Part 13

„Megvizsgálám a hegyet, s ugy lelém, hogy az a város és a tengerpart között feküdt, nem engedvén semmi utat ezeknek közlekedésére, mivel oly meredek vala, hogy a természet szinte megmászhatlanná alkotta. Leomlottam a parton, hogy istennek velem közlött kegyelméért hálát adjak. Ezután visszatértem a barlangba, hogy kenyeret hozzak, melyet a napvilágnál sokkal jobb izüen ettem, mint akármikor azóta, hogy e setét helyre zárattam.

„Még egyszer visszamentem a barlangba, s tapogatva összeszedtem minden gyémántot, rubint, gyöngyöt, aranykarkötőt, egy szóval mind azon drága portékát, a mi kezembe akadt, s mind ezt a tengerpartra hordtam. Több csomót csináltam belőle, melyeket csinosan bekötöztem kötéllel, mely a koporsók lebocsátására szolgálván, nagy bőségben találtatott. A csomókat jó alkalom várásával a parton hagyám, nem féltvén, hogy az eső elmossa, mivel épen ekkor nem vala esős idő.

„Két vagy három nap mulva egy hajót pillanték meg, mely épen a révből indult, s azon hely mellett evezett el, ahol én valék. Intettem turbánom gyolcsával, s teljes erőmből kiáltoztam, hogy magamat meghallassam. Meghallottak, s elküldék értem a csolnakot. A hajóslegények kérdésére, hogy micsoda baj vetett azon helyre azt felelém, hogy az előtt két nappal egy hajótörésből menekedtem oda, azon portékákkal együtt melyeket látnak. Szerencsémre ezen emberek nem vizsgálván a helyet, a hol valék, megelégedtek feleletemmel, s csomóimmal együtt magukhoz vettek.

„Midőn a hajóra érénk, a hajoskapitány is, ki a nekem okozott örömön örvendett, s a hajó kormányával foglalatoskodott, szives volt szinlett hajótörésemet elhinni. Megkináltam néhány drágakővel; de nem akarta elfogadni.

„Több sziget mellett eveztünk el, a többek közt Nákusz sziget (Csörgő sziget) mellett, mely rendes széllel Szerendyb szigettől tiz s Kéla szigettől, a hol mi kiszállottunk, hat napi járó földnyire vagyon. Itten ónbányák, Indus nádak, és igen jó kámfor találtatnak. Kéla sziget királya igen gazdag, hatalmas, és birodalma kiterjed az egész Csörgő szigeten, mely körben két napi járó földet tesz, s melynek lakosai oly vadak, hogy emberhust esznek. Minekutána e szigeten nagy vásárt ütöttünk, ismét elevezénk s több más révben kötöttünk ki. Végre megmérhetlen kincscsel, melynek közelebbi leirása haszontalan volna, szerencsésen Bagdádba értem. Hogy istennek velem közlött kegyelmeiért hálát adjak, nagy alamizsnákat osztottam ki, mind több mósé fentartására, mind pedig több szegény élelmére is, s magamat egészen rokonimnak s barátimnak szántam, velök jól vendégeskedvén s vigadván.“

Szindbád ezzel végezé negyedik utja elbeszélését, mely hallgatóinál több bámulást okozott, mint a három előbbiek. Hindbádnak ujolag száz zecchínót ajándékozott, s a többiekkel együtt más napon ugyan azon órára ebédre, s ötödik utjának meghallgatására meghítta. Hindbád és a több vendégek bucsuztak, s haza menének.

Midőn más napon mindnyájan együtt valának, asztalhoz ültek, s ebéd végével, mely nem tartott tovább a korábbiaknál, Szindbád következőleg kezdé ötödik utja elbeszélését:

A hajózó Szindbád ötödik utja a Szundi szigetekre.

„Még, – monda ő, – elég ingerök volt a mulatságoknak reám nézve, emlékezetemből minden kiállott bajokat, viszontagságokat kitörölni, a nélkül, hogy az uj utazáshoz kedvemet elvehették volna; azért is portékákat vevék, becsináltattam, szekerekre rakattam, s a legközelebbi tengeri révbe utaztam. Ottan, hogy egy hajóskapitánytól ne függjek, s egy hajónak egészen ura legyek, időt hagytam magamnak magam költségén építtetni, s készíttetni föl egyet. Mihelyt elkészült, megrakatám, reá szállottam, s mivel az én portékáim nem tettek egész hajóterhet, különféle nemzetbeli kalmárokat vettem hajómra portékáikkal.

