Part 18

A persa herczeg viszonzá Semsz el Nihár biztosnéja üdvözlését. A drágakőárús, beléptekor azonnal fölkele, hogy félremenjen, hogy ezek ketten tartózkodás nélkül beszélgethessenek. Minekutána egy ideig beszélgetett volna a herczeggel, bucsut veve s kimene. Ez egyszerre egészen megváltozott: szemei ragyogóbbak s arcza vidámabb volt, mint előbb, melyből a drágakőárús megismeré, hogy a jó rabnő neki kedvező hirt hozott szerelméről.

A drágakőárús ismét leülvén a herczegnél, monda neki mosolygva: „A mint látom, herczeg, fontos dolgod van a chalyf palotájában.“

A persa herczeg igen elbámulván s megháborodván e megszólitásra, felele a drágakőárúsnak: „Miből gondolod, hogy fontos dolgom van a chalyf palotájában?“ – „Ezen rabnőről gondolom, ki most ment ki.“ – „S mit gondolsz, kié ezen rabnő?“ kérdé tovább a herczeg. – „Semsz el Niháré, a chalyf kedvencznéjeé, – felele a drágakőárús. – Ismerem e rabnőt, – folytatá tovább, – sőt asszonyát is, ki néhányszor azon tisztességet tevé, hogy meglátogatott s drágaságokat vásárlott tőlem. Többet is tudok; azt, hogy Semsz el Nihárnak semmi titka sincs ezen rabnő előtt, kit néhány nap óta, a mit látszik, igen bátortalanul látok az utczán jönni s menni. Képzelem, hogy asszonyának valami fontos dolgát érdekli.“

A drágakőárúsnak ezen szavai igen megzavarák a persa herczeget. „Nem fogna igy szólni hozzám, – monda magában, – ha nem gyanakodnék, vagy inkább ha nem tudná titkomat.“ Hallgata néhány pillanatig, habozván, miképen viselje magát. Végre megszólamlék, ezt mondván a drágakőárúsnak: „Oly dolgokat beszélsz, melyekből azt kell vélnem, hogy még többet tudsz, mint mondasz. Nagyon fontos nyugalmamra nézve teljes világosságban lennem irántad: kényszeritlek azért, hogy ne tartózkodjál.“

A drágakőárús, ki nem kivánt egyebet, pontos tudósitást tett előtte Ebn Thaherrel volt beszélgetéséről. Ez által tudtára adá, hogy értesitve van Semsz el Nihárral való viszonyáról; s nem feledé el megmondani, hogy Ebn Thaher azon veszedelemtől féltében, melyben mint biztos lebegett, tökélé el magát Balsorába vonulni és ott maradni, mig a tőle rettegett zivatar eloszlandik. „S ezt teljesité is, – ezt veté hozzá a drágakőárús, – csodálkozom, hogy elhatározhatá magát téged oly állapotodban, mint előttem leirá, elhagyni. A mi engem illet, megvallom herczeg, meghatott a rajtad való szánakozás. Azért jövök, hogy szolgálataimat ajánljam; s ha méltóztatol azokat elfogadni, kötelezem magamat, hogy szintoly hűséget mutatok, mint Ebn Thaher. Azonfölül több állhatatosságot igérek: kész vagyok érted becsületemet s életemet is föláldozni; s hogy ne kételkedjél őszinteségemben, esküszöm vallásunk legfőbb szentségeire, hogy titkodat sértetlenül meg fogom őrizni. Légy tehát meggyőződve herczeg, hogy bennem föltalálod a barátot, kit elvesztettél.“

E beszéd megnyugtatá a herczeget, s vigasztalá Ebn Thaher eltávozásán. „Nagyon örvendek, – monda a drágakőárusnak, – hogy általad kipótoltatik veszteségem. Nem birom eléggé kifejezni háládatosságomat.“ – Ah, – ezt veté hozzá, következő verseket mondván:

„Ah, ha azt állítanám is, hogy ez elválást békével szenvedem, könyeim, s fohászaim meghazudtolnának.

Most már valóban nem tudom, könyeim, melyek szünet nélkül folynak, kedvesem távolléte, vagy barátom elválása miatt özönlenek-e?

Szemem folyvást könyben lábad, a távol kedvesért, s az elvált barátért.

