Part 17

Méltó tisztem az, hogy vért sirjak, mivel nélküled kell lennem, ha te könyeket hullattál, hogy nélkülem kelle lenned.“

Gondoskodásom sikeretlen vala, a mint mindjárt hallani fogod. „Herczeg, – kiálta most, – lemondok mostantól fogva minden gyönyörüségről, a mig látásodtól meg leszek fosztva. Ha jól ismertem szivedet, példádat követem ebben. Te nem szünöl meg könyeket hullatni, mig ismét megtalálsz; s illő, hogy én is sirjak és szomorkodjam, mig ohajtásaimnak visszaajándékoztatandol.“

E szavakkal, melyeket szenvedelmének egész hevével monda ki, ujra ájultan dőle karjaimba…

Mi, társnéim és én, megint sokáig vesződtünk, hogy őt magához hozhassuk. Midőn végre fölocsúdék, ezt mondám neki: „Asszonyom! eltökéletted-e, hogy magadat megöld, s veled mi is mindnyájan meghaljunk? Esedezem előtted a persa herczeg nevében, kinek kedvéért óhajtanod kell az életet, gondoskodjál megtartásod felől. Az istenért, hagyd magadat megindittatni, s cselekedd azt, a mivel magadnak, a herczeg szerelmének s hozzád való hűségünknek tartozol.“ – „Nagyon köszönöm, – felele ő, – gondosságodat, buzgóságodat s jó tanácsodat: de ah! használhat-e az nekem? Nem kecsegtethetjük magunkat semmi reménynyel, s csak a sirban kell várnunk szenvedéseink végét.“

Egyik társném Fululmaghur nevü el akará vonni e szomoru gondolatoktól s lantjához következő dalt éneklé:

„Azt mondák nekem: „talán a türelem szerez neked megnyugvást.“ Pedig hogyan lehetséges a türelem, ha tőle el vagyok válva.

Mindig szorosabbra szorul a szövetség közte és közöttem, mióta minden reményem elenyészett, midőn őt utószor csókolám meg.“

De Semsz el Nihár parancsolá, hogy hallgasson s minden többiekkel együtt kimenjen. Egyedül magamat foga nála az éjjel. Mily éjszaka volt az, egek! könyekben és sohajtásokban tölté azt; és szüntelen a persa herczeg nevét emlegeté, panaszkodott végzete ellen, mely őt a chalyfnak szánta, kit nem szerethet, s nem annak, kit holtáig fogna szeretni.

Jövő reggel a teremből, hol nem vala meg egész alkalmassága, szobájába vittem. Alig ért oda, s azonnal az udvar minden orvosa a chalyf parancsából látogatására jött; s a fejdelem maga sem sokáig maradt el. A gyógyszereknek, melyeket az orvosok Semsz el Nihárnak rendeltek, annál kevesebb sikerök lett, mivel betegségének okát nem tudák; s az erőltetés, melyet neki a chalyf jelenléte okozott, még inkább öregbité azt. Ez éjjel azonban mégis nyugodott egy kicsinyt; s mihely fölébredt, megparancsolá, hogy hozzád jőjek, s a persa herczegről tudakozódjam.“

„Értesitettelek már ennek állapotjáról, – monda neki Ebn Thaher; – azért eredj vissza asszonyodhoz, s tedd bizonyossá, hogy a persa herczeg szintoly óhajtva vár róla tudósitást, mint ő erről. Intsed mindenek fölött, hogy magát mérsékelje s győzze meg, hogy a chalyf jelenlétében egy szót is ki ne szalaszszon, mely bennünket vele együtt veszedelembe dönthetne.“ – „A mi engem illet, – felele a biztosné, – én mindent rettegek szenvedélyétől. Szabadságot vettem magamnak neki megmondani, mint vélekedem e felől; s meg vagyok győződve, nem veszi balul, ha kedvedért még egyszer szólok vele róla.“

Ebn Thahernek, ki csak most jött volt a persa herczegtől, nem vala alkalmas oda tüstént visszamenni, mivel szorgos dolgai valának, melyek reá hazatértével várakoztak; csak estefelé mehete oda.

