Part 12

„Midőn a sík tengerre jutánk, a szél s habok játékává lettünk, melyek ide s tova hányának, s ezen napot és a jövő éjszakát, sorsunk felől való kinos bizonytalansággal töltöttük; de más napon szerencsénk volt egy szigethez hajtatni, melyre nagy örömmel kiszállottunk. Ottan igen jó gyümölcsöket lelénk, melyek elveszett erőnk visszanyerésére nagyon jó szolgálatot tettek.

„Estve felé elaludtunk a tengerparton, de egy csörejre ébredtünk föl, melyet egy pálmafányi kigyó másztában csörgőivel okozott. Oly közel vala hozzánk, hogy egyik társamat sikoltása s megmenekedni erőlködése daczára is elnyelé, minekutána megrázta s a földhöz vagdosta volna. A másik társam és én tüstént elszaladtunk, s noha alkalmas távolságra valánk, még is egy idő mulva olyan neszt hallottunk, mely azt gyanittatá velünk, hogy a kigyó, a tőle megtámadott boldogtalannak csontjait veti ki magából. „Oh istenem, – kiálték – mennyiféle veszélynek vagyunk kitéve! tegnap örültünk rajta, hogy életünket az óriás kegyetlenségétől, s a habok dühétől megmentettük, s ime most szint oly rémitő veszélybe jutottunk?“

„Járkáltunkban egy vastag s magas fát láttunk meg, s eltökélettük, hogy bátorság okáért a jövő éjjelt azon töltsük. Ismét gyümölcsöt ettünk mint az előbbi napon, s estve felé fölmásztunk a fára. Nem sokára hallottuk a kigyót, mely sziszegve egész a fa tövébe jött. Fölnyult a fa derekára, s mivel alattam ülő társamat elérte, egyszerre elnyelé, és aztán eltávozott.

„Én reggelig a fán maradtam, és akkor inkább holtan mint élve szállottam le. Valóban én sem várhattam társaiménál különb végzetet, s mivel ezen gondolat elborzasztott, már néhány lépést is tettem, hogy a tengerbe ugorjam. De mivel még is kedves addig élni, a mig lehetséges, ellentállottam ezen kétségbeesés ösztönének, s megnyugodtam isten akaratján, ki tetszése szerint intézi életünket.

„Nem mulasztottam el azonban igen sok forgácsot, száraz galyat, s tüskét gyüjteni össze. Több csomóba kötözém össze, melyekből nagy sánczot csináltam a fa körött, s némelyeket keresztül kötöttem a fa tetejébe, hogy fejemet védeném. Ezután alkonyatkor bezárkoztam ezen körbe, azon szomoru vigasztalással, hogy semmit sem mulasztottam el, az engem fenyegető kegyetlen végzet elkerülésére. A kigyó ismét eljött, s körül kerülé a fát, engem el akarván nyelni; a mi azonban a tőlem épitett sáncz miatt nem sikerült neki, s haszontalanul ácsorgott egész reggelig, egy oly egeret leső macskaként, mely valami hozzáférhetlen helyen van. Végre hajnalban eltávozott; de én egész napfölkeltéig nem mertem kijőni erősségemből.

„Ugy elfáradtam a munkában, melyre a kigyó kényszeritett, s annyit szenvedtem dögleletes lélekzetétől, hogy ugy látszott a halál is kivánatosabb ezen ijedelemnél, s nem emlékezvén tegnapi megnyugovásomra, a tengerhez szaladtam, hogy fejtetőre beleugorjam.

