Part 16

E közben a biztos rabnő rémülten jött be, s ezt mondá asszonyának: „Nagyságos asszonyom, Mezrur s még két udvari tiszt, több herélttel együtt, az ajtónál vannak, s a chalyf nevében akarnak veled szólni.“ Midőn a perzsa herczeg s Ebn Thaher e szavakat hallák, elváltozának szinökben, s reszketni kezdének, mintha veszedelmök már bizonyos lett volna. De Semsz el Nihár, ki ezt észrevevé, megnyugtatta őket egy sohajtással…

Minekutána Semsz el Nihár a perzsa herczeget és Ebn Thahert megnyugtatta volna, azt bizá biztos rabnőjére, hogy menjen ki, s Mezrurral s a chalyf két más udvari tisztjével mindaddig beszélgessen, mig ő magát annyira rendbe fogja szedni, hogy őket elfogadhassa s neki meg fogja izenni, hogy vezesse be őket.

Azonnal megparancsolá, hogy a terem minden ablakait csukják be, s a festett kárpitokat a kert felől ereszszék le. S minekutána a herczeget s Ebn Thahert bizonyossá tette volna, hogy félelem nélkül ott maradhatna, kimene a kertbe nyiló ajtón, s azt maga után bezárá. De bármint biztatta is őket, hogy ne féljenek, mégis mindketten a legnagyobb nyugtalanságban hánykódtak, míg magok valának.

Mihelyt a kertbe ért Semsz el Nihár kisérőivel, elhordatá a székeket, melyeken a nők az ablakhoz közel a perzsa herczeg és Ebn Thaher előtt ültek s játszottak; s minekutána mindent ugy elrendeltetett volna, a mint kiváná, leüle ezüst-thrónusára. Ezután megparancsoltatá a biztos rabnőnek, hogy a heréltek fejét s a két altisztviselőt vezesse be.

Megjelenének ezek husz fekete herélt kiséretében, mindnyájan gazdagon öltözve, karddal oldalaikon, s négyujjnyi szélességü arany-övvel. Mihelyt megláták távolról a kedvencznét, mély tiszteletet tevének neki, melyet ő thrónusán viszonoza. A mint közelebb érének, fölkele s Mezrurnak, ki legelől volt, elejébe mene. Kérdezé, mi ujságot hoz; s ez igy felele: „Asszonyom, az igazhitüek uralkodója, ki hozzád küld, azt bizá reám, adjam értésedre, hogy nem élhet tovább látásod nélkül. Szándékozik ez éjjel meglátogatni; azért jöttem, hogy erről tudósitsalak, hogy elkészülhess elfogadására. Reményli, asszonyom, hogy te szint oly örömmel fogod őt látni, a mily nyugtalanul várja ő, hogy nálad lehessen.“

Mezrurnak ezen megszólítására Semsz el Nihár földre borula, hogy a chalyf parancsa iránt való engedelmességét kinyilatkoztassa. Midőn ismét fölkele, ezt mondá neki: „Kérlek, mondd meg az igazhitüek uralkodójának, hogy mindig dicsőségemnek fogom tartani ő fölsége parancsait teljesiteni, hogy az ő rabnője iparkodni fog őt minden illető tisztelettel fogadni.“

Egyszersmind parancsolá biztos rabnőjének, hogy a palotát az ezen szolgálatra rendelt fekete rabnők által a chalyf elfogadására készittesse el. Ezután a heréltek fejét következő szavakkal bocsátá el: „Tudod, hogy egy kis idő kivántatik arra, mig az ember mindent elkészit. Eszközöld ki tehát, kérlek igen nagyon, hogy magát egy kissé türtőztesse, nehogy ide érkeztével rendetlenségben találjon bennünket.“

Midőn a heréltek feje és kisérői eltávozának, Semsz el Nihár nagyon szomoruan tért vissza a terembe, mivel kénytelen volt a perzsa herczeget előbb elbocsátani, mintsem gondolta. Ismét könyes szemekkel közelite hozzá; a mi Ebn Thaher ijedségét, ki azt rosz előjelenségnek vevé, még inkább nevelte.