„Az első jó széllel elindultunk, s a távolnak eredtünk. Az első hely, hol hosszas hajózásunk után kikötöttünk, egy puszta sziget vala, a melyen egy rochtojást találtunk, oly nagyságut mint a már említett. Egy kis roch volt benne, mely épen ki akart búni, s melynek már az orra is látszott.

„A kalmárok, kik hajómon voltak, s velem együtt kiszállottak, vagdalák a tojást kemény fejszeütésekkel, s egy nyilást csináltak raja, melyen a kis rochot darabonkint kiszedék, s megsütötték. Én eleget intettem őket, hogy a tojást ne bántsák; de nem akartak reám hallgatni. Alig végezték ebédöket, midőn a légben alkalmas távolságnyira tőlünk, két sötét fölhő jelenék meg. A kapitány kit hajóm kormányozására megfogadtam, tapasztalásból tudta mit jelentenek a fölhők, s hírül adá, hogy azok a kis roch szüléi, és sürgetett bennünket, hogy minél szaporábban szálljunk hajóra, hogy a szerencsétlenséget, melyet előre látott, elkerülhessük. Iparkodtunk tanácsát követni, és nagy sietséggel eleveztünk.

„Azonban elérkezett a két roch, s irtóztató sikoltást tevének, látván, hogy a tojás el van törve, és fiok nincsen benne. Oly szándékkal, hogy rajtunk boszut álljanak, ismét elrepültek a honnan jövének, s egy időre eltüntek előlünk; mi ez alatt teljes vitorlákkal távozni s azt kikerülni iparkodtunk, a mi el nem maradt.

„Visszajöttek, s látók, hogy mindenik egy iszonyu nagyságú szikladarabot hozott körmei között. Midőn épen hajóm fölött valának, megállapodtak, a légben lebegve, az egyik levetette szikladarabját; de a kormányos ügyessége által, ki a kormány elcsavarásával a hajót elfordította, oldalt esett a tengerbe, mely ugy elnyilott, hogy csak nem fenekéig láttunk; de a másik madár oly pontosan irányzá szikláját a hajó közepére, hogy az ezer darabokra zuzatott. A hajóslegények és utasok mindnyájan vagy agyon zuzattak, vagy a tengerbe buktattak. Én is lemerültem, de midőn a viz fölvetett, szerencsés voltam a hajó romladékának egy darabjára kapni. S a midőn majd egyik, majd másik kezemmel eveztem, a nélkül, hogy a melybe fogózkodtam, azt eleresztettem volna, végre kedvező árral és széllel egy igen meredek partu szigetre jutottam. Azonban meggyőztem ez akadályt, és megszabadultam.

„Leültem a fűbe, hogy egy keveset pihenjek, aztán fölkeltem s befelé indultam, hogy a tartományt kikémleljem. Ugy tetszett, mintha egy drágalátos kertben volnék; mindenfelé érett és éretlen gyümölcscsel rakott fákat, s kellemesen kigyódzó tiszta s édes ízű csermelyeket láttam. Ettem a gyümölcsökből, melyek igen jól ízlettek, s ittam a vizből, mely itallal kinálkozott.

„Midőn beéjjeledett, lefeküdtem egy igen alkalmas helyre, a fűbe; de alig aludtam egy óráig, s álmam gyakorta azon ijedelem által szakasztatott félbe, hogy e puszta helyen egyedűl valék. Ilyképen az éjszakának legnagyobb részét a legmélyebb busúlással s azon esztelenségem szememre hányásával töltöttem, miért nem maradtam inkább odahaza, mintsem hogy ez utolsó utra megindultam. Ezen gondolatok annyira vittek, hogy már életemet akarám elvenni: de a nap világa eloszlatá kétségbeesésemet. Fölkeltem, s nem minden félelem nélkül járkáltam a fák alatt.

