Part 11

„Midőn a hajóskapitány igy halla szólani, fölkiálta: – kinek higyjen az ember mai világban? nincs már sem hűség, sem hitel az emberek között. Önnön szemeimmel láttam, midőn ezen Szindbád elveszett, az utazók is, kik hajómon voltak, szintugy látták, s mégis azt bátorkodol mondani, hogy te vagy ezen Szindbád! Minő vakmerőség! rád nézve emberséges embernek lehetne tartani, s mégis oly förtelmes hazugságot mondasz; hogy oly vagyont tulajdonithass el, mely nem a tied. – Légy egy kis türelemmel, – felelék a kapitánynak, – s hallgasd meg a mit mondani fogok. – No jól van, – felele ő, – hát mi mondanivalód van? Szólj, én hallgatlak. – Erre elbeszélém neki, mi módon menekedtem meg, s mi kaland által találkoztam Maharadzsa király lovászaival, s hogyan vezettettem általok annak udvarába.

„Megütközött szavaimon, s nemsokára meggyőződött, hogy nem vagyok ámitó; mert olyan emberek érkeztek, kik megismertek, örvendezve köszöntöttek, s örömüket jelenték, hogy viszont láthatnak. Végre ő is megismert, s monda, nyakamba borulván: „dicsértessék az ur érte, hogy ily nagy veszedelemből szerencsésen kimenekedtél; nem fejezhettem ki eléggé az örömet, melyet a fölött érzek. Itt van vagyonod, vedd, ez a tied; tedd vele a mit tetszik.“ Megköszöntem neki, dicsértem emberségét, s hogy azt megjutalazzam, kértem, venne el némely portékákat, melyekkel megkináltam: de el nem fogadá.“

„Kiválogattam csomóimból a legdrágább portékákat, s Maharadzsa királyt megajándékozám velök. Minthogy ezen fejedelem értesítve volt szerencsétlenségem felől, kérdeze, hol vettem ily ritka dolgokat. Elbeszéltem neki, minő történet által jutottam birásokhoz; oly kegyes volt, hogy ezen örömét jelentené; elfogadá ajándékomat, s helyette sokkal több értéküt ajándékoza. Ezután elbucsuzám tőle, s ugyanazon hajóra szállottam; de előbb megmaradott portékáimat ezen országbeli termékekért elcseréltem. Áloét, szantalfát, kámfort, szerecsendiót, szegfűvet, borsot és gyömbért vittem magammal. Több sziget mellett hajóztunk el, s végre Balsorába értünk, honnan mintegy ezer zecchinó értékkel haza tértem e városba, s nemzetségemet egy való s őszinte barátság érzeteivel láttam viszont. Mindkét nemű rabszolgákat vásárlék, szép mezei jószágokat vettem, s nagy házat tarték. Ily módon rendeztem dolgaimat, eltökélve a szenvedett bajokat elfeledni, s az élet örömeit éldelni.“

Minekutána Szindbád itt megállapodott volna, parancsolá a hangművészeknek, hogy a beszéde által félbeszakasztott concertet ismét kezdjék el, folytaták az evést ivást estig, s midőn ideje volt az eloszlásnak, Szindbád egy száz aranyos erszényt hozata elő, s azt a teherhordónak adván, monda neki: „Nesze Hindbád, eredj haza, s jőj el holnap megint, hogy kalandjaim folytatását halljad.“ A teherhordó eltávozott, igen megütközve a tisztességen és ajándékon, melyben részesült. A tudósitás, melyet erről odahaza tett, feleségének s gyermekeinek igen kedves vala, s nem mulaszták el istennek hálát adni azon jóért, melyet gondviselése Szindbád által rájok arasztott.

Hindbád más napon csinosabban öltözött, mint az előbbin, s visszatért a bőkezü utazóhoz, ki őt szives arczczal s ezer nyájassággal fogadá. Mihelyt minden vendég összegyült, tálaltak és sokáig vendégeskedtek. Ebéd végeztével fölszólamlék Szindbád, a társasághoz fordulván: „Uraim, kérlek hallgassatok meg, s halljátok második utam kalandjait, ezek érdemesebbek figyelmetekre, mint az elsőéi.“ Mindnyájan vesztegének, s Szindbád következőleg hallatá magát:

A hajózó Szindbád második utja Ceylonba.

