Part 20

A persa herczeg kiösmeré a gyöngyárus szavát, s fölnyitá szemeit, melyekben egész fájdalma s még nagyobb mértékben festve volt, mint melyet Semsz el Nihárral első találkozásakor érzett volt. Megfogá azután a gyöngyárus kezét és megszoritá, barátságának jeléül, egyszersmind elgyengült hanggal köszöné neki azon fáradságát, melyet egy ily szerencsétlen és elkeseredett herczeg látogatására szánt.

„Herczeg“ igy szóla a gyöngyárus, „ne szóljunk kérlek azon köszönetről, melylyel akármi módon irántam tartoznál; adná Isten, hogy azon szolgálatom, melyet irántad kimutatni buzgó valék, szerencsésb foganatu és következésű lett volna; de beszéljünk inkább egészséged felől: arról itélve, a milyen helyzetben látlak, azt kell gyanitanom, hogy egészen elhagyod magadat, s talán még a szükséges eledelt sem veszed magadhoz.“

A szolgák, kik a herczeg körül valának, felfogák ezen alkalmat, s azt mondák a gyöngyárusnak, hogy ők minden kigondolhatót elkövettek a herczeget reá birni, hogy valamit ennék; de minden segedelmet eltaszit s már jó ideje, semmi eledelt el nem fogad. Erre a gyöngyárus kéré a herczeget, hozatna valami étket emberei által, s ennék bár keveset; a mit végre állhatatos könyörgése által meg is nyere.

Minekutána a persa herczeg, könyörgéseire a gyöngyárusnak, valamivel többet vőn magához, mint a mult napokban, parancsolá embereinek, hogy őket magukra hagynák; s a mint amazok kimentek, igy szóla a gyöngyárushoz: „Bajomon kivül, mely engem lever, szerfelett sajnálom még azon veszteséget is, mely téged miattam ért, s illik, hogy ennek megtéritésén gondolkodjam; de mondd kérlek elébb, nem vettél-e valami hirt Semsz el Nihár felől, mióta tőle el kelle szakadnom?“

A gyöngyárus elbeszélé mind azt, mit a biztosné tudósitásából Semsz el Nihár visszatérte felől a palotában halla, és azon bágyadás felől, melyben azóta volt, mindaddig, mig ismét fellábbada, s a biztosnét elküldé, hogy a herczeg egészsége iránt tudakozódnék.

A persa herczeg válasza csak könyhullatásból és sohajtásokból álla; azután felkele nem kevés erőlködéssel, hivatá embereit, s maga is elmene velök rak-szinébe, holott az ajtót kinyittatá. Belépvén, több csomó drága bútornak valót s más ezüst szereket egybeköttete, s parancsolá, hogy a gyöngyárus házához elvigyék.

Ez ugyan szabadkozni kezde s köszönni az ajándékot, melyet a herczeg neki adni készült, de jóllehet előterjeszté, hogy Semsz el Nihár kezéből már többet vett, mint a mennyit barátjainál kárpótlása megkivánt, még is a herczeg magmaradt szándékánál, s a gyöngyárusnak nem vala mit tennie, mint kifejezni, mely igen megszégyenitve érzi magát ezen bőkezüség által, s hogy köszönetét a herczeg iránt eléggé ki nem fejezheti. Erre el akart bucsuzni, de a herczeg letartóztatá, s beszélgetésben tölték el együtt az éjnek nagyobb részét.

Más nap reggel, minekelőtte elmenne, meglátogatta a herczeget, s ez leültetvén őt ágyához, igy szóla hozzá: „Jól tudod, hogy minden dolognál valami czélnak kell lenni; a szerelmes czélja az, hogy szerelme tárgyával háborgatás nélkül élhessen: ha egyszer ezen reménységet elveszti, akkor mondjon le bátran az életről. Átláthatod, hogy épen ez azon szomoru helyzet, melyben most én vagyok. Valóban, kétszer már, midőn épen vágyaimnak végfokán vélém magamat; akkor ragadák el tőlem a legkegyetlenebbül a kit szerettem. Tehát nem maradt egyéb számomra hátra, mint a halál; s én magam véget vetettem volna már eddig életemnek, ha vallásom az öngyilkolást nem tiltaná; de nem szükség megelőznöm jöttét: érzem, nem kell őt többé sokáig várnom.“

Ezen szavakkal elhallgatott a herczeg sürü sohajtások, zokogás, és könyei között, melyeket bőségesen ejte.