„Minekutána megint egy kissé befelé mentem volna, egy öreget vevék észre, ki igen elbusúltnak látszék. Egy ér partján ült, s első gondolatom az vala, hogy ő is magamként hajótörést szenvedett. Közelíték felé s köszöntöttem, melyre csak a fejével bólintott. Kérdém, mit csinál ott; de felelet helyett jelekkel intett, vegyem vállámra, s vigyem által a patakon a végett, – a mint értésemre adá, – hogy gyümölcsöt szedhessen.

„Azt hivém, hogy reá szorult e szolgálatomra, fölvevém hátamra s keresztűl vittem a patakon. Szállj le, – mondám neki ezután, meghajolván, hogy a földre letegyem. De a helyett, hogy lebocsátkozott volna (még most is nevetnem kell ha reá gondolok), ezen öreg, kit oly gyarlónak néztem, lábait, – melyek bőre, a mint észre vettem, a tehénéhez hasonlitott, – könnyüséggel nyakam köré kanyarítá, lovaglólag vállaimra ugrott, s oly keményen szorongatá torkomat, mintha meg akarna fojtani. E pillanatban oly nagy rémülés fogott el, hogy ájulva lerogytam…

„Nem tekintvén ájulásomra, a nyügös öreg folyvást nyakamon maradt, s csupán lábait nyujtá ki egy kicsit, hogy ismét magamhoz hagyjon térni. A mint föleszméltem, egyik lábát keményen gyomromnak feszíté, s a másikkal vékonyba vervén, akaratom ellen fölkelni kényszeríte. A mint fölkelék, a fák alatt kelle járkálnom, s néha-néha megállapodnom, hogy a gyümölcsöket, melyeket találánk, leszaggathassa s megehesse. Egész naphosszat nem tágított rajtam, s midőn éjszakára ki akartam magamat pihenni, nyakamat folyvást körül fogva tartván, velem együtt a földre terült. Minden reggel sarkalással vere föl, s lábaival szorongatván, kényszeríte a fölkelésre és járásra. Képzeljétek uraim, egy ily teher alkalmatlanságát, melytől nem birtam megszabadulni.

„Egyszer utamban néhány száraz kobaktököt találtam, melyek egy fáról, melyen termettek, lehullottak; felfogék egy meglehetős nagyot, s jól kitisztogatván, több szőlőfürt levét facsarám bele, melyek ezen szigeten bőséggel termettek s melyeket minden lépten találánk. Midőn ezzel a kobakot megtöltöttem, letettem egy helyre, s néhány nap mulva ugy intéztem a dolgot, hogy az öregnek arra kellett engem kormányozni. Ott fölvevém a kobakot, szájamhoz tettem, s oly hatalmas bort ittam belőle, mely egy ideig a rajtam fekvő halálos bút is elfeledteté velem. Ez erőt adott, sőt fel is vidított, ugy hogy mentemben danolni s tánczolni kezdettem.

„Az öreg, ki észrevevé a hatást, melyet reám a bor tett, s érzette, hogy most sokkal könnyebben hordozom, mint egyébkor, inte, adnék neki is innia; oda nyujtám neki a kobakot, fölfogá, s mivel az ital jól ízlett neki, utolsó cseppig kiivá. Elég volt, hogy megrészegítse; valóban meg is részegedett, s minthogy a borgőz hirtelen fejébe szállt, elkezde a maga módja szerint énekelni, s vállaimon ide s tova mozogni; s lábai lassankint megtágultak, ugy hogy én észrevevém, hogy már nem szorít velök, levetettem a földre, a hol mozdulatlanul maradt. Most egy nagy követ fogék s fejét összezúztam vele.

„Igen nagy örömet érzettem azon, hogy ezen átkozott öregtől örökre megszabadultam, s a tengerpartra mentem, hol emberekre akadtam egy hajóból, mely ott feküdt horgonyon, hogy friss vizet s némely frisitőket vegyen be. Igen csodálkoztak rajtam, s kalandom közelebbi körülményein. „Te, – igy szólának, – tengeri öreg kezébe estél, s te vagy az első, kit meg nem fojtott; a kiket hatalmába keríthetett, sohasem bocsátotta el előbb, mig meg nem fojtotta; hiressé tette már ezen szigetet az általa megölt emberek sokaságával, s a hajóslegények és kalmárok, kik itt kiszállottak, csak számos társaságban bátorkodtak befelé menni.