„Asszonyom, – szóla hozzá a herczeg, – látom azt jelenteni jösz, hogy el kell válnunk. Csak roszabbtól ne kelljen félnem, reménylem az ég fog annyi türelmet ajándékozni, a mennyire szükségem lesz távolléted elviseléséhez.“ – „Ah édes kedves szivem, édes kedves lelkem, – vága szavába a felettébb érzékeny Semsz el Nihár, – beh boldog vagy te, beh boldogtalannak érzem magamat, ha sorsodat gyászos végzetemmel össze hasonlitom! Te kétségkivül szenvedni fogsz, ha engem nem látsz; de csak ez lesz minden gyötrelmed, s vigasztalhatod magadat azon reménységgel, hogy engem ismét meg fogsz láthatni. Én ellenben, igaz egek, be kemény kisértetbe fogok tétetni! Nem csak annak tekintetétől fosztatom meg, kit egyedül szeretek, hanem még egy más tárgyét is kell türnöm, kit előttem gyülöletessé tettél! Nem fogja-e a chalyf érkezése távozásodat eszembe juttatni? s hogy mutathatnám, képeddel foglalatoskodván, e fejedelemnek azon örömet, melyet ekkorig, valahányszor látogatásomra jött, szemeimben látott? Lelkem el lesz szórva midőn vele beszélek; s a legcsekélyebb kedvezések mind meg annyi gyilkok lesznek, melyek szivemet szurdalják. Hogyan fognak még tetszhetni hizelgései, s enyelgései? Látod herczeg, mily gyötrelmeknek leszek kitéve, mihelyt nem látlak!“ Özönlő könyei s sóhajtásai nem hagyák többet szólni. A persa herczeg felelni akart neki; de nem volt hozzá ereje: ön fájdalma, és az, melyet szerelmese láttatott vele, megnémitották nyelvét.

Ebn Thaher, ki csak azon tünődött, miképen mehessen ki a palotából, kénytelen volt mindeniket vigasztalni, türelemre intvén. De a biztos rabnő belépvén, félbe szakasztá beszédét: „Asszonyom, – szóla Semsz el Nihárhoz, – nem lehet időt vesztenünk: a heréltek már jőnek, s tudod, hogy utánok nem sokára a chalyf is megérkezik.“ – „Oh egek be kegyetlen ez elválás!“ – kiálta a kedvenczné. – „Siess, – monda aztán a biztosnénak, – s vezesd ezeket a függő folyosóra, mely egyik felől a kertbe, s más felől a Tigrisre szolgál, s ha az éjjel legsűrübb sötétét terjeszti ki a föld felett, bocsásd ki őtet a hátulsó ajtón, hogy bátorságban mehessenek haza.

E szavakkal forrón megölelé a persa herczeget, egy szót sem szólhatván neki, s oly zavarban mene a chalyf elé, melyet könnyen képzelhetni.

Azonban a biztos rabnő a herczeget, s Ebn Thahert a folyosóra vezeté, melyet Semsz el Nihár neki megjegyezett; itt magukra hagyá őket, a rájok zárá az ajtót, s eltávozék, bizonyossá tévén előbb őket, hogy semmitől sem tarthatnak, hogy ő el fog jőni, s kibocsátja őket, ha ideje lesz…“

Midőn Semsz el Nihár biztos rabnője eltávozott, a persa herczeg és Ebn Thaher elfeledék ennek biztatását, hogy semmitől se tartsanak. Megvizsgálák az egész folyosót, s iszonyu rémülés fogá el őket, midőn semmi rést sem lelének, melyen kisuhanhatnának, ha talán a chalyfnak, vagy valamelyik emberének, eszökbe jutna oda menni.

Egy világos fény, melyet a kert felől a rostély ablakon által megpillantának, arra birá őket, hogy közelebb lépjenek megszemlélni, honnan jő. Ez száz fehér viasz fáklyától származott, melyet ugyan annyi fiatal fekete herélt tarta kezében. Ezen ifjakat száznál több idősb herélt követé, mindnyájan a chalyf palotájának nő-őrei közül, szintugy öltözve, s karddal fegyverkezetten, mint azok, kikről már szólottam. Utánok méne a chalyf, Mezrur a heréltek feje, és Vasszif azoknak második tisztjök között, amaz jobbja, s ez balja felől lévén.

