Part 2

Ezen nagy császárnak egy fia vala, ki mind azoknak, kik őt látták csodálkozások volt. Nurgehán vala neve, az-az: világ fénye. Ezen fiatal herczeg deli termetű s mennyei szépségű vala, s ezen ragyogó adományokkal minden ajánlatos ügyességeket egyesitett. Bámulandóképen tudott különféle nyelveken irni; jeles ijász vala; egy szóval alig van tudomány, melylyel nem birt, vagy melybe legalább elegendő belátása nem volt volna.

Szakasztott hasonképe volt anyjának a szultánnénak, kit a kásemiri szépségekhez hasonlítottak. Szindbád forróan szerette hölgyét. Ennek szintoly őszinte mint keserves bizonyságait adta, midőn az a sorsnak gyászvégzete által egy hosszas betegség után meghala. Oly élénk fájdalmat érzett miatta, hogy lehetetlen azt kifejezni. Azonban az idő megtette szokott munkáját, a császár megvigasztalódott, s egy uj nő kecsei elfeledteték vele azt, kit elvesztett.

Elvevé Chanszadét, egy szomszéd király leányát. Ez szép vala és eszes; de szenvedelmeitől semmit sem birt megtagadni. Nem láthatá az ifju herczeget a nélkül hogy iránta a leghevesb szerelmet ne érezze, s távól, hogy erőt kivánt volna rajta venni, egészen neki adta magát, s elvégezé, hogy azt az ifju herczegnek legelső alkalommal kinyilatkoztatja.

Nurgehán ezalatt a tudományokkal foglalatoskodék, s nagy elémenetelt tett a csillagjóslat tudományában, melyre tanitója Abusamár oktatá, egy mély tudományu férfi, s a legügyesb csillagjós egész Ázsiában.

Ezen tudós férfi egy napon jövendőt néze tanitványának a herczegnek a csillagokból s megismeré csalhatlan szemléleteiből, hogy őt egy iszonyu szerencsétlenség fenyegeti, igy szóla hozzá: „Herczegem, megkérdeztem a csillagokat rendeltetésed iránt, s kevéssé találtam őket kedvezőknek. Gyászos végzet vár reád, s azért látsz igy leverve a bánattól.“

Nurgehán elsápadt e szókra: de tanitója megnyugtatá ezt mondván: „Ne hidd azonban, hogy irántad való szeretetem s mesterségem engedjen az ellenséges sorsnak, mely téged fenyeget; veszted van, az igaz, irva a csillagokban, de nem lehetetlen azt megelőzni. Könyvem megmutatta nekem erre az eszközt. Negyven napig tudniillik némának kell lenned. Akármit szóljanak is hozzád, semmit se felelj rá; s akármi történjék is veled, meg ne szegd a hallgatást, melytől életed függ.“

A herczeg megigéré, hogy negyven napig hallgatand. Ez igéret után, tanitója, istennek néhány neveit irá fel, s nyakába akasztá; erre egy földalatti helyre ment, melyet csak maga tudott egyedül, s ott elrejtezett, hogy ne kényszerittessék a császár ujságvágyát kielégiteni, s oly dolgokat fedezni fel, melyeket felfedezni nem akara.

Szindbád, ki nem sokáig lehetett ugy, hogy fiát ne lássa, magához hivatá őt, de a herczeg semmit sem felele. A császár igen elcsodálkozott rajta, s igy szóla: „Oh fiam miért nem beszélsz? elvesztetted-e szólásodat? mit csináltak neked? mi történt veled? oszlasd el nyugtalanságomat, melyet hallgatásod okoz.“ E szavaknak sem volt több foganatjok, mint az elsőknek. A herczeg szomoruan nézett atyjára, és aztán lesüté szemeit, a nélkül hogy egyetlen egy szót is szólna.

