Part 15

A perzsa herczeg engedelmeskedék, s leüle a szofa szélére. Szemei folyvást reá tapadtak, s hosszu kortyokban nyeldesé a szerelem édes mérgét. Mert szépsége oly nagy vala, hogy egy költőnek következő verseit lehete reá alkalmazni:

„Ő a nap, s lakhelye az ég; vigasztald tehát szívedet a legjobb vigasztalással;

Mert hozzá nem lehet fölemelkedni, s ő nem szállhat le hozzád.“

Észrevevé a hölgy, mi történt ennek lelkében; s ezen felfödözés egészen fölgyujtá iránta. Fölkele, közelite Ebn Thaherhez, s minekutána halkan szólott volna vele látogatása tárgyáról, kérdezé őtet a persa herczeg nevéről s honáról. „Asszonyom – felele neki Ebn Thaher, – ezen ifju urat, kiről szólsz, Abulhasszan Aly Ebn Bekárnak hiják, s királyi vérségü herczeg.“

A hölgy nagyon megőrült, értvén, hogy az, kit már is oly szenvedelmesen szeretett, oly főrendü volt. „Azt akarod kétségkivül mondani, – kezdé ujra, – hogy ő a persa királyoktól származik?“ – „Igenis asszonyom – felele Ebn Thaher, – az utolsó persa királyok ősei. Ezen ország meghóditása óta az ő házabeli herczegek mindig megkülönbözteték magukat a chalyf udvaránál.“ „Nagy örömet szerzesz vele, – monda erre, – hogy ezen ifju urral megismertetsz. Mihelyt ezen asszonyt küldöm, – ezt veté hozzá, egyik rabnőjére mutatván, hogy hozzám hivassalak, kérlek, hozd el őt is magaddal. Szeretném neki házam pompáját megmutatni, hogy dicsekedhessék avval, hogy a bagdádi főembereknél nem uralkodik fösvénység. Érted, mit akarok mondani. Ne feledd el; különben igen megharagszom reád, és életemben soha sem jövök ide többé.“

Ebn Thahernek sokkal élesebb esze volt, hogy sem ezen szavakból a hölgy érzelmeit ki ne ismerhette volna. „Fejdelemné, királyné, – felele, – isten mentsen meg, hogy neked valaha ellenem haragra okot adjak. Mindig törvényül fogom tenni magamnak, parancsaidat teljesiteni.“

Ezen feleletre bucsut vőn a hölgy Ebn Thahertől, fejhajtással köszönvén neki; s minekutána a persa herczegnek egy nyájas pillanatot vetett volna, fölüle öszvérére, s ellovagla…

A persa herczeg halálban szerelmes lett a szép hölgybe, szemeivel kiséré őt, a mig láthatá; s midőn már régen eltünt is pillanatai elől, szemeit mégis azon utra irányzá, a melyen az elmene.

Ebn Thaher figyelmezteté, hogy néhány ember szemmel tartja, s nevetni kezd helyzetén. „Ah, – monda neki a herczeg, – azon emberek és te szánakozni fognátok rajtam, ha tudnátok, hogy ama szép hölgy, ki tőled most elmene, énemnek jobb részét magával elvivé, s a többi rész arra törekszik, hogy amattól el ne szakadjon! Mondd meg, kényszeritlek reá, – ezt veté hozzá, – ki az a hölgy, ki az embereket szerelemre készteti, s nem hagy nekik időt az eszméletre?“

„Uram, – felele neki Ebn Thaher, – az a hires Semsz el Nihár, urunknak a chalyfnak első kedvencznéje.“

„Igazán viseli e nevet, – vága szavába a herczeg, mert szebb, mint a nap felhőtlen égen.“ – „Az való, felele Ebn Thaher, – de szereti is ám az igazhitüek uralkodója, vagyis inkább imádja. Világosan megparancsolá nekem, hogy neki mindent adjak, a mit tőlem kér, sőt a mennyire csak tehetségemben áll, minden kivánatait megelőzzem.“

Azért szóla igy hozzá, mert vissza akará tartóztatni, nehogy oly szerelembe keveredjék, mely csak szerencsétlen lehete: azonban ez csak arra szolgált, hogy őt még inkább fölgyujtsa. „Sejtettem kecses Semsz el Nihár, – kiálta, – hogy nem lesz szabad gondolatimat hozzádig fölemelnem, s még is érzem, noha reménytelenül tőled szerettetnem, hogy nem áll hatalmamban megszünnöm téged szeretni. Örökké foglak tehát szeretni, s áldani fogom végzetemet a legszebb lény rabszolgájának lennem, kire valaha nap sütött.“

Mig a persa herczeg igy szentelé szivét a szép Semsz el Nihárnak, ez haza tértében utakról s módokról gondolkodék, hogy a herczeget láthassa, s vele tartalék nélkül mulathasson.