Semsz el Nihár a chalyfot egy fasor végénél várá, husz nőtől kisérve, kik mind ritka szépségüek valának, s nagy gyémánt nyakkötőkkel, s függőkkel ékesitve, s egész fejök apró gyémánttal volt elboritva. Énekeltek hangszereik mellett, s igen szép zengeményt csináltak. Mihelyt megpillantá Semsz el Nihár a fejedelmet, azonnal elébe méne, s lábaihoz borula. De midőn ezt tevé igy szóla magában: „Ah persa herczeg, ha bus szemeid tanui ennek, a mit most cselekszem, itéld meg sorsom keménységét! Igen is előtted örömest megaláznám igy magamat; szívem nem fogna vele ellenkezni.“

A chalyf igen megörült, hogy Semsz el Nihárt látá: „Kelj föl asszonyom, – monda neki, – s jőj közelebb. Magam is haragszom magamra, hogy ily soká megfosztám magamat látásodtól.“ E szavakkal megfogá kezét, s untalan lekötelező szavakat szólván hozzá, oda mene, s fölüle az ezüst thrónusra, melyet Semsz el Nihár hozatott számára. Ő maga egy székre üle elébe, s a husz nő székeivel egy kört képze körülöttök mig az ifju rabszolgák fáklyáikkal egymástól bizonyos távolságra a kertben elszéledének, hogy a chalyf az alkony hüvét annál szabadabban éldelhesse.

Leülvén a chalyf, körültekinte, s nagy megelégedéssel látá a kertet számtalan világgal fényesitve a fiatal heréltek fáklyáin kivöl. De észrevevé, hogy a terem be volt zárva; csodálkozék rajta, s kérdezé okát. Készakarva történt az ő meglepetésére. Mert alig szólott róla, azonnal egyszerre kinyila minden ablak, s a teremet kivül s belül oly fényesen, s izletesen látá kivilágitva, a mint még soha sem látá.

„Kecses Semsz el Nihár, – kiálta e látványra, – értelek. Azt akarád értésemre adni, hogy vannak szintoly szép éjjelek, mint a legszebb nappal. E szerint a mit most látok, nem tagadhatom.“

De térjünk vissza a persa herczeghez, és Ebn Thaherhez, kiket a folyosón hagytunk. Ebn Thaher nem győze eléggé csodálni mindent, a mi szemei elébe akadt. „Nem vagyok már fiatal, – monda, – s láttam néhány nagy ünnepet életemben, de nem hittem volna, hogy ily bámulandó dolgot is lehessen látni, és a mi ily nagyságot mutat. Mind az, a mit előttünk türdérvárakról meséltek, nem hasonlitható azon bámulatos látványhoz, mely itt szemünk előtt fekszik. Mily gazdagság, s egyszersmind mily pompa!“

A persa herczeg meg sem illetődött mindazon fényes tüneményeken, melyek Ebn Thahernek oly sok gyönyört okoztak. Neki csak Semsz el Nihárra voltak szemei, s a chalyf jelenléte leirhatlan szomoruságba sülyeszté. „Kedves Ebn Thaherem, – monda, – adná isten, hogy oly könnyü vérem volna, hogy mint te, csak azon mulathatnék, a minek bámulásomat ingerlenie kell! De ah! én egészen más állapotban vagyok. Mindezen tárgyak csak arra szolgálnak, hogy gyötrelmemet öregbítsék. Lehet-e a chalyfot annál látnom, kit szeretek, a nélkül, hogy kétségbeesésemben meghaljak? Ah hogy ily forró szerelemnek, mint az enyém, ily hatalmas vágytárs által kell megzavartatnia! Oh egek beh különös, és kegyetlen az én végzetem! egy pillantat előtt még a legboldogabb szerető voltam a világon, s most oly csapás által érzem sebhedve szivemet, mely halálomat okozza. Nem állhatok tovább ellent kedves Ebn Thaherem, türelmemnek vége van; fájdalmam erőt veszen rajtam, s bátorságom elcsügged.“ Ez utósó szavakat mondván valamit láta történni a kertben, mi őt félbeszakasztá, s figyelmét magára voná.