Kérem istent, jutalmazza meg nemes lelkedet, s örömmel fogadom barátságos ajánlásodat. Hihetnéd-e, hogy Semsz el Nihár biztosnéja épen rólad beszélt velem? Azt állítja, hogy te tanácsoltad Ebn Thahernek, hogy Bagdádból eltávozzék. Ezek voltak utolsó szavai elmenetelekor s erősen meggyőződve látszott lenni felőle. De méltatlanságot tesznek veled s a szerint, a mit nekem mondottál, nem kétlem, hogy csalatkozik.“

„Herczeg, – felele neki a drágakőárus, – szerencsém volt hű jelentést tenni előtted Ebn Thaherrel volt beszélgetésemről. Való, midőn azt nyilatkoztatá, hogy Balsorába akar elvonulni, nem gáncsoltam szándékát, hanem okos és előrelató embernek neveztem: de ez ne tartóztasson attól, hogy bizodalmadat nekem ajándékozd; ajánlom magamat, hogy minden kigondolható buzgósággal foglak szolgálni. S habár nem használnád is, ez nem fog engem tartóztatni titkodnak oly szentül megőrzésétől, a mint magamat hittel köteleztem.“ – „Mondottam már, – felele a herczeg, – hogy nem hiszek a biztosné szavainak. Buzgósága támasztá benne ez alaptalan gyanut; bocsáss meg neki, mint én megbocsátok.“

Folytaták még egy ideig beszélgetéseiket, s a legalkalmasabb módokról tanakodtak, melyek által a herczegnek Semsz el Nihárral összeköttetését fentartani lehessen. Megegyezének abban, hogy mindeneknek előtte a biztosnét kell felvilágosítani, ki oly méltatlan gyanut táplál a drágakőárus iránt. A herczeg vállalá magára, hogy ő az első találkozáskor kiveszi tévedéséből s kérni fogja, hogy a drágakőárushoz folyamodjék, hogy ha neki levelet vagy egyéb izenetet hoz asszonyától. Mert tanácsosnak vélék, hogy az ne járjon oly gyakran a herczeghez, mivel azáltal alkalmat szolgáltathatna annak fölfödözésére, a mit oly üdvös vala eltitkolni.

Végre fölkele a drágakőárus s ujolag kérvén a persa herczeget, hogy egész bizodalmát neki ajándékozza, eltávozék.

Semsz el Nihár levele a persa herczeghez.

„Épen most hoza biztosném egy tudósítást, melyen nem kevesebb búm, mint a mely tégedet oh herczeg érni fog. Abban, hogy Ebn Thahert elvesztjük, valóban sokat vesztünk; de ne csüggedj el ezért annyira kedves herczeg, hogy magad megtartására figyelni megfeledkezzél. Ha elszakasztá biztosunkat nagy és szerfeletti félelme, tekintsük ezt ugy, mint kikerülhetetlen bajt, melyen általesnünk és a mint lehet vigasztalódnunk kell. Igaz, hogy Ebn Thaher épen azon pillanatban válik el tőlünk, melyben segélyére legnagyobb szükségünk volna; de hárítsuk el ezen váratlan csapást türedelemmel és meg ne szünjünk egymást állandón szeretni. Erősítsd szivedet ezen bús esetben: nem jut el fáradság nélkül az ember ahhoz, a mit kiván. Ne hagyjuk elrettenteni szivünket s higyjük, hogy az ég kegyes lesz irántunk, s ily sok szenvedés után vágyainknak boldog teljesedését még elérjük. Isten veled.“

Mig a gyöngyárus, a mint mondám, a persa herczeggel beszélgete, addig a biztosné időt vőn a palotába visszatérni, s Ebn Thaher elutazásának szomorító hirét megvinni asszonyához. Semsz el Nihár azonnal e levelet irá, s elküldötte vele rabnőjét a herczeghez, de az a levelet figyelmetlenségből elejté s elvesztette.