Alig ért vissza palotájába, azonnal elküldé Ebn Thaherhez asszonyai közül azt, kit neki megmutatott s kiben egész bizodalmát helyezte, azt izenvén neki, hogy a persa herczeggel haladék nélkül hozzá menjen.

A rabnő azon pillanatban ére Ebn Thaher boltjába, midőn az még a persa herczeggel szóla, s a legerősebb okok által iparkodott a chalyf kedvencznéje iránt való szerelméről lebeszélni. Midőn mindkettőjöket együtt találá, igy szóla hozzájok: „Uraim az én tisztelt asszonyom Semsz el Nihár, az igazhitüek uralkodójának első kedvencznéje kéret benneteket, menjetek palotájába, a hol várakozik reátok.“

Ebn Thaher, hogy tüsténti engedelmességét megmutassa, azonnal fölkele, és semmit sem felelvén a rabnőnek, azt némi viszolgással követé. A herczeg ellenben nem is gondola a veszedelemmel, mely ezen látogatással össze volt kötve. Ebn Thaher jelenléte, kinek szabad járása volt a kedvencznéhez, fölmenté minden nyugtalanságtól. Mindketten követék a rabnőt, ki egy kissé előre ment a chalyf palotájába, s vele együtt Semsz el Nihár kis palotájának ajtajához értek, mely már ki vala nyitva. Mindeniköket egy nagy terembe vezeté, s kérte, üljenek le.

A herczeg azt vélte, hogy ama gyönyörteli palotáknak egyikébe tétetett által, melyeket a más világra igérnek. Semmit sem látott még, a mit ezen hely pompájával össze lehetett volna hasonlitani, hol mostan vala. A lábszőnyegek, támaszvánkosok, s a szófának egyéb tartozékai, a házieszközök, az épitő mesterség ékességei, bámulásra ragadó szépségüek s gazdagok valának.

Nemsokára, minekutána Ebn Thaherrel leült volna, egy csinos fekete rabnő egy asztalt hozott elejökbe, megrakva a legválogatottabb étkekkel, melyeknek drágalátos illata készitésök finomságát hirdeté.

Mig ettek, a rabnő, ki ide vezeté, nem hagyá el őket; nagyon szorgoskodott nekik azon étkeket ajánlani, melyeket legjobbaknak tartott; más rabnők az asztal vége felé jó bort töltögettek nekik. Midőn készek valának, mindeniknek különösen egy medenczét adtak, egy vizzel töltött arany edénynyel együtt, kezeiket megmosniok; ezután egy arany-szenelőt vittek nekiök égő aloefával, melylyel szakállukat s ruháikat megfüstölék. Jó illatu vizet sem felejtettek el, s különösen erre rendelt s gyémánttal és rubinnal rakott arany-edényben volt ez, s két kezeikre locsoltatott, melylyel a szokáshoz képest szakállukat s arczukat megnedvesiték.