A chalyf egyik közelében lévő nőnek parancsolá, hogy lantjához énekeljen, s ez elkezdé énekét. A szavak, melyeket énekle, nagyon szenvedelmesek valának; s a chalyf azt vélvén, hogy azokat Semsz el Nihár parancsából éneklé, ki gyakran tett neki e féle szerelem-nyilatkozásokat, azokat a maga részére magyarázá. De ez most ez egyszer nem vala szándéka Semsz el Nihárnak. Ő azokat kedves Aly Ebn Bekárjára érté, s azon tárgy látására, melynek jelenlétét tovább ki nem állhatá, oly erős fájdalom hatotta meg, hogy ájulásba esett. Hátra dőlt székébe, melynek nem valának karjai, s leesett volna, ha néhány hivei hirtelen segédére nem ugrának. Fölemelék, s a terembe vivék. Ebn Thaher a folyosón megijede ezen történetre, s fejét a herczeg felé forditá; de a helyett, hogy azt a rostélyhoz támaszkodva látná, hogy mint ő azon keresztül nézzen, legnagyobb bámulására mozdulatlanul szemlélé lábainál kiterülve. Erről ösmeré meg a szerelem hatalmát, mely a herczeget Semsz el Nihárhoz vonzá; s bámulta a szívrokonság ezen különös erejét, mely azonban őt a helyre nézve, melyen valának, halálos aggodalomba ejté. Megtette mindazáltal, a mi hatalmában vala, de minden siker nélkül. Ebn Thaher még ezen zavarban vala, midőn a folyosó ajtaja kinyilék, és Semsz el Nihár biztosnéja lélektelenül, s olyatén személyként, ki nem tudja hol vagyon, lépe be.“ „Jertek szaporán, – szóla hozzájok, – hogy kibocsássalak. Itt minden zavarban van, s félek, hogy ez utósó napunk.“ – „Igen, de hogyan menjünk el innen?“ felele Ebn Thaher oly hangon, mely egész szomoruságát festé. „Kérlek lépj közelebb, s lásd mely állapotban van a persa herczeg.“ A rabnő őt ájultan látván, nehogy a beszéddel időt veszessen, vizért szalada, s néhány pillantat mulva visszatért.

Végre magához tére a persa herczeg, minekutána vizet locsoltak képére. „Herczeg, – szóla hozzá Ebn Thaher, – veszedelemben forgunk, hogy mindketten elveszünk, ha még tovább is késünk itten; szedd össze tehát magadat, és fussunk el szaporán.“

A herczeg oly gyenge vala, hogy magától föl sem kelhete. Ebn Thaher, és a biztosné fölségelék, megfogák kétfelől hóna alatt, s egy kis vas ajtóhoz menének igy vele, mely a Tigrisre nyilék. Kimenének egész egy kis csatorna partjáig, mely a folyammal össze volt kötve. A biztosné tapsola kezével, s azonnal megjelenék egy kis csónak, s közelite hozzájok egyetlen egy evezővel. Aly Ebn Bekár, és társa bele lépének, s a biztos rabnő a csatorna partján marada.

A herczeg, mihelyt leüle a csónakban, kinyujtá egyik kezét a palota felé, a másikat szivére tévén, és gyenge szózattal monda:

„Bucsuzóul kinyujtom gyenge kezemet, s a másikkal a tüzet takargatom, mely szivemben dühösködik.

Vajha e látogatásom ne lenne utósó nála, s ez elválásom ne lenne utósó tőle!

Drága kincse lelkemnek, vegyed fogadalmamat e kézből, mig a másikkal bizonyosá teszlek, hogy szivem mindenha meg fogja őrízni a lángot, melyre lobbant irántad!…“

Azonban a hajós teljes erejéből eveze, és Semsz el Nihár biztos rabnője a persa herczeget, és Ebn Thahert a csatorna partján mindaddig kiséré, mig a Tigris folyóba értek. Itt már nem mehetett tovább velök, elbucsuzék tőlök, s visszafordula.

A persa herczeg még mindig nagy csüggedésben vala. Ebn Thaher vigasztalá, és bátoritá. „Gondold meg, – szóla hozzá, – hogy ha a partra érünk is, még jó darab utat kell házamig tennünk; mert nem tartom tanácsosnak, hogy ily későn, s ily állapotban lakodba vezesselek, mely sokkal messzebb van, mint az enyém; még az is megeshetnék rajtunk, hogy az őrök megfognának.“