A gyöngyárus, ki nem talált más módot őt ezen kétségbejtő gondolattól eltériteni mint azt, ha ujra Semsz el Nihárra emlékezteti, hogy legalább néminemű árnyékával kecsegtesse a reménynek, azt mondá neki, ugy hiszi: hogy a meghittné már azóta nála volt, s azért igen jó volna, ha ő minél hamarább haza térne. „Menj“ ugy mond erre a herczeg „de ha szólasz vele, kérlek mondd meg neki, tegye bizonyossá Semsz el Nihárt, hogy ha mint hiszem, nemsokára meg kell is halnom, őt még is legvégső fohászomig sőt egész a sirig szeretni fogom.“

A gyöngyárus hazatért, s honn maradott, reménylvén, hogy a biztosné jőni fog. Néhány óra mulva ez valóban el is jött, de szörnyű zavarodásban és egészen kisirt szemekkel. A gyöngyárus ez által nyughatatlanitva, sietett kérdeni, mi baja.

„Semsz el Nihár, a persa herczeg, és te, és én“ felele a meghittné „mi mindnyájan oda vagyunk. Halld meg azon szomoru ujságot, mely nekem tegnap, midőn tőled menék, a palotába beléptemkor esett értésemre. Semsz el Nihár egyiket a két rabnő közől, kiket a mult összejövetelkor másik házadnál vele láttál, valami csin miatt megfenyitette. Az ily kemény bánáson felindult rabnő nyitva lelvén a palota kapuit, kiosontott, s nincs semmi kétségünk, hogy őrünk egyik heréltének, ki neki menedéket ada, mindent elárult. De még több jő. A másik rabnő, amannak társnéja szintén megszökött, s a chalyf palotájába vevé magát, s nagy okunk van hinni, hogy előtte mindent fölfedezett. S halld mért: reggel a chalyf husz herélt által Semsz el Nihárt magához hivatá s palotájába vezetteté. Módot találtam kilopózkodni s jövök, hogy neked ezeket tudtodra adjam. Nem tudom ugyan mi történt, de semmi jót nem jövendölhetek. Mindenesetre kérlek, tartsd meg a titkot hiven, szentül.“

A meghittné azokhoz, miket a gyöngyárusnak monda, még hozzá tevé azt is, hogy igen jó volna, ha ő haladék nélkül a persa herczeghez elmenne s őt a történtekről tudósitaná, hogy mindenesetre magát készen tartsa, egyszersmind ajánlá a gyöngyárusnak, hogy a közügyhöz hű maradjon. Többet nem szólott, s a nélkül, hogy a feleletet bevárná, hirtelen eltávozott.

Mit is felelhetett volna a gyöngyárus azon állapotban, melybe e hir tevé? Mozdulatlan álla ott, mintha szél ütötte volna meg. Azonban elég esze volt azt általlátni, mely igen sürgető a dolog, s összeszedvén minden erejét, egyenest a persa herczeghez tartott.

Közeledék hozzá, de oly képpel, mely már előre jelenté a rosz hirt, melyet hoza. „Uram“ igy szóla a herczeghez „fegyverkezzél fel béketüréssel, állhatatossággal, és erős lélekkel, s készülj el a legrettenetesb csapáshoz, mely egész életedben érhete.“

„Mondd el egy szóval a mit hozsz“ felele a herczeg, „s ne hagyj a kinosb bizonytalanságban. Meghalni kész vagyok, ha meg kell lennie.“

Itt elbeszélé a gyöngyárus, mit a biztosné mond vala. „Látod uram“ ugymond berekesztvén, „hogy veszted bizonyos. Kelj és menekedjél szaporán. Drága minden percz. Nem szabad magad a chalyf haragjának kitenned, sem azon veszélynek, hogy a kinzó padon kelljen majd vallanod.“