A herczeg egyedül vala, s nem volt jobban, mint reggel. „Ebn Thaher, – kiálta elébe, midőn jőni látá, – kétségkivül sok barátid vagynak, de ezek bizonynyal nem ösmerik ugy becsedet, a mint velem megismertetted, buzgóságod, szorgalmad és fáradságod által, melyeket nem kimélsz, valamikor szolgálatodra van szükségem. Meg vagyok szégyenülve azok miatt, a miket értem oly nagy magad megtagadásával tész, s nem tudom, miképen háláljam meg neked.“ – „Herczeg, – felele Ebn Thaher, – kérlek, ne szóljunk többé róla; kész vagyok nemcsak egyik szememet oda adni, hogy a tieid közül egyiket megtartsam, hanem életemet is éltedért föláldozni. De erről most nincsen szó. Azt jöttem jelenteni, hogy Semsz el Nihár biztosnéját hozzám küldé, hogy rólad hirt vigyen, s róla hozzon. Elgondolhatod, hogy semmit sem mondottam neki egyebet, mint a mi asszonya iránt való szerelmed nagyságát s azon állhatatosságot, melylyel őt szereted, bizonyíthatja.“ Ebn Thaher erre pontos és körülményes tudósítást tőn előtte mindazokról, miket a biztos rabnő beszélt neki. A herczeg őtet a félelem, féltékenység, szerelem és szánakozás mindazon egymást váltó indulataival hallgatta, melyeket beszéde támasztott benne; minden körülmény felett, melyet érte, azon szomorító vagy vigasztaló elmélkedésekre fakadván, melyekre csak egy oly szenvedélyes szerető, mint ő, képes lehet.

Beszélgetésök késő éjszakáig tarta, ugy hogy a persa herczeg kényszeríté Ebn Thahert a nála maradásra.

Másnap reggel, midőn ezen hű barát hazamene, egy asszonyt láta feléje jőni, kit Semsz el Nihár biztosnéjának ösmére meg. Midőn hozzá ére, ezt mondá neki: „Köszöntet asszonyom és kéret, hogy ezen levelet add által a persa herczegnek.“ A hű Ebn Thaher vevé a levelet s visszatére a herczeghez, a biztos rabnővel együtt…

A mint Ebn Thaher Semsz el Nihár biztosnéjával a persa herczeg házába lépe, kéré őt, hogy egy pillanatig maradna az előszobában, s várakoznék reá. Mihelyt őt a herczeg megpillantá, nyugtalanul kérdezé, hogy mi ujságot hoz. „A legjobbat, melyet hallhatsz, – felele neki Ebn Thaher, – szintoly forrón szerettetel, mint szeretsz. Semsz el Nihár biztosnéja előszobádban vagyon; levelet hozott neked asszonyától, s csupán parancsodat várja a bejövetelre.“ – „Ereszd be tüstént! – kiálta a herczeg elragadtatva. – S ezt mondván, fölüle ágyában, hogy őt elfogadja.

Mivel a herczeg emberei, mihelyt Ebn Thahert jőni láták, a szobából kimenének, hogy őt urokkal egyedűl hagyják, maga méne Ebn Thaher az ajtót kinyitni, s a biztosnét bebocsátá. A herczeg megösmeré, s igen nyájasan fogadá. „Uram, – monda ez neki, – tudom mindazon gyötrelmeket, melyeket szenvedtél, a mióta szerencsém volt a csónakhoz vezetnem, mely visszajöveteltekre várakozott; de reménylem, hogy e levél, melyet hozok, segíteni fogja gyógyulásodat.“ E szavakkal oda nyujtá neki a levelet. Elvevé, s össze meg összecsókolván, fölbontá, s következő szavakat olvasá:

Semsz El Nihár levele Aly Ebn Bekár persa herczeghez.

„Ezen levél vivőnéje többet fog rólam neked mondhatni, mint magam; mert én nem ösmérem magamat, mióta téged nem látlak. Jelenlétedtől megfosztva, midőn ezen roszul irt sorok által beszélgetek veled, ugyanazon gyönyörrel igyekezem magamat ámítani, mintha szerencsém volna veled szólani.

