Part 19

Amint az emberek elszéledtek, ételt hozának cselédei, de a gyöngyárus szinte semmit sem evett. Dél lehetett, midőn egyik rabszolgája belépett hozzá, és jelenté, hogy egy ismeretlen az ajtó előtt áll s vele kivánna szólani. A gyöngyárus nem akarván ismeretlent házába bocsátani, felállott és kiment, hogy vele a kapunál beszéljen. „Habár nem ismersz is, szóla hozzá az ember „ismerlek én, s azért jöttem, hogy egy nyomos dologról beszéljek veled.“ Ezen szavakra kéré őt a gyöngyárus, lépjen be. „Nem“ mond az ismeretlen „jer inkább velem uram, a másik házadhoz, ha nincs terhedre.“ „Honnan tudod azt“ kérdé a gyöngyárus „hogy nekem még egy házam van ezen kivűl?“ „Tudom“, felel az ismeretlen „és kérlek kövess, ne tarts semmitől, olyas valamit fogok veled közleni, a min örülni fogsz.“

A gyöngyárus nyomban követé az embert, s elbeszélé neki utközben, mikép kirabolták az éjjel a házat, a melybe menendők, és hogy az épen nincs jó karban most őt illően fogadni.

Amint a házhoz elértek s az ismeretlen a kaput törötten találta „Menjünk tovább“ ugymond „már látom, igazat mondottál. Elvezetlek én egy helyre, hol sokkal könnyedebben leszünk.“

Igy szólván folytaták utjokat, s menének egész napestig anélkűl, hogy valahol megállapodtak volna. A gyöngyárus, a ki már hosszu jártában lankadni s szorongani is kezde amint az éjt közeledni s az ismeretlent folyvást haladni látta, szinte kifogyott türelméből amint egy helyre jutának, mely a Tigris folyamhoz vezete. Itt lemenének a folyam révéhez, beszállottak egy csónakba s általeveztek a tulsó folyóparthoz.

Itt az ismeretlen egy utczába vezeté a gyöngyárust, melyet ez még eddig soha sem látott, s minekutána még nem tudom hány félreeső utczán átvezette, végre egy ajtónál megállott és azt kinyitotta. Előre bocsátá azután utitársát s minekutána maga is belépett, újra bezárta az ajtót s egy erős vasruddal berekesztette. Innen egy terembe vezérlé, melyben tiz embert lelének ülve, kiket a gyöngyárus épen oly kevéssé ismert mint azon embert, a kivel eddig jött.

A tiz férfi nem igen nagy tisztelkedéssel fogadá a gyöngyárúst. Üléssel kinálák, s ő leüle. Erre ugyan nagy szüksége is volt, mert nem csak igen kifáradott utjában, de még félelme miatt sem állhata meg lábán, midőn magát ily valóban félelmes emberek közt látá. Minthogy azok az étellel vezérökre vártak, mihelyt ez elérkezett felhordák az étket. Itt kezet mosának, s meghivák a gyöngyárúst, hogy ugyanazt tévén, üljön velök az asztalhoz.

Étel után kérdék őt az emberek, tudja-e kikkel beszél? Ő azt felelte, nem; s hogy azon helységet vagy városrészt sem ismeri, melyben vagyon. „Beszéld el mult éjjeli kalandodat“ mondának neki, „de semmit el ne hallgass.“ A gyöngyárús megütközve a beszéden, „Uraim“ ugymond, „ugy látszik, már tudva van előttetek a dolog.“ „Igaz“ felelének ezek „a fiatal ember s a fiatal nő, kik nálad valának tegnap, már mondottak belőle valamit, de mi azt szádból akarnók hallani.“

Ebből eléggé kivehette a gyöngyárus, hogy azon rablókkal beszél, kik tegnap házát beverék és kirabolták. „Uraim“ ugymond „én felette aggódom azon fiatal ember és asszonyság miatt, nem tudnátok-e nekem felőlök hirt adni?“

