten, ki őt képzé és alkotá.

Te vagy a szépek fejedelme, s ők megvallják, hogy alattvalóid.“

A királyfi minden gondolható szorgalommal nevelteték, s mihelyt az ahhoz való kort elérte, Schachszámán szultán, az atyja, bölcs nevelőt ada melléje, s ügyes tanítókat. Ezen tehetségeik által kitünő férfiak hajlékony és fogékony elmét találtak benne minden oktatásban, melyet erkölcseire vagy herczeghez illő tudományára nézve adának eleibe, s később szintazon ügyességgel forgott a testgyakorlásokban, melyekben annyi kecscsel, s oly csudálatos ügyességgel birt, hogy minden embert s különösen atyját a szultánt, elbájolá.

A mint a herczeg tizenötödik évébe jött, szépsége teljesen kifejlett ugy annyira, hogy rá a következő verseket alkalmaznák:

„Sugár termetü volt, hajai oly feketék, homloka oly csillogó fehér: hogy a mint az ember ezt vagy azt szemlélte, mintha a homályos éjbe, s ismét a világos napba nézett volna.

De ne gyalazzátok a foltot orczáján, mert kevésbbé szép-e fekete pontjai miatt a kökörcsény-levél?“

A szultán, ki őt szivből szerette, eltökélé magában, ennek legfőbb bizonyságát adni iránta, azt t. i. „ hogy maga a királyi székről leszáll s az ifju herczeget ülteti helyébe. Közlé ezen szándékát a nagyvezérrel, s monda nekie: „Félek, – ugymond, – hogy fiam ifjonti henyéltében nemcsak azon tulajdonokat elveszti, melyekkel őt a természet gazdagon felruházá, hanem azokat is, melyeket az általam gondosan reá fordított nevelés által önmagának szerze. Minthogy már azon korhoz értem, melyben a magam megvonásáról kell gondolkodnom, el vagyok határozva átadnom neki a kormányt, s részemről végső napjaimban azzal elégedni meg, hogy őt uralkodni lássam. Elég hosszu ideig izzadtam, most már nyugalomra van szükségem.“

A nagyvezér nem akará a szultánnak mindazon okokat előhordani, melyek őt szándékától elvonni képesek valának, sőt inkább egyetérteni látszék, s ezt mondá: „Uram, a herczeg, a mint látom, még sokkal fiatalabb, hogysem oly nehéz terhet adhassunk vállaira, mint a milyen egy hatalmas ország kormányzása. De méltán tart felséged, hogy a henyeség neki ártalmára leend. Vajjon, hogy ettől megmentessék, nem tartaná jónak felséged őt megházasítani? A házasság leszorítja s a szórakozástól megmenti az ily fiatal herczegeket, e mellett bejárást engedne neki felséged a kormányszéki tanácsba, holott megtanulná lassankint a korona fényét s méltóságát fentartani, melyet azután érette letehetne felséged, mihelyt őt saját tapasztalása által arra érdemesnek itélné.“

Schachszamán igen okosnak találá első minisztere tanácsát, s mihelyt őt elbocsátotta, hivatá Kamaralszamánt.

A herczeg, ki eddig naponkint a nélkül, hogy hivatnék, bizonyos órákban meg szokta látogatni édes atyját, ezen parancsolat által meg volt lepve. A helyett tehát, hogy szokott könnyüséggel jelennék meg atyja előtt, most mély alázattal köszönté, s lesütött szemekkel álla meg előtte.