Kevésbe mult, hogy itt a persa herczeg fájdalmában és ijedelmében lelkét ki nem adta. Azonban felocsult s kéré a gyöngyárust, adjon neki tanácsot, mit kelljen ezen környűlállásokban végeznie, midőn minden pillanatot használni kell. „Nincs más mit tenni,“ felele a gyöngyárus „mint tüstént lóra kapni s egyenest Ambárnak tartani, hogy holnap virradat előtt már ott lehess. Végy annyi embert magaddal, a mennyit jónak találsz, s engedd, hogy én is veled menekedhessem.“

Látván a persa herczeg, hogy nem maradt egyéb út a menekvésre, megrendelé s legszükségesb készületeket, pénzt vőn azután magához és gyöngyöket, s minekutána édes anyjától bucsut veve, utnak eredt, s a gyöngyárussal és nehány válogatott embereivel Bagdádból kivágtatott.

Folyton lovagoltak egész nap egész éjjel, sehol meg nem állván; s csak nap-felkölte előtt két vagy három órával szállának le, fáradtan a hosszu lovaglástól, s mivel már lovaik tovább nem futhattak.

Alig pihegheték ki jól magukat, midőn egy számos rablócsoport őket megtámadá. Egy darabig vitézül harczoltak ellenök, de a herczeg emberei mind elestek, s ez kényszerité őt és a gyöngyárust letenni a fegyvert s magukat élet vagy halálra megadni. A rablók nem bánták ugyan életöket, de minekutána az elhagyott lovakat és batyut lefoglalák, kizsebelék őket, s odább állván a gazdag martalékkal, a két szerencsétlent árván hagyák.

„Nos“ szóla a persa herczeg búsan, a gyöngyárushoz, a mint a rablók eltávoztak, „nos mit mondasz ezen kalandhoz, s azon helyzethez melyben itt ülünk? Nem lett volna jobb Bagdádban maradnom s ott várnom a halált, bár mely alakban kelle is elfogadnom.“ –

„Herczeg!“ monda a gyöngyárus „ez az Isten akaratja. Tetszik neki halmozott sanyaruságokban próbálni bennünket. Nem szabad zugolódnunk, hanem inkább magunk megalázva kell kezeiből a viszontagságot elfogadnunk. De menjünk el innen, keressünk valami menedéket, hol szánakodó emberek segitsenek nyomoruságunkon.“

„Itt halok meg, – felele a herczeg, – különben is mindegy, itt vagy másutt. Ugy lehet, hogy ezen pillanatban, melyben együtt szólunk, Semsz el Nihár nincs többé az élők között, s nekem nem szabad őt fölül élnem.“

De a gyöngyárus hosszu kérelmei után meggyőzte makacsságát. Tovább mentek, egy nyiltan álló mecsethez jutottak, melybe belépvén, az éjszaka hátralevő részét ott töltötték.

Másnap virradatkor egy magános ember jött a mecsetbe. Imádkozék, s a mint elvégezte, megpillantá fordultában a gyöngyárust s a persa herczeget, kik egy szegletben vonák meg magukat. A férfi közeledék hozzájuk, köszöne nyájasan, s „a mint látom, – ugymond, – idegenek vagytok.“

A gyöngyárus fogá fel a szót, s „nem csalatkozol, – ugymond, – minket a mult éjjel a bagdádi uton kiraboltak, a mint ezt külsőnkön is láthatod és segedelemre van szükségünk, azonban nem tudunk kihez fordulni.“ „Ha házamhoz akartok fáradni, – ez volt az ember válasza, – örömest segítek, a miben segíthetek.“

Ezen barátságos ajánlkozásra a gyöngyárus a persa herczeghez fordult s ezt sugá fülébe: „Uram, ez az ember minket, a mint magad is látod, nem ismer; de jöhet más, a ki ismerni fog. Nekem ugy tetszik, nem tanácsos megvetni szolgálatját, melyet oly szivesen s önként ajánl.“ „Tégy a mint tetszik, – felele a herczeg, – én mindenben megegyezek, a mit jónak találsz.“

A mint az ember látá, hogy a gyöngyárus s a herczeg együtt tanakodnak, könnyen azt gondolhatá, hogy ajánlatában valami akadékra találtak; kérdé tehát őket, mire határozák el magukat? „Követünk, – igy szóla a gyöngyárus, – de az az egy dolog igen megzavar, hogy meztelenek lévén, szégyenlünk kimenni az utczára.“