A rablók, azon kérdésére a gyöngyárúsnak, nem tudnának-e neki a fiatal ember és asszony felől hirt adni, ezt felelék. „Légy nyugton irántok, biztos helyen vannak és jó egészségben.“ Erre két szobát mutattak neki, azt állitván, hogy ezekben vannak, de külön mindaketten. „Azt mondák“ igy folytatták tovább,“ hogy csak te tudsz dolgaik felől tudósitást adni; s mihelyt ezt hallottuk, irántad való tekintetből minden kitelhető figyelemmel bántunk velök s ahelyett, hogy legkisebb bántásukra lettünk volna, minden jót cselekvénk nekik, s nincs senki köztünk, a ki őket akarná sérteni. Ugyanezt fogadjuk rád nézve is, s te egész bizodalommal lehetsz irántunk.“

A gyöngyárús meg lévén ez által nyugtatva, s különben is örülvén, hogy a persa herczeg és Semsz el Nihár mentve vannak, feltevé magában, hogy a zsiványokat jó akaratjokban még megerősiti. Dicsérte tehát őket, hizelkedék nekik, s ezer áldást monda reájok. „Uraim, igy szóla, megvallom nincsen szerencsém titeket ismernem, de hogy nem vagyok előttetek ismeretlen, azt valóban igen nagy szerencsémnek tartom, s köszönöm nektek azon jót, melyet ezen ismeretségnél fogva irántam mutattok. Ha ezen szelid és emberséges tettet elmellőzöm is, jól látom, hogy csak ily emberek, mint ti, képesek egy titkot oly hiven őrzeni, hogy az ember elárultatástól soha sem félhet; s ha valami nagy és merész szándékról van a szó, csak reátok kell azt bizni, ti azt bátorságtok, buzgóságtok és rettenni nem tudó szivetek által minden bizonynyal véghezviszitek. Bizakodván ezen szép tulajdonokban, melyeket reátok kiki méltán ruház, semmit sem vonakodom történetemet s a tegnap nálam mulatott két személyét kivánságtok szerint egész őszinteséggel elmondani.“

Minekutána az okos gyöngyárús igy a rablók részvételét az iránt, a mit nekik kinyilatkoztatni készült, előre megnyerte: elbeszélé nekik körűlményesen s a nélkül, hogy valamit elhallgatott volna, a persa herczeg és Semsz el Nihár szerelmi történetét eleitől fogva egész az összejövetelig, melyet nekik saját házában készite.

A rablók rendkivül elcsodálkoztak azon körülményeken, melyeket itt hallottak. „Hogy hogy?“ kérdezék, a mint a gyöngyárús elvégzé beszédét, „lehetséges-e, hogy az a fiatal ember maga Aly Ebn Bekár a dicső persa herczeg, s ama fiatal asszony a szép és nagyhirű Semsz el Nihár?“ A gyöngyárús esküvék, hogy semmi sem igazabb, mint az, a mit mondott, és hozzá tevé még azt is, miképen nem lehet azon megütközniök, hogy ily előkelő személyek nem akarák magukat megnevezni.

Erre a rablók felkelének, s egyik a másik után Semsz el Nihár és a persa herczeg lábaihoz borulának bocsánatot esdők és erősitők, hogy a megesettekből semmi sem történt volna, ha a gyöngyárús házába berontásuk előtt a benn mulatók fenséges rangjokat tudnák. „Törekedni fogunk“ ezt adák hozzá „a hibát ismét helyrehozni, melyet elkövettünk.

Visszatértek azután a gyöngyárúshoz, és „sajnáljuk“ igy szólának hozzá, „hogy mind azt, a mit házadból elvettünk, vissza nem adhatjuk; egy része ezen jószágnak nincs többé kezünk közt. Elégedjél meg, kérünk, a csupa ezüsttel, melyet tüstént kézhez fogsz vehetni.“

A gyöngyárús felette szerencsésnek vélé magát, hogy vele ily kegyesen bántak. Minekutána a rablók visszaadák neki az ezüstöt, előereszték a persa herczeget és Semsz el Nihárt s tudtokra adták nekik s a gyöngyárúsnak, hogy oly helyre fognának vezettetni, honnan kiki házához eljuthat; de előbb le kell magokat esküvel kötniök, hogy őket nem fogják elárulni.