A gyöngyárus örült, azt megtalálván, mert jó eszköznek vélé arra, hogy a rabnő előtt magát igazolja, s őt magához hajlandóbbá tegye. Épen elolvasta a levelet, midőn a rabnőt közeledni látá, a mint ez nyugtalanul kerese valamit, s mindenfelé körül tekintgete. Rögtön összehajtá a levelet és kebelébe rejté; de a rabnő már észrevette mozdulatjait s azonnal hozzá futott. „Uram,“ igy szóla kérve, ezt a levelet, melyet épen kezedben tartál, én vesztettem el, kérlek, légy oly jó és add vissza ismét.“ A gyöngyárus tetteté magát, mintha nem hallaná, s a nélkül, hogy feleletet adna, folytatá utját egész lakásáig. De beléptekor nyitva hagyá az ajtót, hogy a biztosné szinte beléphessen.

Nem is maradt ez el; s a mint a terembe léptek. – „Uram, – ugymond, – azon levél, melyet találtál, neked épen semmi hasznodra nem lehet, s ha tudnád kitől és kihez megy az, bizonyosan nem kételkednél visszaadni. Egyébiránt engedd meg azt mondanom, hogy az illendőség megsértése nélkül azt meg sem tarthatod.“

Minnekelőtte a gyöngyárus felelt volna, leülteté az asszonyt s igy szólítá meg: „Nemde az a levél, melyről itt szó vagyon, Semsz el Nihártól jő s a persa herczeghez van intézve? A rabnő, kit váratlan lepett meg a kérdés, szint váltva elsápadott s nem tudott felelni. „Ez a kérdés ugy látszik, megzavar, – folytatá a gyöngyárus, – de tudjad asszonyom, hogy én azt épen nem szerénytelenségből teszem. Visszaadhattam volna leveledet mindjárt az utczán, de ide csaltalak azért, hogy itt veled értekezhessem. Illik-e, mond meg magad, balesetet olyan embernek tulajdonítani, ki azt semmikép sem okozta? pedig ezt tetted, midőn a persa herczegnek azt mondád, hogy Ebn Thahernek én javasoltam bátorsága végett a város elhagyását. Nem vesztek időt magam mentségével, elég az, hogy a persa herczeg engem e dologban ártatlannak tart. Csak azt mondom tehát, hogy nemcsak nem segítém Ebn Thaher elutazását, de még szertelenül busultam is rajta; nem annyira, mert Ebn Thahernek barátja, hanem inkább mivel sajnálattal vagyok azon helyezet iránt, melyben a herczeget hagyá, kinek szövetkezését Semsz el Nihárhoz velem is tudatta. Mihelyt bizonyos valék, hogy Ebn Thaher nincs már a városban, siettem a herczegnél magam bemutatni, holott te is találtál, s megvinni neki a hirt és részemről szintazon szolgálatot ajánlani, melylyel előbb Ebn Thahertől él vala. Elértem nála czélomat, s ha te is megtisztelsz azon bizalommal, melyet Ebn Thaherbe helyezél, tőled függ egyedűl, akarod-e közbenjárásomat használni. Tudósítsd asszonyodat azokról, a miket most hallasz, s győzd meg őt egészen a felől, hogy bár el kelljen is vesznem ezen veszélyes titokba szövetkezésemmel, mégsem fognám azt megbánni soha, hogy magamat ily két egymáshoz érdemes szeretőért feláldozám.“

A meghittné nagy megelégedéssel hallgatá a gyöngyárust s kéré őt, tulajdonítsa azon balvéleményt, melylyel eddig iránta viseltetett, csupán asszonya javára czélzó hű buzgóságának. „Véghetetlenül örülök – ezt teszi hozzá, – hogy asszonyom és a persa herczeg benned oly férfiura találtak, a ki Ebn Thahert oly ügyes kipótolni. Tudósitani fogom asszonyomat azon jó indulat felől, melyet iránta kinyilatkoztatál.“

Minekutána a rabnő tudtára adá a gyöngyárusnak azon való örvendezését, hogy őt a szerelmes herczeg és Semsz el Nihár szolgálatára oly késznek találja, kivoná a gyöngyárus kebeléből a levelet, oda nyujtá azt a rabnőnek s igy szóla hozzá: „Vedd ismét ezen levelet s vidd tüstént a persa herczeghez, s ha visszatérsz, jőj be, hogy lássam mit felelt. El ne feledd őt beszélgetésünkről tudósítani.“

A biztosné vevé a levelet s megvivé azt a persa herczegnek, ki tüstént válaszolt. Visszatért azután a gyöngyárushoz s mutatá neki a választ, mely ekkép vala irva:

A persa herczeg válasza Semsz el Nihárhoz.