Azt mondják, a türelem hasznos szer minden szenvedés ellen: az enyéimet mégis nem hogy enyhítené, sőt inkább mérgesíti. Noha képed mélyen vagyon vésve szivembe, szemeim mégis szüntelen annak élőképét kivánják látni, s elvesztik minden fényöket, ha attól még sokáig meg kell fosztva lenniök. Szabad-e magamnak hizelkednem, hogy a tieid szintugy ohajtanak engem látni? Igenis szabad: gyengéd pillantásaikkal eléggé értésemre adák. Be boldog fogna Semsz el Nihár, s be boldog fognál herczeg te lenni, ha az én és te összehangzó vágyainknak felülmulhatlan akadályok nem állanának utjába! ezen akadályok engem annál mélyebben szomorítanak, mivel téged is szomorítanak.

Ezen érzelmek, melyeket kezem másolgat, s melyeket leirhatlan gyönyörrel öntök szavakba, gyakran ismételvén, szivem legmélyebb fenekéről áradnak, s azon gyógyithatlan sebből, melyet te ejtél rajta; azon sebből, melyet ezerszer áldok a halálos fájdalom mellett is, melyet távolléted okoz. Mindent semminek tartanék, a mi szerelmünket gátolja, csak azon kegyelem adatnék meg, hogy néha háboritatlanul láthatnálak: mig csakugyan fognálak birni; s többet mit kivánjak még?

Ne véld, hogy szavaim többet mondanak, mint gondolok. Ah bármely kifejezéseket válaszszak is, érzem, hogy még többet gondolok, mint mondok. Szemeim, melyek folyvást virrasztanak, s szünet nélkül könyeket hullatnak, mig viszont megláthatnak; megszomorodott szivem, mely egyedül téged óhajtoz; a fohászok, melyek keblemből valahányszor reád gondolok, azaz minden pillantatban kiszakadnak; képzeletem, mely nem állit más tárgyat előmbe, szerettem herczegemen kivül; az égre emelt panaszaim, sorsom keménysége miatt; végre búm, nyugtalanságom, gyötrelmeim, melyek soha sem szűnnek, a mióta tekinteted elvesztettem: mind ezek kezesei annak, a mit irok.

Nem vagyok-e felettébb boldogtalan, szerelemre lévén születve, remény nélkül, hogy szeretőm birtokának örülhessek? Ezen vigasztalatlan gondolat ugy lesujt, hogy meg fognék halni, ha nem tudnám, hogy szeretsz. De ily édes vigasztalás eloszlatja kétségbeesésemet, s az élethez lánczol. Irjad tehát, hogy mindenha szeretsz; leveledet legdrágább kincs gyanánt fogom őrizni; ezerszer elolvasom napjában; szenvedéseimet kevesebb békétlenséggel fogom viselni. Ohajtom, hogy az ég szünjék meg rám haragunni, s engedjen alkalmat lelnünk, hogy tartalék nélkül mondhassuk, hogy egymást szeretjük, s hogy soha sem szününk meg egymást szeretni. – Élj boldogul: köszöntöm Ebn Thahert, kinek mindketten oly sokkal tartozunk.“

A persa herczeg nem elégedék meg azzal, hogy ezen levelet egyszer elolvasá; ugy tetszett neki, mintha kevés figyelemmel olvasta volna. Újra halkabban olvasá; olvasás közben majd keservesen sohajtozott, majd könyeket hullatott, majd pedig öröm vagy szerelem elragadtatásra fakadt, a mint az által, a mit olvasott, gerjesztetett. Szóval, nem győzött szemeivel azon szerette kéz vonásain nyargalódzni: s készülőben volt azt harmadszor is elolvasni, midőn Ebn Thaher elébe terjeszté, hogy a biztosnénak nem lehet időt vesztenie, azért is a válaszról kell gondolkodnia.

„Ah, – kiálta a herczeg, – hogyan feleljek ily elragadó levélre? mely szavakkal fejezzem ki magamat e zavarban, melyben vagyok? Lelkem ezer kinos gondolatoktól vívatik, s érzelmeim a mely pillantatban támadtak, elenyésznek, hogy újaknak adjanak helyet. Mig még testem lelkem illetődéseitől reng, hogy tarthatom akkor a papirost, hogy vezethetem a tollat, hogy betüket rajzoljak?“

Ezt modván kiveve egy mellette lévő szekrényből papirost, egy metszett tollat, és tintatartót…

A perzsa herczeg minekelőtte elkezdene irni, Semsz el Nihár levelét Ebn Thahernek adá azon kérelemmel, hogy azt nyiltan tartsa elébe, hogy az irás közben bele tekinthessen, s jobban láthassa mit kelljen reá felelnie.

