Part 14

„Midőn észrevettem, hogy drágaköveimet szemléli, s a legritkábbakat sorra nagy figyelemmel vizsgálja, leborultam előtte s ezt mondám neki: „Uram nemcsak személyem áll fölséged szolgálatjára, a talp terhe is a tied, kérlek méltóztassál vele ugy parancsolni, mint sajátoddal.“ Ő mosolyogva felele: „Szindbád, én óvakodni fogok, hogy reá ne vágyjam, s legkisebbet is el ne vegyek tőled abból, a mit isten neked adott. Távol attól, hogy kincseidet kevesitsem, még inkább szaporítani kivánom azokat, s nem akarom, hogy birodalmamat adakozásom jelei nélkül hagyjad el.“ Ezen szavakra való feleletem, a fejdelem boldogságáért való óhajtások kifejezésében, s kegyének és nagylelküségének magasztalásában határozódott. Egyik tisztjére bizá, hogy rólam gondoskodjék, s embereket rendele, kik az ő költségére köröttem szolgáljanak. Ezen tisztviselő híven teljesité ura parancsait, s mind azon csomókat, melyekkel a talp meg volt rakva, azon lakba hordatá, melybe engemet szállitott.

„Naponkint bizonyos órában a királyhoz mentem, hogy nála udvaroljak, s a többi időt a városnak s a mi benne figyelmemre legméltóbbnak tetszék, annak látására forditottam.

„Serendyb sziget épen az egyenlitő alatt fekszik, azért is rajta nap és éj egész esztendőn által mindig egyenlő t. i. tizenkét óra hosszaságú. Széle s hossza nyolczvan parazáng. A főváros egy szép völgynek legvégén fekszik, melyet egy nagy hegy képez, mely a sziget közepette áll, s alkalmasint legmagasabb az egész földön. Valóban a tengerre három napi távolságról meglátszik. Találni ottan rubinokat, s több nemű ásványokat, s jobbára minden sziklák egy érczded kőből állanak, melyet a drágakövek metszésére szoktak használni. Vannak ottan mindenféle növények és fák is, kiváltképen czedrusok, és kókuspálmák. A sziget partjai mellett s a folyamok torkolatjainál gyöngyöt halásznak, s néhány völgyei gyémántot adnak. Bucsujárást tettem a hegyen azon helyre a hová Ádám a paradicsomból lett kiüzetése után számkivettetett, s kandiságból fölmásztam a tetejére is.

„Midőn a városba visszaérkeztem, könyörögtem a királynak engedelméért, hogy hazámba térhessek, a mit igen tisztességes és kegyes módon meg is engedett. Kényszeritett kincstárából gazdag ajándékot elfogadnom; s midőn tőle bucsut vettem, egy még sokkal nevezetesebbet bizott reám egy levéllel együtt, az igaz hitűek uralkodója, a mi határtalan urunk s Chalyfunk Harun Arresyd számára, s monda: „Kérlek add által nevemben ez ajándékot és levelet Harun Arresyd Chalyfnak, s tedd őt bizonyossá barátságomról.“ Minekelőtte elindultam volna, magához hivatá ezen fejdelem a hajóskapitányt és kalmárokat, kikkel utaznom kellett, s megparancsolá nekik, hogy irántam minden kigondolható tekintettel viseltessenek.

„A ceyloni királynak levele, egy ritkasága miatt igen drága állat sárgás bőrére volt irva. Ezen levél irásjegyei égszinűek voltak, s következő volt indus nyelven tartalma:

INDIÁNAK KIRÁLYA, KI ELŐTT EZER ELEFÁNT JÁRDAL, KI OLY PALOTÁBAN LAKOZIK MELYNEK FÖDELE SZÁZEZER RUBIN FÉNYÉVEL TÜNDÖKÖL, S KINEK KINCSTÁRÁBAN HUSZ-EZER GYÉMÁNTKORONA VAGYON, HARUN ARRESYD CHALYFNAK.