Ismét letelepedének; de alig ültek le, kéré őket a rabnő, keljenek föl s kövessék őtet. Kinyitá a terem egyik ajtaját, melyben valának, s egy még nagyobb s bámulandóbb épületü terembe léptek: ékesb kupja vala, alabastrom-fehérségü száz márványoszloptól tartva. Ezen oszlopok fejezetei s lábai különféle nemü négylábu s szárnyas-állatok aranyozott képműveivel valának ékesitve. Ezen rendkivüli terem lábszőnyege egyetlen egy darab aranyszövetből állott, piros és fehér selyemmel himzett rózsapamatokkal, s a szintugy arab izléssel festett kuppal együtt bájos tekintetet adott. Mindenik oszloppár között egy hasonlómód ékesitett kis szófa állott, nagy porczellán, jáspis, gágát, porphyr, achát, s más becses kő-edényekkel, aranynyal, és drágakövekkel fényesitve. Az oszlopok közei mind megannyi nagy ablakok valának kihajló s a szofákként ékesitett támaszokkal, s a világon a legvarázsabb kertre tekintének. Ennek utai különféle szinü kövecsekkel a terem lábszőnyegét utánozták elannyira, hogy ha az ember be és kitekintett, ugy tetszék, mintha a terem és a kert minden bájaival egy szőnyegen állanának. A kilátás körösleg az utak hosszában két kristálytisztaságu vizcsatorna által határoztatott, melyek hasonló körben folytak a gömbölyeg teremmel, s melyek közül az egyik kissé magasabb, mintegy kiterjesztett ezüst lepel hullott az alantabba. Bizonyos távolságra aranyos ércz-edények voltak felállitva csemetékkel és virágokkal rakva. Ezen határok sugár és lombos fákkal beültetett nagy téreket vágának keresztül, hol ezer madár zengzetes karéneket hangoztatá, s a szemet ide s tova repdesésökkel s a légben tartó majd ártatlan, majd véres harczaikkal mulattatá.

A herczeg és Ebn Thaher sokáig késének e nagy pompa szemléleténél. Minden tárgynál, mely szemökbe tünt, hangos bámulásra s csodálkozásra fakadtak; kiváltképen a persa herczeg, ki soha sem látott valami olyast, melyet azzal, a mit most látott, össze lehetett volna hasonlitani. Ebn Thaher pedig, noha már néhányszor volt ezen pompás helyen, oly szépségeket födözött fel benne, melyek előtte még egészen ujaknak tetszének. Egy szóval nem győzték e sok ritka tárgyat csodálni, s még avval mulatának, a mint egy gazdagon öltözött asszonyi társaságot pillantának meg. Mindnyájan kün ülének egy kis távolságra a teremtől, mindenik ezüst sodorral ékesitett indiai juharfa széken, hangszerrel kezökben, s csak parancsot várának, hogy rajta játszanak.

Mindketten a támaszokhoz állának, a honnan ezen rabnők arczaikat lehetett látni: s innen jobbra tekintvén, egy nagy udvarra látának, melyből lépcsők menének le a kertbe, s a mely igen szép szobáktól volt körülvéve.

A rabnő ott hagyá őket, s maguk maradván egy darabig, együtt beszélgetének. „Mint okos ember, – monda a persa herczeg, – nagy gyönyörüséggel szemléled, tudom, te is a nagyság s hatalom ezen jeleit. Én részemről azt hiszem, hogy ennél a világon semmi sincs bámulatosabb; de ha eszembe jut, hogy ez a felettébb is szeretetre méltó Semsz el Nihár laka, s hogy a föld első fejdelme tartja őt itt fogva, megvallom, hogy magamat a legboldogtalanabb embernek érzem. Ugy tetszik, nincs kegyetlenebb végzet az enyémnél, oly tárgyat szeretnem, ki vágytársam kezében van, és pedig ott, hol vágytársam oly hatalmas, hogy e pillanatban sem vagyok bátorságban életem felől.“

Ebn Thaher igy hallván szólni a persa herczeget, ezt felelé neki: „Adná isten, uram, hogy szintoly bizonyossá tehetnélek szerelmed szerencsés sikeréről, mint életed bátorsága felől. Noha e pompás palota a chalyfé, ki ezt különösen Semsz el Nihár számára építtette, mint egyik részét ön palotájának.“ „Az örök örömek palotája“ neve alatt: tudjad mégis, hogy ezen hölgy evvel teljes szabadságban él. Nincs körülvéve heréltektől, kik tetteire vigyáznának. Saját házi cselédei vannak, kiken határtalanul uralkodik. Senkitől sem kér engedelmet, ha a városba akar kimenni; s akkor jő meg, mikor neki tetszik; és soha sem látogatja meg a chalyf a nélkül, hogy Mezrurt, a heréltek fejét erről való tudósitással hozzá ne küldené, hogy elfogadására elkészülhessen. Egészen nyugodt lehetsz tehát, s minden figyelmedet a muzsikára fordithatod, melylyel a mint látom, Semsz el Nihár meg akar tisztelni.“