Szerencsére az embernél volt annyi ruha, hogy mind a kettőnek adhatott valamit, a mivel meztelenségöket fedeznék, s igy őket lakásához elvezetheté. Mihelyt ide értek, a gazda illendő ruhát ada mindeniknek, s gyanítván, hogy éhesek és talán magánosan szeretnének lenni, ételt hordata fel rableányi által, s eltávozék. De a vendégek szinte semmihez sem nyultak; a persa herczeg különösen oly szomoruságba esett, hogy a gyöngyárus reszketett életéért.

Gazdájuk több ízben meglátogatta őket napfolytában, s estefelé korán elvált tőlök, tudván, hogy nyugalomra vagyon szükségök. Azonban nemsokára visszakiáltá őt a gyöngyárus, s kéré, lenne segélyére, a persa herczeg közel van halálához. Látá a gyöngyárus, hogy a herczeg csak nagy erőszakkal vehet lélekzetet, s ebből azt következteté, hogy egy-két pillanatnál tovább már nem élhet. Közeledék, s a persa herczeg igy szóla hozzá: „A mint látod, én oda vagyok. Azon örülök, hogy végső sohajtásomnak tanuja vagy. Könnyen megválom az élettől, s neked nem szükség mondanom, hogy nem édes anyámnak karjain halok meg, ki mindig szivéből szerete, s ki iránt mindig illendő mély tisztelettel viseltettem. Ő is minden bizonynyal siratni fogja, hogy nem lehetett az a szomoru vigasztalása, szememet befognia, s testemet saját kezeivel felöltöztetnie. Tudósítsd ebbeli fájdalmamról, s kérd nevemben, vitesse Bagdádba holttestemet, hogy ott könyei hintsék el siromat, s ott fönn üdvözítsenek könyörgései.“ – Nem feledé azután a ház gazdáját is, köszöné a nemes lelkü elfogadtatást és kéré, lenne oly szives és őrzené meg magánál holttestét, mig az elvitetnék.

E pillanatban mély ájulásba rogyott a herczeg, mely alatt egy leányka szava hallatszék, a ki a következő verseket éneklé:

„Sietve megjött az elválás napja, hogy elválaszszon bennünket rövid tartama után szerelmünknek, a barátságnak s kölcsönös jóindulatunknak.

Mi lehet keserűbb, mint az elválás, a legbelsőbb egyesület után? Vajha elválás szerelmeseket ezentul ne érjen!

A halálos küzdés csak egy pillanat, s azután elmulik. De az elválás keserve a szeretők szivében megmarad.

Egyesítsd a szeretőket oh Isten! s kezdd rajtam, mert vágyok utána!“

Itt elhallgatott az ének, s a persa herczeg kiadá lelkét.

A persa herczeg halála után más nappal egy Bagdádba menő karavánhoz csatolá magát a gyöngyárus, s azzal együtt a városba szerencsésen visszatért. Csak köntöst válta saját házánál, s azonnal a meghalt persa herczeg lakásához ment, holott mindenki megfélemlék, a mint őt egyedűl érkezni látták. Kéré, jelentenék be a herczeg anyjának, hogy vele szólani kiván, s nemsokára egy terembe vezették, melyben az asszonyaival együtt üle.

„Nagyságos asszonyom, – igy kezdé a gyöngyárus oly arczczal, mely előre kimondá a szomoru hirt, melyet hoza, – tartson meg Isten és tetézze reád áldásait. Tudod, hogy Isten ugy bánik velünk, a mint neki tetszik.“

„Jaj! – monda az asszonyság, s nem hagyá tovább szólani a gyöngyárust, – oda fiam! halálát hozod hirül!“ s azonnal oly szörnyü jajgatást hallata, mely az asszonyokéval vegyítve, a gyöngyárus könyeit ujra kifakasztá. Sokáig kinlódék és zokoga, mig ez beszédét ismét folytathatá. Végre szüntetve sirását és sohajtásait, kéré a gyöngyárust, menne tovább és semmi körülményt el ne hallgasson azon szomoru elválás hiréből. Ez teljesíté ezen kivánságát, s a mint befejezé, kérdé őt az asszony, nem bizott-e reá valamit a herczeg, a mit neki, édes anyjának, különösen megvigyen.