„Ezután hajójokra vevének, melynek kapitánya örült, hogy fölvehetett, minekutána megtudta, hogy mi történt velem. Vitorlát ereszte, s néhány napi hajózás után egy nagy város révébe kötöttünk ki.

„Egyik a hajón lévő kalmárok közül, ki megszerete, unszolt, hogy kisérjem el, s egy épületbe vezetett, mely az idegen kalmároknak szállásul szolgált. Adott egy nagy zsákot, s minekutána némely városbeli embereknek, kik szintugy mint én, egy zsákkal valának fölkészülve, ajánlott s őket kérte volna, hogy vigyenek el magukkal kokúszdiót szedni, monda nekem: „Eredj kövesd őket, s tedd utánuk a mit tőlök látsz tenni, de ne távozzál tőlök, mert életedet veszedelmezteted.“ Egy napi eleséget adott, s elmenék az emberekkel.

„Egy erdőbe érénk, mely igen magas s egyenes fákból állott, melyeknek oly simák voltak törzsökeik, hogy lehetetlen volt az ágakig, melyeken a gyümölcsök függtek, fölmászni. Mindezek kókuszfák voltak, melyeknek gyümölcseit le akartuk verni, hogy azokkal zsákainkat megtöltsük. Midőn az erdőbe értünk, látánk egy sereg nagy és kis majmot, kik látásunkra megfutamodtak, s csodálatos gyorsasággal a fák tetejére másztak…

„A kalmárok, kikkel az erdőre mentem, köveket ragadának, s teljes erőből hajigálák a fák tetején lévő majmokra. Én is követtem példájokat, s látám hogy a majmok elértvén szándékunkat, szorgalmasan szedének kókuszdiót, s haragos és elkeseredett ábrázattal hajigálák felénk. Fölszedők a diót, s időnkint követ hajitottunk, hogy a majmokat ingerelnők. Ezen csel által megtöltők zsákainkat azon gyümölcscsel, melyhez más módon lehetetlen volt volna jutnunk.

„Tele zsákokkal tértünk meg a városba, a holott a kalmár, ki engem az erdőre küldött vala, kifizeté a zsákomban vitt kókuszdió árát.

„Folytasd ezt, – monda, – minden nap, mig eleget szerzesz, hogy hazádba juthass. Megköszöném jó tanácsát, s apródonkint oly nagy halom kókuszdiót gyüjtöttem össze, hogy nevezetes összeget árultam belőle.

„Azon hajó, mely engem ide hozott, a kalmárokkal, s az ezektől vásárlott kókuszdióval együtt elindult. Én megvártam, mig egy másik hasonló teherért jövő hajó kötött ki e város révében. Minden kókuszdiómat reá hordattam, s midőn el akaránk indulni, elbucsuztam a kalmártól, kinek oly sok hálával tartoztam. Nem utazhatott velünk; mivel még nem végezte el dolgait.

„Eleveztünk, s utunkat azon szigetnek vevők, hol a bors legbővebben terem. Onnét Komári félszigetre mentünk, mely a legjobb áloefát termi, s melynek lakosai azon szeghetlen törvényt szabták maguknak, hogy se bort ne igyanak, se más akarmi féle kicsapongást el ne szenvedjenek. Ezen szigeteken kókuszdiómat borsért és aloefáért cseréltem el, s több kalmárral együtt a gyöngyhalászatra mentem, mely végből buvárokat vevék zsoldomba. Ezek igen sok nagy és szép gyöngyöt halásztak. Örömmel indultam ismét tengerre egy hajóval, mely szerencsésen Balsorába ért. Onnét visszatértem Bagdádba, a hol a velem vitt portékákból, az áloefából, a borsból, és gyöngyből igen sok pénzt árultam. Mint egyéb utazásaimból lett haza tértemmel, ugy most is alamizsnául osztám ki nyereségem tized részét, s mindenféle vigasságokkal igyekeztem kiállott bajaimat pótolni.“

E szavak után Szindbád Hindbádnak ismét száz zecchínót adatott, s ez eltávozott a többi vendégekkel együtt. Másnapon ismét megjelent a társaság, a gazdag Szindbadnál, ki minekutána őket mint a mult napokon megvendégelte volna, hatodik útját beszélé el nekik.