Végezvén Ebn Thaher beszédét láták a kedvenczné biztos rabnőjét jőni, ki az előttök ülö nőknek parancsot ada, hogy énekeljenek s hangszereiken játszszanak. Azonnal mindnyájan egyetemben játszának mintegy bevezetésül; s minekutána egy darabig igy játszottak volna, elkezde egyik magánosan énekelni, s hangját egy lanttal kiséré, melyet bámulandó szépséggel játszott. Zengzetes szavával következő verseket éneklé:

„Oh szépség! ki iránt a szerelem minden pillantattal nő szivemben, uralkodjál fölöttem tetszésed szerint;

„S hűtsed közelitéseddel szivem lángjait, melyet távozásod megemészt.

„Végy jutalmul a mit akarsz; – de én nem adhatok más jutalmat, mint kinos halálomat!“

Mivel meg volt neki hagyva, micsoda tárgyról énekeljen, szavai úgy megegyeztek a persa herczeg érzelmeivel, hogy ez nem tartóztathatá magát, hogy az ének végével javalását ki ne jelentse. „Lehetséges-e, – kiálta, – hogy neked hatalmad vagyon a szivekbe látni, s arról való tudomásod, a mi az enyémben történik birt reá, hogy bájos szavadat velünk az énekben hallasd? önmagam sem birnám magamat másképen kifejezni.“

Az énekesné semmit sem felelt e megszólitásra. Folytatá énekét, s még következő verseket mondá:

„Szerelemre gyúladtam irántad a nélkül, hogy valaha tudtam volna, mi a szerelem.

„Szivemben, és keblemben oly láng dühödik, mely őrültté teszen.

„A könyhullatás szent tisztemmé leve; s az önkénytlen sohajtozást nem hagyhatom el.“

A herczeg ezen ugy megilletődött, hogy e szavakat könyes szemekkel ismétlé: a mi eléggé kijelenté, hogy azok értelmét magára alkalmazta. Midőn minden verseit elénekelte volna, fölkele kisérőnéivel, s mindnyájan ezen éneket mondák: „Most kel föl a tele hold teljes fényében, s majdan a naphoz fog közeliteni.“

Ez azt jelenté, hogy Semsz el Nihár mindjárt megjelenik, s a persa herczegnek szerencséje lesz őtet láthatni.

Valóban észrevevé Ebn Thaher s a persa herczeg, az udvar felé tekintvén, hogy közelit a biztos rabnő, tiz fekete nővel együtt, kik nagy bajjal emelének egy bámulandó mivü merő ezüst-thrónust, melyet bizonyos távolságra elejökbe letétetett, melyre a fekete rabnők egy ut kezdeténél a fák mögé vonták magokat.

Mindjárt ezután jöve husz, mind szépen, gazdagon, s egyenlőn öltözött hölgy, kettős sorban, mindenik egy hangszerrel, melyen játszottak, s mellé énekeltek, s igy a thrónus két oldalára állottak.

Mindezen dolgok annyival inkább lefoglalák a persa herczeg és Ebn Thaher figyelmét, mivel mindketten vágytak látni mivel fogna ez végződni.

Végre látának ugyanazon ajtónál, melyből a tiz fekete rabnő az ezüst-thrónussal, s a husz énekesné jött, tiz más egyaránt szépen s gazdagon öltözött hölgyet megjelenni, kik ott néhány pillanatig megállapodának. Asszonyukat várák, ki végre előjöve s közükbe lépett…