Elkezde most irni; de könyei, melyek a papirosra hullának, többször kényszeriték megállapodni, hogy azoknak szabad özönlést engedjen.

Végre elvégzé a levelet, s oda adá Ebn Thahernek, ezt mondván: „Olvasd el kérlek, s lásd ha lelkem háborodása megengedte-e, hogy illendő választ adjak.“

Ebn Thaher vevé azt, s olvasá, a mint következik:

A Persa herczeg válasza Semsz El Nihárhoz.

„Halálos búba voltam merülve, midőn leveledet hozák. De mihelyt megláttam, kimondhatatlan öröm ragadott meg; s a szép kezedtől képzett vonások látására szemeim ujabb, és élénkebb fényt nyerének, mint a melyet akkor vesztettek el, midőn a tieid, vágytársam lábainál, oly hirtelen bezáródtak. Ezen örömre ragadó levél szavai mind meg annyi fénylő sugarak, melyek elszéleszték a homályt, mely lelkemet éjbe boritá. Azt hirdetik mennyit szenvedsz, hozzám való szerelmedből; s egyszersmind azt mondják, hogy te is tudod, mit szenvedek érted, s vigasztalnak ez által bánatomban. Egyfelül könyözönt hullattatnak velem, s másfelül oly tüzet szitanak szivemben, mely neki jól esik, s meggátol, hogy fájdalmamban lelkemet kiadjam. Kegyetlen elválásunk óta egy pillantatnyi nyugalmam sem volt. Csupán leveled hozott kinomra egy kis enyhűletet. Egészen annak vétele pillantatáig komor hallgatásban veszteglettem: ez adta vissza nyelvemet. Mély bánatba voltam temetve: ez oly örömmel élesztett föl, mely azonnal kitündöklék szemeimből, s arczomon. De meglepetésem egy oly kegymutatás által, melyet még meg nem érdemlettem, oly nagy vala, hogy nem tudtam mivel kezdjem érte való hálám kijelentését. Végre, minekutána azt, mint kegyednek drága zálogát, összecsókoltam volna, elolvastam, s ujra elolvastam s boldogságom nagyságában egészen elkábultam. Bizonyságot kivánsz arról, hogy mindenha foglak szeretni. Ah, ha nem szeretnélek is oly teljesen, a mint szeretlek, ily sok bizonyitások után, melyeket ritka szerelmedről adtál, még sem állhatnám meg, hogy ne imádjalak. Igen is szeretlek kedves drága lelkem, s dicsőségemnek fogom tartani életem fogytáig égnem azon tüzben, melyet szivemben gyujtottál. Soha sem fogom panaszlani azon forró lángot, melylyel attól emésztetni érzem magamat; s bár mi sajnosak legyenek is a szenvedések, melyeket nekem távolléted okoz, még is állhatatosan fogom azokat viselni azon reményben, hogy egykor viszont megláthatlak. Adná isten, hogy az még ma történnék, s ezen levelem küldése helyett szabad volna magamnak menni, s bizonyossá tennem a felől, hogy meghalok érted való szerelmemben. Könyeim gátolnak többet mondanom. Élj boldogúl!“

Ebn Thaher nem olvashatá ez utósó sorokat a nélkül, hogy maga is sirjon. Visszaadá a persa herczegnek a levelet, s bizonyossá tevé, hogy semmit sem tud rajta igazitani. A herczeg összehajtá, s bepecsételvén, monda Semsz el Nihár biztosnéjának, ki egy kissé távol állott: „Kérlek, jer közelebb: itt van válaszom kedves szerettem asszonyod levelére. Kérlek add kezéhez, s köszöntsd tőlem.“

A rabnő fogá a levelet s eltávozék Ebn Thaherrel…

Minekutána egy darabig ment volna Ebn Thaher a biztos rabnővel, elhagyá őt, s haza tére, hol mély gondolatokba sülyedt a titkos szerelmi történeten, melybe szerencsétlenségre magát keveredve látá. Meggondolá, hogy a persa herczeg és Semsz el Nihár, bármennyire kellett volna is iparkodniok egyetértésök elrejtésén, magokat sokkal kevesebb mérsékkel viselék, hogysem az sokáig titokban fogott volna maradhatni. Ebből mindazon következéseket voná, melyeket egy józan eszű embernek következtetnie kellett.