A herczeg, Semsz el Nihár s a gyöngyárús felelének, mikép szavaikban is bizhatnának, de minthogy kivánják: örökös hallgatást esküvel is igérnek. Ezen esküben a rablók megnyugodván, amazokkal együtt azonnal lementek.

Mentében feltünék a gyöngyárúsnak, hogy sem a meghittné, sem a két rabnő nincs jelen, Semsz el Nihárhoz járula tehát és kérdést tőn, hová lettenek. „Azt nem tudom“ felele Semsz el Nihár „egyebet én nem tudok, mint azt, hogy házadból elhoztak, s a vizen keresztül azon házba vittek, melyből im most jövünk.“

Itt végződött a Semsz el Nihár és a gyöngyárús beszéde; s őket a herczeggel együtt a parthoz vivék a rablók, itt hajót hozának, s minekutána beültek, általtevék őket a túlpartra.

A mint a persa herczeg, Semsz el Nihár s a gyöngyárus a partra szálltak, a közelgő lovas őrök dobogását hallák, kik épen akkor érkezének oda, midőn a csónak ismét vizre szállt, s a rablók egész hatalommal eleveztek.

Az őrvezér kérdé a herczeget és két követőjét, honnan jőnek ily későn és kik volnának? Ijedten s óvakodva nehogy valamit feleljenek, a mi ártalmokra válnék, hallgattak megdöbbenve. De mégis felelni kelle s ezt a gyöngyárús tevé, a ki még leginkább helyén volt. „Uram“ ugymond „legelébb is arról bizonyossá teszlek, hogy mi városiak s becsületes emberek vagyunk. Azok ott a csónakban, kik minket a partra szállitának s most ismét visszaeveznek, rablók; a mult éjjel házunkat feltörék, kirabolták s minket lakjokba hurczoltak. De minekutána minden kigondolható módon szivöket megnyertük, szabadságunkat ismét visszaadák és ide vezettek; sőt még az elrabolt prédának is megadák egy részét, a mint itt láthatod.“ Ezt mondván, mutatá az ezüstöt, melyet kézben vitt.

Az őrvezér nem volt egészen megelégedve ezen felelettel s közelebb jöve a gyöngyárúshoz és a persa herczeghez s majd ezt majd amazt gondosan szemre vette. „Mondjátok meg nekem igazán, kérde őket, ki ez az asszony? s honnan ismeritek? és melyik várostájon laktok?“

Ez a kérdés nagyon megakasztá őket s nem tudták, mit lesz jó felelni. Semsz el Nihára zavarodásnak véget vetett. Félrevoná t. i. az őrvezért s alig szóla vele egy-két szót, a mint ez egész tisztelettel és udvarisággal lováról leszálla. Parancsolá azután, hogy két sajkát hozzanak.

Eljövén a sajkák, az őrvezér Semsz el Nihárt az egyikbe, a persa herczeget és gyöngyárúst a másikba szállitá, s mindenikbe két embert rendele azon parancscsal, hogy őket a kirendelt helyig elvezessék. A két sajka különböző irányban elindult; mi legelébb is azt fogjuk követni, melyben a férfi ül vala.

A persa herczeg meg akara két kisérőjét s a gyöngyárúst a fáradságtól kimélni s azt mondá azoknak, hogy a gyöngyárúst magával viszi házába, s egyszersmind azon várostájt is megnevezé, melyben lakott. Erre a kisérők csónakjokat a chalyf palotájánál kötteték ki. A persa herczeg s a gyöngyárús szörnyen megijedtek ezen, de nem mertek szólani. Ámbár az őrvezér parancsolatját jól hallották, mégis azon képzeletben voltak, hogy őket im az őrházba viszik s másnap a chalyf elejébe fogják állitani.

Azonban ez nem volt a kisérők szándéka. A mint ezek a partra tették védetteiket, csapatjukhoz ismét visszatértek, ajánlván őket a chalyf testőrei egyik tisztének, a ki katonái közül két embert ada melléjök, hogy a persa herczeg lakához, mely a folyamtól jó távol esék, elvezessék. Igy oda végtére el is értek, de oly fáradtan és törötten, hogy alig állhattak.