Végre kiszálltak a csónakból; de a herczeg oly erőtlen vala, hogy nem járhatott. E nagy bajban eszébe jutott Ebn Thahernek, hogy egy barátja lakik ott közelében, s nagy bajjal oda hurczolá a herczeget. Barátja nagy örömmel fogadá őket; s leültetvén kérdezé hol járnak ily későn? Ebn Thaher igy felele: „Hallottam most estve, hogy egy ember, ki nekem nevezetes összeg pénzzel tartozik, hosszu utra készül; nem késtem tehát, s elindultam őtet fölkeresni; utközben összeakadtam ezen ifju urral, kit itt látsz, s a kinek ezerféle köteleztetésekkel tartozom; mivel adósomat ösmeri: oly szives vala, hogy elkisért. Nagy bajunkba került, mig emberünket észre birhatók; de végre még is czélt érénk, s ez az oka, hogy ily későn jöttünk el tőle. Visszajövet néhány lépésnyire innen ezen ur, ki iránt minden lehető tekintettel tartozom, hirtelen roszul leve; azért bátorkodtam ajtódon kopogni. Hizelkedem magamnak, hogy megteszed velünk a szivességet, hogy ez éjszakára szállást adj.“

Ebn Thaher barátja beéré e regével, szivesen látá őket, s a persa herczegnek minden segélyt igért, a mit csak kivánhatna. De Ebn Thaher felele a herczeg képében, s monda, hogy nyavalyája oly nemü, hogy csupán nyugalomra van szüksége. A barát jól látá, hogy mind a ketten le akarnak nyugonni; egy szobába vezeté tehát őket, s szabadságot engede nekik, hogy lefekhessenek.

Ha bár aludt is a persa herczeg, álma mégis nyugtalan vala, tele szorongató álomképekkel, melyek neki Semsz el Nihárt ájultan mutaták a chalyf lábainál, és szomoruságában megerősiték. Ebn Thaher alig várván, hogy haza érhessen, mivel nem kétlé, hogy az övéi otthon miatta halálos aggodalomban lesznek (mert soha sem történt, hogy házán kivül aludt volna) igen korán fölkele, s haza mene, minekutána barátjától elbucsuzott volna, ki szinte fölkele virradatkor, hogy imádságát elvégezze.

Végre haza ére a persa herczeggel, kinek legelső dolga is az vala, hogy mivel magát ezen utban igen megerőltette, egy szófára ledőle oly fáradtan, mintha hosszu utazást tett volna. Mivel nem birt haza menni, Ebn Thaher egy szobát készittetett el számára; s hogy rajta ne aggódjanak, megizené cselédjeinek a herczeg állapotját, s hollétét. Ezt azonban kéré, csendesedjék le, s házában mindennel tetszése szerint parancsoljon. „Örömmel elfogadom barátságos ajánlásodat, – felele a herczeg, – de ne csinálj magadnak alkalmatlanságot, s kérlek ugy tégy, mintha itt sem volnék. Egy pillantatig sem maradnék itt, ha tudnám, hogy jelenlétem legkisebb terhedre is vagyon.“

Mihelyt Ebn Thahernek egy pillantatnyi ideje jutott magát rendbeszédnie, elbeszéle az övéinek mindent, a mi Semsz el Nihár palotájában történt, s beszéde végén hálát ada istennek, hogy őt ily nagy veszedelemből kiszabaditá.

A herczeg előkelőbb házi-cselédei elmenének Ebn Thaher házához, hogy parancsolatot vegyenek tőle; nemsokára több barátjai is meglátogaták ottan, kiket betegségéről tudósitottak. A napnak nagyobb részét mindnyájan nála töltötték; ha beszélgetéseik a szomoru képzeleteket, melyek nyavalyáját okozták, el nem enyészthették is, legalább mégis egy kis mulatságot szerzének neki. Alkony felé bucsut akara venni Ebn Thahertől; de ezen hű barát látván erőtlenségét, kényszerité a jövő napnak elvárására. Hogy valamit tegyen fölvidulására, estve éneki s hurjátéki zengeményt tartatott neki. De ez csak arra szolgált, hogy a tegnap estvéli muzsikát emlékébe hozá, s megujitotta fájdalmait a helyett, hogy csillapitotta volna, ugy, hogy nyavalyája más napra roszabbulni látszott.