„Ha Semsz el Nihár, – monda magában, – közrendü asszony volna, örömest megtennék mindent, hogy szeretőjével boldoggá tegyem: de ő a chalyf kedvencze, és senki sem bátorkodhatik büntetlenül annak tetszeni, kit ő szeret. Haragja tüstént Semsz el Nihárra fog esni; ez a herczeg életébe fog kerülni, s engemet is elnyel az ő szerencsétlensége. Pedig nekem becsületem, háznépem és vagyonomról kell gondoskodnom; azért is, mivel még tehetem, meg kell magamat szabadítanom e nagy veszedelemtől.“

Egész napon ezen gondolatokkal tünődött. Másnap reggel elmene a persa herczeghez oly szándékkal, hogy még egy utolsó próbát tegyen, hogy szenvedélye meggyőzésére birhassa. Ujra elébe terjeszté, a mit már oly sokszor sikeretlenül cselekedék, hogy sokkal jobban tenne, ha minden erejét összeszedné Semsz el Nihárhoz való hajlandósága elfojtására, mint hogy magát attól el hagyja ragadtatni; hogy e hajlandóság annál veszedelmesebb, mennél hatalmasabb vágytársa. „Egy szóval uram, – ezt veté hozzá, – ha tanácsomat akarod követni, csak arról gondoskodjál, hogy szerelmedet meggyőzd. Különben magadat Semsz el Nihárral együtt el fogod veszteni, kinek élete drágábbnak kell lenni előtted a magadénál. E tanácsot mint barátod adom, s egykor meg fogod köszönni.“

A herczeg Ebn Thahert elég nyugtalanúl hallgatá. Mégis ki hagyá beszélni; de akkor megszólalván, ezt mondá neki: „Hiszed-e igazán Ebn Thaher, hogy megszünhetem Semsz el Nihárt szeretni, ki engem oly forrón szeret? Ő nem retteg éltét veszedelmezni érettem: s te azt kivánod, hogy én a magaméról gondoskodjam. Nem, bármi veszedelem találjon is, végső leheletemig fogom őt szeretni.“

Ebn Thaher megbántatván a herczeg makacssága által, boszúsan hagyá el őt, haza mene, s folytatá tegnapi elmélkedéseit, komolyan fontolgatván, mire tökélje magát. Eközben egy drágakőárus, egyik legbiztosabb barátjai közül, látogatására mene. Ezen drágakőárus észrevevé, hogy Semsz el Nihár biztosnéja gyakrabban jár Ebn Thaherhez, mint különben szokott, és hogy Ebn Thaher majd mindig a persa herczegnél van, kinek betegségét egész világ tudta, noha okát senki sem ismeré: mind ez gyanut támaszta benne. Mivel most Ebn Thahert így gondolatokba merülve találá, elképzelé, hogy valami fontos dolog foglalatoskodtatja; s megerősödvén véleményében, kérdezé, mit keres nála Semsz el Nihár biztos rabnője? Ebn Thaher megütközvén e kérdésen, ki akará kerülni, s azt mondá, hogy valami csekélység miatt jár hozzá. „Nem beszélsz velem őszintén, – felele a drágakőárús, – s épen tettetéseddel győzesz meg a felől, hogy azon csekélység sokkal fontosabb, mint először hittem.“

Látván Ebn Thaher, hogy biztosa így sürgeti, e vallomást tevé neki: „Igaz, hogy ezen dolog a legnagyobb fontosságu. Szándékoztam azt titokban tartani; de mivel tudom, mely részt veszesz mindenben, a mi engem illet, inkább felfödözöm előtted, mintsem olyat higyj, a mi nem igaz. Nem ajánlom a hallgatást; meg fogod érteni magából a dologból, mily szükséges legyen azt titokban tartani.“