„Noha az ajándék, melyet küldünk, nem nagy becsü, fogadd el még is, mint rokon és barát, azon barátság tekintetéből, melylyel szivünkben irántad viseltetünk, s melynek örömmel adjuk előtted bizonyságát. A tiednek hasonló érzeteit kérjük, reménylvén, azt megérdemelnünk; minthogy veled egy rangban vagyunk. Kényszerítünk erre mint rokon. Isten hozzád.“

„Az ajándék e következőkből állott, először volt egy fél lábnyi magas s egy ujjnyi vastagságu pohár egyes rubinból készülve, igen gömbölyü együtt fél drachmát nyomó igaz gyöngyökkel kirakva; másodszor egy kigyóbőr, melynek pikkelyei közönséges arany nagyságuak voltak, s oly tulajdonsággal biró, hogy a rajta fekvőt a nyavalyától megóvta; harmadszor ötven ezer drachma legválogatottabb áloéfa, s egy pisztáczia nagyságu harmincz szem kámfor; mind ezt végre egy gyönyörű rabnő kisérte, kinek ruhája drágakövekkel volt elborítva.

„A hajó elevezett s hosszu és szerencsés utazás után végre Balsorába értünk, a honnan én Bagdádba mentem. Oda érkeztemmel legelső dolgom is az vala, hogy a nekem adott bizományban eljártam.

„Fogám a serendybi király levelét, s elmenék az igazhitüek uralkodójának kapujához, kisérve a szép rabnőtől, s azon rokonimtól, kik a reám bizott ajándékokat vivék. Elmondtam mi vezet oda, s azonnal a Chalyf thronusa elébe bocsáttattam. Leborultam előtte, s egy rövid megszólitás után általadtam neki a levelet, s az ajándékokat. Midőn elolvasta volna a mit neki a seredybi király ira, kérdezé, valóban oly gazdag és hatalmas-e azon fejdelem, mint levelében állitja. Másodszor is földre borulék, s minekutána ismét fölkeltem volna felelék: „Igazhitüek uralkodója, bizonyossá tehetem fölségedet, öntapasztalásomnál fogva, hogy ő kincseit, s hatalmát nem nagyítja. Semmi sem lehet bámulatosabb, mint palotájának pompája. Ha ezen fejedelem nyilván akar megjelenni, elefántra készitenek neki thronust, s arra ülvén ugy megyen két sor között, melyek minisztereiből, kedvenczeiből, s egyéb udvarnokiból állanak. Előtte, vele elefánton, egy tisztviselő arany láncsát tart kezében, s a thronus mögött egy másik áll, ki egy arany szobrot hordoz, melynek hegyére egy fél lábnyi hosszu, s egy ujjnyi vastag smaragd van alkalmazva. Elől megy egy ezer emberből álló őrsereg aranyba, selyembe öltözve, s gazdag szerszámu elefántokon lovagolva. Mig a menetel tart, azon tisztviselő, ki a király előtt az elefánton ül, időről időre fenn szóval kiáltja:

„Ez a nagy fejdelem, Indiának hatalmas és rettenetes uralkodója, kinek palotája száz ezer rubinnal van födve, s kinek husz ezer gyémántkoronája vagyon. Ez a koronás fejedelem, nagyobb mint valaha a nagy Szulimán, a nagy Maharadzsa voltak.“

„Minekutána e szavakat mondotta, a thronus mögött álló tiszt viszont ezt kiáltja: „ezen nagy és hatalmas fejdelemnek meg kell halni, meg kell halni, meg kell halni!“ S most ismét az első tiszt kiáltja:

„Dicsőség és tisztesség annak, ki él, és meg nem hal!“

„Egyébiránt a serendybi király oly igazságos, hogy sem fővárosában, sem egyébütt birodalmában, nincsenek birók; népei nem szorulnak ezekre; maguk ismerik s gyakorolják az igazságot, és soha sem távoznak tisztöktől. S igy az itélőszékek, s birói személyek szükségtelenek nálok.“

„A Chalyf igen megelégedett beszédemmel.“ „Ezen király bölcsesége, – monda ő, – kitetszik leveléből: s a szerint, a mit épen mondottál, meg kell vallani, hogy bölcsesége népeihez, s népei bölcseségéhez méltók.“ E szavak után elbocsáta gazdag ajándékkal…“

Itt vége volt Szindbád beszédének, s hallgatói, eloszlottak, minekutána Hindbád ismét száz zecchinót kapott volna. Más napon ismét Szinbádhoz jöttek, ki nekik hetedik és utósó utját következőleg beszélte el:

A hajózó Szindbád hetedik és utólsó utja.