Erre a király, fiának udvarnokához fordula, ezt mondván neki: „A herczegnek valami titkos búja van, mely őt emészti. Vezesd őt mostohája a szultánné szobájába, talán az előtt megnyilik szíve.“

Az udvarnok engedelmeskedék a császár parancsának; Nurgehánt, Chanszadé szultánnéhoz vezeté: „Asszonyom,“ monda a fejdelemnének, „ugy látszik a herczeg elvesztette szólását. Lelke egy boldogtalan bú zsákmányává leve, melynek okát makacsul titkolja. A császár küldi őt hozzád, mert reméli, hogy jelenléted bánatát el fogja üzni.“

A szultánné kellemes nyugtalanságot érzett e szavaknál. „Használnom kell,“ igy szóla magában, „e szerencsés pillanatot, melyre oly régóta várakoztam. Semmitől sem félhetek, ha kinyilatkoztatom magamat. Ha elveszté szólását Nurgehán, nem mondhatja meg atyjának, a mit én mondtam neki; s ha eléggé szerénytelen, szerelmemet felfedezni, azt mondom, csak azért beszéltem igy hozzá, hogy szólásra kényszeritsem.“ Egy szóval, Chanszadé megragadá ez alkalmat mint a legkedvezőbbet, melyet valaha lelhetett volna, minden jelenlevőket kikülde a szobából, s egyedül marada a herczeggel.

Azzal kezdé, hogy nyakába borula, s forróan megölelé: „Szerettem herczegem,“ monda neki, „mi busít tégedet? ne titkold el előttem, ki inkább szeretlek, mint ha önnön fiam volnál.“

A herczeg megilletődvén a szivesség jelein, melyeket mostohája mutatott; igyekezett pillantása s mozdulatai által értésére adni, hogy felettébb szomorkodik azon, hogy neki nem felelhet. Amaz balul magyarázá a mozdulatokat s pillantatokat, s azt képzelé, hogy ez is hasonló lángtól gyulad, mely őt emészti, s hogy kétségkivül nem menekedheték, hogy iránta szerelmet ne érezzen, miképen maga sem tartóztathatá magát, őtet szeretnie; s hogy atyja iránt viseltető tiszteletből nem bátorkodik érzelmeit felfedezni.

Elbájolva e tévedéstől, folytatá mind azon szenvedélylyel, melyre csak képes egy nő, ki az erényt s okosságot elhagyá: „Oh én királyom! oh én lelkem! törd meg e kegyetlen hallgatást, mely mindenikünket kinoz. Tudod, hogy mind az, mit a császár bir, hatalmamban áll. Ha egyetértesz velem s ráállsz a mivel kinállak, rövid időn vágyaid főpontjára fogsz jutni. Herczeg! te ifju vagy; mint te, ifju vagyok még én is. Inkább illem hozzád mint atyádhoz, kinek agg kora éltemet szomoruvá s unalmassá teszi. Nem felelsz? Kötelezd magadat megszeghetlen esküvel, engem feleségül venned, s fogadom, rövid időn császárrá teszlek: s atyád halálát siettetni fogom. Esküszöm a nagy istenre, menny s föld teremtőjére, hogy szavaim álnokság nélkül valók. Kötelezd tehát magadat ugyanazon esküvel, s tégy bizonyossá, hogy elfogadod a kezet, mely megkoronázand.“

Nurgehán semmit sem felelt a megszólitásra; s mivel megütközve látszott rajta, igy folytatá a szultánné: „Jól látom oh herczeg, hogy meglep ajánlásom. Kétled, hogy teljesithessem. De halljad, mi módon akarom a császárt meghalatni. Vagynak mindennemű mérgek. Némelyek a bevétel után egy hónapra végzik ki az életet. Mások csak két hónap mulva ölnek. Mi ez utóbbikat fogjuk választani. A császár megbetegszik, s lassankint végzete felé közelg, a nélkül hogy a nép minket gyanithatna halála okainak. Erre te lépsz székébe. Az egész birodalom téged ösmer urának, s a had neked engedelmeskedik.“

Ha szólani akar vala is a császár fia, meg sem lett volna elég ereje hozzá, ugy elámélkodott e szörnyű ajánlatra.

A szultánné, midőn igy gondolkozóban látná, ezt veté hozzá: „Herczeg ha talán azon akadsz fel, mi módon vehetnéd el atyád feleségét, megtanitlak reá. A császár halála után küldj vissza honomba, s küldj utánam egy tisztet néhány katonával: ezek utonállókul megtámadnak bennünket, s engem elragadnak. Ezután azt a hirt kell forgásba hozni, hogy én az uton megölettem, s néhány nap mulva, te engem a tiszttől megvészsz, mint rabnőket szokás venni. E móddal férjemmé lehetsz, s mi ketten a legédesb egyesületben fogunk élni.“

Itt megállapodék a fejdelemné, hogy a herczegnek időt engedjen, már is hosszu hallgatását megszegni; de mivel még mindig nem felelt, elfelede minden tartalékot, erősen karjai közé zárá, s heven összecsókolá. De Nurgehán elszörnyüdve mostohája szemtelenségén, boszusan kirántá magát karjai közül, oly keményen arczul is üté, hogy vérzett bele a szája.