„Becses leveled igen megvigasztalt, de nem annyira mint szivem ohajtaná. Bánatomat Ebn Thaher eltávozásán akarod enyhiteni: de ah, bármely sérelmesen ért ez a vesztesség, keserveimnek ez csak legkisebbike. Ismered jól ezen keserveket, és tudod hogy csak jelenléted által vehetek enyhülést. Mikor jő az idő, hogy ezen jelenléteden az elvesztés rettegése nélkül örülhetek. Mi messze még! vagy is inkább, szabad-e reménylenünk, hogy megjő valaha! – Parancsolod, hogy önmagam megtartásáról gondoskodjam, s én engedek, mert kivetkeztem egészen akaratomból hogy egyedül a tiedet követhessem. Isten veled.“

Minekutána a gyöngyárus ezen levelet elolvasta, s a rabnőnek ismét visszaadta, ez igy szóla hozzá elmenőben: „véghezviszem azt asszonyomnál, uram, hogy annyi bizodalmat vegyen irántad mennyit Ebn Thaher birt tőle. Holnap ismét hirt hozok ügyünkről.“

S valóban a következő napon imhol jöve, vigság és megelégedés arczain. „Képeden is látom“ igy szóla a gyöngyárus. „Olyan érzésűvé tevéd Semsz el Nihárt, milyenek ohajtád. „Nincs különben“ felele a rabnő. „S elmondom mikép jutottam czélomhoz. Semsz el Nihárt tegnap türtelen várakozásban találtam, általadám neki a persa herczeg levelét; melyet könyes szemekkel olvasott, s olvasás után ismét szokott buslakodásába merült. Ekkor igy szólék hozzá: minden kétség kivül, asszonyom, Ebn Thahernek eltávozása az, a min tünődöl; de engedd hogy a nagy Isten nevére kérjelek, ne légy e miatt többé legkisebb aggodalomban is. Más jámbor férfiut találtunk, a ki szolgálatodra szint azon buzgósággal s a mi nem csekélység, még nagyobb bátorsággal ajánlkozik. Erre előhozám nevedet és azon alkalmat, mely tegnap a persa herczeghez vezetett. Szóval, mindent elköveték annak erősitésére, hogy te az ő s a persa herczeg titkát sértetlenül meg fogod tartani s mindent elkövetni a mi szerelmöket elősegélje. Ugy látszott, hogy ezen tudósitás igen megenyhité.“ „Ah, ugy mond, mely igen le vagyunk kötelezve a herczeg és én azon férfiunak kiről szólottál! Ösmerni akarom őt és látni, hogy saját szájából halljam mind azt a miket mondottál, s megköszönjem hallatlan nagylelküségét oly személyek iránt, kiknek viszontagságain ily forró részt venni őt semmi kötelesség nem öztönzi. Látása nekem gyönyörűséget fog szerezni s nem fogom elmulatni őt jó szándékaiban megerősiteni. El ne feledd, hogy holnap érte menj és hozzám vezesd. – Igy tehát kedves ur, ne sajnálj velem a chalyf palotájába fáradni.“

A biztosné ezen beszéde a gyöngyárust zavarba ejté. „Engedje meg nekem asszonyod“ ez volt felelete: „Azt megjegyeznem, hogy nem fontolá meg egészen a mit itt tőlem kiván. Azon tekintet, melyben Ebn Thaher a chalifnál állott, neki mindenkor szabad bejárást ada, s az udvaritisztek, kik már ösmerék, szótlan hagyák őt Semsz el Nihár palotáiban ki s be járni, de mikép bátorkodjam én ennek küszöbére lépni? Magad látod, hogy ez lehetetlen, kérlek tehát add Semsz el Nihár elébe azon okokat, melyek akadályomra vannak ez egy kivánságát teljesitenem, s egyszersmind azon sajnos következéseket is, melyek ezen lépésből támadának. Mihelyt ezt kevéssé megfontolja, ugy fogja találni, hogy engem minden haszon nélkül a legnagyobb veszedelemnek tett volna ki.“