„Első utazásom után, – a mint szerencsém volt tegnap elbeszélni, – azt tökélém el, hogy napjaim hátralevő részét nyugalmasan töltsem Bagdádban. De nem sokáig tartott, s unni kezdém a henye életet; ismét kedvem jött a tengeren túl utazni és kereskedni; oly portékákat vásárlottam be, melyek a czélzott kereskedéshez alkalmasak valának, másodszor is olyatén kalmárokkal utaztam, kiknek emberségöket ösmerém. Egy jó hajón elindultunk, s minekutána istennek ajánlottuk magunkat, elkezdők tengeri utunkat.

Szigetről szigetre hajóztunk, s igen jutalmas cseréket tevénk. Egyszer ezen szigetek egyikére köténk ki, mely különféle gyümölcsfákkal volt befödve, de egyébiránt oly puszta vala, hogy rajta sem házakat, sem lakosokat nem találtunk. Járkáltunk rajta, szellőztünk a réteken s a csermelyek mentében, melyek azokat öntözék. Mig némelyek virágot, mások gyümölcsöt szedtek, én eleséget s bort vevék elő, s egy patak mellé szép magas fák árnyékába ültem. Meglehetős vendégséget csaptam, s utána elnyomott az álom. – Nem mondhatom meddig aludtam; de midőn fölébredék, már nem látám a hajót kikötve.

„Igen csodálkoztam, hogy a hajót nem látám kikötve, fölkelék, minden felé tekingettem, senkit sem láték a kalmárok közűl, kik velem a partra szállottak; csak a hajót látám oly messzire evezni, hogy nemsokára elvesztém egészen szemeim elől.

„Elképzelhetitek az elméleteket, melyeket ily szomoru állapotban tettem. Azt véltem, elveszek fájdalmamban, iszonyu orditásokat tettem, mellemet s fejemet vertem, s a földre vágtam magamat, a hol sokáig szomoru gondolatok halálos zavarában feküdtem. Százszor is szememre hánytam, hogy meg nem elégedém első útammal, melynek örökre ujra el kellett volna utazó kedvemet venni. De minden bánatom haszontalan, s minden törelmem idétlen volt.

„Végre megadám magamat isten akaratjába, s a nélkül hogy tudnám mi lesz belőlem, fölhágék egy magas fára, a melyről minden felé tekintgettem, nem látnék e valamit, a mi némi reménységet adhatna. A tengerre forditván szemeimet, csak vizet és eget láttam, de a száraz felűl valami fehéret vévén észre leszállék a fáról, s megmaradt kevés eleségemmel azon tárgy felé tartottam, mely oly távol vala, hogy meg nem ösmerhettem.

„Midőn elég közel jutottam hozzá, láttam hogy az egy bámulatos nagyságu fehér gömb. A mint egészen mellé értem, tapintám s igen simának találtam. Körüljártam, meglátni nincs-e nyilása. Nem találtam rajta, s oly sikos volt, hogy semmi módon föl nem mászhattam reá. Lehetett körben ötven lépésnyi.

„A nap épen nyugvó félben volt; s az ég hirtelen elsetétedék, mintha valami sürü felhő fogná el. De ha ezen setétségen elcsodálkoztam, még inkább bámultam, látván, hogy a mi ezt okozá, egy szertelen nagyságu madár vala, mely felém repült. Emlékeztem egy Roch nevű madárra, melyről a hajóslegényeket sokszor hallottam beszélni, s elgondoltam, hogy a nagy gömb melyet csodáltam, ezen madár tojása lehet. S valóban leszállott, s reá ült mintha azt ki akarná költeni. Midőn jőni látám, lelapultam a tojás mellé, úgy hogy egyik lába előttem volt, mely oly nagy vala, mint egy vastag faderék. Hozzá kötöttem magamat erősen egy lepellel, mely turbánom köré volt tekergetve, azon reménynyel, hogy a Roch ha másnapon elrepül, engemet is elvisz e puszta szigetből. S valóban a madár minekutána az éjjelt ez állapotban töltötte volna, virradatkor elröpüle s engem oly magasan fölvitt, hogy a földet sem láttam, s ismét hirtelen oly sebességgel csapott le, hogy elvesztettem eszméletemet. Midőn a Roch lebocsátkozott, s én a földre értem, hirtelen föloldoztam a csomót, mely lábához csatolt. Alig oldottam el magamat, s orrával azonnal egy hallatlan hosszaságu kigyóhoz vágott. Megragadá s tüstént elrepült vele.