A szultán észrevevé ezen feszültséget, s enyhitő szóval igy szóla hozzá: „Nos fiam, tudod-e, miért hivattalak?“ – „Uram, – felele a herczeg szerényen, – egyedűl az Isten lát be a szivekbe; örömmel fogom felséged akaratját hallani.“ „Azt akarám mondani, hogy neked nőt szándékozom adni; mit vélsz a dologhoz?“

A királyfi megütközve hallá e beszédet, zavarba jött, homlokát cseppek boríták el, hirtelen nem tudta, mit feleljen. Néhány pillanat mulva igy szólt a szultánhoz: „Kegyes Uram, bocsánatot kérek, ha elébbi kinyilatkozásán felségednek valamennyire megütközni látszom; igen ifju korom velem ezt még épen nem váratá. Sőt még azt sem tudom, fogom-e valaha magam a házasság kötelékeire elszánhatni, s nemcsak azért, mivel az asszonyok bajt és nyugtalanságot szereznek, a mint ezt igen jól ellátom, hanem azért, mivel a mint iróinknál olvasom, többnyire fondorok, gonoszok és hűtelenek:

„Kérdezz engem az asszonyok felől? tudok választ adni; ismerem én az ő hibáikat.“

„Ha a férj megőszül vagy pénztára megfogy: nincs többé része az ő szerelmökben.“

Talán nem mindig maradok ezen gondolattal; de mégis azt érzem, hogy darab időre van szükségem, mig magam arra elhatározhatom, a mit felséged tőlem ohajt.“

A herczeg feleletét nehezen vevé édes atyja, a szultán. Ez a fejedelem valóban fájlalá azt, hogy annyi ellenkezést talált fiában a házasság iránt. Azonban nem akará ezt ugy tekinteni, mint engedetlenséget, s nem is éle atyai hatalmával, hanem elégnek vélé neki csak ezt mondani: „Fiam, én nem kényszerítelek, engedek neked időt a meggondolásra, s annak megfontolására, hogy oly herczegnek mint te, kire egy kiterjedett ország birodalma vár, legelébb is arról kell gondoskodnia, hogy magának követőt szerezzen. Midőn te magadnak ezen megnyugtatást adod, adod azt egyszersmind nekem is, ki igen fognék örvendeni magamat gyermekeidben föléledve látni.“

Többet a szultán nem szóla. Belépteté Kamaralszamánt a tanácsba, s nem mulaszta el semmit, a mi őt boldoggá teheté.

Esztendő telvén, ismét magához hivatá, s a mint kettecskén valának, igy szóla hozzá: „S tehát fiam megemlékeztél-e egy évvel ezelőtt kifejtett szándékomról, s gondolkodtál-e azalatt felőle? Megtagadod-e most is azon engedelmességet, melyet tőled várok, s halni hagysz a nélkül, hogy házasságod örömét megérjem?“

A herczeg most nem jött semmi zavarba, nem akadozott, s elhatározottan imígy felele: „Nem mulattam el uram az illő megfontolást; de miután jobban meggondoltam a dolgot, méginkább megerősödött azon szándékom, hogy megházasodni nem fogok. Ugyanis az a számtalan rosz, melyet az asszonyok mindenha a világon okoztak, a mint történetkönyveinkben olvasom, s a mit még naponkint gonoszságaikról kell hallanom, elég ok nekem arra, hogy minden szövetkezést velök egész életemben elkerüljek. E szerint megbocsát nekem felséged, ha azt bátorkodom előterjeszteni, hogy egészen haszontalan lesz velem többé a házasulásról értekezni.“

Ennél maradott, s elhagyá hevesen atyját a nélkül, hogy szavát bevárta volna.

Minden más fejedelem, kivévén Schachszamánt fiának ilyen merészségén, melylyel ez hozzá szóla, megharagudott, s azt megboszulta volna: de Sachszamán szivelé gyermekét, s minden szelidebb utat meg akart próbálni, minekelőtte őt kényszerítené.

Közlötte a nagyvezérrel ez uj keservet, melyet neki Kamaralszamán okozott, s igy szóla: „Követtem tanácsodat, de Kamaralszamán most még kevésbbé hajlik a házasságra, mint midőn először adám elébe a dolgot; e mellett oly merész kifejezésekkel élt, hogy egész mérsékletemre volt szükségem ellene haragra nem lobbannom. Az atyák, kik oly buzgón esdenek gyermek után, mint én ezután esdettem, valóban oktalanok, s magukat akarják megfosztani azon nyugalomtól, melynek zavartalan éleménye csupán csak tőlök függe. Szólj kérlek, mikép vonhatok egy ily akaratos lelket saját tetszésemre?“