A hajózó Szindbád hatodik utja Ceylonba.

„Uraim, – monda, – kétség kivül vágytok tudni öt hajótörés, s oly sok kiállott más veszedelem után miképen szánhattam el magamat újolag szerencsét kisérteni, s magamat uj veszedelmeknek tenni ki. Ha mostan gondolkodom róla, magam is elbámulok, s kétség kivül csillagzatom hajtott. Akarmint légyen is, egy nyugalomban töltött esztendő mulva, hatodik útamra készülék, nem hajtván rokonim és barátim kérelmeire, kik mindent elkövettek, hogy visszatarthassanak.

„A helyett hogy útamat a Persa tengeröblön által vettem volna még egyszer, beutaztam Persiának és Indiának több tartományait, egy tengeri révbe értem, s ott egy jó hajóra ülék, melynek kapitánya egy hosszú utat szándékozott tenni. Ez valóban hosszú is vala, de egyszersmind oly szerencsétlen, hogy a kapitány és kormányos az útat egészen elveszték, s nem tudák hol valánk. Végre ismét útba igazodtak, de nekünk utazóknak nem volt okunk azon örülni, s nem kevéssé csodálkoztunk, midőn egy napon a kapitány nagy sikoltással elfuta helyéről. Turbánját a földhöz vágta, szakállát tépte, s fejét verdesé, mint egy olyan ember, kinek eszét a kétségbeesés megzavarta. Kérdeztük min busul.“ „Jelenthetem, – felele, – hogy az egész tengeren a legveszedelmesebb helyen vagyunk. Egy igen sebes áradat ragadja magával a hajót, s egy negyed óra alatt mindnyájan elveszünk. Könyörögjetek istennek, szabaditson ki e veszedelemből. Ha ő nem irgalmaz rajtunk, meg nem menthetünk belőle.“ E szavak után parancsolá, hogy a vitorlákat vonják be; de ezen munka közben a kötelék összeszakadt, s a hajó a nélkül, hogy rajta segélni lehetett volna, az áradattól egy megmászhatlan hegy tövéhez hajtatott, s ott összezúzott, ugy mindazáltal hogy nem csak személyeinket hanem eleségünket, és legdrágabb portékáinkat is megmenthetők.

„Midőn ez megtörtént, monda a kapitány:“ „Isten megtette a mi neki tetszett. Itt mindnyájan megáshatjuk sirunkat, s végbúcsút vehetünk egymástól: mert oly veszélyes helyen vagyunk, hogy az eddig ide vetettek közül mindeddig még senki sem szabadult meg.“ Ezen szavak mindnyájunkat halálos bánatba ejtettek, megöleltük egymást könyes szemekkel és sirattuk boldogtalan sorsunkat.

„Azon hegy, melynek tövében valánk, egy igen hosszú s kiterjedett sziget partját tevé. Ezen part egészen el volt volt boritva összezúzott hajók romjaival, s számtalan sok csontokkal, melyeket helyenkint lehete látni, s melyek bennünk borzadást okoztak, s azt bizonyiták, hogy itt igen sok ember veszett el: Hihetlen vala a portékák és kincsek sokasága is, melyek előttünk minden felől hevertek. Mind ezek csak szomoruságunk öregbitésére szolgáltak. A helyett hogy máshol mindenütt a tengerbe folynak a folyók ágyaikból, itten megforditva egy nagy édes vizű folyam foly a parttól befelé egy setét barlangon keresztül, melynek nyilása igen magas és széles. Igen megjegyzésre méltó, hogy itt a hegynek minden köve kristályból, rubinból, s más drágakövekből áll. Látni ottan egy szurok, vagy földgyanta forrást is, mely a tengerbe foly, s a halaktól elnyeletik, melyek azt szürke ámbrává változtatva vetik ki magukból, s a habok a lapos fövénypartra hányják, mely egészen be van vele teritve. Fák is nőnek ottan, nagy részint áloefák, melyek a Komáriaknak semmit sem engednek.