„A hely, hol engem hagya, egy igen mély völgy volt, mindenfelől oly magas és meredek hegyekkel környezve, hogy a felhőket érék, s nem volt ösvény, melyen reájok mászni lehetett volna. Ez új baj volt reám nézve, s ha e helyet a puszta szigettel, melyet imént hagyék el, összehasonlítám, nem láttam nyereséget a cserénél.

„E völgyben járkálván láttam, hogy el volt hintve csodálatos nagyságu gyémántokkal. Igen gyönyörködtem ezeknek szemléletén; de nemsokára a távolban oly tárgyakat láttam, melyek a gyönyörködést igen kevesitették, s a melyeket nem nézhettem rémülés nélkül. Számtalan sok kigyók voltak, oly vastagok és hosszúk, hogy egy sem volt köztök, mely egy elefántot el nem nyelt volna. Naphosszat barlangjaikba vonultak, hogy ellenségök, a Roch előtt elrejtezzenek, s csak éjszaka jöttek elő.

„A napot azzal töltém, hogy a völgyben járkálék, s időről időre a legalkalmasabb helyeken kipihentem. Azon közben lenyugodott a nap, s az éjszaka kezdetével egy barlangba mentem, hol bátorságban véltem magamat. Szűk s alacsony száját egy kővel zártam be, mely elég nagy vala, hogy a kigyók ellen bátorságba tegyen, de még sem zárta be úgy, hogy némi világosságot ne bocsátana be. Megettem vacsorára egy részét eleségemnek, a kigyók süvöltéseinél, melyek elő kezdének jőni. Rettenetes sziszegésök szertelen félelmet önte belém, s nem engedé, – a mint elgondolhatjátok, – hogy az éjet nyugalomban töltsem. Virradatkor eltávoztak a kigyók; remegve léptem ki most barlangomból, s mondhatom, hogy egy darabig úgy járkáltam a gyémántokon, hogy legkisebb kedvem sem volt hozzájok. Végre leültem, minden hánykódásom daczára is, minthogy egész éjjel szememet sem hunytam be, minekutána eleségemből még egyszer ettem volna, elaludtam. De alig szunnyadtam el, midőn valami mellettem nagy zuhajjal leesett, s fölébresztett. Egy nagy darab fris hus vala, s ezen pillantatban több másokat láték különféle helyeken a kősziklákról lehengeregni.

„Mindig mesének tartottam, a mit hajóslegényektől s egyebektől a gyémánt völgyről, s azon ügyességről hallottam, melylyel él több kalmár, hogy e drága köveket onnét megszerezhessék, mostan látám, hogy valóságot beszéltek. Valóban e kalmárok ezen völgyhöz szoktak menni, oly időben, midőn a sasoknak fiaik vannak. Húst vagdalnak el nagy darabokra, s a völgybe hányják, s a gyémántok melyeknek hegyeire esnek beléjök ragadnak. A sasok, melyek e tartományban erősebbek mint máshol, lecsapnak a darab husokra, s elviszik azokat a légen keresztül a sziklák tetejére, fészkeikbe, fiaiknak eledelül. Erre a kalmárok a fészkekhez futván, kényszeritik a sasokat eltávozni, s kiszedik a húsra tapadt gyémántokat. Ezen csellel élnek, mivel nincs más mód a gyémántokat ezen völgyből megszerezhetni, mert oly mélység ez, hogy le nem lehet bele ereszkedni.