Nyomon boszu lépett a szerelem helyébe, a szultánné szivében. Szemei, melyek egy pillantat előtt szerelem tüzétől ragyogtak, most dühben szikráztanak. „Ha, alávaló!“ monda, „igy bánsz egy fejdelemnével ki téged imád? kegyetlen, ha fellázitom is vad erényedet, midőn atyád helyével kinállak; ha ez ajánlás után, utálattal tekintesz is reám: nem kellene-e mentened egy nő szenvedélyét, kit kába szerelem vakit-el? Inkább sajnálatodat érdemelném, mint e gyalázatos bánást, melyet rajtam elkövettél. Ám, kövesd vadságodat. Kettőztesd, ha tudod, irántam gyülölségedet. Soha sem gyülölhetsz ugy, mint én e pillantatban gyülöllek. Kerüld jelenlétemet, s reszkess egy nő boszujától, kinek kegyét megvetetted.“

Nem vala szükséges a herczegnek távozást parancsolnia: elmene mindjárt, mihelyt a szultánnét megütötte; ugy hogy felét sem hallá szemrehányásainak, s fenyegetéseinek.

Chanszadé, dühöt és boszut lihegett. Elvégezé Nurgehán vesztét. Ily szándékkal elszaggatá ruháit, megtépé haját, s az orrából folyó vérrel egész arczát bemázolá, és sikoltással, s jajgatással hangoztatá szobáját.

A császár nemsokára megjelenék tudakozódni, vajjon végre megtörte-e fia a hallgatást. De mint elbámula, midőn a szultánnét a pamlagon ülve lelé, elszórt hajjal, véres ábrázattal, s minthogy szereté, magánkivül volt haragjában s fájdalmában: „Oh lelkem kedves lelke,“ kiálta, „ki tett téged e siralmas állapotba! Nevezd meg őt gyorsan. Már is meg kellene boszulva lenned.“

A ravasz királyné, ezen megszólitásra, kettőzteté sirását, s imigy felele: „Uram, te atya vagy! miért nem rejthetem el előtted, a mit tudni vágysz? Ha elbámultál e zavaron, melyben vagyok, mi nagy lesz álmélkodásod, ha megérted, hogy ez fiad mive?“ – „Fiamé? nagy isten!“ szakasztá félbe a császár. „Ah kedves hölgyem, mit mondasz? Hogyan! a mostoha iránt való gyülölsége arra viheté-e hogy rajtad e mocskot ejtse! a nekem köteles tisztelet nem tartóztathatá-e vissza? – „Uram,“ felele a szultánné, „ő még sokkal bűnösebb, mint véled. Ah! melyik asszony ne bizott volna szerény tekintetéhez, az erény eme szinéhez, mely oly jól vala kifejezve arczán? E pamlagon ültem midőn belépett; kiküldék minden jelenlevőket, hogy rá birhassam, hallgatása okát előttem annál szabadabban fölfödöznie. Fájdalom nagyon is érthetőleg fejté azt meg! Mihelyt egyedül látá magát velem, tüstént mellém üle s imigy szóla hozzám: „Királyném, fel kell törnöm e hallgatást, melyet eddig megtartottam, s melynek egyetlen oka te vagy. Én imádlak, s a kétségbeesés, hogy veled egyedül nem szólhaték oly búba buktatott, mely megemésztéssel fenyegete. Be boldog vagyok, hogy ez alkalmat lelém, veled tanuk nélkül szólhatni. Ha elfogadod szerelmemet, kész vagyok atyámat megölni, s téged feleségül vennem. Ugy is már, népei is szintugy megunták hosszas uralkodását, mint én.“ „Engedd el, uram,“ folytatá a szultánné, „hogy szóról szóra, mindent ismételjek előtted, a mit ő nekem mondott. Még most is remegek rajta való eliszonyodtomban. Elég legyen tudnod, hogy a leggyalázatosabb herczegnek adtál életet. Midőn észrevevé, hogy ajánlása, a helyett hogy elszéditene, fellázitott, kinyujtá rám zajosan kezét, hogy rajtam erőszakot tegyen. Én ellenkeztem: elszaggatta ruháimat, vert, s kétségkivül életemet is elvette volna, hogy holtommal rám foghassa a vétket, melylyel vádolom: de félt hogy asszonyaim kiket elküldék, visszajőnek, s rajta találják kapni. Elillant tehát, s ez állapotban hagyott, melyben látsz.“