A nagy ellankadtságon kivül a persa herczeget még az a szerencsétlen eset, mely rajta és Semsz el Niháron történt, s tőle a viszontlátás legkisebb reménységét is elvevé, ugy leverte, hogy a mint a szófához ére, legott elájult. Mig cselédeinek nagyobb része körülötte forgott, hogy őt ismét eszméletre hoznák, a többi körülvette a gyöngyárust és kérék őt, beszélje el, mi történhetett a herczeggel, kinek távolléte őket kimondhatatlan nyugtalanságba ejtette.

A gyöngyárus ügyelvén, hogy valamikép olyast ne mondjon ki, a mit nem illett tudniok, csak azt felelé: csudálatos dolgok történtek, de nincs most ideje ezekről szólani, látnának ők inkább urukhoz. Szerencsére épen ocsudni kezde a herczeg, s azon pillanatban megaláztan vonulának vissza, kik elébb az alkalmatlan kérdést sürgeték, s örültek mindnyájan, hogy az ájulás nem tartott tovább.

De jóllehet a herczeg ujra feleszmélt, mégis oly nagy volt bágyadása, hogy ajkait szóra nem nyithatá, s csupán jelekkel válaszolt rokonainak is, kik őt kérdezék és vigasztalák.

Másnap reggel szintazon állapotban volt a herczeg, midőn a gyöngyárus bucsút veve; fejével inte neki és kezét nyujtá, s látván, hogy ez az ezüstöt, melyet a rablók visszaadának, emeli, intett egy rabjának, hogy az ezüstöt vegye és vigye el házához.

Azonban a gyöngyárust háznépe nagy nyugtalanságban várá, mióta azon ismeretlennel, ki vele szólani kivánt, elmene, s nem volt kétségök, hogy még valami roszabbnak kelle történnie, mint ezelőtt, minekutána már eltelt az idő, melyben meg kellett volna térnie. Női, gyermekei és a cselédek hasonló szorongásban várták, s még sirának, midőn elérkezett. Nagy volt az öröm őt ujra látniok, de ismét aggódtak, a mint észrevevék, hogy azon rövid idő alatt, melyben távol volt, oly szörnyen elváltozott. A nagy fáradtság a mult napon, s a nagy félelem és az éj, melyet álomtalan tölte, voltak ezen változás okai, s minthogy maga is igen elerőtlenedve érzé magát, nem mene ki a házból két napig, s ápolván erejét, csupán egy-két meghittebb barátit bocsátá magához.

Harmadnapra egy kissé több erőt érezvén magában, azt tartá, hogy ereje méginkább nőni fog, ha kimegy és frisebb levegőt szí. Elment tehát egyik barátjához, egy gazdag kereskedőhöz és vele boltjában sokáig beszélgete. Midőn felkele bucsút venni, hogy majd elmenjen, megpillanta egy asszonyt, ki neki intett, s benne csakhamar Semsz el Nihár biztosnéjára ismert. Öröm és félelem között méginkább sietett a nélkül, hogy visszatekintene. A rabnő követé, s ő ezt előre gyanitotta, mert a hely, a hol valának, épen nem vala alkalmas az együtt szólásra. Minthogy oly igen sietett, s a rabnő nem birta egyenlő lépésben követni, több ízben szóla ez neki, hogy várná be. Ő azt jól hallá, de mindazok után, a mik történtek, nem vala tanácsos vele ily nyilván szólnia, nehogy az emberekben oly gyanut támaszszon, mintha Semsz el Nihárral szövetkezése volna. Csakugyan ösmeré egész Bagdád a rabnőt s tudták, hogy a kedvenczné cseléde, s minden vásárlást ő teszen számára. A gyöngyárus tehát meg nem szünt ügetni, mig egy magános mecsetet ére, melyben gondolhatá, hogy senki sincs. Ebbe követé őt az asszony is, s itt minden tanu nélkül szabadon szólhattak egymással.

A gyöngyárus és Semsz el Nihárnak meghittnéje abbeli örömüket nyilatkoztatták ki egymásnak, hogy ama különös a rablók által okozott kaland után ismét találkoznak.