A gyöngyárus azt mondá, hogy a herczeg semmit sem sajnált oly igen, mint azt, hogy tőle, szeretett anyjától, távol hal meg, s az volt egyetlen ohajtása, hogy anyja hideg tetemeit Bagdádba hozassa.

Mindjárt másnap reggel még hajnalban utnak eredett a herczeg anyja minden asszonyaival, s rabnői legnagyobb részével.

A mint őket a gyönyárus már utban szemlélé, visszatért házához, lesütött fővel, mély szomorkodásban egy oly tökéletes és szeretetreméltó herczegfi halálán, a ki életének legszebb virágában mult ki.

A mint igy elmerülve ballag, egy asszony lép feléje, s előtte megáll. A gyöngyárus felüti szemét, s ráismer Semsz el Nihár meghittnőjére, a ki gyászba volt öltözve és sirt. Ekkor ismét megujulának könyei, a nélkül, hogy a biztosnőhez valamit szólott volna, s igy némán könyezve folytatá utját egész lakásáig, hova a meghittné is követé, belépe vele együtt.

Leültek, a gyöngyárus legelébb kezde szólani, s mélyen felsohajtva kérdi a biztosnét, hallá-e már a persa herczegnek halálát, s azt könyezi-e? „Hogyan? ez a szeretetreméltó herczeg kimult volna? – Nem sokkal élt tovább imádott kedvesénél. – Szép lelkek!“ ezt adá hozzá: „Akárhol mulattok is ti, azzal meg lesztek elégedve, hogy egymást már bizvást kedvelhetitek. A test akadálya volt kivánságtoknak, s az ég levevé ezt rólatok, hogy titeket egészen egyesíthessen.“

A gyöngyárust, ki még Semsz el Nihár halála felől semmit sem hallott, s mind eddig észre nem vette, hogy a biztosné, ki vele szólott, gyászt visel, ezen tudósitásnál új fájdalom érte. „S meghalt?“ kérdezé fájdalmasan. „Meg“ ugy mond a biztosné sirva „s ő az, kit gyászolok. Halála körülményei különösek, s méltók, hogy meghalljad. De minekelőtte elmondanám, beszéld el kérlek a persa herczeg halála történetét, azét, melyet én siromig fogok könyezni, Semsz el Nihárnak az én drága és tisztelt asszonyomnak halálával együtt.“

A gyöngyárus megadá ezen kivánságát s minekutána mindent elbeszélt, azt is, hogy a herczeg anyja már útban is van fia holttestét elhozni Bagdádba, – a biztosné ezeket mondá neki:

„Emlékezhetel, a mint már elbeszéltem, hogy Semsz el Nihárt a chalyf palotájába viteté. Ugy volt a mint elég okunk volt gyanitani, hogy a két rabnő Semsz el Nihár szerelmét a persa herczeghez tudtára adák a chalyfnak, ki őket, mindeniket külön kihallgatta. Azt vélnéd talán, hogy a chalyf haragra lobbant Szemsz el Nihár ellen s a persa herczeg iránt boszú és szerelemféltés dühödött szivében: épen nem; a herczeg eszébe sem jutott. Egyedül Semsz el Nihárt sajnálta s lehet hogy ön magát okozá azokban a mik történtek, mivel neki engedelmet ad vala szabadon kijárni a városba, a heréltek kisérete nélkül. Nem lehet egyebet gondolni, ha megondolja az ember azon rendkivüli módot, melylyel vele bánt, a mint azonnal meg fogod hallani.