„Hatodik utamból megtértem után, végképen letettem a gondolatról, hogy valaha megint meginduljak. Mert azonkivül, hogy már oly kort értem, melynek nem vala nyugalomnál egyéb szüksége, meg is fogadtam magamnak, hogy soha többé magamat oly veszedelemre nem teszem ki, melyekbe oly gyakran jutottam. Nem gondolkodtam tehát egyébről, csak hogy életem hátralevő részét vigasságban töltsem.

„A mint egykoron számos barátimat vendéglettem meg, bejöve egyik cselédem jelentvén, hogy a Chalyfnak egy tisztje kiván velem szólni. Fölkelék az asztaltól s elébe menék. „A Chalyf, – monda ő, – azt bizá reám, adjam tudtodra, hogy veled szólani kiván“ Követém a tisztet a palotába, s a fejdelem elébe vezete, kit, lábaihoz borulván, üdvözlöttem. „Szindbád, – szóla ő hozzám, – szükségem van reád, egy szolgálatot kell nekem tenned, választ s ajándékot vinned tőlem a serendybi királyhoz; illő hogy irántam mutatott udvariságát viszonozzam.“

„A Chalyf parancsa mennykőütés volt reám nézve. „Igaz hitüek uralkodója, – mondék neki, – kész vagyok fölséged minden parancsait teljesiteni; de könyörgök alázatosan, méltóztassál meggondolni, hogy a kiállott hihetetlen nyomoruságok által el vagyok rémitve. Sőt fogadalmat is tettem, hogy Bagdádot soha el nem hagyom.“ Itt alkalmat vevék minden kalandjaimról egy hosszu jelentést tenni előtte, melyet türelemmel hallgata végig. Mihelyt megszüntem beszélni, monda ő: „Ezek valóban igen rendkivüli történetek; azonban ne tartóztassanak, hogy kedvemért azon utat melyet javalok, megtegyed. Hiszen csak Serendyb szigetre kell utaznod, s bizományomat elvégezned. Azután magadon áll minden haladék nélkül visszatérned. De utaznod kell, mert látod, nem volna illő s hozzám méltó, azon sziget királya adósának maradnom.“ Látván, hogy a Chalyf megátalkodott szándékában, késznek jelentém magamat neki engedelmeskedni. Igen örült rajta, s uti költségre ezer zecchinót adata.

„Kevés napok alatt készen valék az elutazásra, s mihelyt a Chalif ajándékai, egy ön kezével irott levéllel együtt kezemhez adattak, elindultam, s utamat Balsorának vevém, s ott hajóra ültem, Utazásom igen szerencsés vala, és Szerendybbe értem. Ottan közlöttem bizományomat az országos főtisztekkel, s kértem őket nyerjenek minél előbbi kihallgatást számomra. Megtevék; nagy tisztességgel a palotába vezetének, s üdvözlém a királyt, előtte a szokás szerint leborulván.

„A fejedelem tüstént megismert, s különös örömét mutatá viszontlátásomon. „Isten hozott Szindbád, – monda. – Mondhatom, hogy elmeneteled óta igen gyakran gondoltam reád. Áldom e napot, melyen viszont látjuk egymást.“ Megköszöntem nagy kegyét, általadám a Chalyf levelét és ajándékát, s ő mindeniket nagy megelégedés jeleivel fogadta.

„A Chalyf egy ezer zecchinóra becsült, s arany szövetből való teljes készületü ágyat küldött neki; ötven öltözetet leggazdagabb anyagból, más százat Kahirói, Alexandriai, Suezi, és Kufai legfinomabb gyolcsból; egy másik karmazsin szinü ágyat, s még egy harmadikat másfélét; egy ujjnyi vastagságu, s fél lábnyi átméröjü sikér edényt agátból, melynek feneke dombor műben egy embert ábrázola nyillal és ijjal kezében, oroszlánra lövő félben; s végre egy nagy táblát, mely a monda szerint, a nagy Salamontól származott. A Chalyf levele következő kifejezésekkel volt irva:

„Az igaz úton vezérlő határtalan hatalmu kalauz nevében a hatalmas és boldog szultánnak, Abdallah Harun Arresyd, kit isten boldog emlékü elődi után fő polczra állitott, üdvözletét.