„Mind eddig azt hittem, hogy lehetetlen lesz e mélységből kimenekednem, melyet már ugy tekintettem, mint siromat; de most megváltozott gondolatom, s a mit épen láték, alkalmat nyújott egy módnak föltalálására életem megtartása végett…“

„Elkezdém most, a legnagyobb gyémántokat, melyek szemembe akadtak, összeszedni, s megtöltém velök azon bőrzsákot, mely eleségem tartására szolgált. Ezután fogám azon darab hust, mely leghosszabbnak látszott, s turbánom leplével derekamra kötöttem, s igy lefeküdtem hasmánt, minekutána a bőrzsacskót oly erősen övemhez kötöttem, hogy le nem eshettem.

„Alig feküdtem igy, midőn a sasok eljövének s mindenik egyegy darab húst foga föl s elvivé. Egy a legerősebbek közül, ki engem is fölemelt, azon darab hússal együtt melyet reám kötöztem, fölvitt a hegy tetejére, egész fészkéig. A kalmárok üvöltözének, hogy a sasokat elijesszék, s minekutána kényszeritették volna zsákmányukat oda hagyni, közelite hozzám egyik, de megrémült a mint megláta. Azonban neki bátorodott s a helyett, hogy tudakozná minő kaland által jutottam oda, elkezde velem veszekedni, kérdezvén miért fosztom meg vagyonától. „Ha jobban meg fogsz ismerni, – mondék neki, – majd emberiebben szólsz velem. Ne búsulj, – ezt vetém hozzá, – van nekem elég gyémántom számodra is, több mint a többi kalmároknak egyetemben. Ha ők valamit kaptak is, csak történetből nyerték; de én magam válogattam ki a völgy fenekén, melyeket ezen zacskóban felhoztam.“ Ezt mondván előmutattam neki. E közben oda gyülének a többi kalmárok is, s igen csodálkozának rajtam. Még neveltem bámulásukat történetem elbeszélésével. Kevésbbé csodálták cselem föltalálását, mint azon merészségemet, hogy azt végrehajtottam.

„Közös lakásukba vezettek, s midőn jelenlétökben zsacskómat fölbontottam, igen meglepettek gyémántjaim nagyságától, s megvallák, hogy minden udvarokban, a hol csak megfordultak, nem láttak egyet is ezekhez hasonlót. Kértem a kalmárt, a kié volt a fészek, melybe engem a sas vitt, (mert mindenik kalmárnak volt külön fészke), kértem mondom, hogy válaszszon annyi gyémántot magának, a mennyi tetszik. Megelégedett azzal, hogy egyetlenegyet, s még pedig nem a nagyobbak közűl, kiválasztott, s minekutána erőltettem, engedje meg, hogy többet is adhassak neki, s ne féljen, hogy az által igazságtalanságot tesz velem, azt felelé: „Nem, én ezzel is teljesen megelégszem, mert eléggé drága arra, hogy mostantól fogva megmentsen a fáradságtól, hogy szerencsém alapitása végett más utakat tegyek.

„Az éjszakát a kalmárokkal töltöttem, kik előtt másodszor is el kelle beszélnem történetemet, hogy azoknak is eleget tegyek, kik azt még nem hallották. Nem mérsékelhettem örömemet, ha meggondoltam, hogy azon veszélyekből, melyeket előttetek elbeszéltem, megszabadultam, az állapot, melyben valék, egy álomnak tetszett, s alig hihettem, hogy már többé semmitől sem kell félnem.

„A kalmárok már több nap óta hánytak húst a völgybe, s mivel mindenik megelégedett a neki jutott gyémántokkal, más napon mindnyájan egyetemben elindultunk, s magas hegyeken utaztunk által, hol iszonyú nagyságu kigyók valának, melyektől azonban szerencsésen megmenekedtünk. Elérkeztünk az első révbe, honnan Riha szigetre hajóztunk, a hol terem azon fa, melyből a kámfort szedik, s a mely oly vastag, s oly lombos, hogy árnyékában száz ember is könnyen megtelepedhetik. A nedv, melyből a kámfor készül egy a fán ejtett vágásból foly, mely valami edényben fölfogatik, ebben megaluván, azzá lesz, a mit kámfornak hínak. Ha a fának nedve ilyképen lecsapoltatik, elszárad s kivesz.