Most már nem ellenkezék tovább Ebn Thaher a herczeg akaratával, hogy haza térjen. Ő maga gondoskodott oda-vitetéséről, s el is kiséré. Midőn egyedül marada vele szobájában, ujolag elébe terjeszté, mely tanácsos légyen nemes erőltetéssel legyőzni azon szenvedélyt, melynek sem rá, sem Semsz el Nihárra nézve nem lehet jó vége. „Ah kedves Ebn Thaherem, – kiálta a herczeg, – beh könnyü neked e tanácsot adnod; de ugyan nehéz ám nekem azt követnem! elismerem egész nyomosságát, azonban még sem használhatom. Megmondtam már, hogy Semsz el Nihárhoz való szerelmemet a sirba viszem velem.“ Látván Ebn Thaher, hogy semmire sem mehet a herczeggel, bucsut veve tőle, s el akart távozni.

A persa herczeg visszatartóztatá. „Nemes barátom, – monda neki, – ha azt nyilatkoztatom is ki, hogy nem áll hatalmamban bölcs tanácsodat követni, kérlek, ne tulajdonitsd vétkemül, s azért ne vond el tőlem barátságodat. Nem adhatnád ennek nagyobb bizonyságát, mint ha szerettem Semsz el Nihárom sorsáról értesiteni fognál, ha valamit hallandasz felőle. A bizonytalanság, melyben iránta vagyok, s a halálos aggodalmak, melyeket ájulása támaszt bennem, tartanak ezen csüggedésben, melyet szememre vetsz.“ – „Uram, – felele neki Ebn Thaher, – reménylheted, hogy ájulásának nem volt rosz következése, s hogy biztosnéja haladék nélkül eljő engem tudósitani, miképen történt minden. S mihelyest tudni fogom, nem mulasztom el azonnal veled közölni.“

Ebn Thaher a herczeget ezen reménységben hagyá, s haza tére lakába, hol Semsz el Nihár biztosnéját egész nap hasztalanul várá. Sőt a következő napon sem látá azt. A herczeg egészsége iránt való nyugtalansága nem engedé, hogy tőle tovább távol legyen. Hozzá mene, hogy türelemre intse. Ágyban lelé, s szintoly betegen, mint előbb, körülvéve barátaitól, s néhány orvostól, kik minden mesterségöket elővették, hogy nyavalyája okát felfödözzék. Mihelyt Ebn Thahert meglátá, mosolyogva tekinte reá, mind érkezése miatt való örömében, mind pedig azért is, hogy értésére adja, mennyire csalatkoznak orvosai szemléikben, kik nyavalyája okát ki nem találhatják.

A barátok és orvosok egymásután eltávozának, s Ebn Thaher végre maga maradt a beteggel. Közelite ágyához, s kérdezé: hogy van, mióta nem látta. „Azt mondhatom – felele a herczeg, – hogy szerelmem folyvást erősödik, s a bizonytalanság szeretetreméltó Semsz el Nihárom állapotja iránt bajomat minden pillanattal öregbiti, s oly állapotba tesz, mely rokonimat, barátimat aggodalomba ejti, s orvosimat, kik azt meg nem foghatják, megtéveszti. Nem hiheted, – ezt veté hozzá, – mennyire terhemre van ennyi ember tolakodása, a kiket pedig becsülettel el nem űzhetek. Te vagy egyedül, kinek társasága enyhet ád: de kényszeritlek, ne titkolj el előttem semmi is. Mi ujságot hozasz szerelmesemről? láttad-e biztosnéját? mit mondott neked?“

Ebn Thaher azt felelé, hogy nem látta, s alig közlé a herczeggel e szomoru hirt, midőn ennek szemei könybe telének, s következő verseket mondá:

„Elrejtettem a szerelmet, mig fájt, s a legfelsőbb fokra hágott; ekkor, fájdalom, kijelenték könyeim, a mit eltitkolék.

De midőn ezek titkomat kinyilatkoztaták, futni akartam: igenis, csak a szaladásban lett volna üdvöm.

Könyeim hirdetik a szerelmet, mely kinoz; de a mit magamban rejtek, mégis sokkal több.“

Többet nem szólhatott, annyira elszorult szive. „Herczeg, – monda erre Ebn Thaher, – engedd azon megjegyzést tennem, hogy fölöttéb találmányos vagy magad kinzására. Az istenért, töröld le könyeidet; valamelyik cseléded be találhat lépni e pillanatban, s tudod mily gondosan kell rejtegetned érzelmeidet.“ De bár mit szólt légyen is ez értelmes barátja, lehetetlen volt a herczegnek könyeit tartóztatnia.