„Örömmel vettük leveledet, s ezt küldjük kapunk tanácsüléséből, a fennebbi szellemek kertjéből származottat. Reméljük, mihelyt szemedet reá veted, jó szándékunkat kedvesen fogadandod. Isten veled!“

„A serendybi király nagyon örvendett, hogy a Chalyf iránta mutatott barátságát viszonozta. Egy idő mulva ezen kihallgatás után, egy másodikat kértem, hogy elbucsuzhassam. Megnyertem végre, s a király a mint elbocsáta, igen gazdagon megajándékoza. Tüstént hajóra szállottam, oly szándékkal, hogy Bagdádba visszatérjek; de nem volt szerencsém reménységem szerint oda jutni és isten máskép végezé.

„Harmad vagy negyed nap mulva elindulásunk után tengeri kalózok támadának meg bennünket, kik annál könnyebben elfoglalák hajónkat, mivel épenséggel nem valánk védelmi állapotban. Néhányan a legénység közül ellent akartak állani; de életökbe került; a mi engem s egyebeket illet, kiknek eszünk volt a tengeri rablókkal nem ellenkezni, mi rabszolgákká tétettünk.

„Minekutána a tengeri rablók bennünket kifosztottak, s rosz ruhákat adtak a magunkéi helyett, egy nagy s igen messze szigetre vittek, s ott eladtak.

„Én egy gazdag kalmár kezébe estem, ki mindjárt mihelyt megvett, lakába vitt, s ott jól tartván, rabszolgai öltözetet adott. Néhány nap mulva, mivel még nem igen tudakozá, ki vagyok, kérdezett, nem tudok-e valami kézi munkát. Én a nélkül, hogy magamat közelebbről megismertetném, azt felelém neki, hogy mesterségemre nézve nem vagyok kézműves, hanem kalmár és hogy a tengeri rablók, kik neki eladtak, mindenemet elvették. – De hát, – mondá ő, – nem értesz-e az ijászathoz? Felelém, hogy ez egy volt ifjukori gyakorlataim közül, s hogy azóta nem feledtem el, erre ijjat és nyilakat ada, s maga mögé elefántra ültetvén, kimentünk egy, a várostól néhány mérföldnyire fekvő igen nagy erdőre. Mélyen bele mentünk, s midőn jónak látá a megállást, parancsolá, szálljak le. Ezután egy nagy fát mutata. – Mászsz ezen fára, – monda, – s lövöldözz az itt elmenő elefántokra, kik nagy számmal tartózkodnak ez erdőségben. Mihelyt egy elesik, tudósíts róla. – Ezt mondván, eleséget hagya számomra, s visszament a városba, én pedig egész éjszaka a fán lesben maradtam.

„Ez idő alatt egy elefántot sem vettem észre, de mihelyt a nap fölkelt, egész csordát láttam jőni. Több nyilat lőttem reájok, s végre egyet elejtettem. A többiek tüstént eltávozának, s szabad utat engedének uramhoz mennem, s őt vadászatomról tudósítnom. Ezen hir áldomásául igen jól megvendégele, dicsérte ügyességemet, és mindenképen kedvezett. Ezután együtt kimenénk az erdőre, a hol egy gödröt ástunk, melybe a megölt elefántot eltemettük. Uram szándékozott ismét eljönni, ha az állat rothadásba fog általmenni, hogy annak fogait a földből kivegye és eladja.

„E vadászatot két hónapig folytatám, s egy nap sem mult el, melyen egy elefántot meg ne öltem volna. Nem mindig egy fán ültem lesben, hanem majd egyikre, majd másikra mentem. Egy reggel, midőn az elefántok érkezésére várakoztam, nem kevéssé bámultam el, hogy a helyett, hogy szokás szerint mellettem az erdőben elmentek volna, megállottak, s iszonyu ordítással, s oly számosan, hogy a földet egészen ellepték, s ez szinte rezgett alattok, egyenesen nekem jöttek. Közelítettek azon fához, melyre másztam, s körülfogák azt mindnyájan kinyujtott orral s reám függesztett szemmel. Ezen irtózatos látványra egészen elképedtem, s oly rémülés fogott el, hogy az íj és nyil kezemből kihullottak.