„Uram, – monda a nagyvezér, – békés türéssel az ember sok dologban czélt ér; ez talán nem oly eset, melyben szinte ezen móddal lehetne czélt érni; de megmenti magát felséged a hirtelenkedéstől, ha még egy évet enged a herczegnek maga meggondolására. Ha reá áll ezalatt kötelességére: annálinkább fog ezen örvendhetni felséged, minthogy az atyai jóságon kivül más hatalommal nem élt reábirásában. De ha a makacsság esztendő multán is szivében megmarad: akkor azt tartom, méltán tudtára adhatja felséged a tanács előtt, mikép az ország java kivánja, hogy megházasodjék. Nem hihető, hogy ily fényes gyülekezet előtt, melyet felséged jelenlétével megtisztel, engedetlen fogna maradni.“

A szultán oly igen ohajtá fiát házasodva látni, hogy egy ily hosszas elhalasztás órái neki esztendőknek tetszettek, s csak bajjal tudá magát arra határozni, hogy eddig elvárjon. Azonban engedett a vezér okainak, melyeket nem roszalhata…

Minekutána a nagyvezér eltávozott, a herczeg anyjához fordula a szultán, kinek már régen kinyilatkoztatá, hogy Kamaralszamánt házassá akarja tenni. Elbeszélvén azután, mi módon tagadta meg a herczeg ujra kivánságát, és milyen lágyságot fog még egyszer iránta mutatni. „Tudod asszonyom – ugymond – hozzád nagyobb a bizodalma, mint énhozzám s szavaidra szelidebben hallgat: kérlek tehát, keresd ki az időt vele komolyan szólanod, s add értésére, hogy ha makacsságában megmamarad, engem végre kénytelenit, a végső eszközökhöz nyulnom s ez ugyan nekem fájni fog, de neki is egyszersmind okot ád engedetlenségét megbánnia.“

Fatime, ez volt a herczeg anyjának neve, mindjárt a legelső találkozáskor előhozá a herczegnek: hallá, hogy ő, a herczeg, ismét megtagadá atyjának kérését a házasodás iránt s mely igen búsul azon, hogy a herczeg ily igen nagy okot ada a szultánnak a haragra. „Asszonyom“ felele Kamaralszamán, kérem, ne boszantson ujra ezen dolog emlitésével, mert félek, olyanokra fog kifakasztani, melyek tartozó mély tiszteletemet édes anyám iránt meg fogják sérteni!“

Fatime észrevevé ezen feleletből, hogy a sebhely még igen érzékeny s ezuttal egyebet nem szólott.

Sokára azután azt hitte Fatime, hogy talált alkalmat, melyben bővebb meghallgatás reményével szólhat a dolog felől s: „Fiam!“ igy kezdé „mondd el nekem kérlek, ha nem lesz terhedre, azon okokat is, melyeknél fogva te a házasságtól annyira irtózol. Ha az asszonyok gonoszságánál és roszaságánál egyéb okod nincs: ugy ennél gyengébb s igazságtalanabb ok nem lehet. Nem akarom a rosz asszonyok védelmét magamra vállalni: van rosz, igen sok rosz asszony, arról meg vagyok győződve, de valamennyit annak mondani, szörnyű igazságtalanság. Tehát te fiam, csak azon kevésnél akarsz megállapodni, kikről könyveid beszélék, hogy zűrzavart okoztak a világban s kiket én menteni nem akarok? – De miért nem veszed tehát számba azon sokkal több királyokat, szultánokat, fejedelmeket, kiknek erőszakos, embertelen s vérengző tettei, melyeket én szinte olvastam mint te, lelket borzasztanak? Egy asszonyért ezer olyan dühödőre s nem-emberre fogsz találni. S azt hiszed talán, hogy azon tisztes és jó lelkű asszonyok, kiket a balsors ilyes barmokhoz csatola, igen szerencsések?“