Ezen bevezetés után elbeszélé neki a persa herczeg és Semsz el Nihár szerelmök történetét. „Tudod, – ezt veté hozzá, – mely tekintélyben vagyok az udvarnál, s a városban a legnagyobb uraknál s a legfőbb asszonyoknál. Mily gyalázat lenne reám nézve, ha ezen vakmerő szerelemtörténet felfödöztetnék! De mit mondok? Nem lennék-e elveszve minden enyéimmel együtt? Ez az, a mi engem oly gondokba ejt: de már eltökéltem magamat. – Nekem is tartoznak, s én is tartozom: tüstént elmegyek, hogy hitelezőimet kielegítsem, s adósságaimat beszedjem; s mihelyt minden vagyonomat bátorságba teszem, Balsorába vonulok, s mindaddig ott maradok, míg a vész, melyet előre látok, elmulik; Semsz el Nihár s a persa herczeg iránt való barátságomból szivesen sajnálom, ha valami gonosz talál velök történni; kérem istent, láttassa velök által a veszedelmet, melyre magukat kiteszik, s vegye őket ótalmába: de ha úgy akarja balsorsuk, hogy szerelmök a chalyfnak hirül essék, legalább én ment leszek haragjától; mert nem tartom őket oly gonoszoknak, hogy engem is szerencsétlenségökbe keverjenek. A legnagyobb hálátlanság volna tőlök, ha ez történnék; rosz jutalma lenne szolgálataimnak, melyeket nekik tettem, s jó tanácsaimnak, melyeket kivált a persa herczegnek adtam. Ez még megmenthetné magát, s szerelmesét is, az örvényből, ha akarná. Csak Bagdádot kellene elhagynia, ugy mint én, s a távollét lassanként elfelejtetné vele szenvedélyét, mely ellenben mindaddig nevekedni fog, míg abban megátalkodik, hogy e városban maradjon.“

A drágakőárús a legnagyobb bámulással hallgatá Ebn Thaher tudósítását. „A mit beszélsz, – monda erre, – oly igen fontos, hogy meg nem foghatom, miképen adhatták magokat oda Semsz el Nihár és a persa herczeg ily heves szerelemnek. Bármi hajlandóság vonzza is őket egymáshoz, mégis ahelyett, hogy ennek puhán engedjenek, ellene kellett volna állniok, s eszöknek jobb hasznát venniök. Hogyan ámíthaták magokat egyetértésök veszedelmes következései felől? Beh sajnálatra méltó elvakulások! Én is, mint te, előrelátom annak minden következéseit. De te okos és előlátó ember vagy, s javalom szándékodat. Csupán ez által kerülheted ki a szomoru történeteket, melyektől félhetnél.“

Ezen beszélgetés után fölkele a drágakőárus, és bucsút veve Ebn Thahertől.

„Minekelőtte a drágakőárus eltávozott volna, nem mulasztá el Ebn Thaher őt barátságukra kérni, hogy senkinek se szóljon mindazok felől, melyeket vele közlött.“ „Légy egészen nyugodt irántam, – felele a drágakőárus, életem veszedelmével is megőrzöm titkodat.“

Két nap mulva ezen beszélgetés után a drágakőárús Ebn Thaher boltja előtt mene el; s azt becsukva látván, nem kételkedék, hogy szándékát, melyről vele szólott, teljesitette. Hogy bizonyos legyen benne, kérdeze egy szomszédot, nem tudja-e, miért nincs nyitva a bolt. A szomszéd azt felelé, hogy nem tud egyebet, mint hogy Ebn Thaher utra indult. A drágakőárús nem akart többet tudni, azonnal a persa herczeg juta eszébe.

„Boldogtalan herczeg, – monda magában, – mely fájdalmat fog neked ez ujság okozni! Minő közbenjárás által fogod Semsz el Nihárral való összeköttetésedet fentarthatni? Sajnállak, s én fogom ezen félénk biztosod veszteségét kipótolni.“

Dolga, mely miatt kiindult, nem vala igen fontos; elhalasztá tehát, s noha a persa herczeget egyébként nem ismeré, csak hogy némely drágaságokat adott el neki, mégis hozzá mene. Egyik cselédéhez fordulván, kéré, jelentse be uránál, mivel valami igen fontos tárgyban akar vele szólani.

Az inas nemsokára visszajöve, a drágakőárúst a herczeg szobájába vezeté, ki a szofán félig ledőlve feküdt, fejét egy vánkosra támasztván. Emlékezvén, hogy valahol látta, fölkele elfogadására, és üdvözlé s minekutána megkinálta volna, hogy üljön le, kérdezé, lehet-e valamiben szolgálatjára, vagy talán valami ujságot hozott neki, mely őtet érdekli.