„Félelmeim fölöttébb alaposak voltak. Minekutána az elefántok egy ideig figyelemmel szemléltek volna, egyik a legnagyobbak közül átalfogá orrával a fa derekát, s oly erősen, hogy azt gyököstül kirántá s ledönté. Én a fával együtt leestem; de az állat megfoga orrával, hátára emele, a melyre a nyakamba akasztott puzdrával együtt inkább halva, mint élve ültem. Ezután a többiek előtt, kik őt csoportosan követék, egy helyre vitt, melyet minekutána ottan a földre letett volna, a többiekkel együtt elhagyott. Képzeljétek, ha lehetséges, állapotomat; azt hittem aluszom, s nem vagyok ébren. Végre, minekutána egy ideig a földön feküdtem volna, s nem láték elefántot, fölkeltem, s látám, hogy egy hosszú és széles halmon vagyok, mely egészen el volt borítva elefántcsontokkal, s elefánt fogakkal. Megvallom, hogy e látvány igen sok elméletekre nyujtott alkalmat. Csodáltam az állatok ösztönét. Nem kétlettem, hogy ez az ő temetkező helyök, s csak azért vittek oda, hogy azt nekem megmutassák, hogy szünjem meg őket üldözni, a mi különben is csak fogaik végett történik. Nem késtem a halmon, hanem a városnak indultam, s minekutána egy nap s egy éjszaka mentem, végre uramhoz értem. Minthogy utamban egy elefánttal sem találkoztam, azt következtettem belőle, hogy ők belebb mentek az erdőbe, hogy az utat a halomhoz előttem szabadon hagyják.

„Mihelyt uram megpillantott, kiálta előmbe: „Ah szegény Szindbád, igen aggódtam megtudni, mi lett belőled. Voltam az erdőn, s egy ujonnan tövestül kidöntött fát s íjat és nyilakat leltem a földön, s minekutána hiába kerestelek, kétségbe estem, hogy viszont megleljelek. Beszéld el, kérlek, mi történt veled, s mely szerencsés eset által maradtál életben. Teljesítém kivánságát. Másnap mindketten a halomra menénk, s most nagy örömmel győződék meg annak valóságáról, a mit neki mondottam. Annyi fogat raktunk az elefántra, melyen kimentünk, a mennyit csak elbirhatott, s midőn haza térénk, mondá a gazdám: „Édes atyámfia, – mert azon öröm után, melyet nekem felfedezéseddel, mely engem meg fog gazdagítni, okoztál, nem akarlak rabszolgának nevezni, – az isten tetézzen mindenféle boldogsággal és javakkal! Előtted nyilatkoztatom ki, hogy szabaddá teszlek. Eltitkoltam tőled, de most tudtodra adom, hogy az elefántok a mi erdőnkben minden évben számos rabszolgát megöltek, kiket elefántcsontért küldöttünk. Bármi tanácsot adtunk is nekik, előbb-utóbb életöket veszték, ezen állatok ravaszsága miatt. Isten téged megmentett dühöktől, s egyedűl veled éreztette e kegyelmet. Ez bizonysága, hogy ótalmában vagy és szüksége van rád e földön, itt lenn jót mívelni. Te nekem hihetlen hasznot szerzesz; mind ekkorig nem szerezhettünk más módon elefántcsontot, mint ha rabszolgáink életét koczkáztattuk, s most egész városunk meggazdagul általad. Ne hidd, mintha azt vélném, hogy szabadságod visszaadásával eléggé megjutalmaztalak; ez ajándékot még más nevezetes adományokkal is meg fogom toldani. Az egész várost arra birhatnám, hogy szerencséssé tegyen, de ez oly dicsőség, melyet magamnak tartok fenn.“

„E nyájas szavakra felelék neki: „Uram, az isten tartson meg téged: szabadságom, melyet visszaadtál, elégséges arra, hogy irántam minden kötelezéstől feloldozzon, s nem kivánok más jutalmat azon szolgálatért, melyet szerencsés voltam neked s városodnak tenni, az engedelemnél, hogy honomba térhessek.“ Jól van, – mondá ő, – a Musszou nemsokára hoz oly hajókat hozzánk, melyek elefántcsonttal rakodnak: majd velök elküldlek, s módot szerzek a hazamenetelre.“ Ujolag hálat adtam neki az adott szabadságért, s irántami jó érzeteiért. Nála maradtam a Musszoura várakozván, s ezalatt annyiszor fordultunk ama halomról, hogy rakhelyeit tele töltöttük elefántcsonttal. A városnak minden azzal kereskedő kalmára is ugyanazt tevé, mert a dolog nem sokáig maradt előttök titokban.