A chalyf őt vidám orczával fogadá; s a midőn észrevette a busongást, mely Semsz el Niháron ült, de szépségét épen nem fogyasztá – mert rajta nem látszott semmi meglepetés vagy félelem; – igy szóla hozzá fejedelemhez illő kegyes hangon. „Nem türhetem el azt Semsz el Nihár, hogy téged oly képpel szemléljelek, mely engem kimondhatatlanul megszomorit. Tudod mely szenvedélyesen szerettelek s nem lehet ebben kétséged szerelmemnek annyi jelei után, melyeket tőlem vettél. Én nem változom s még nagyobb hévvel ragad most hozzád tüzem mint valaha. Neked ellenségeid vannak s ezek rosz hireket hintenek magad viselete felől; de bár mennyit beszéltek is nekem, szivemre nem tettek legkisebb benyomást. Vetkezzél ki tehát ezen busongásból s készülj engem ez estve is, mint egyébkor szokád, valami kedvessel és édessel földeriteni.“ Még több igen nyájas szókat ejte hozzá s belépteté egy pompás terembe a magáé mellett s kéré ott várná be.

A boldogtalan Semsz el Nihárt mélyen megilleté azon nagy tekintet, melyet a chalyf személye iránt mutata: de minél inkább látá, mennyi hálaadással tartozik iránta, annál mélyebben érzi fájdalmát a persa herczegtől talán örökre elszakadtán, ki nélkül már tovább nem élhetett.

Ez, ugymond a biztosné, Semsz el Nihár és a chalyf között azalatt történt, mig nálad valék veled értekezni, s én az egyes körülményeket társnéimtól vettem, kik ott jelen voltak. De mihelyt visszajövék tőled, azonnal Semsz el Nihárhoz siettem s tanu valék abban a mi estve történt.

Azon teremben találám, melyet elébb emliték; s minthogy gyanitá, hogy tőled jövök, közelebb ereszte magához s a nélkül, hogy kivülem más hallaná. „Köszönöm“ ugymond „azon szolgálatot, melyet most értem tevél, érzem, ez utolsó.“ Többet nem szólott s nem ez volt helye többet válaszolnom, hogy őt vigasztaljam.

Este bejöve a chalyf hangszerek zengzeténél, melyeket a kedvenczné rabnői játszának, s azonnal, hogy elérkezék felhordák az étkeket. A chalyf kezén fogá Semsz el Nihárt s maga mellé a szófára leülteté. Oly iszonyu erőszak történt a hölgynek szivében, a mint magát a chalyf iránt nyájasnak mutatá, hogy rövid időn szemünk láttára lelkét kiadá. Mert alig ült vala a szófán s egyszerre hanyatt rogyott. A chalyf ájultnak vélé s mi is azt gondolók. Mindent elkövettünk, hogy ismét életre hozzuk, de haszontalan: elvesztők örökre.

A chalyf könyekkel tisztelé meg, melyeket vissza nem tarthata; s minekelőtte teremébe térne, parancsolá, hogy a hangszerek töressenek össze, a mi meg is történt.

Később szobájába viteté, holott az egész éjet mellette virrasztá. Másnap kiadá a szükséges rendeléseket mosása, öltözése és temetése felett, egy pompás sirteremben. Azóta nem tett semmi vizsgálodást azon szövetkezés iránt, mely a kedvelt halálát okozá. Minthogy tehát azt mondod, igy folytatá a rabnő, hogy a herczeg holt teste Bagdádba fog jőni, eltökélettem magamban oda vinni a dolgot, hogy őt ugyanazon sirboltba temessék.“

A gyöngyárus felrettent a biztosné ebbeli szándékán s „nem gondolod meg“ ugymond „hogy a chalyf ezt soha nem fogja engedni.“ „Te a dolgot lehetetlennek tartod“ felelé a biztosné „de nem az; s magad is azt fogod hinni ha mondom, hogy a chalyf Semsz el Nihár minden rabnőinek szabadságot a illendő tartást adott reám pedig a sirteremre felügyelést bizta, annyi jövedelemmel, a mennyi ennek és magamnak fentartására elégséges. Különben is a chalyf, ki előtt mint mondám Semszel Nihár s a persa herczeg szerelmi története nem titok, de őt meg nem bántá, épen nem fog ebben ellenkezni.“

A gyöngyárus erre nem szólhatott s egyedül arra kéré a biztosnét, vezesse őt a sirteremhez, hogy ott imádkozzék.