„Isten megindult kétségbeesésemen: azon pillanatban, melyben a tengerbe akartam bukni, láték a parttól alkalmas távolságra egy hajót. Teljes erőmből kiáltám, hogy magamat meghallassam. S turbánom gyolcsát lobogtatám, hogy észre vegyenek. Ez nem vala haszontalan, az egész legénység észrevett, s a kapitány elküldé értem a csolnakot. Midőn a hajóhoz értem, nagy kiváncsian kérdék a kapitány és hajóslegények, minő kaland vezetett e szigetre, s minekutána elbeszéltem nekik, a mi rajtam történt, mondának a legvénebbek, hogy ők sokszor hallottak ezen óriásokról beszélni, kik e szigeteken lakoznak, s hogy őket bizonyossá tették, hogy ezek emberevők, s az embereket szintugy sülve, mint nyersen is megeszik. A mi a kigyókat illeti, ezt veték hozzá, hogy ezek bőségben vannak e szigeten, hogy nappal elbúnak, s csak éjszaka jőnek elő. Minekutána értésemre adták volna, mennyire örülnek, hogy ily sok veszedelemből kiszabadulva látnak, s mivel nem kétlék hogy éhezem, nem késtek legjobb eleségökkel megvendégelni, a mivel csak birtak; s a kapitány látván, hogy ruháim elrongyollottak, oly nagylelkü volt, hogy egy jó öltözetével megajándékoza.

„Egy ideig még a tengeren hajóztunk, több szigetet elhagyánk s végre Szelaháth szigetére értünk, hol a szantalfa terem. Bementünk a révbe s ott horgonyokat hánytunk. A kalmárok elkezdék portékáikat kirakatni, hogy eladják vagy elcseréljék. Mig ez történt, magához szólita a hajós-kapitány, s monda nekem: „Atyámfia, vannak gondviselésem alatt némely portékák, melyek egy kalmár tulajdonai, ki egy ideig hajómon utazott. Minthogy ezen kalmár már nem él; elfogom árulni, hogy örököseinek számot adjak; ha valaha közülök valakire akadnék.“ A csomók melyeket értett, már a hajó födelékén valának. Megmutatá s monda. „Ime ezek a tudva levő portékák, reménylem léssz oly szivességgel, s magadra vállalod a fáradságot, hogy azokat eladjad; illendő jutalmat fogsz venni vesződségedért.“ Reá állottam s megköszöntem neki, hogy alkalmat nyujt a foglalatoskodásra.

„A hajóirász fölira minden csomót, a tulajdonos kalmárok neveivel együtt. S kérdvén a kapitányt, miképen irja be azokat, melyeket épen reám biza, felele ez neki: ird be a hajózó Szindbád nevére. Nem hallhatám nevemet megindulás nélkül, s midőn a kapitányt jobban szemügyre vettem, ugyan annak ösmerém, ki engem második utamban a puszta szigeten hagya, midőn a patakparton elaludtam, s vitorlát ereszte, anélkül, hogy megvárt vagy kerestetett volna. Nem ösmertem meg mindjárt, mivel elválásunk óta igen megváltozott.

Hogy ő, ki engem holtnak tartott, meg nem ismere, nem lehet csodálni.“ „Kapitány, – mondék neki. – Szinbádnak hitták a kalmárt kié e csomók?“ „Igen, – felele, – „ugy hitták. Bagdadi volt, s Balsorában szállott hajómra. Midőn egyszer egy szigetnél kikötöttünk, hogy vizet merjünk, s némely enyhitőket rakjunk hajónkra, – nem tudom már micsoda tévedésből – ismét vitorlát bocsáttaték, nem ügyelvén arra, hogy ő a többiekkel együtt nem jött vissza a hajóra. Jó friss szelünk volt, ugy, hogy lehetetlen vala a hajót megforditanunk, hogy őt elhozzuk.“ „Tehát holtnak tartod őtet?“ – kérdém. „Minden bizonynyal,“ – felele ő. „Jól van kapitány, – válaszolék, – nyisd fel tehát szemeidet, s ismerd meg ama Szindbádot, kit a puszta szigeten hagyál. Egy csermely partján aludtam el, s mire fölébredtem, már senkit sem láttam a legénység közül.“ E szavakra figyelmesebben megnézett a kapitány…

„S egy kis vártatva végre megismert. Hála istennek! – monda, megölelvén, – fölöttébb örvendek, hogy szerencsés végzeted helyre hozta hibámat. Itt vannak portékáid, melyeket mindig gondosan tartogattam, s azon révekben, hol kikötöttünk, már részszerint el is adtam. Átaladom azokat, azzal együtt, a mit azokból árultam. Átalvettem azokat, és a kapitánynak illő hálát adtam.