A gyöngyárus azt kiváná, hogy a biztosné beszélje elébb, mikép menekedett meg maga a két rabnővel együtt, s mikép van, mióta nem látta, Semsz el Nihár? De a biztosné oly igen vágyott megtudni mi történt ő vele véletlen elszakadások óta: hogy a gyöngyárus kénytelen vala eleget tenni türtelenségének. „Ime“ ugymond, a mint beszédét végzé „meg van, a mit kivántál tőlem, de most mondd el kérlek, viszont te magad azt, a mire már előbb megkértelek.“

„A mint a rablókat megpillantám“ igy kezdé a rabnő „elhitettem magammal, a nélkül hogy jobban megvizsgáltam volna némelyeket, hogy ezek a chalyf őrserege közül való katonák, kiket a chalyf, megértvén Semsz el Nihár ama lépését, azért külde ki, hogy neki s a persa herczegnek és nekünk is mindnyájunknak fejünket elvegyék. Ezen hiedelemben hirtelen felszöktem a lapos házfedélre, azalatt, mig a zsiványok Semsz el Nihárhoz s a persa herczeghez betörtek. A két rableány nem késett utánam eredni, s igy fedélről fedélre járánk mindaddig, mig egy becsületes ember házához jutottunk, a ki igen barátságosan fogadott bennünket, s az éjet nála töltöttük.

Másnap korán megköszönvén a ház urának irántunk mutatott szivességét, a palotába visszatértünk. A legnagyobb zavarodás fogott el, a mint belépénk, annál is inkább, mivel nem tudtuk, mi sors érte a két boldogtalan szerelmest. Semsz el Nihár egyéb asszonyai elcsodálkoztak, minket e nélkül jönni látván; de mi előre összebeszéltünk azt mondani nekik, hogy a kedvenczné egyik barátnéjánál maradott, s minket majd utána hivatni fog, ha ismét haza akar jőni; s ezzel az asszonyok megelégedtek.

Én azonban a napot nagy nyugtalanságban töltöttem. Éj felé kinyitottam a hátulsó kis ajtót, kimentem s egy csónakot sejték meg a csatornán, mely a folyamba visz. Előszólítám a csónakost és kértem, járja meg a folyamnak mind a két révét fel s alá, nem találna-e egy előkelő asszonyságot jőni, s ha megtalálja, hozza el csónakában.

Visszajövetelét vártam a két rabnővel együtt, kik velem hasonló nyugtalanságban voltak, s már szinte éjfél lett, midőn a csónakot megtérni láttuk, két férfi benne s hátul egy nyugvó asszonyság. Minekutána a csónak kikötött, a két férfi segélte az asszonyságot felkelni és kiszállani, s én megismerém benne Semsz el Nihárt, kimondhatatlan örömömre, hogy őt ismét láthatám s megtaláltam.

Oda nyujtám karomat, hogy Semsz el Nihárt a partra felsegéljem, s valóban szüksége volt a segedelemre, mert csak alig birt fönállani. A mint fellépett, azt sugá fülembe, – s hangja elárulta szomoruságát – menjek és hozzak le egy százaranyos zacskót, s adjam azon két katonának, kik ide elkisérék.

A két rabnő kezeire biztam tehát, s minekutána a két katonának azt mondtam, hogy várjanak egy keveset, felszaladtam a zacskóért és siettem ismét visszatérni. A katonák megkapák a pénzt, kifizettem a hajóst is, s az ajtót bezártam.

Semsz el Nihár még nem ért szobáiba, a mint elérém, siettünk őt bevezetni, ruháit levenni s ágyba juttatni, melyben oly állapotban fekvék egész éjjel, mintha lelke meg akarna válni a testtől.