„Anyám“ felele Kamaralszamán „nincs nekem s abban semmi kétségem, hogy igen sok jó, szelid, okos, erényes asszony él a földön: adná az ég, hogy valamennyi hozzád volna hasonló! Engem egyedül az boszont, hogy az ember oly kétséges választásra van kárhoztatva, midőn magának házastársat vesz, vagyis inkább, hogy épen semmi szabadsága nincs a választásban. Tegyük, én el vagyok szánva a házasságra, a mint atyám oly hőn ohajtja: kit fog ő nekem feleségül adni? Hihetőleg egy herczegasszonyt, kit valamely szomszéd fejedelemtől megkérni s ez a megbecsültetés kijelentésével fog küldeni. Rút vagy nem rút nekem őt el kell vennem. De tegyük, hogy szépségre nincs más királyi hölgy hozzá fogható, ki kezeskedik nekem, hogy egyszersmind eszes is, kedveskedő is, megelőző is, hogy nyájas és szelid, hogy beszéde vonzó s nem csupa ruhát, öltözőt, ékességet s több ilyes kicsinységeket illet, melyeken okos férj vállat vonit; szóval: hogy nem büszke, nem gőgös, nem dölyfös, nem czivakodó és hogy esztelen fecsérlései az öltözőre, gyöngyökre s egyéb ékességeire a kincstárt ki nem üritik. Ime anyám csak ezen egy tekintetben is mennyi az ok, mely engem az egybekeléstől örökre elrettentsen. Legyen bár valamely herczegasszony mind ezen szempontra nézve tökéletes és feddhetetlen: nekem még más és sokkal erősebb okaim is vannak idegenkedésem és elszánt akaratom mellett megmaradnom.“

„Hogy-hogy fiam“ mondá Fatime „s más okaid is volnának azokon kivül, melyeket mondottál? különben hiszem ezeket könnyen ledönthetném s be tudnám szádat csak egy szómmal is fogni…“

„Csak rajta édes anyám“ igy a herczeg „még meglehet, hogy válaszodra én is fogok valamit felelhetni.“

„Azt akarám mondani, hogy egy herczegnek, ha szerencsétlen oly nőt találni, mint a milyet itt leirál, könnyű dolog azt magáról lerázni s igy az ország kárát elháritani.“

„Oh anyám“ felele Kamaralszamán „s nem látod-e mely sajnos egy királyfinak az ilyes lépésre kénytelenittetni.“ „Nem jobb ennél, mind nevére mind nyugodalmára nézve, magát erre épen ki nem tenni?“

„Igy tehát fiam“ monda most Fatime „te ivadékodból az utósó akarsz lenni, ki Chaledan szigetén annyi dicsőséggel uralkodott.“

„Édes anyám“ felele a királyfi „én nem kivánok tovább élni a királynál kedves atyámnál, s ha hamarabb meghalok mint ő, ezen nincs mit csodálkozni, midőn annyi fiu meghal atyja előtt. Azonban dicső, az igaz, valamely ivadékra nézve, ha nagy férfiun s fejedelmen szakad meg és én ugyan mindent el fogok követni, hogy elődeimnek s különösen ivadékunk első királyának becsületökre váljam.“

Ez idő óta többször esett ilyes beszélgetés Fatime s a királyfi között s amaz mindent előhoza, mivel a herczeg idegenkedését megtörhetné. De az okaira okokkal felelt, melyeket Fatime nem mindenkor birt elgyengiteni s igy a herczeg rendületlen maradt.

Eltelt az év; s nagy szomoruságára Schachszamán szultánnak nem mutatott Kamaralszamán semmi legkisebb változást gondolkozásában.