„Szelaháth szigetéről egy más szigetre hajóztunk, a hol szegfűvel, fahéjjal, s más fűszerekkel rakodtam meg. Midőn onnét tovább eveztünk, látánk egy husz rőfnyi hosszu s ugyan olyan széles tekenősbékát, nemkülönben egy borjunemü halat is, mely tejelt, s melynek bőre oly kemény, hogy vérteket szoktak belőle készíteni. Láték egy másikat is, melynek olyan alakja és színe volt, mint a tevének. Végre hosszas hajózás után Balsorába értem, s onnan oly sok kincscsel tértem vissza Bagdádba, hogy számát sem tudtam. Ismét sokat kiosztottam belőle a szegényeknek, s még több mezei jószágot vásárlottam, a már szerzettekhez.“

Igy végezte Szindbád harmadik utának történetét. Erre Hindbádnak ismét száz zecchinót adatott, s meghítta másnapra negyedik utának elbeszélésére. Hindbád, s a többi társaság hazamentek, s másnap ebéd végeztével Szindbád következőleg folytatá kalandjainak elbeszélését.

A hajózó Szindbád negyedik utja a Szundi szigetekre.

„A vigságok s gyönyörüségek ingerei, – monda ő, – melyeknek átadtam magamat harmadik utam után, nem valának elég hatalmasak a további utazástól visszatartóztatni. Ismét el hagyám magamat kapatni a kereskedés és uj dolgokat látnivágyás szenvedelmétől, rendbe szedtem dolgaimat, s minekutána elegendő portékákat gyüjtöttem össze, melyek azon helyeken kelendők valának, a hová utazni szándékoztam, elindulék. Utamat Persiának vettem; ezen ország több tartományát becsapongtam, s egy tengeri révbe értem, a hol hajóra ülék. Vitorlát ereszténk, s már a szárazföldnek és keleti szigeteknek több réveit megérintettük, midőn egykoron egy nevezetes átaljárásnál egy vihartól lepettünk meg, mely a hajós-kapitányt kényszeríté a vitorlák lebocsátására, s a fenyegető veszély elkerülése végett szükséges parancsoknak osztására. De minden óvakodásaink sikertelenek valának, a hajófordulat nem sikerült, a vitorlák ezer rongyokra szakadtak, s a hajó, melylyel már nem lehetett birni, egy elrejtett sziklasorra került, s ott ugy összezuzatott, hogy számos kalmár s hajóslegény vizbe fult, s a hajóteher elveszett.

„Én több más kalmárral és hajóslegénenyel együtt, oly szerencsés valék, hogy egy deszkára kaphattam. Egy tengeri folyam által mindnyájan egy előttünk fekvő szigetre hajtattunk, ott gyümölcsöt és forrásvizet leltünk, a mi által erőink ismét helyreállottak. Éjjeli pihenésünket is azon helyen tartottuk, hová a tenger vetett bennünket, a nélkül, hogy arról, a mit tovább tennünk kell, valamit határoztunk volna. Ebben akadályozott bennünket a csüggedés, melybe szerencsétlenségünk ejtett.

„Mihelyt másnap megvirradt, eltávozánk a parttól, s befelé tartván, házakat láttunk, s oda mentünk. Oda érkeztünkkel egy sereg fekete jöve reánk, körülkerítettek, megfogtak, s elosztozván mintegy rajtunk, elvivének lakaikba.

„Én öt társammal együtt egy helyre vitettem. Leültetének, bizonyos növényt tevének előnkbe, s jelek által kinálának, hogy együnk belőle. Társaim nem gondolák meg, hogy azok, kik bennünket a növénynyel kináltak, nem evének belőle; csak nagy éhségök ösztönét követék s mohón esének ez ételnek. Én, ki valami cselt sejdítettem, izlelni sem akartam, s jól jártam, mert nemsokára észrevettem, hogy társaim elveszték eszöket, s nem tudák mit beszélnek.