Könnyen kiösmerszett közülök mind termete s fennséges tartása által, mind pedig egy aranynyal szövött égszinü igen könnyüd palástnál fogva; ezt vállaira akasztva ruhája fölött viselé, mely a legcsinosb, izletesb és pompásb vala, a mit csak gondolni lehet. A gyöngyök, gyémántok és rubinok, melyek ékességéül szolgáltak, nem voltak felesleg alkotva, mind ez kis számmal vala, de válogatott s megbecsülhetlen értékü. Oly felséggel járdala, mint a nap a fellegeken keresztülmentében, mely fényét fölfogja, de el nem takarhatja, s felüle az ezüst-thrónusra, mely számára hozatott oda. A persa herczeg, mihelyt Semsz el Nihárt meglátá, csak érte voltak szemei. „Nem tudakozzuk többé, a kit kerestünk, mihelyt megpillantjuk, – szóla Ebn Thaherhez; – minden kétség elenyészik, mihelyt az igazság kinyilatkozik. Látod-e e bájos szépséget? ő oka kinaimnak: kinaimnak, melyeket áldok, és soha sem szünöm meg áldani, bármi kemények s hosszadalmasak legyenek is! E tekintetnél nem birok magammal; lelkem nyugtalankodik, s föllázad, s érzem, hogy el akar hagyni. Eredj el tehát oh lelkem, megengedem azt neked! de tedd azt e gyarló test javára s megtartására. Te vagy az kegyetlen Ebn Thaher, ki e zavart okozád: azt vélted, nagy örömet okozol nekem azzal, hogy ide vezetél; s látom, hogy vesztemre jöttem ide. – Bocsáss meg, – szóla tovább, magát ismét összeszedvén, – csalatkozom, örömest jöttem ide, s csupán magamat vádolhatom.“ E szavaknál könyekre fakada.

„Örvendek, – monda erre Ebn Thaher, – hogy igazságos vagy irántam. Midőn azt mondottam, hogy Semsz el Nihár a chalyf kedvencznéje, egyenesen azért cselekedtem, hogy e boldogtalan szenvedélyt megelőzzem, melyet kedvteléssel táplálsz szivedben. Mindennek, a mit látsz, vissza kell attól tartóztatnia, s csupán a hála érzeteinek szabad helyet engedned azon tisztességért, melyet Semsz el Nihár mutata irántad, megparancsolván nekem, hogy velem ide hozzalak. Hídd vissza tehát megzavarodott elmédet, s tedd magad oly állapotba, hogy előtte megjelenhessél, miként az illendőség kivánja. Ime itt jő. Ha ennyire nem ment volna a dolog, más módot vennék elő; de mivel már megtörtént, kérem istent, hogy meg ne bánjuk. – Azt kell még eszedbe juttatnom, – folytatá tovább, – hogy a szerelem áruló, s oly örvénybe buktathat, melyből soha többé ki nem szabadulhatsz.“

Ebn Thaher nem ért rá többet szólni, mivel Semsz el Nihár elérkezék. Fölüle a thrónusra, s mindkettőjöket fejhajtással köszönté. De szemei a persa herczegen veszének, s egymással néma és sohajtással kevert nyelven beszélének, mely által néhány pillanat alatt többet mondottak, mint szavakkal hosszu ideig mondhattak volna. Mennél tovább nézé Semsz el Nihár a herczeget, pillantatai annál inkább megerősiték a gondolatban, hogy ez nem idegen iránta; s meggyőződvén a herczeg viszonszerelméről, magát a világon a legboldogabb személynek érezé. Végre elforditá róla szemeit, s parancsolá a nőknek, kik először énekeltek, hogy közelitsenek. Ezek fölkelének, s mig oda menének, a fekete nők előjővén a fák mögül, utánok vivék a székeket s elrakák közel a terem kinyúló ablakához, hol Ebn Thaher és a persa herczeg ültek, oly móddal, hogy a székek a kedvenczné thrónusával, s a nőkkel oldalai mellett, előttök egy félkört képzének.

Midőn a nők, kik előbb a székeken ültek, Semsz el Nihár egy intésére mindnyájan helyükre ültek volna, kiválaszta közülök kecses asszonyuk egyet énekelni. Ezen nő megigazitván lantját, következő dalt éneklé:

„Két szerető, ki egymást igazán szereti, határtalan hajlandósággal viseltetik egymás iránt; szivök két különvált testben csak egy; ha akadály tolódik ohajtásuk ellen, ezt mondhatnák könyes szemekkel: „Ha egymást szeretjük, mert szeretetreméltónak találjuk, szabad-e azért bennünket szidalmazni? Szidalmazzák inkább a végzetet.“

Semsz el Nihár e szavakat pillanataival s mozdulataival oly nyilván magára s a perzsa herczegre magyarázá, hogy ez magát tovább nem tartóztathatá. Félig fölálla, kihajola az ablakból, s egyet azon nő legközelebbi társnői közül, ki akkor énekelt, oda hiván, ezt mondá neki: „Hallgass reám, s légy oly szives lantoddal azon éneket kisérni, melyet kezdeni fogok.“ Most egy dalt énekle, melynek forró s szenvedelmes szavai teljesen kifejezék szerelme hevét.