Végre egy ünnepi ülésében az ország tanácsának, melyen a nagyvezér, más vezérek, a korona főtisztei s a főbb tábornokok jelen voltak, szót kére a szultán s igy szóla a koronaherczeghez:

„Fiam, régóta tudod már abbeli ohajtásomat, hogy téged házasodva lássalak. S én több kedveskedést vártam volna tőled atyád iránt, ki tőled semmi méltatlan dolgot nem kivánt. Hosszas ellenkezésed után, mely béketürésemet immár kifogyatá, itt országos tanácsom előtt ugyanazon ügyet ismét elődbe terjesztem. Nem az forog már fön, hogy egy atyának add meg azt, a mit tőle nem illett megtagadnod, hanem országom java kivánja házasságodat, melyre velem együtt ezen urak itt mindnyájan kérnek. Szólj tehát és nyilatkozzál ki, hogy válaszod szerint intézzem lépéseimet, melyeket tennem kell.“

Kamaralszamán ezekre oly hevesen felelt, hogy a szultán méltán megneheztelvén azon megszégyenitésen, melyet neki saját gyermeke a teljes tanács előtt tőn, igy kiálta fel: „Mit, te elfajzott gyermek s oly szemtelenségre vetemedel, atyádhoz a szultánhoz ekképen szólanod!“

Megfogatá azután az őrökkel s egy régi, már régóta lakatlan várromba viteté, holott egy ágyat, néhány könyvet s egyetlen rabszolgát adván melléje, bezáratá.

A herczeg megelégedvén azzal, hogy a könyvekkel magát háboritás nélkül mulathatja, nem sokat gondolt rekeszével. Este felálla könyvei mellől, végzé imádságát s minekutána néhány fejezetét a Koránnak szint azon nyugalommal, mint elébb ékes teremében a szultán palotájában szokta, elolvasá, lefeküdt a nélkül, hogy a lámpát ágyánál eloltaná s el is aludt.

Ezen várromban volt egy kút, melyben naponta Maimune a tündér, Damriátnak, egy sereg égköri lélek királyának leánya tartózkodott. Éjfélkor kifejlék Maimune a kútból s földünk szinén fellenge, hogy bejárja a világot, a merre épen jó kedve vezetné. Igen csodálkozott, a vártoronyban világot látván, mely a herczeg tereméből jöve; azonnal arra lebbent s a cselédre, ki az ajtóban aluvék, nem ügyelvén, közeledék az ágyhoz, melynek pompája ingerlé; s még inkább elcsodálkozott, itt embert alva látván.

Kamaralszamán királyfi fél arczát a fedél alá rejté; Maimune elvoná ezt s a legékesebb ifjat pillantá meg, melyet számtalan csapongásaiban a földnek lakott részén valaha láta. „Mely fénynek, – vagyis inkább mely csudaszépségnek kell kitünnie – ugymond – ha ez a szem, melyet ily remek alkotásu szemhéjak födöznek, majd megnyilik! – Micsoda okot adhata, hogy vele magas rangjához ily méltatlan módon bánjanak, mert hallott már valamit történetéről, s gyanítá a dolog füződését.

A tündér nem tuda elválni, a csodakellemű herczeget bámultában; de végre mégis, minekutána őt mind a két arczán s kellő homlokán megcsókolá, reá borítá ismét a leplet ugy, mint vala, s a levegőbe felszálla.

Szinte a közép légkörhöz ére, a mint szárnycsattogást halla s arra fordult; közelebb jutván, ugy tapasztalá, hogy lélektől jöve ez, de egyiktől azok közül, kik az Istentől elpártoltak; Maimune pedig egy vala azok közül, kiket Salome hatalma az Istent ismerni kényszeríte.

A lélek, nevére Dánes, Sámborás fia, szinte megismeré Maimunét, de nem kevés rettegéssel, jól tudván, hogy amaz alávetvén magát az Istennek, nagy hatalommal birt őfelette, örömest kikerüli vala, de már oly közel esék hozzá, hogy vagy megütközni, vagy magát megadni kénytelen volt.

Dánes megelőzé Maimunét s könyörögve mondá: „Esküdjél meg, – ugymond, – az Isten nagy nevére, hogy nem lészsz bántásomra, s én ugyanazt igérem neked.“

„Átkozott lélek, – felele Maimune, – mit árthatsz te nekem? Nem félek én tőled. De kegyelmes akarok lenni irántad, s esküszöm a mit kivántál. – De már most szólj, honnan jősz, s mit tettél vagy láttál ez éjjel?“

„Szép tündér, – válaszolá Dánes, legjobbkor érkezél, hogy valami csodálatost hallhass.