„Azon szigeten vannak szarvórruak is, oly állatok, melyek kisebbek az elefántnál, de nagyobbak a bivalnál, s orrukon mintegy rőfnyi szarvuk vagyon. Ezen szarv merő s középen végig van hasitva. Látni rajta fehér vonásokat, melyek egy ember alakját képezik. A szarvorru megharczol az elefánttal, hasába döfi szarvát, fölemeli s a fején elviszi; de mivel ennek vére és zsirja a szemébe folyván megvakitja, földre rogy; s a mi benneteket bámulásra fog ragadni, eljő a Roch, fölkörmöli mindakettőt, s elrepül velök fiait etetni.

„Elhallgatom e szigetek több más nevezetességeit, mert félek, hogy unatkoztatni foglak. Ott néhány gyémánton jó portékákat cseréltem. Onnan más szigetekre hajóztunk, s minekutána végre a száraz föld több kereskedővárosait megérintettük volna, Balsorában kikötöttünk, a honnan én Bagdádba jövék. Ott nevezetes alamizsnát osztogattam a szegényeknek, s becsületesen éltem gazdagságom maradványaiból, melyet oly sanyaruan szereztem, s oda takartam.“

Igy beszélé el Szindbád második útját. Hindbádnak ismét száz zecchinót adatott, s más napra meghivá, harmadik utjának hallgatására. A vendégek haza mentek, s más nap rendelt órára megjelentek, nem különben a teherhordó is, ki volt nyomoruságát egészen elfeledé. Asztalhoz ülének, s minekutána az ebédnek vége volt, Szindbád hallgatást kére, s következőleg beszélé el harmadik utját.

A hajózó Szindbád harmadik utja Szelaháthra.

„A kényelmes élet éleményei között hamar elfeledkeztem azon veszélyekről, melyeknek két utazásom alatt ki voltam téve; de még éltem virágában lévén, meguntam a nyugalmas életet, s eltompitván magamat az uj veszedelmek iránt, melyekkel daczolni kivántam, elindultam Bagdádból, drága portékákkal, melyeket Balsorába viteték. Ott ismét egyéb kalmárokkal együtt hajóra szállottam. Sokáig hajóztunk ide s tova, s több révbe kiszállottunk s jó nyereséget tettünk.

Egyszer, midőn a sík tengeren valánk, rettenetes vésztől hányattunk ide s tova, s elvétők utunkat. A vihar több napig tartott, s egy sziget révébe vert bennünket, hol a hajóskapitány igen szeretett volna ki nem kötni; de kénytelenek valánk ottan vasmacskát vetni. Midőn a vitorlákat bevonták, monda a kapitány: „E szigetet, s némely szomszéd szigeteket egészen szőrös emberek lakják, kik bennünket víni fognak. Noha csak törpék, mégis ugy akarja szerencsétlenségünk, hogy legkisebb ellenállást se tegyünk; mert nagyobb számmal jőnek mint a sáskák, s ha történnék közülök egyet megölnünk; mindnyájan reánk támadnának, s bennünket megölnének.“

„A kapitánynak e beszéde, az egész legénységet nagy zavarodásba ejtette, s nem sokára tapasztalok, hogy ő igen is valóan szólott. Látánk számtalan sok undok, csak kétlábnyi, vadakat megjelenni, kiknek egész testök vörös szőrrel volt befödve. A vizbe ugráltak, hozzánk úsztak, s rövid időn körülfogák hajónkat. Megszólitának bennünket, a mint közeledének; de mi nem értők nyelvöket. A hajó padlatába, s kötelékeibe kapaszkodának, s oly könnyüséggel és sebességgel másztak mindenfelől a födelekre, hogy nem is lehetett látni hová rakják lábaikat.

„Ezen mászkálást oly ijedséggel néztük a mint képzelhetitek, anélkül, hogy bátorkodtunk volna magunkat védő állapotba tenni, vagy csak egy szóval is tartóztatni szándékoktól, melyet veszedelmesnek tartánk. S valóban fölvonák a vitorlákat, eloldák a horgonykötelet, nem is vesződvén a horgony fölhuzásával, s minekutána a hajót a parthoz vitték, kényszeritének mindnyájunkat kiszállani. A hajót most egy másik szigethez vivék, a honnan jöttek. Minden utazó gondosan kerüli a szigetet, melyen mi valánk, s igen veszedelmes volt ott megállapodni, egy ok miatt, melyet meg fogtok érteni; de nekünk e bajt türelemmel kelle szenvednünk.