A következő reggel nagy hévvel kivánták asszonyai, hogy udvarlására bocsáttassanak: de mi azt vetők ellen, hogy igen fáradtan tért haza, és mindenek felett szüksége van a nyugodalomra. Én és a két asszony azonban minden módot elővevénk ápolására, melyet csak kigondolhattunk s ő buzgóságunktól várhata. De eleinte semmi táplálatot nem akart elfogadni és szinte kétségbeesénk élete felől, ha észre nem vesszük, hogy a kevés bor, melyet időnkint szájába csepegtettünk, valamenyire erőre nem hozza. Végre szüntelen könyörgésünk meggyőzte makacsságát és kértük, venne valami kevés ételt magához. Midőn észrevevém hogy képes szólani, mert mindeddig nem tett sirásnál, sohajtásnál s jajgatásnál egyebet, – esedezém előtte, legyen oly kegyes, és beszélje el, mely csoda által menekedett meg a rablók kezeiből. „Miért akarod“ ugy mond mélyen felsohajtván „a keserüségnek ily tárgyát ismét megújítanom? Adná az ég, vették volna el a rablók életemet a helyett, hogy azt meg kelle tartanom, ugy vége volna már szenvedéseimnek, holott itt csak azért kell élnem, hogy újra és többet szenvedjek!“

Asszonyom, felelék, kérlek esdekelve, ne tagadd meg ezen kérésemet. Tudod a szerencsétlenek némi vigasztalást találnak abban, ha viszontagságaikat, legyenek bár a legszomorubbak elbeszélhetik. Meg fogja tehát enyhiteni keservedet, ha oly kegyes lészsz, hallgatnod kérésemre.

„Halljad tehát“ igy szóla, a leggyászosabb esetet, mely oly szenvedélyes szeretőn, mint én vagyok, s a ki már magát szinte a czélnál vélte, megtörténhetett. A mint a rablókat gyilokkal és kardokkal belépni látám, azt hittem, hogy életünk utólsó órája nekem s a persa herczegnek elérkezett s nem szántam életemet, látván, hogy ő vele halok meg. De a helyett, hogy ránk rohannának átverni sziveinket, a mint nem kétlem, őrünkre rendeltenek kettőt, s a többi az alatt összeszede mindent, a mit a szobában s a többi termekben talál vala. Midőn elkészültek s a nyalábokat vállaikra köték, elmentek, s elhurczoltak minket is magokkal.

Menet kérde egyik kisérőim közül, ki vagyok? s én azt mondám: tánczosné. Ugyanazon kérdést tevé a herczeghez is, az puszta polgárnak vallá magát.

A mint lakásukhoz elértünk, hol uj ijedelmek fenyegettek, körülállanak engem mindnyájan s látván köntösemet s a drága gyöngyöket, gyanitani kezdék, hogy rangom eltitkolám. „A tánczosnék“ ugymond „nem ilyenek. Mondd meg nekünk őszintén ki vagy?“

Nem felelék s most a herczeghez fordultak. „Hát te“ mondák „ki vagy te valójában? mert látni való, hogy közönséges polgár, kinek magadat vallád, nem lehetsz.“

A persa herczeg szint oly kevéssé tőn eleget vizsgaságoknak mint én, s csak azt mondá, hogy ő ehhez a gyöngyárushoz (itt megnevezé) látogatóban mene, hogy vele mulatkozzék: s azé a ház, hol minket találtak.

„Ösmerem ezt a gyöngyárust“ szóla azonnal egyik, a ki legnagyobb tekintettel látszék birni közöttök „némi tartozásom van iránta, ámbár ő e felől semmit sem tud: s azt is tudom, hogy még egy más háza is van; magamra vállalom, hogy őt holnap elhozom. Nem ereszthetünk el addig, ezt teszi hozzá, mig meg nem értjük, kik vagytok. Az alatt nem lesz semmi bántodástok.“

Másnap előhozák a gyöngyárust s ez a jó ember csak azért, hogy javunkra lehessen, a minthogy vala is, felfedezé a zsiványoknak, kik vagyunk. Ezek azonnal bocsánatért esdettek nálam s azt tartom a persa herczegnél is, ki egy más szobában vala s azt vallák nekem, hogy azon házba, melyben találtak, be nem törtek volna, ha tudják, hogy az a gyöngyárusé.

Ezután engem, a gyöngyárust, s a persa herczeget a folyamhoz kisértek, sajkára ültettek s az innenső partra tettek által; de alig léptünk ki a szárazra, midőn a lovas őr egyik csapatja hozzánk ére.