„Ezután kókuszolajjal készített rízst hozának föl, s társaim, kik egészen megtébolyodtak, szörnyen evének belőle. Én is ettem, de csak keveset. A feketék azért tevék előnkbe ama növényt, hogy eszünket elvegyék, s ennélfogva eloszlassák bánatunkat, melyet állapotunk szomoru tudata okozhatott, rizst pedig azért adának, hogy meghizlaljanak. Minthogy emberevők valának, az volt szándékuk, hogy ha meghizandunk, megegyenek. Ez megtörtént társaimon, kik sorsukat nem sejték, mivel józan eszöket elveszték. Én azonban, mivel birtam a magaméval, elgondolhatjátok uraim, a helyett, hogy a többiekként meghiztam volna, még ösztövérebb lettem, mint már voltam. A halál félelme, mely soha nem tágult rólam, minden élelmet, melyet magamhoz vevék, méreggé változtatott. Elgyengülésbe estem, mely reám nézve igen üdvös vala, mert a feketék, minekutána társaimat megölték s megették volna, abban hagyák a dolgot, s látván mily kiaszott, sovány és beteg vagyok, más időre halaszták halálomat. Azonban sok szabadságom volt, s keveset ügyeltek reám. Ez alkalmat adott egy nap arra, hogy a feketék lakaiktól eltávozzam, s megszabaduljak. Egy öreg, ki látott s észre vevé szándékomat, teljes erejéből kiáltoza reám, térjek vissza; de én a helyett, hogy neki engedelmeskedtem volna, kettőztetém lépteimet, s nemsokára eltüntem szemei elől. Senki sem volt otthon, csak ezen öreg, minden egyéb feketék távol valának, s csak estefelé szándékoztak hazatérni, a mi gyakran megtörtént; mivel tehát bátorságban valék, hogy nem lesz idejök utánam szaladni, ha szökésemet megtudják is: addig mentem, mig beesteledett. Csak akkor állapodtam meg, hogy egy kevéssé pihenjek, s a velem vitt eleségből falatozzam. De ismét utnak indultam, s kerülvén a lakott helyeket, hét napig mentem egy folytában. Kókuszdióval éltem, mely ételül s italul szolgált egyszersmind.

„Nyolczad napon a tengerhez érék, s ott egyszerre olyan fehér embereket láttam, mint magam, kik borsot szedének, mely ott nagy bőségben termett, foglalatosságuk jó jelenség vala nekem, s nem kétkedtem hozzájok közeliteni.

„Az emberek, kik borsot szedtek, előmbe jővének. Mihelyt megláttak, kérdének arabul ki vagyok, s honnét jövök. Igen megörülvén, hogy nyelvemen hallám őket szólni, kielégitém újságvágyokat, elbeszélvén nekik, mi módon szenvedtem hajótörést, hogyan jutottam e szigetre, s estem a feketék kezébe.

„Hiszen ezen feketék, – mondának ők, – emberevők; minő csoda által szabadulál meg kegyetlenségöktől?“ Elmondottam nekik, a mit előttetek most elbeszélék, s nem kevéssé álmélkodának rajta.

„Nálok maradtam, mig a kivánt mennyiségű borsot összetakarták, mely után hajójokra szállottam, s egy szigetre evezénk, a honnan jövének. Bemutatának királyoknak, ki igen jó fejedelem vala. Oly kegyes volt, hogy kihallgatá kalandom történetét, a mi őt igen meglepé. Ezután ruhákat adata, s megparancsolá hogy gondomat viseljék.

„A sziget, melyen valék, igen népes vala, bőségében volt mindennek s a városban, hol a király lakozott, nagy kereskedést űztek. Ezen kellemes menedék megvigasztala szerencsétlenségemen, s a nagylelkü fejedelemnek irántam való kegyei teljessé tevék elégedésemet. Valóban nálamnál senki sem állott inkább kegyelmében, következőleg senki sem volt, sem az udvarnál, sem a városban, a ki nem iparkodott volna kedvemben járni. S igy nemsokára inkább honosnak tekintettek, mint idegennek.

„Valami igen különöset vevék észre; minden ember, maga a király is, kantár és kengyel nélkül lovagolt. Egykor bátorságot vevék magamnak, őt megkérdeni, miért nem él ő felsége ezekkel. Azt felelé, hogy oly dolgokról szólok, melyeket birodalmában nem ismernek.