E szavakat egy mélyen megkeseredett asszony minden jelenségeivel mondá. A császár mindent valónak vett, s bár mi nagy volt is fia iránt szeretete, még is elhagyá magát kapatni haragja lobbanásai által. Eltávozék a fejdelemné szobájából, hivatá a bakót, s parancsolá neki, készitsen el mindent Nurgehán herczeg elvesztéséhez.

De nemsokára meghallák a vezérek a kegyetlen parancsot, melyet a császár kiadott, csodálkozának, hogy az ő tanácsok nélkül, fiát megöletni elvégezé. Összegyülének, a boszus fejdelemhez járulának, kihez egy közülök, igy szóla:

„Oh világ uralkodója, esedezünk előtted, csak még ma engedd meg nekünk a herczeg életét, s értesits bennünket róla, mi nagy vétket követhetett el, hogy élete ellen egy atya karját felfegyverkezteté, melynek lassunak kell lenni gyermekei fenyitésében.“

A császár mindent elbeszéle nekiök, mit neki a császárné mondott.

Erre megszólamlék a legidősbik vezér, s igy szóla: „Oh király! óvakodjál a düh lobbanásait követned, melyet egy asszony önt beléd, s oly tettet tenned, mely az isten, s azon igazság parancsaival, melyet a próféták tanitanak, ellenkezik. A királyné az ifju herczeget vádolja, anélkül, hogy tanukat hozna fel ellene; halálát kivánja, mivel ez őt szereti, s mivel amint mondja, erőszakkal akarta kielégiteni szenvedelmét! De mióta tartják az asszonyok a szüzességet oly nagy tisztességben, hogy azon férfiak halálát kivánják, kik bátorkodnak azt megkisérteni? Kétségkivül elegen vannak erényesek, hogy egy merész támadást méltólag visszaverjenek; de midőn erényök azt kárhoztatja, kimenti egyszersmind hiuságuk, s könnyeden megbocsátnak ők oly bünt, melyre szépségök nyujta alkalmat. Azért is ovakodjál uram fiadat rágalomnak, sőt tán azon személy dühének feláldozni, ki el akarja veszteni, mivel el nem csábíthatá. Gondolja meg felséged, hogy álnokok az asszonyok; Sahabeddin Seich története eléggé bizonyitja, mennyire lehet gonoszságuktól tartani.“

A császár kivánta e történetet hallani, s a vezér imigy beszélé el:

Sahabeddin Seich története.

„Az aegyptusi szultán egyszer országának minden tudósait összegyüjté palotájában; s nagy vita támadt köztök. Azt mondák, hogy Gábor angyal kiemelé Mahometet ágyából, s neki mindent megmutogatott a mi a hét égben, paradicsomban és pokolban van, s hogy a nagy próféta, minekutána istennel nyolczvanezerszer beszélgetett volna, ugyanazon angyaltól visszavitetett ágyába. Emellett azt álliták, hogy mindezek oly rövid időn megtörténtek, hogy Mahomet visszaérkeztekor még ágyát melegen találá, sőt hogy egy edényt feltámaszta, melynek vize még nem folyt ki, jóllehet azon pillanatban borult fel, midőn Gábor angyal a prófétát fölemelé.