Ha tehát kivánod, halljad, hogy én Chinának legvégső széleiről jövök, mely szemközt esik ezen félteke legvégső szigeteivel.

De, kellemes Maimune – közbevágá magát itt Dánes, ki a tündérhez közel voltában reszkete s alig bira szólni félelmében – azt hiszem, megigéred, hogy megengedsz és szabadon bocsátasz, ha tudnivágyásodnak eleget tettem.“

„Folytasd, folytasd beszédedet te kárhozott – felele Maimune – s ne tarts semmitől. Azt hiszed-e, hogy én is oly hitetlen vagyok, mint te s képes megszegni azon nagy esküt, melyet esküdtem? Csak óvd magat, hogy valami hazugságot ne költs; különben elmetszem szárnyadat, s ugy bánom veled, mint érdemled.“

„Tisztelt asszonyom!“ monda Dánes valamennyire megnyugtatva, „semmi egyebet a merő igazságnál nem fogok beszélni; de kérlek, hallgass meg. China, a honnan jövök, egy a földnek legnagyobb s leghatalmasb országai közül, s hozzávalók ezen félteke legszélső szigetei is, melyekről már elébb szólottam. A mostani király ez országban Ghaiúr s ezen királynak van egy oly csodaszépségű leánya, milyen még nem volt a földön, mióta a világ áll. Sem nekem, sem akármelyik léleknek a te s az én feleimből, sem pedig az embereknek, nincs elegendő szavunk, eléggé eleven kitételünk és ékesszólásunk, hogy felőle oly ábrázolatot adhatnánk, mely a valósághoz csak közelitene is. Sötét szög-hajai oly hosszak, hogy alább érnek lábainál s oly tömöttek, hogy ha feje körül fürtözve állanak, az ember őt egy gazdag szőlőfürthöz hasonlitaná, melynek szemei rendkivül nagyok és teljesek. Ezen hajból kifénylik a jól alkotott homlok, mely simaságára a legtündöklőbb aczél-tükörhöz hasonlit; fekete szemei ábrázatja felett tele tüzzel villognak; orra sem hosszu, sem igen rövid; szája kicsiny és piros; fogai mint két gyöngysor, de fehérebbek a legszebb gyöngyöknél; s ha nyelve beszédre megindul, akkor az ember valami édes és bájos hangokat hall s szavai, melyeket mond, a legelevenebb elmének tanui; keblénél a legszebb alabastrom nem fehérebb. Szóval már ezen halovány rajzolatból is eléggé át fogod látni, hogy ennél tökéletesebb szép nem él a világon.

Ha nem ismernéd a királyt, herczegasszonyom édes atyját, szives szereteténél fogva házához szerelmesnek gondolnád bele. Soha sem tett szerető annyit legédesebb kedveltéért, a mit itt az atya leányáért tett s legdühödőbb féltékenység sem képes azt kigondolni és tenni, a mit ez tett, hogy leányát minden szem elől, egyedül jövendő férjét kivéve, elrejthesse. De hogy magát ezen magányban, melyre kárhoztatá, meg ne unja, hét palotát épittete számára olyat, milyeneket még eddig sem láttunk, sem hallottunk.

Az első palota hegyi kristály, a második ércz, a harmadik finom aczél, a negyedik ismét ércz, de finomabb az elsőnél s az aczélnál, az ötödik próbakőből, a hatodik ezüst, s a hetedik merő szín-arany. Valamennyi mind hallatlan pompával van felékesitve s azon szerhez képest, melyből készült. Kerteiben, melyek külön-külön mindenik palotához készittettek s az egészet körül övedzik, számtalan a gyeptér, a virágpolcz, az ugrókút, a tó, a vizomlat, a csatornák, bokrok és fák csoportai, melyeket soha nap keresztül nem hat – s mindez mindenik kertben más-másféleképen elrendezve.