A biztosné nyugtatni akará a gyöngyárust, s igy szóla hozzá. „Azt hiszed uram hogy Semsz el Nihár eléggé gondatlan téged a legkisebb veszélynek is ki tenni, midőn magához hivat, – téged, kitől oly tetemes segélyt és szolgálatot reményl? Hidd hogy a veszélynek itt árnyéka nincs. Sokkal több jót várunk én és Semsz el Nihár tőled, hogy sem ily szükségben szereznénk bajt neked. Bizzál bátran bennem; később magad is majd általlátod, mely alaptalan volt mostani félelmed.“

Engedett ezen szavaknak a gyöngyárus s fölkele, hogy elinduljon. De bár mely erős szivet igért is magának, annyira ellepte a félelem, hogy egész testében reszketni kezde. „Már igy magam is látom“ szóla a biztosné, „jobb ha itthon maradsz és Semsz el Nihár más utat keres a veled szólásra. Ne is kétkedjél hogy ezen kivánsága betöltésére maga hozzád jő, meglátogat. Azért tehát maradj itthon uram, mert bizonyos vagyok benne, hogy őt rövid időn érkezni látod.“

A rabnő igazat jövendőlt; alig érté meg Semsz el Nihár a gyöngyárus félelmét, s hozzá jöve.

A gyöngyárus mély tiszteletnek minden jeleivel fogadá. A mint Semsz el Nihár fáradtan valamennyire jöttében, leüle, felveti fátyolát, s oly szépséget láttatott a gyöngyárussal, mely ennél a persa herczeget egészen kimenté, hogy szivét a chalyf kedvencznéjének áldozá. Köszönti azután nyájasan a gyöngyárust s „lehetetlen volt, ugymond, buzgó jóvoltodat irántam s a persa herczeg iránt a nélkül hallanom, hogy ezt személyesen meg ne köszönném. Hála az égnek, mely Ebn Thaher veszteségén ily hamar vigasztal…“

Semsz el Nihár még több nyájas szót ada a gyöngyárusnak s majdan palotájába visszatért.

A gyöngyárus azonnal elmene a persa herczeghez, neki ezen látogatásról hirt vinni. Ez alig pillantá meg őt, midőn igy szóla hozzá: Vártalak nyughatatlanúl. A meghittné levelet hoza hozzám asszonyától, de a levél engem nem vigasztalt. Akármit üzenjen nekem a szeretetre méltó Semsz el Nihár, nem merek többé reményleni s türelmem veszni kezd. Hol vegyek tanácsot? az, hogy Ebn Thaher nincs többé mellettem, kétségbe ejt; ő volt támaszom, vele együtt mindent elvesztettem; az volt még egyetlen reményem, hogy ő Semsz el Nihárhoz eljuthatott.“

Itt a gyöngyárus, kit a herczeg heves beszéde szóhoz nem eresztett, megnem állhatá, hogy szeliden el ne mosolyodnék, a mit a herczeg látván a következő verseket mondá:

„Ha az ki búmat látván rajta nevetni tud, ugyan azt érzette volna, a mi most nekem fáj, bizonyosan sirna.

„Mert csak a ki hasonlót szenvedett s tud szánakozni azon, kit szintazon csapás ért.“

A gyöngyárus mindenkép erősité a herczegnek, hogy ő nála senki őszintébb részt bajában nem vehet; s ha a herczeg csak annyi türelmet vesz magának, hogy őt kihallgassa, meg fogja mutatni, hogy neki enyhűlést tud szerezni.

Erre a szóra nem felelt a herczeg és hallgatni kezde. „Ám látom“ monda tovább a gyöngyárus „egyetlen módja megnyugtatásodnak csak az, hogy Semsz el Nihárral háborgatás nélkül együtt lehess. Ezen megnyugtatást megszerzem én s holnap azonnal hozzá látok. Semsz el Nihár palotájába nem szabad belépned, ön magad tapasztalád már, mennyi veszedelemmel van ez egy egybekötve. Tudok én alkalmasabb helyet ezen találkozásra, holott egész bátorságban lehettek.“

A mint a gyöngyárus ezt hallatá, áltkarolá őt a herczeg egész elragadtatva s igy szóla hozzá: „Feltámasztasz ily kecses igéreted által egy boldogtalan szeretőt a sirból, melyre magát már elszánta volt. A mint látom Ebn Thaher nekem ki van pótolva. Minden a mit tészsz, jól van téve, én áltadom neked magamat egészen.“

Minekutána a herczeg megköszöné iránta mutatott buzgóságát a gyöngyárusnak, ez házába ismét visszatért.