A szultán, ki e gyülekezetben elől üle, azt állitá, hogy ez lehetetlen. „Azt vitatjátok,“ mondá, „hogy hét ég van, mindenik ötszáz évi járó földnyire egymástól, és hogy mindenik szintoly magas, mint amennyire a másiktól távol van. Hogy lehetséges tehát, hogy Mahomet, minekutána mindezeken keresztülment, s istennel nyolczvanezerszer szólott volna, visszaérkeztekor még ágyát melegen, s a feldűlt edényt még a viztől ki nem ürülve találta volna? Ki lehetne oly hiedékeny, hogy ily nevetséges mesének hitelt adjon? Nem tudjátok-e, hogyha egy bő száju edényt tele vizzel felborittatok s tüstént felveszitek is, még sem találtok többé semmit is benne.“

A tudósok azt felelék, hogy ez természetileg bizony nem történhetnék meg; de hogy isten mindenhatóságának minden lehető. Az aegyptusi szultán, ki a világos főkhöz tartozék s törvényeül tevé, semmit nem hinni, mi az észt megbánthatná, semmit sem akart e csodáról tudni, s a gyülekezet eloszlék.

Ezen vita nagy figyelmet gerjesztett Aegyptusban. Eljutott hire a tudós Sahabeddin Seichhez is, ki bizonyos ok miatt, mely a dologra nem tartozik, nem lehete jelen a gyülekezetben. Tüstént a szultán palotájába mene a nap legnagyobb hevében.

Mihelyt tudósitva vala a szultán Seichnek udvarába érkeztéről, azonnal elébe ment, egy pompás szobába vezeté, itt leülteté, s igy szóla hozzá: „Nem volt szükség, oh Seich, hogy ide fáradj: csak szolgáid egyikét kell vala küldened, s mi örömest megadánk neki, a mit számodra kivánt volna.“ – „Uram,“ felele a tudós, „egyenesen azért jövök, hogy szerencsém legyen felségeddel szólani.“ A szultán tudván, hogy a Seichről az a hir van, hogy fejedelmek előtt kevély szokott lenni, igen nagy emberséggel s nyájassággal viselte magát iránta.

Azon szobának, melyben valának, négy ablaka nyilék a világ négy tájai felé. A Seich kéré a királyt, hogy azokat csukassa be. Ez megtörténvén, egy darabig még folytaták beszélgetésöket; melyre Seich az egyik ablakot ismét kinyittatta, mely egy hegyre nézett, melynek Kiszeldagi azaz vörös hegy vala neve, s kérte a királyt, nézne ki rajta. A szultán az ablakhoz álla, s láta a hegyen és síkon fegyveres katonákat, vértesen s pánczélosan. Mind lovon valának, s meztelen karddal s megeresztett kantárral, számtalanon, mint a a csillagok serege, rohantak a palotára.

E látványra elváltozék a fejedelem szinében, s elrémülve kiálta fel: „Oh egek, mi rettenetes had közelget palotámhoz.“ – „Ne félj uram,“ mondá a Seich, „semmi az.“ Ezt mondván, maga bezárá az ablakot, s legott ismét felnyitá: s ekkor a király senkit sem látott, sem a hegyen, sem a síkon.

A másik ablak a város felé volt. A Seich felnyittatá: s a szultán egész Kahiró városát lángban látá, mely az eget csapkodta: „Minő égés!“ kiálta az elbámult király, „imhol városom, szép Kahiró városom, hamuban fekszik!“ – „Ne félj uram,“ mondá a Seich, „semmi sem az.“ Egyszersmind becsuká az ablakot, s midőn ujra kitárá, semmit sem láta a szultán a lángokból, melyek ugy megijeszték.

A Seich felnyittatá most a harmadik ablakot, melyből a szultán a Nilust látá, hogy partján kicsapa, s hullámai tolongva zudultak a palotának. Jóllehet a királynak, minekutána a hadat s lángokat elenyészni látta, nem volt oka ez uj csodán megijedni, még sem állhatá meg, hogy meg ne félemljék. „Oda vagyunk,“ kiálta mégis, „minden el van veszve; ez iszonyu áradás, palotámat el fogja hordani, s minden népestül elnyel.“ – „Ne félj uram,“ mondá a Seich, „semmi az.“ S valóban, midőn Seich az ablakot becsukván, ismét kinyitá, a Nil mint egyébkor, partjai között folyt.