„Tüstént elmentem egy mesteremberhez, s rajzolatom szerint egy fanyerget készittettem vele, beboritám aztán magam bőrrel, kitömtem szőrrel, s fölékesitém aranyhimzetekkel. Azután egy lakatoshoz mentem, ki az elébe rajzolt alak szerint zabolát és kengyelvasakat csinált.

„Midőn ezen dolgok illendően elkészültek, oda vittem a királyhoz, s fölillesztettem egyik lovára. A fejedelem reá ült, s ugy megelégedék ezen találmánynyal, hogy örömét nagy ajándékokkal mutatá ki. Nem tolhatám el magamról, hogy miniszterei s főudvarnokai számára is több nyerget ne készitsek, kik mindnyájan ugy megajándékozának, hogy rövid időn meggazdagodtam. Készittettem a város nevezetesebb lakosai számára is, a mi igen nagy hirbe hozott, s köztiszteletet szerzett számomra.

„A király, kinél igen pontosan udvarlottam, igy szóla egykor hozzám: „Szindbád én szeretlek, s tudom hogy példám után minden alattvalóim is szeretnek, a kik ismernek. Egy kérelmem van hozzád, melyet teljesitened kell.“ „Uram, – felelék, – semmi sincs, a mit kész ne volnék megtenni, hogy fölségednek engedelmességemet kijelentsem, – parancsolj velem mindenestűl.“ „Én meg akarlak házasitani, – monda a király, – hogy e házasság birodalmamhoz kössön s ne gondolkozzál többé honodról.“ Mivel a fejedelem akaratjával ellenkezni nem bátorkodtam, udvarából egy nemes, szép, okos, és gazdag hölgyet ada feleségemül. A házassági szertartások után hölgyemhez költöztem, s egy ideig tökéletes egyességben éltem vele; mind a mellett is elégedetlen voltam állapotommal, s szándékoztam első alkalommal elillanni s Bagdádba visszatérni, melynek emlékét, állapotom, bár mi szerencsés vala is, bennem el nem olthatá.

„Igy gondolkoztam, midőn egyik szomszédom felesége, kivel igen szoros barátsági szövetséget kötöttem, megbetegedék s meghala. Hozzá mentem hogy vigasztaljam, s a legmélyebb szomoruságba merülve találtam.“ „Isten tartson meg, – igy szólitám meg, s engedjen hosszú életét.“ „Ah! – felele ő, – hogy részesülhetnék a kegyelemben melyet kivánsz? Már csak egy óráig élhetek.“ „Oh! – válaszolék, – verd ki e szomoru gondolatokat fejedből, reménylem ez nem fog megtörténni, s még sokáig lesz szerencsém barátságodat birni.“ „Ohajtom hogy életed tartós legyen; – felele ő, – a mi engem illet, nekem végem van, s tudtodra adom, hogy ma feleségemmel együtt el fognak temetni. Igy kivánja az őseinktől e szigeten behozott s sértetlenül fentartott szokás: az élő férj holt nejével, s az élő nő holt férjevel eltemettetik. Semmi sem menthet meg engem: minden házasok alá vannak e törvénynek vetve.“

„Azon pillantatban, melyben e különös vad szokásról értesite, melynek hire engem iszonyúan megijesztett, eljöttek rokonai, barátai és szomszédai egyetemben, hogy temetségét megtisztelnék. Fölöltözteték a nőt legdrágább ruháiba, mint lakadalmakor s fölpiperézék minden ékességeivel.

„Ezután föltevék egy nyilt koporsóba, s a temetési menetel elkezdődött. A férj, a gyászolók közt legelől, követé neje holttestét. Egy magas hegynek vevék utokat, s midőn oda értek, fölemelének egy nagy követ, mely egy mély kut száját födözé, s lebocsáták a holttestet, a nélkül hogy ruháiból és ékességeiből valamit leszedtek volna. Ezután megölelé a férj rokonit és barátjait, s ellenkezés nélkül hagyá magát egy koporsóba tenni, melyre egy korsó vizet s hét kis kenyeret tevének melléje, és aztán azon módon mint feleségét leereszték. A messze kiterjedő hegy, a tengerig nyult, s a kut igen mély vala. A szertartások végeztével a követ ismét a nyilásra emelék.“