„Herczeg, – felele neki a drágakőárús, – noha nincs szerencsém tőled közelebbről ismertetni, mégis azon kivánság, hogy szolgálatodra való készségemet kimutassam, oly bátorrá tett, hogy hozzád jövék, egy ujságot közölnöm veled, mely téged illet; reménylem meg fogod bocsátani vakmerőségemet jó szándékomért.“

Ezen bevezetés után a drágakőárús a dologra tért, s igy szóla: „Herczeg! van szerencsém jelenteni, hogy természetünk megegyezése s némely közös dolgaink engemet Ebn Thaherrel szoros barátságba kötöttek. Tudom, hogy őt ismered s hogy ő mindeddig minden tehetsége szerint iparkodott neked szolgálni; ezt magától értettem, mert soha sem volt titka előttem. Most épen boltja előtt menék el, s igen csodálkoztam, hogy azt becsukva látám. Egyik szomszédjához fordulék, s kérdezém annak okát; s ez azt felelé, hogy Ebn Thaher már két nap előtt bucsut veve tőle s többi szomszédjaitól, s Balsorában ajánlá nekik szolgálatait, hová, a mint mondá, bizonyos igen fontos dolog végett utazott. E felelettel nem érhetém be, s iránta való részvételem arra határozott, hogy ide jőjek, s téged kérdjelek, nem tudsz-e valamit közelebbről ily hirtelen elutazása felől.“

E beszédre, melyet a drágakőárús azért forditott igy, hogy könnyebben czélt érjen, a herczeg elváltozék szinében, s a drágakőárúsra oly arczczal nézett, mely eléggé értésére adá, mennyire megszomorodott ez ujságon.

„Váratlanul lepett meg, a mit mondsz, – felele neki; – nem érhetett volna nagyobb szerencsétlenség. Igenis, – kiálta könyező szemekkel, – végem van, ha igaz, a mit szólsz! Ebn Thaher, ki egész vigasztalásom volt, kire épitém minden reményeimet, elhágy! ily kemény csapás után nem is gondolhatok tovább az életre.“

A drágakőárús eleget hallott, hogy a herczeg forró szenvedélyéről, melyet Ebn Thaher emlitett előtte, meggyőződjék. „A csupa barátság, – monda magában, – nem ezen nyelven szól; csak a szerelem képes ily érzelmeket gerjeszteni.“

A herczeg néhány pillanatig a legszomorubb gondolatokba merült. Végre fölemelé fejét, s monda egyik cselédének: „Eredj Ebn Thaher házához, tudakozódjál cselédeinél, valósággal Balsorába utazott-e? Szaladj, s jőj szaporán a válaszszal.“

Az inas visszajöveteléig a drágakőárús a herczegnek közönyös dolgokról kezde beszélgetni; de ez nem ügyele reá; halálos nyugtalanság zsákmánya leve. Majd nem hihette, hogy Ebn Thaher elutazott volna; majd nem is kételkedék benne, ha azon előterjesztésekre gondola, melyeket ezen biztosa utolsó látogatásakor tett neki, s azon neheztelésére, melylyel elhagyá.

Végre visszajöve a herczeg inasa s jelenté, hogy Ebn Thaher egyik cselédével szólott, ki őt bizonyossá tette, hogy nincs Bagdádban, hanem már két nap előtt Balsorába utazott. „Midőn Ebn Thaher házából kijöttem, – monda az inas, – egy csinos rabnő jöve felém, s kérdezvén, nincs-e szerencsém szolgálatodban lenni, azt mondá, hogy veled akar szólni, s kért, hogy hozzam el magammal. Az előszobában van, s ugy vélem, hogy valami főrendü személytől hozott neked levelet.“

A herczeg azonnal parancsolá, hogy bocsássák be; nem kétlé, hogy Semsz el Nihár biztos rabnője lesz; s valóban az vala. A drágakőárús is megismeré, mivel néhányszor látta Ebn Thahernél, s ez megmondá neki, hogy kicsoda. Nem jöhetett volna alkalmasabb időben, hogy a herczeg kétségbeesését meggátolja. Üdvözlé őket.