Végre a negyedik ablakot is megnyittatá, mely egy sivatag pusztára nézett. S a mennyire megijedt a király az előbbi jeleneteken, szintannyi örömet adott neki e tekintet. Szemei ez ablakból csak terméketlen vidéket szokván nézni, kellemesen meglepettek, hogy itt most szőlőhegyeket láthatának, és kerteket rakva a világ legszebb gyümölcseivel, és csermelyeket, melyek édesded susogással csörgedeztek, s melyek partjai rózsával, bazsalikommal, balzsam cserjével s nárczissal ékeskedvén, a szemnek mosolygó tekintettel, a szaglásnak pedig édes illatvegyülettel kinálkoztak. E virágok között számtalan gerliczéket s csalogányokat lehetett szemlélni, melyek közül némelyek már kifáradtak nyögdeléseikben s csattogásaikban, mig a többiek szerelmes és panaszkodó hangjaikkal rezgették a levegőt.

A király elragadtatván mindezen csodálatos tárgyaktól, melyek szemei előtt feküdtek, azt hitte, hogy az Erámi[1] kertet látja. „Ah, minő elváltozás!“ kiálta álmélkodása nagy voltában, „a szép kert! mi bájos mulató hely! minő örömem lesz mindennap benne sétálni!“ – „Ne örülj, uram, oly igen,“ mondá a Seich, „amit itt látsz, semmi.“ E szókkal Seich becsuká az ablakot, s tüstént felnyitá: s a szultán ama bájos képek helyett ismét csak pusztaságot láta.

„Uram,“ mondá erre a Seich, „elég csodadolgokat mutattam ugyan itt, de mindez semmi azon nagy csodához képest, melyet még felségeddel láttatni akarok. Parancsold, hogy hozzanak ide egy kádat tele vizzel.

A király egyik cselédének parancsolá; s minekutána a szobában állott a kád, igy szóla Seich a szultánhoz: „méltóztassál egészen meztelen a vizbe szállni, s egy lepelt övezni derekadra.“ A király egészen levetkezék s egy lepelt köttetett derekára. Ekkor igy szóla hozzá a Seich: „Buktasd le uram fejedet a vizbe, s emeld fel ismét.“

A király lebukék a kádba s egy pillantat alatt egy hegyen vala a tenger partján. E hallatlan csoda még sokkal inkább elálmélkodtatta, mint az előbbiek. „Hah, Seich!“ kiálta magán kivül haragjában, „hitetlen Seich, ki engem ily kegyetlenül megcsaltál! te királyszékemet akartad elragadni; de ha még valaha Aegyptusba jutok, honnan átkozott ördöngős mesterséged eltávoztatott, esküszöm, hogy boszut állok rajtad.“

Még folytatá átkozódásait a Seich ellen; de meggondolván, hogy minden fenyegetései és panaszai haszontalanok, bátran elszáná magát, s nehány emberhez mene, kik az erdőben fát vágtak; de feltevé, hogy méltóságát nem fogja előttük felfedezni, „mert ha mindjárt,“ igy szóla magában, „megmondom is nekik, hogy király vagyok, még sem fogják hinni, vagy bolondnak vagy ámitónak tartanak.“

A favágók kérdék, ki volna. „Jó emberek,“ mondá, „én kalmár vagyok, hajótörést szenvedtem, s egy szál deszkán menekedtem meg, észrevettelek benneteket s hozzátok jöttem. Állapotom, melyben láttok, felindithatja szánakozástokat.“

Megilletődtek szerencsétlenségén; de maguk is sokkal nagyobb nyomoruságban voltak, mint hogy az övén könnyithettek volna. Még sem mulaszták el neki egyik egy kopott köntöst, másik egy pár viselt lábbelit adni; s minekutána oly karba tették, hogy városukban, mely a hegy megett feküdt, illendőleg megjelenhessék, elvezeték oda.

Midőn beértek volna, elbucsuzának tőle s haza mentek az övéikhez, őt pedig az isteni gondviselésre bizák.

E szerint a szultán egyedül maradt. Bármi gyönyörüséget szoktak is különben az uj tárgyak okozni; mégis ő sokkal inkább el volt foglalva kalandjától, mint hogy a dolgokra ügyelhetett volna, melyek szeme elébe akadtak. Fel s alá járt az utczákon anélkül, hogy tudta volna, mi lesz belőle. Már elfáradt, s egy helyet kémle, hol kipihenhessen.