„Bölcs Ebn Thaher, – monda, minekutána ismét szólhatott, – nyelvemet ugyan megakadályozhatom, hogy szivem titkát föl ne födözze: de könyeimmel nem birok akkor, midőn a legnagyobb okom van Semsz el Nihárért rettegnem. Ha vágyaimnak ezen imádandó s egyetlen tárgya nincs többé a világon, ugy egy pillantattal sem fogom őt túlélni.“ – „Üzd el e gyászos gondolatot, – felele Ebn Thaher, – Semsz el Nihár még él, abban nem kételkedhetsz. Ha hirt nem adott magáról, ugy csupán alkalmat nem lelhetett arra; s reménylem, ezen nap sem fog eltelni anélkül, hogy róla valamit hallanál.“ Még más vigasztaló szavakat is szóla hozzá, s eltávozék.

Alig ért haza Ebn Thaher, midőn a kedvenczné biztosnéja megjelenék. Szomoru képe előtte rosz jelenségnek tetszék. Kérdezé asszonyáról. „Szólj előbb magatok felől, – monda a biztosné, – mert nagy aggságban voltam irántatok, hogy a persa herczeggel azon állapotjában indultál el.“

Ebn Thaher elmondá a mit tudni akart, s midőn elvégezé, megszólala a rabnő, ezt mondván: „Ha a persa herczeg szenvedett s szenved asszonyomért, ennek szenvedése sem kisebb érte. Minekutána benneteket elhagyálak, – folytatá tovább, – visszatértem a terembe, hol Semsz el Nihár még ájultan feküdt, bármint iparkodtak is segélyére kelni. A chalyf mellette ült a legvalóbb fájdalom minden jeleivel: kérdezé a nőket, s kiváltképen engemet, ha nem tudnók-e bajának okát, de mi megőrizők a titkot, s más egyebet mondottunk neki, mint azt, a mi előttünk nem vala ismeretlen. Mi azonban mindnyájan sirtunk, hogy őtet oly soká láttuk kinlódni, s mindent megtettünk, a mit csak kigondolhatánk, hogy rajta segélhessünk. Meg volt már éjfél, midőn végre magához jöve. A chalyf, ki elég türelmes vala e pillanatot elvárni, nagy örömet mutatott rajta, s kérdezé Semsz el Nihárt, mi okozhatta baját. Mihelyt ennek szavát hallá, megerőltetvén magát, fölkele, s megcsókolván lábait, előbb, hogysem ez megakadályozhatta volna, s igy szóla: „Uram, vádolnom kell az eget, hogy nem adá meg a kegyelmet felséged lábainál meghalhatnom annak kijelentésére, mennyire meg vagyok hatva kegyeidtől.“ – „Elhiszem, hogy szeretsz, – monda a chalyf neki, – de parancsolom, hogy irántam való szeretetből gondoskodjál megtartásodról. Ma nyilván valami rendetlenséget követtél el, s az okozta ezen gyengélkedésedet; vigyázz magadra, kérlek, tartóztasd magadat másszor az efféléktől. Örvendek, hogy megint jobb állapotban láthatlak, s tanácslom, hogy ez éjjel maradj itt, ahelyett, hogy szobádba mennél: félek, hogy a mozgás ártalmadra lehetne.“ E szavak után parancsolá, hogy egy kis bort hozzanak, melyet erősitőül beadott neki. Erre bucsut vevén tőle, visszatére palotájába.

Mihelyt a chalyf eltávozott, inte asszonyom, és én oda menék hozzá. Nyugtalanul tudakoza benneteket. Bizonyossá tevém, hogy már régóta nem vagytok a palotában, s e részről megnyugtatám. Óvakodtam a persa herczeg ájulásáról valamit szólani előtte, félvén, hogy megint azon állapotba döntöm, melyből fáradozásaink oly sok bajjal vonták ki. Megelégedtem avval, hogy előtte a herczeg által mondott verseket ismétlém; melyre egy Léhaszuluzsák nevü rabnőt szólita magához, s parancsolá neki, hogy vele a következő dalt énekelje:

„A mily igazán élek, az életnek tőled elválva semmi ingere sincs előttem. Ah miért nem szabad tudnom, milyen a te állapotod, tőlem távollétedben!