Mihelyt elvégzé, Semsz el Nihár követte példáját, s ezt mondá egyik nőnek: „Hallgass reám, s kisérd énekemet.“ Egyszersmind egy dalt énekle, mely a herczeg szivét méginkább lángba borítá; s ez ismét egy énekkel felele neki, mely még szenvedelmesebb vala, mint az először énekelt.

Midőn a két szerelmes igy jelenté ki énekeik által kölcsönös hajlandóságukat, Semsz el Nihár nem birt a magáé hatalmának ellenállani, egészen magán kivül fölemelkedék thrónusáról, s közelíte a terem ajtajához. A herczeg elértvén szándékát, azonnal fölkele s elébe siete. Mindketten az ajtó alatt találkozának, kinyujták egymás elébe kezeiket, s oly hévvel ölelék meg egymást, hogy mindketten elájulának. Lerogytak volna, ha a nők, kik Semsz el Nihárt követték, meg nem akadályozzák; ezek fölfogák s egy szófára vitték, hol ismét magukhoz hozák, jószagu vizet locsolván arczaikra s több más jó illatokat szivatván be velök.

Midőn mindketten felocsudtak, Semsz el Nihár legelső dolga is az vala, hogy mindenfelé tekintgetett, s Ebn Thahert nem látván, kérdezé hirtelen, hol van. Ebn Thaher tiszteletből távozék el, mig a nők asszonyuk körül foglalatoskodának; s méltán félt annak rosz következéseitől, a mit most látott. Mihelyt hallá, hogy Semsz el Nihár őtet kérdezi, közelítvén elébe lépe…

Semsz el Nihár megörült, hogy Ebn Thahert látá, s örömét következő lekötelező szavakkal jelenté ki neki: „Ebn Thaher, nem tudom, hogy mutassam ki hálámat azon véghetetlen lekötelezésekért, melyekkel neked tartozom. Nélküled sohasem ismertem volna meg a perzsa herczeget, s a legszeretetreméltóbbat, a mi a világon van, sohasem szerettem volna. Azonban légy meggyőződve, hogy nem halok meg háládatlanul, hanem hálám, ha lehet, megfelel a szolgálatnak, melyet neked köszönök.“

Ebn Thaher ezen udvarias megszólításra csak egy mély meghajlással felele és Semsz el Nihárnak minden vágyai teljesedését kiváná.

Semsz el Nihár most a perzsa herczeghez fordula, ki mellette ült, s egy kis zavarodással tekintvén reá a köztük történtek miatt, s igy szóla hozzá: „Kedvesem! bizonyos vagyok benne, hogy szeretsz; s bármily hévvel szeress is, nem kételkedhetel rajta, hogy szerelmem szintoly forró, mint a tied. De ne titkoljuk el magunk előtt, bármennyire megegyeznek is érzelmeid az enyéimmel, mégsem látok egyebet számodra is, mint a magaméra, gondnál, ohajtozásnál és halálos fájdalomnál. Nincs más szer szenvedéseink ellen, mint hogy egymást mindenha szeressük, magunkat az ég akaratjába megadjuk, s elvárjuk, mit végzend felőlünk.“ – „Asszonyom, – felele a perzsa herczeg, – a világon a legnagyobb igazságtalanságot tennéd velem, ha szerelmem tartósságában csak egy pillanatig kételkednél is; ugy van ez egyesülve lelkemmel, hogy annak jobbik részét teszi, s még holtom után is meg fogom azt tartani. Szenvedések, kínok, gyötrelmek, semmi sem képes meggátolni abban, hogy szeresselek.“ E szavakat mondván, szemeiből könyek csordulának és Semsz el Nihár sem tartóztathatá a magáéit.