„Vége elérkeztek a hajók, minekutána uram kiválasztotta azt, melyen haza fogok menni, megraká elefántcsonttal, fele részben az én számomra. Nem feledkezett el szükséges eleséggel is ellátni, s még ezen fölül nagy becsü ajándékok, s nevezetes belföldi termékek, elvitelére is kényszeritett. Minekutána minden velem közlött jótéteményeiért a lehetőségig hálákat adtam volna, hajóra szállottam; eleveztünk, s mivel azon kaland, mely szabadságomat visszaszerzé igen különös vala, lelkem szüntelen avval volt eltelve.

„Kikötöttünk néhány szigetnél, hogy frisitőket vegyünk be. Mivel hajónk az indiai száraz föld egyik révéből indult, ugyan ottan szállottunk ki is, s hogy a Balsoráig való tengeri ut veszedelmeit elkerüljem, az engem illető elefántcsontot kirakattam, eltökélve utamat szárazon folytatni. Elefántcsontomból nevezetes pénzt árultam és sok ritka dolgot vásárlottam, hogy azokat elajándékozzam, s midőn holmimmel az indulásra készen valék, egy kalmárokból álló karavanhoz csatlódtam. Sokáig utaztam és szenvedtem, de türelemmel; mert eszembe jutott sokszor, hogy sem vésztől sem tengeri rablóktól, sem kigyótól, sem más kiállott veszedelmektől nem lehet tartanom.

„Utoljára vége lett mindezen bajoknak; mert szerencsésen Bagdádba értem. Tüstént udvarlására mentem a Chalyfnak, s jelentést tettem követségemről. A fejedelem azt mondá, hogy utazásom hosszas volta ugyan nyugtalanitotta, de mind e mellett is mindig volt reménysége, hogy Isten engem el nem fog hagyni. A mint az elefántokkal való kalandomat elbeszéltem, szörnyen álmélkodott rajta, s nem fogott volna hitelt adni neki, ha igazságszeretetemet nem ismerte volna. Ezen történetet és a többieket, melyeket előtte elbeszéltem, oly nevezeteseknek lelé hogy egyik irnokára bizta azoknak arany betükkel leendő leirását, hogy kincstárában megtartassanak. Én a tisztességgel, melyet irántam mutatott, s az ajándékokkal melyeket adott, nagyon megelégedve tértem haza, s ettől fogva, csupán családomnak, rokonimnak és barátimnak éltem.“

Igy végezé Szindbád hetetik és utósó utja elbeszélését, s ezt veté hozzá Hindbádhoz fordulván: „No barátom hallottál-e valaha akármi halandót is, ki ennyit szenvedett, s ily szorongató veszélyeknek lett volna kitéve mint én? Nem méltó és illő-e, hogy én ily sok nyomoruság után kellemes és nyugalmas életet éljek?“ A mint e szavakat mondá, hozzá járula Hindbád s kezét megcsókolván monda: „Való, uram hogy irtózatos veszedelmeket állottál ki, s hogy bajaim a tiedhez nem is hasonlithatók. Ha szomoritanak is, addig mig azokat szenvedem, megvigasztalódom rajtok, azon kis haszon által, melyet belőlök veszek. Nem csak nyugalmas életet érdemelsz, de méltó vagy azon javakra is, melyeket birsz, mivel oly jól, és nagylelküleg használod azokat. Vajha halálod órájáig örömben élj!“

Szindbád ismét száz zecchínót adata neki, barátjává fogadá, s mondá neki, hagyjon föl a terhhordósággal, s ezentuljárjon hozzá enni, hogy a hajózó Szindbádról egész életében megemlékezzék.

Abulhasszán Aly Ebn Bekár, és Harun Arresyd Chalyf kedvencznéje Semsz El Nihár története.