„Hogy ezen hely leirásának véget vessek, melyet egy feneketlen mélységnek lehet nevezni, minthogy ki nem menekhetni belőle, tudjátok meg, hogy a hajók mihelyt bizonyos fokig közelednek hozzá, többé tőle el nem távozhatnak. Ha a tengeri szél hajtja őket arra, akkor a szél és áradat okozzák vesztöket; ha pedig szárazföldi széllel vagynak ottan, a mi távozásokat segélhetné, ezt a hegy magassága egészen elfogja, szélcsendet csinál, mely szabad játékot enged az áradatnak mely őket partnak hajtja, hol a miénkként összezúznak. A szerencsétlenség öregbitésére lehetlen a hegytetőt megmászni, s valahová menekedni.

„A parton maradtunk, olyan emberekként, kik eszöket elvesztették s napról napra vártuk a halált. Eleségünket egyenlő részekre osztottuk, s igy mindenikünk testi alkatához, eleségével gazdálkodásához képest a többieknél hosszabb vagy rövidebb ideig élt.

„A kik először meghaltak, azokat a többiek eltemették. A mi engem illet, én minden társaimnak megadtam az utólsó tisztességet: s azon nem csodálkozhattok; mert azon kivül, hogy a részemre jutott eleséget jobban kiméltem mint a többiek, nekem még különös eleségem is volt, s nagyon vigyáztam, hogy társaim ezt észre ne vegyék. Azonban mire a legutolsót eltemettem, annyira megfogyott ez is, hogy láttam nemsokára végem lesz, azért is megástam siromat, eltökélvén magamat, hogy bele fekügyem, mivel senki sem maradt meg a ki eltemessen. Midőn e munkával foglalatoskodtam, – megvallom, – nem állhatám meg, hogy szememre ne vessem, hogy magam vagyok oka vesztemnek s meg ne bánjam, hogy utolsó utamra megindultam. Nem állapodtam a gondolatoknál, hanem kezeim fogammal megszaggatám, s kevés hija volt, hogy nem siettettem halálomat.

„De isten még megkönyörült rajtam, s azon gondolatot adá belém, hogy azon folyóig menjek, mely a barlang boltozatja alá veszett el. Minekutána ott a folyót figyelmesen vizsgáltam volna, mondék magamban: „ezen folyamnak, mely itt a föld alá bukik, valahol megint csak napfényre kell jőni; ha tehát egy talpat építek, s magamat ezen a víz árjára bizom, vagy valami lakott tartományba jutok, vagy elveszek: ez utóbbi esetben csak a halál nemét változtatom; ha pedig sikerülni fog e boldogtalan helyről megmenekednem, elkerülöm társaimnak szomoru végzetét, sőt talán új alkalmat is lelek meggazdagodnom. Ki tudja nem vár-e szerencse e förtelmes szikla kimenetelénél, hogy hajótörésemért uzsorával nyújtson pótlékot.

„E tünődésem után, nem késtem a talp-csináláshoz fogni; erős fadarabokból, s vastag horgonykötelekből készitettem azt, melyekben lehetett válogatnom. Oly erősen összekötöttem a fát, hogy abból egy kis erős talp készült. Midőn elvégeztem, megraktam néhány csomó rubinnal, smaragddal, szürke ámbrával, hegyi kristálylyal s drága szövetekkel. Minekutána mind ezen portékákat súlyegyenbe állitottam, s jól megerősitettem volna, két kis evezővel, melynek készitését nem feledtem el, a talpra szállék, s a viz folyására, s isten tetszésére bizám magamat.

Mihelyt a boltozat alá értem, nem láttam többé világot, s a vizár elkapott, a nélkül, hogy tudtam volna hová. Néhány napig usztam e setétségben, a nélkül, hogy a legcsekélyebb világsugárt láttam volna is. Egy helyt a boltozatot oly alacsonynak találtam, hogy csaknem elhordta fejemet, a mi a hasonló veszedelmek elkerülése végett nagyon figyelmessé tett. Ezen utam közben, csak annyit ettem a megmaradt eleségből, a mennyi éltem tengetésére elkerülhetlenül szükséges vala. De bármi mérsékletten éltem is, nemsokára egészen fölettem azt. Mostan érzékeimet, a nélkül, hogy magamról elverhettem volna, egy édes álom fogá el. Nem mondhatom, sokáig aludtam-e; de midőn fölébredtem, magamat egy nyilt tájékon, egy folyó partján, a hová talpam ki volt kötve igen sok fekete között találám. Mihelyt megláttam őket, fölkelék és köszöntöttem. Szólottak hozzám, de nem értém nyelvöket.