„Szükségtelen mondanom, hogy én igen szomoru tanuja voltam e temetségnek. Minden egyéb jelenlevők ellenben, alig látszottak rajta megindulni, mivel hozzá szoktak ilyest gyakortabb látni. Nem tartóztathatám magamat, hogy a királynak ezen való gondolataimat ki ne jelentsem. „Uram, – mondék neki, – nem győzök eléggé csodálkozni a birodalmadban uralkodó különös szokáson, hogy az élőket a holtakkal együtt eltemetik! sokat jártam keltem, számtalan nemzetbeli embereket tanultam megismerni, de soha sem hallottam ilyetén törvénynek hirét.“ „Mit akarsz Szindbád, – felele a király, – oly köztörvény ez, melynek magam is alá vagyok vetve, s ha hölgyem a királyné előbb meghaland nálam: elevenen el fognak vele együtt temetni.“ „De uram, – válaszolék én, – szabad-e Fölségedet kérdenem, kötelesek-e az idegenek is e törvényt megtartani?“ „Kétség kivül, – felele a király mosolyogván kérdésem indító okán; – ők sincsenek kivéve, mihelyt e szigeten megházasodtak.“

„E felelettel szomorodva tértem haza; a félelem, hogy feleségem előbb talál meghalni, s vele együtt elevenen eltemetnek, igen bus gondolatokat támaszta bennem. De hogy lehetett e bajon segiteni? türelemmel kelle győznöm s isten akaratján megnyugodnom. Mind e mellett is feleségem legkisebb betegeskedése miatt is remegtem; de ah! nemsokára elért az egész rémülés! ő valósággal megbetegedett, s kevés napok mulva meghala…

„Képzeljétek fájdalmamat! elevenen eltemettetni szint oly keserves sorsnak tetszett előttem, mint emberevőknek eledelül szolgálni, s még is neki kellett mennem. A király egész udvarával meg akará tisztelni temetségemet, s a város legjelesb személyei is megtevék irántam a tisztességet hogy temetésemen megjelenjenek.

„Midőn már minden készen vala a pompához, föltevék feleségem holttestét egy koporsóra, fölpiperézve minden ékességeivel, s legpompásabb ruháiba öltöztetve. A menetel elkezdődött. Mint második szinjátszója e keserves szomorujátéknak, közvetlenül feleségem koporsója mögött ballagék, szemeimet könybe fürösztve, s boldogtalan sorsomon siránkozva. Minekelőtte a hegyhez jutánk, meg akarám kisérteni a nézők szivét. Legelőször is a királyhoz fordulék, és aztán azokhoz, kik hozzám közel valának, s előttök a földig leborulván, hogy ruhájok szélét megcsókoljam, esedezém, könyörüljenek rajtam.“ „Gondoljátok meg, – mondék, – hogy én idegen vagyok, ki nem lehet ily sanyaru törvény alá vetve, és hogy nekem honomban más hölgyem s gyermekeim vannak.“ De bár mi érzékeny módon mondottam is el e szavakat, senki sem indult meg rajtok; sőt ellenben siettek feleségem holttestét a kutba leereszteni, s mindjárt utána egy másik nyilt koporsóban, egy vizzel tölt edénynyel s hét kenyérrel együtt engem is lebocsátottak. Midőn végre e reám nézve oly szomoru szertartásnak vége lett, szertelen fájdalmamra, és keserves sikoltásomra való tekintet nélkül, a követ ismét a kut szájára tevék.