El lehet gondolni, hogy ezen hasonlithatatlan szépségnek hire nemsokára a leghatalmasabb szomszéd királyok kérőit magához vonta, kik pompás és fényes követségökben eljárni nem késtenek. A király őket egyenlő barátsággal fogadá; de minthogy leányát csak annak saját megegyezésével akará férjhez adni, a hölgynek pedig minden ajánlkozók közől egyik sem tetszett, a követek ismét visszatértek, boszusan ugyan a követség el nem sült tárgyára nézve, de igen megelégedve azon udvarisággal és becsüléssel, melylyel fogadtattak.

„Kedves atyám“ monda a királykisasszony édes atyjához a chinai királyhoz: „Te engem férjhez akarsz adni s azt hiszed talán, hogy nekem nagy örömet tészsz majd vele. Én legalább ezt gyanitom és nagyon köszönöm jó szivedet. De mondja meg felséged maga, hol találhatnék én ily fényes palotát, ily diszes kerteket, mint itt felségednél? – Ezenkivül felséged engedelmével én itt szabadban élek és szintazon tisztelkedést adják meg nekem, melyben saját királyi személye részesül. Ez mind oly jelesség, melyet, akármely urhoz mennék férjhez, sehol a világon nem találnék. A férfiak szeretnek uralkodni, nekem pedig nincs kedvem, hogy valakit fölöttem uralkodtassak.“…

Több más követség után jött végre egy, minden előbbieknél gazdagabb és hatalmasabb királyé. Ghiaúr jelenté leányának és dicséré, egyszersmind elébe terjesztvén, mely nyereség volna reá nézve ha ezt férjül akarná fogadni. A herczegasszony kéré, kimélje meg vele, s ugyanazon okokat hordá fel, melyeket minap. De a király sürgeté a dolgot, s a herczegasszony a helyett, hogy engedne, félretevé az illő tiszteletet, melylyel a kérők és atya iránt tartozék, s ezt felelé egész haraggal: „Uram, ne emlitsd nekem többé a házasságot, sem ezt, sem akármely mást: különben mellembe döföm ezt a vasat, hogy az ilyes alkalmatlanságtól menekedjem.“

A király neheztelvén leánya magaviseletén, ezt mondá neki: „Kedves leányom, neked nincs eszed, s én ugy fogok veled bánni, mint esztelennel.“

Valóban a palotának egy magános teremébe csukatá, tiz vén asszonyt adván mellé társul és szolgálatul, kik között dajkája vala az előkelőbb.

A királyokhoz pedig, kik eddig leányát megkéreték, követeket külde, jelentvén ennek idegenkedését minden házasságtól; s minthogy csakugyan azt hitte, hogy leánya megtébolyodott, minden udvarnál kihirdettette egyszersmind, hogy ha valahol orvos találkoznék eléggé ügyes ezt meggyógyitani, ám jőjön, jutalomul vegye feleségül a királyleányt.

„Igy állott a dolog, szép Maimune,“ folytatá Dánes, „s én nem mulatom el, hogy naponkint ezt a páratlan szépet megtekintsem; reá nem vehetném magamat minden természeti gonoszságom mellett is, hogy ennek legkevesebbet is ártanék. Kérlek, kényszeritlek, jer és lásd meg őt, valóban méltó, hogy utána fáradj.“ S ha azután meggyőződöl a felől, hogy épen nem hazudtam, reménylem, köszönettel lészsz irántam, hogy oly kisasszonyhoz vezettelek, kinek szépségre párja nincs. Parancsolj, s én szives örömest magam elvezetlek.“

Maimune, a helyett, hogy Dánesnek felelt volna, elkezde kaczagni, s kaczagott jó ideig. Dánes ezt nem tudván magának megmagyarázni, csak elcsodálkozott. Végre minekutána több izben jól kinevette magát a tündér, igy szóla Dáneshez: „Játék, játék! reám akarsz valamit kötni! azt hittem, hogy valami csodálatost, rendkivülvalót fogsz beszélni, s te nekem egy majomról beszélsz! pih! szégyenld magad! Mit mondanál te átkozott, ha azon gyönyörű királyfit láttad volna, kitől én jövök, s kit én oly igen kedvelek, a mint megérdemli? Már az csakugyan más ám, s te egészen megbolondulnál felette!“