Mely nagy volt csodálkozása a mint oda érvén, temérdek népcsoportot, férfi és asszonyit, látá a város útczáiból oda tolongani. Távolad volt kénytelen megállani s minekutána imádságát végzé, ismét közeledett a biztosnéhoz s „már nem tartom lehetetlenek“ ugy mond, „kivinnünk azt a miről szólottál. Ha mi ketten kihireszteljük, a mit a két szerelmes történetéből tudunk, s különösen azt, hogy a persa herczeg halála szinte azon pillanatban történt a Semsz el Niháréval, minekelőtte még a holttest elérkezik, egész Bagdád össze fog szaladni s azt kivánni, hogy az Semsz el Nihár tetemeitől el ne választassék.“

A szándék sikerült: s azon nap, melyen a hallottnak be kelle vitetnie, töméntelen sokaságment ki elejébe.

A biztosné a város kapujánál álla, holott azután magát a herczeg anyjának bemutatá s kéré őt az egész városnak nevében, engedjen azon forró kivánságoknak, hogy a két szerelmes teste, melyekben szerelmök kezdetétől fogva egész elhunytokig csak egy sziv lakott, egy ugyanazon sirba temettessék.

A persa herczeg anyja ezt nem ellenzé s most a számithatatlan s minden rangu népség kiséretében a persa herczeg teste Semsz el Nihár sirtermeibe vitetett s annak hamvainál eltemettetett.

Ez idő óta tisztelettel voltak Bagdádnak lakosi ezen sir iránt, sőt még azon jövevények is, kik a világ akármely részéből, holott muzulmánok vannak, jöttenek; s oda járnak most is könyörgeni.

Kamaralszamán a chaledáni királyfi, s Badur chinai királykisasszony szerelmi története.

Mintegy husznapi messzeségre a persa tengerpartoktól van a nagy tengeren egy sziget, melyet Chaledánnak neveznek. Ez a sziget több téres tartományokra oszlik el, melyeken több népes város van, s mindegyütt egy hatalmas királyságot alkotnak. Itt uralkodék hajdan egy király, neve Schachszámán, kinek négy törvényes felesége, ugyanannyi királylány, s hatvan ágyasa volt.

Schachszámán a legboldogabb uralkodónak vélé magát a földön, mert országa csendes és gazdag volt. De egy dolog zavará boldogságát, t. i. hogy koros és, gyermektelen vala, mindannyi hitvese s ágyasai mellett. Nem tudta kinek tulajdonitsa ezen magtalanság okát, s bánatjában azt tartá legnagyobb szerencsétlenségnek, ha meg kellene halnia a nélkül, hogy örököst hagyhasson saját nemzetségéből.

Sokáig titkolá a forró fájdalmat, s annál többet szenvede, mennél inkább erőlködék keservét nem mutatni. Végre megtörte a hallgatást; s minekutána egy napon a nagyvezér előtt panaszát négy-szemközt kiöntötte, kérdé ezt, nem tudna-e valamely módot, mely rajta segitene.

„Ha az, mit felséged óhajt“ felele az igen bölcs miniszter, az emberi okosság rendes törvényeitől függene, rövid időn teljesedve látná felséged kivánságát. De megvallom, hogy ez a kérdés ismereteimen s tapasztalásomon tul vagyon, s az ilyenekben egyedül Istenhez kell folyamodnunk. Közepette minden boldogságnak, melyben róla gyakran megfeledkezünk, tetszik neki, valamely oldalon bántani bennünket, hogy ismét reá eszméljünk, mindenhatóságát imádjuk, s tőle kérjük a mit egyedül tőle várhatunk. Vannak uram, jobbágyaid, kiknek saját foglalatosságok őt tisztelni, neki szolgálni, s érette szigoru életet viselni: tanácsom tehát ez, oszszon felséged ezek között gazdag alamisnát s szólitsa fel őket, hogy imádásaikat a felségedével egyesitsék. Talán valamennyi között lesz egy kedves és eléggé tiszta Isten előtt, a ki kérésed kihallgattatását kinyerhesse.

A király szerfelett jónak találá ezen tanácsot, s megköszöné a nagyvezérnek. Bőv alamisnát osztata azután azon Istennek élő emberek között felekezetenkint, sőt előljáróikat magához hivatá, s egyszerű asztalánál megvendégelvén tudtokra adá szándékát, és kéré, hogy társaikat a felől tudósitanák.