„A mint a fenék felé közeledtem egy kis fölülről beeső csekély napsugár segedelmével kitanulám e hely fekvését s minéműségét. Ez egy igen tágas üreg vala, melynek mélysége lehetett ötven röfnyi. Kiállhatlan büz terjedett el a számtalan holttest miatt, melyeket jobbra s balra láttam; ugy tetszett mintha még némely legutól elevenen leeresztetteknek utósó fohászaikat hallanám. Mindemellett, mihelyt leértem tüstént kiszálltam a koporsóból, s orromat befogván, eltávozám a holttestektől. A földre vetém magamat, és sokáig feküdtem ott könyekben fuldokolva. Ezután szomoru sorsomat megfontolván, mondék magamban: „Való hogy az isten velünk gondviselése végzetei szerint bánik; de szegény Szindbád, nem vétked-e, hogy arra jutál, hogy ily különös halállal halj meg? Adta volna isten, hogy valamelyik hajótörésben vesztél volna el, melyekből kiszabadultál! nem kellene ily lassú s iszonyu halállal meghalnod; de megérdemletted átkozott fösvénységeddel! Boldogtalan! Nem jobb lett volna-e otthon maradnod, s fáradságaid gyümölcseit nyugalomban éldelned?“

„Ezek valának a haszontalan panaszok, melyekkel a barlangot hangoztatám, dühömben s kétségbeestemben fejemet s mellemet verdesvén, s magamat mindenestül a leggyászosabb gondolatoknak adván. Mindemellet is, – meg kell vallanom, – a helyett, hogy a halált hittam volna segédemre, fölgerjedt bennem, bár mi nyomorult valék is, az élethez való szeretet, s ösztönze napjaim hosszabbitására. Tapogatva, s befogott orral előhoztam koporsómból a kenyeret és vizet, s ettem és ittam belőle.

„Noha a barlangban uralkodó setétség oly nagy vala, hogy nappalt és éjszakát nem lehete megkülönböztetni, még is reá akadtam koporsómra, s ugy tetszék, mintha az üreg tágasabb, s holttestekkel telebb volna, mint először hittem. Néhány napig kenyeremmel s vizemmel éltem, de mivel végre semmim sem maradt, halálhoz készülék…

„Már a halált várám, midőn a követ fölemeltetni hallottam. Egy holttestet, s egy élő személyt bocsátának le. A halott férfi volt. Természetes dolog, hogy az ember a legvégsőbb esetekben, a legvégsőbb tökéletre vetemedjék. Mig az asszonyt lebocsáták azon helyhez közeledém, a hol az ő koporsója fogott állani, s midőn látám, hogy a kut nyilását ismét becsinálák, egy nagy csonttal, melyet találtam, a boldogtalan fejére két vagy három kemény csapást tettem. Megszédült bele, vagy is inkább agyonütöttem, s mivel ezen kegyetlen tettet csak azért követtem el, hogy a koporsóban találtató kenyeret és vizet hasznomra forditsam, megint lett néhány napra való eleségem. Ezen idő elteltével, ismét egy holt asszonyt s egy élő embert bocsátának le, kit hasonló módon megöltem, s igy ezen módnak ismétlésénél fogva soha sem láttam szükséget élelmi szerekben.

„Egykor, midőn épen megint egy asszonyt küldöttem a más világra, lihegést és járást halottam. Arra mentem, honnan a nesz jött, s közelitésemmel erősebb lihegést hallottam, s ugy tetszett, mintha valamit látnék, a mi megszaladt. Követtem ez árnyalakot, mely egyegy pillantatra megállott, s futtában mind annál inkább lihegett, mennél közelébb jöttem hozzá. Mind addig üztem, mig végre egy csillagdad világot pillanték meg. Siettem a világosság felé, el is vesztettem néha az azt elfogó ellenzékek miatt, de ismét föltaláltam, s végre észrevettem, hogy az a sziklának egy nyilásán szivárgott be, mely elég tágas vala, hogy rajta kiférhessek.

„Ezen fölfödözés után egy ideig megállapodtam, hogy sebes mentemből valamennyire megpihenjek, s midőn erre a nyiláshoz jutottam, átbujtam rajta, s a tengerparton valék. Képzeljétek szertelen örömömet; oly nagy volt ez, hogy nehéz vala arról meggyőződnöm, hogy nem álom a mit látok. Midőn a dolog valóságáról meggyőződtem, s érzékeim megint természeti állapotjokba tértek, észrevevém, hogy az a valami, melyet lihegni hallottam, s a melyet követtem, valamely a tengerből jött állat volt, mely azért szokott az üregbe járni, hogy ottan a holttesteken lakozzék.