„Harun Arresyd chalyf uralkodása alatt élt Bagdádban egy Abulhasszán Ebn Thaher nevü fűszerárus, egy nagy gazdagságu, mivelt és kellemes személyü ember. Több esze s finomsága volt, mint rendszerint mesterségebeli embereknek szokott lenni; embersége, őszintesége s vidám kedve szeretetté s kedveltté tevé egész világ előtt. A chalyf, ki ismerte becsét, vak bizodalmat helyezett benne. Annyira becsülte, hogy egészen gondjaira bizá kedvencznéit mind azokkal ellátni, a mikre szükségök lenne. Ő volt tehát, ki számukra ruhákat, házi-eszközöket, s ékességeket választott, s ebben bámulásra méltó izléssel járt el.

Jó tulajdonai s a chalyf kegyelme az emirek s más első rendű tisztviselők fiait vonták házába, s ez volt az egész udvari nemesség gyülhelye.

De ezen ifju urak között, kik őt naponkint látogatták, volt egy, kit többre becsült, mint minden egyebeket, s a kivel különös barátságra lépett. Ezen urat Abulhasszán Aly Ebn Bekárnak hitták, s egy régi persa királyi házból származott, mely még állott Bagdádban, minekutána a muzelmánok Persiát fegyveres hatalommal meghóditották is. A természetnek öröme látszott benne telni, hogy ezen herczegben a test és lélek minden ritka tulajdonait egyesitse. Arcza tökéletes szépségü volt, termete karcsu, magaviselete könnyüd, s tartása oly lefoglaló, hogy az ember mihelyt rá tekintett, azonnal szerette is. Ha szólt, az mindig helyes s válogatott kifejezésekben történt, kellemes és uj fordulattal; szavának hangjában is volt valami, mely mindeneket elbájolt, kik hallották. Emellett nagy és éles esze volt, s mindenről bámulatraméltó helyességel gondolkodott és szólt. Oly tartózkodó és szerény vala, hogy semmit sem állitott anélkül, hogy a legnagyobb gonddal nem iparkodott volna azon gyanút elháritani, mintha véleményét másokra akarná tolni. Ezen dicséretes tulajdonainál fogva épen nem lehet csodálkozni, hogy Ebn Thaher őt az udvar minden egyéb urfiai fölött megkülönbözteté, kik nagyobb részint az ő erényeivel épen ellenkező hibákkal birtak.

Egykoron, midőn ezen herczeg Ebn Thahernél vala, megjelenék egy hölgy, fekete s fehértarka öszvéren, tiz rabnő közepett, kik őt gyalog kisérék, s mindnyájan igen szépek valának, a mennyire tartásukból, s a fátyolon keresztül, mely arczukat födözé, kivenni lehetett. A hölgy egy négy ujjnyi szélességü rózsaszinü övet visele, melyen rendkivülvaló nagyságu igazgyöngyök s gyémántok ragyogtak; s szépségére nézve könnyü volt észrevenni, hogy ugy mulja fölül kisérőnéit, mint a telehold a kétnapos ujholdat. Valami vásárlást tett, s mivel Ebn Thaherrel volt szólása, belépett ennek holtjába, mely csinos és téres vala, s ez őt a legmélyebb tisztelet jeleivel fogadá, s kérte, üljön le, kezével a főhelyet mutatván ki neki.

A persa herczeg, ki ily szép alkalmat finomsága s udvarisága kimutatására nem akart elszalasztani, helyre igazitá az arany-szövetből való vánkosokat, melyeknek a hölgy támasztékául kellett szolgálniok, s azután sietséggel félrevonula, hogy leülhessen. Azután üdvözlé őt, megcsókolván a szőnyeget lábainál, ismét fölkele, s megálla a szőnyeg végénél. Mivel a hölgy Ebn Thaherrel bizodalmasan volt, levevé fátyolát, s a persa herczeg szemeibe oly rendkivüli szépséget ragyogtatott, hogy ez attól egész szivéig megilletődött. A hölgy sem állhatá meg, hogy a herczeget ne szemlélje, kinek tekintete reá ugyanazon hatást tevé.

„Uram, – szóla hozzá nyájas arczczal, – kérlek ülj le.“