Ebn Thaher használván az időt, igy szólt: „Asszonyom, – monda neki, – bocsáss meg, ha arra emlékeztetlek, hogy a helyett, hogy könyekben olvadoztok, inkább örülnötök kellene, hogy igy egyesülve vagytok. Nem foghatom meg fájdalmatokat. Hogy lesz majd akkor, ha a szükség kényszerít benneteket az elválásra? Már régóta vagyunk itten; s tudod asszonyom, ideje van, hogy visszavonuljunk.“ – „Ah be kegyetlen vagy! – felele Semsz el Nihár. – Te, ki ismered könyeim okát, nem szánakozol-e boldogtalan állapotomon, melyben látsz? Szomoru kénytelenség! mit vétettem, hogy alája kell vettetnem a kegyetlen törvénynek, mely tilt tégedet azzal megörvendeztetni, a mit egyedűl szeretek?“

Meg lévén győződve a felől, hogy Ebn Thaher csak iránta való barátságból szólt ugy hozzá, nem vevé tőle rosz néven, a mit mondott, sőt inkább hasznára fordítá. Valóban inte a biztos rabnőnek, s ez tüstént kimene, s nemsokára azután egy gyümölcscsel rakott kis ezüst-asztalt vivén be, asszonya s a perzsa herczeg közé állítá. Semsz el Nihár kiválasztván a legjavát, a herczegnek nyujtá, s kérte, egyék belőle az ő kedvéért. Elvevé ez, s azon helyen szájához érteté, melyet az illetett. Ő is nyujtott néhány gyümölcsöt Semsz el Nihárnak, melyet ez elfogada, s hasonlóképen megett. Nem feledé el Ebn Thahert is megkinálni, hogy velök egyék; de ez oly helyen látván magát, hol bátorságban nem vélé, jobb szeretett volna otthon lenni, s csak becsületből evett. Minekutána az asztalt fölszedték, egy ezüst-medenczét hozának s egy arany-edényt tele vizzel, s mindnyájan megmosák kezeiket. Ezután leülének helyeikre; a tiz nő közül hárman külön-külön egy csészét hozának hegyi kristályból, tele drágalátos borral, arany alsó-csészén, s letevék Semsz el Nihár, a perzsa herczeg és Ebn Thaher elébe.

Hogy inkább magokban legyenek, Semsz el Nihár csak a tiz fekete nőt fogá ott, kik énekelni és játszani tudtak; s minekutána a többieket mind elküldötte volna, vevé az egyik csészét, s kezében tartván, következő szerelmes szavakat éneklé, melyeket egyik a nők közül lantjával kisére:

„Éltemet adom azért, ki köszöntésemet oly nyájasan viszonzá; megujítá kéjemet s szerelmemet, midőn már minden reményről lemondottam.

Valahányszor megjelen ő, elárulja vágyásom, titkaimat, s kinyilatkoztatja annak, ki irigyli azt tőlem, a mi belsőmben történik.

Ő irigységből sir, én szerelemkéjből; a ki ezt látja, azt vélhetné, hogy mind ketten iránta való szerelmünkben sirunk.“

Ezt énekelvén, ivék, azután vevé a másik csészét, a herczegnek nyujtá s kéré, igya ki kedvéért. Ez elvevé a szerelem, öröm elragadtatásával; de minekelőtte innék, ő is a következő dalt éneklé, melyet egy másik nő kisére húrjátékával:

„Folynak könyeim, hasonlók boromhoz, s elegyülnek vele; kinek volt valaha szeme a pohara, mint nekem?

Valóban nem tudom, bor buzog-e szemeimből, vagy könyüimet iszom.“ S igy énekelvén, könyek csordulának ki szemeiből.

Semsz el Nihár végre a harmadik csészét Ebn Thahernek nyujtá, ki kegyét s a vele tett becsületet udvariasan megköszöné; s egy másik rabnő lantot fogván, következő verseket éneklé helyette:

„Egymást űzik a könyek orczáin, a szerelemtűz miatt, mely keblében dühödik.

Sir szerelmese közelében, „félvén távozásától. Távol s közel egyaránt özönlenek könyei.“

Ezután kivevé Semsz el Nihár a lantot egyik nő kezéből, s oly szenvedelemmel kiséré szavával, hogy egészen magán kivül látszék; s a perzsa herczeg merően reá szegzett szemekkel mozdulatlanul üle, mintha meg lett volna varázsolva.