E pillantatban annyira magamon kivül valék örömöm miatt, hogy nem tudám: ébren vagyok-e. Meggyőződvén, hogy nem aluszom, következő arab verseket mondottam:

„Hidd a mindenhatóságot; és segélyedre fog jőni; egyébről agganod haszontalanság. Hunyd be szemedet s mig alszol, isten sorsodat gonoszról jóra forditja!“

„A mint egy a feketék közül, ki arabúl érte; igy halla szólanom, előmbe lépe és megszólamlék: „Atyámfia, – monda ő, – ne csodálkozzál, hogy bennünket látsz; mi ezen tájt lakjuk, mely előtted fekszik, s azért jöttünk ide ma, hogy ezen a szomszéd hegyekből jövő folyamnak vizét, kis csatornákon mezőinkre vezetvén, azokat vele megöntözzük. Láttuk, hogy úsz le valami a vizen; s hirtelen oda szaladtunk, hogy meglátnók, mi az, s mihelyt észrevettük, hogy talp, egy közülünk azonnal a vizbe ugrék; neki úszott, s kihozta. Mi azonnal megállitottuk, s megkötöttük a mint látod, s vártuk fölébredésedet. Kérünk beszéld el történetedet, melynek igen különösnek kell lenni. Mondd el, hogy merészlettél e vizre ereszkedni, s honnan jősz.“ Kértem őket, hogy mindeneknek előtte adjanak ennem, s megigérém nekik, hogy azután ki fogom elégiteni újságvágyokat.

„Többféle ételt raktak előmbe, s minekutána éhségemet elvertem hív tudositást tettem nekik mindenekről a mik velem történtek, s ugy tetszék, hogy álmélkodással hallgatának. Midőn beszédemet végeztem, szólának hozzám a tolmács szájával, ki beszédemet is számokra leforditá: „Ez egy a legbámulandóbb történetek közűl. Magadnak kell ezt a király előtt elbeszélned; a dolog sokkal rendkivülibb, hogy sem azt neki más egyéb s nem az beszélhetné el, kivel történt.“ Felelém nekik, hogy kész vagyok kivánságokat teljesiteni.

„A feketék azonnal egy lóért küldének, melyet nem sokára előhoztak. Fölültetének reá, s mig egy részök elöttem ment, hogy utat mutasson, a többi legerősebbek, a talpat minden rajta levő csomókkal egyetemben vállaikra rakák s ugy követének.

„Mindnyájan Serendyb városba mentünk; mert ezen szigeten valék. A feketék bemutatának királyoknak. Közeliték a thronushoz melyen üle, üdvözlöttem, miként az indus királyokat szokás, azaz leborultam lábaihoz, és megcsókoltam a földet. A fejedelem parancsolá, keljek föl, s igen kegyes módon közelebb híván, maga mellé ültete. Legelőször is nevemet tudakozá; felelém neki, hogy Szindbád nevem, de a sok tengeri utak miatt, melyeket tettem, „a hajózó“ melléknévvel neveznek, s hogy Bagdádi lakos vagyok. „De, – felele ő, – hogyan s mi uton jöttél birodalmamba?“

„Semmit sem titkoltam el a király előtt, hanem mindent elbeszélék neki, a mit már előttetek elbeszéltem, s ő azon annyira bámult és örült, hogy kalandomat arany betükkel föliratni, s az irást országa levéltárába tétetni parancsolta. Ezután előhozták a talpat, s a csomókat jelenlétében bontogatták föl. Csodálta az áloéfa és szürke ámbra sokaságát, de leginkább a rubinokat és smaragdokat; mert ezekhez hasonlók nem voltak kincstárában.