Félrevonám a vezetőt s megnevezvén magam, azt beszélém neki, hogy a rablók, a kik ott eveznek, tegnap engem egy barátnémtól haza tértemben letartóztattak, s magukkal elvittek, de minekutána megmondám ki vagyok, ismét elbocsátottak, s irántam való tekintetből él azon két férfiú is, kit itt lát, minthogy én őket ismerőseimnek adám ki. A vezér azonnal leszálla lováról, hogy tiszteletét tegye s minekutána azon örvendezését jelentené, hogy lehet szolgálatomra, két hajót parancsolá elé s egyikbe engem ültete két emberével együtt kik, láttad, ide kisérének. Szinte azonképen a persa herczeget is és a gyöngyárust e másik hajóban két más emberével bátorsággal haza kisérteté.“

„Azt hiszem“ ugy mond s omlának könyei, „hogy nem történt rajtok elválásunk óta semmi baj s nem kétlem, hogy a herczeg fájdalma az enyimhez hasonló. A gyöngyárus, oly készséggel szolgálva bennünket megérdemli, hogy jutalmat adjunk neki azon veszteség helyébe, melyet miattunk szenvedett. Ne feledd, hogy két erszényt végy holnap, mindegyikben ezer aranyat; s ezt nevemben neki megvidd és a persa herczeg mint léte felől tudakozódjál.“

Igy végezvén kegyes asszonyom beszédét, ügyekeztem őt a parancsolat utósó pontjára nézve, melyben a persa herczegről kivánt tudósitást, arra bírni, összeszedvén minden erejét győzze meg szerelmét és önnön magát, minekutána ez ime oly veszedelembe dönté, melyből csak egy csoda volt képes kimenteni. „Ne ellenkezzél“ igy szóla erre „akaratommal, hanem tedd, a mit parancsoltam.“

„Hallgattam tehát és engedelmeskedtem. Elmenék házadhoz, holott nem találtalak: s félvén, hogy ott sem foglak találni a hol mondák, hogy hihetőkép vagy, már szinte a persa herczeghez akarék menni: de még is ezt tenni nem bátorkodtam. A két erszényt azonban egyik ismerősömnél hagytam, várj meg itt, azonnal elhozom…“

A meghittné nem sokára visszajött a gyöngyárushoz azon mecsetbe, melyben őt hagyá, s átaladá neki a két aranynyal tölt erszényt mondván: „vedd el, és fizesd ki barátidat.“ „Itt több van mint a mennyi erre elég“ felele a gyöngyárus „de nem merem magamtól eltolni azon kegyelmet, melyet ily nagylelkű asszony szolgája iránt mutatni méltóztatik; kérlek, tedd őt bizonyossá, hogy jósága emlékét örökké szivemben fogom hordani.“

Megegyezett azután a meghittnével, hogy ez őt mindenkor azon házánál keresse, melyben legelőször találkozott vele, ha Semsz el Nihártól valamit közleni, vagy a persa herczegtől tudósittatni kiván. S ezzel elválának.

A gyöngyárus hazatért, örülvén nem csak azon, hogy barátjait van miből teljesen kielégítnie, hanem azon is, mivel látá, hogy nem tudta meg senki Bagdadban, hogy a persa herczeg és Semsz el Nihár az ő házában voltak, midőn ez kiraboltatnék. Igaz, hogy a rablóknak felfedezé a titkot, de ezek hallgatásában bizott, s különben is nem forognak ezek annyit emberek között, hogy ha szólanának is, lehetne valami veszélytől tartani.

Mindjárt más nap reggel eljárá barátait, kik elébb kedveskedők voltak iránta, s nem esett terhére azoknak kielégitése, sőt még elég pénze maradt, melyből másik házát illően kibútorozhassa, s ebbe most emberei közül egy két lakót tőn. Most már feledé a veszélyt, melyből kiszabadult, s estve felé a persa herczeghez elballagott.

A herczeg cselédei, kik őt fogadák, azt mondák neki, hogy épen jókor jő, mert a herczeg, mióta nem látta, oly állapotban van, melyben életéért rettegnek; nem lehet belőle semmikép szót venni.

Bevezették azután minden zörej nélkül a herczeg szobájába, holott ezt az ágyban találá, szembehúnyva s könyörűletet inditó állapotban, köszönté, kezeit szeliden megfogván, s inté őt; lenne biztabb szivvel.