Másnap reggel már ujra eljöve hozzá a meghittné, kinek is tudtára adá, hogy a persa herczegben reménységet gerjesztett Semsz el Nihárral legközelebb szólhatnia. „Épen azért jövök felele a rabnő, hogy veled ez iránt értekezzem. Ugy látszik ez a lak elég alkalmas elfogadásokra.“ „Lehetne ugyan ide is vezérlenem őket.“ Igy a gyöngyárus, „de meggondolám, hogy egy másik ház, mely szinte az enyim és most lakatlan, még mentebb a háboritástól; megyek s ezt elfogadásokra elkészittetem.“ „Igy tehát monda a rabnő, csak Semsz el Nihár megegyezése hibázik, tudtára adom a dolgot azonnal, s rövid időn a választ meghozom.“

Nem soká késett s azon hirt hozá a gyöngyárusnak, asszonya estennen a kijelelt helyen meg fog jelenni, egyszersmind zacskót ada által a gyöngyárusnak azon meghagyással, hogy az ebédnek költségeit abból vegye.

Elvezeté őt azután a gyöngyárus azon lakhoz, hol a szeretőknek együvé kelle jönniök, hogy tudván a helyet, asszonyát oda vezethesse. S mihelyt a rabnő eltávozék, beszóla amaz barátihoz, arany és ezüst edényeket vőn kölcsön és szőnyeget, drága párnákat s egyéb házi bútort, melylyel a házat pompásan felékesíté. Rendbe hozván itt mindent, a persa herczeghez elindult.

Gondolni lehet, a herczeg örömét, midőn meghallá, hogy a gyöngyárus őt azon lakáshoz jő vezetni, melyet az ő és Semsz el Nihár elfogadására készített. Ez a hir őt minden gondjaiból és keserveiből kivette, fényes ruhát öltött magára s követé egyedül a gyöngyárust, a ki több félre eső utczákon vezetve, hogy senki figyelmébe ne tünnének, a mondott házba vivé, holott a kedvelt elérkeztéig beszéddel mulatának.

Ez a szenvedélyes szerető nem hagyá őt sokáig várakozni. Eljöve mindjárt az estvéli imádás után meghittnéjével, s két más rabnővel. Nem festhetem le az örömnek azon eláradását, mely a két szerelmest viszontláttokban egészen elragadá. Leülvén a szófára egy ideig szótalan nézének egymásra, mert az öröm és elragadtatás miatt nem birtak szólani. De amint a beszéd újra hatalmokba jött, kipótolák bőven a hosszu hallgatást. A mit egymásnak mondának, oly érzékeny és szerelmes volt, hogy a gyöngyárus, a meghittné, és a két rabnő könyeket hullattak.

De a gyöngyárus letörlé könyeit, hogy az ebédhez lásson, melyet önmaga horda fel.

A szerelmesek keveset ettenek, s azután mindketten a szófára ültek. Semsz el Nihár kérdé a gyöngyárust, nincs-e lant vagy más valamely hangszer kezénél; s ez, a ki mindenről a mi mulatásokra lehete, gondoskodék, egy lantot hoza. Semsz el Nihár felvoná a hangszer hurjait s énekele.

Az alatt, hogy Semsz el Nihár a persa herczeget elbájolá, s szerelmét szavaiban festé ugy amint ezen szavak önkényt eszébe jöttek: zörej hallaték kivülről, s egy rabcseléd, kit a gyöngyárus hozott magával, ijedten belépett, jelentvén, hogy a kaput azonnal betörik. Kérdezte ő ugyan, ki zörög? de felelet helyett többszörözött döféseket hallott.

A gyöngyárus felijedve hagyá el vendégeit s kiment, hogy önmaga látná ezen kelletlen hir igaz voltát. Már az udvaron volt, midőn egy csoport baltával és karddal fegyverkezett embert láta közeledni, kik épen az ajtót betörék s egyenest neki tartottak. Hirtelen a falhoz simult, s anélkül, hogy láttatnék, tizet láta maga előtt elmenni.