Megálla egy öreg kovács háza előtt, ki meglátá rajta hogy elfáradott, s behitta. A király bement s leült egy padra az ajtó mellé. „Ifju ember,“ szóla hozzá az öreg, „szabad-e tudnom mi mesterséged, s hogy jöttél ide?“ – A szultán ugyanazt felelé neki, mit a favágóknak. „Jó emberekre akadtam,“ mondá tovább, „kik a hegyen fát vágtak, elbeszéltem nekik szerencsétlenségemet, s ők oly nemes lelküek valának, ezen kopott köntössel, s e rosz lábbelivel megajándékozni.“ – „Örvendek,“ felele a kovács, „hogy a hajótörésből kimenekedtél. Vigasztalódjál javaid vesztén; még fiatal vagy, talán nem lészsz szerencsétlen e városban, melynek szokásai igen kedvezők az idegeneknek, kik itt le akarnak telepedni. Nem vagy-e te e szándékban?“ – „Bizonyára,“ mondá a szultán, „semmit sem kivánok egyebet, mint itt maradni, feltevén, hogy mesterségem itt jó divatban van.“ – „Jól van tehát,“ mondá az öreg, „kövesd tanácsomat, eredj tüstént a hölgyek nyilvános fürdőjéhez, ülj le ott az ajtóban, s kérdezz meg minden kijövő nőt, van-e férje? a melyik nem-mel felel, feleséged lesz, az ország szokása szerint.“

A szultán eltökélve e tanácsot követni, felkele, elbucsuzék az öregtől, s a fürdő ajtajához mene.

Nemsokára egy képzelhetetlen bájló szépségü nőt láta kijőni. „Ah, be boldog volnék,“ mondá magában, „ha e szeretetreméltó nő még hajadon volna! minden bajomat elfeledném, ha őt birhatnám.“ Megállitá és kérdé: „Szép hölgy, van-e már férjed?“ – „Igen is, van.“ felele az. „Annál roszabb,“ mondá a király, „különben sajátom volnál.“

A nő elment dolgára, s nemsokára egy másik lépe ki, iszonyu rut. A szultán megborzadt látására. „Hah, mi undok tárgy“ mondá magában, „inkább éhen veszek, mint ily teremtménynyel éljek. Hagy menjen kérdetlenül van-e férje; félek nem-mel találna felelni. De a kovács azt mondá: hogy minden nőt meg kell kérdenem; kétségkivül ez a rendszabás, hát csak alája kell magamat vetnem. Mit tudok bele, nincs-e férje? Valami boldogtalan jövevény, kit balsorsa magamként ide vetett, elvehette.“

Egy szóval a király elszánta magát megkérdenie, van-e férje. Igennel felele, s a felelet szintannyi örömet szerzett neki, mint az előbbi boszuságot.

Egy harmadik nő is jöve ki, épen oly rut, mint az utóbbi. „Oh egek!“ mondá a király mihelyt mepillantá, „ez még ocsmányabb mint a másik. Mi haszna, ha már belekaptam, által kell rajta gázolnom. Ha ennek van férje, ugy meg kell vallanom, hogy vannak nálam szánakozásra méltóbb emberek is.“

Midőn mellette elmene, megszólitá s igy szóla remegve: „szép hölgy van-e már férjed?“ – „Van, jó ifju,“ felele anélkül, hogy megállapodnék. – „Igen örvendek rajta,“ mondá a szultán. „Mely szerencse,“ szóla tovább, „hogy e két asszonytól megmenekedtem! De még nincs ideje örülnöm; még nem jött ki minden nő a fürdőből. Még nem láttam azt, ki nekem van rendelve, talán semmit sem nyerek a cserénél.“

Azt várá, hogy a két utolsónál még ocsmányabbat fog megpillantani; ekkor megjelenék egy negyedik, kinek szépsége még az elsőt is, kit oly szépnek lele, fölülmulá. „Mily különbség!“ kiálta. „Nap és éj nem ellenkeznek ugy egymással, mint e szép hölgy a két előbbi asszonynyal. Lehet-e angyalokat és ördögöket egy helyen látni?“

Nagy lobbal közelitett hozzá, s kérdezé: „Gyönyörü hölgy, van-e már férjed?“ – „Nincs,“ felele, szintoly büszkén, mint figyelmesen nézelvén őt, s a királyt otthagyá a legnagyobb zavarodásban.