Minthogy e szerént Semsz el Nihárnak s a persa herczegnek nem igen nagy segedelmökre lett volna, megelégedék avval, hogy őket szivében síratá, s elvégzé magában, hogy fusson. Kicsuszott a házból s egy szomszédhoz vette magát, a ki még nem aludt. A gyöngyárus semmit sem kételkedett, hogy ez az erőszak a chalyf parancsolatjára történt, kinek kétségkivül kedvencznéje összejövetelét a persa herczeggel valaki elárulá. A házban, melybe futott, áthallhatá a morajt, melyet önnön házában tettek, s a moraj egész éjfélig tartott.

Ekkor, midőn ott egészen csendes lőn, egy szablyát kért szomszédjától kölcsön, s igy felfegyverkezve visszatért; belépett lassan az udvarba, s mint elijedett midőn ott egy embert talála, a ki azon kérdéssel jött felé, ki légyen? Hangjáról ráismere rabjára. „Miként kerülhetéd el“ ugy mond „hogy az őr meg nem fogott?“ „Uram“ felele a szolga „az udvar egyik szegletébe bujtam, s előjövék amint a lárma megszünt. De nem őrök azok, kik a házba berontának, hanem zsiványok, kik egynehány nappal ezelőtt a város ezen tájékán már egy házat ki is raboltak, kétségkivül azon butorok drága volta tünt szemökbe, melyeket a napokban ide hozattál.“

A gyöngyárus igen hihetőnek vélte a rab gyanuját, kifürkészte hirtelen szobáit, s valóban ugy találá, hogy a rablók mind azon pompás házi butort, melylyel a persa herczeg és Semsz el Nihár tereme ékeskedék, felszedték, az arany és ezüst edényeket elhordták, szóval az egész szobát kiüritették. Szegény nem tudta mit csináljon. „Oh egek“ igy kiálta fel „elvesztem; nincs a ki kimentsen. Mit fognak barátim szólani, vagy micsoda mentségem lesz az, ha azt mondom is, hogy rablók törtek be házamba s elvitték a mit ők nekem nagylelkűen kölcsönöztek? Nem kell-e szintén visszapótolnom a kárt, melynek oka voltam? – S aztán hova lett Semsz el Nihár? mi történt a persa herczeggel? – Ez a történet oly szörnyű lármát üt majd, hogy az kétségkivűl a chalyf fülébe hat; tudtára esik az egybejövetel, s engem feláldoz haragjának.“

A szolga, ki igen ragaszkodott hozzá, vigasztalni akará és monda: „A mi hiszen Semsz el Nihárt illeti, a rablók tán megelégedtek azzal, hogy kirabolták s ő azután rabnőivel együtt palotájába visszatért; s a persa herczeg nem igen járhatott különben. Igy tehát szabad azt hinni, hogy a chalyf az egész kalandról semmit meg nem tud. A mi a jó barátok veszteségét illeti, az oly szerencsétlenség, melyet épen nem lehetett elkerűlni. Tudják, hogy a zsiványok ugy lábra kaptak s oly vakmerőkké lettek, hogy nemcsak azt az egy házat, melyet emlitettem, hanem több házat is, az udvar legfőbb embereihez tartozót, kiraboltak, s azt is jól tudják, hogy mindeddig a sok kiadott parancsolat mellett még csak egyet sem kerítettek közűlök kézre, akármikép fáradozának is. Az egész kár uram tehát az lesz, hogy jó barátidnak az elrablott portékák árát vissza adod, s e mellett még hála Istennek marad neked is elég vagyonod.“

Míg megvirradt, cselédei által a gyöngyárus amint lehetett, kapuját helyreállitotta, s azután velök együtt, szomoru gondolatok között házához visszatért. „Ebn Thaher“ panaszlá magában, okosabb volt mint én, ő előre látta azon veszedelmet, melybe én most vakon mentem. Adná Isten, soha e szerelmes bajba ne elegyedtem volna, mely még talán életembe kerűl.“

Alig hajnallott, már a városban elterűlt híre, hogy a gyöngyárus házát kirabolták, s egy sereg jó barát és szomszéd gyülekezett ehhez, kik azon szín alatt, hogy neki fájdalmukat kijelentsék, inkább csak azért jövének, hogy a dolgot körülményesen megérthessék. A gyöngyárus nem késett megköszönni a szives részvételt, s legalább az az öröme volt, hogy senkitől sem a kedvencznét sem a persa herczeget nem hallá említtetni, a miből azt következtette, hogy mind a ketten vagy otthon vagy valami biztos helyen vannak.