„Eltávozánk a parttól, s befelé indulánk. Némely gyümölcsöket s növényeket találánk, s ettünk belölök, hogy éltünk vég pillanatát, a mig lehet, hallaszthassuk; mert mindnyájan bizonyos halálunkat várók. Mentünkben alkalmas távolságra egy nagy épületet látánk, s arra irányzók lépteinket. Egy szépen épült palota vala, melynek egy, két szárnyu ajtaja volt ében fából, melyet benyitánk. Beléptünk az udvarba, s szemközt egy tágas laképületet látánk egy előteremmel, a melyben egyik felül nagy halom embercsont feküdt s másfelül temérdek sok nyárs. Elborzadtunk e látványra, s mivel elfáradtunk, lábaink nem birtak bennünket, s halálos ijedségünk miatt a földre rogyánk, s egy ideig ottan mozdulatlanul maradtunk.

„A nap lenyugodott, s mig a nyomoru állapotban valánk, melyet rajzoltam, megrendült a föld, s a laképület ajtaja nagy zörejjel kinyilott, s egy pálmafa nagyságu fekete ember szörnyü alakja lépett ki rajta. Homloka közepén volt egy vörös s eleven szénként szikrázó egyetlen szeme; igen hosszu s hegyes első fogak nyultak ki szájából, mely nem kevésbbé volt fölhasitva, mint a tevéé, s az alsó ajaka melléig ért. Fülei elefántéhoz hasonlitottak, s egész vállait befödték. Körmei oly horgasak s hosszuk voltak, mint a legiszonyubb vad állatoké. E rettentő óriás tekintetére mindnyájan elvesztők eszméletünket, s mintegy halva maradtunk.

„Végre magunkhoz térénk, s látók őtet az előterembe ülni, s bennünket az egy szemével figyelmesen szemlélni. Minekutána jól megnézett bennünket, felénk jöve, s midőn közel vala hozzánk, kinyujtá reám kezét, megkapa nyakszirton, s megforgata, mint mészáros az ürüt. Minekutána figyelmesen megvizsgált, s látta hogy igen sovány vagyok, s csak csontom és bőröm, ismét eleresztett. A többieket is sorra fogdosá, s szintugy megvizsgálá, s mivel az egész legénység közt a hajóskapitány volt legkövérebb, föltartá egyik kezével, mint én egy verebet tartanék, s a másikkal egy nyársat ütött rajta keresztül, s minekutána nagy tüzet rakott, megsüté, s megevé vacsorára lakházában, melybe visszatért. Vacsora után ismét kijött, az előterembe lefeküdt s elaludt, s mennydörgésnél erősebb harsogással hortyogott. Álma más nap reggelig tartott. A mi minket illet, lehetetlen volt legkevesebbet is szunnyadnunk, s az északát a legkegyetlenebb nyugtalanságban töltöttük. Midőn megvirradt, fölébrede az óriás, fölkele, kiment, s bennünket a palotában hagya.

„Midőn őtet távol lenni véltük, félbeszakasztók a szomoru veszteglést, melyben egész éjjel voltunk, s egymással versenyt siránkozván, a palotát panaszokkal s fohászokkal hangoztattuk. Noha számosan voltunk, s ellenségünk egyedül; még sem jutott tüstént eszünkbe, hogy magunkat halála által szabaditsuk meg. Ezen merészletnek, noha nehéz vala, még is természetesen eszünkbe kellett ötleni.

„Többféle tervről tanácskoztunk, de egyikre sem határoztuk magunkat, s megnyugodván abban, a mit istennek tetszeni fog felőlünk végezni, a napot azzal töltők, hogy a szigetben csapongtunk, s mint tegnap gyümölcscsel és növényekkel éltünk. Alkony felé valami védhelyet keresénk, de nem találtunk, s kénytelenek valánk kedvünk ellen is a palotába visszatérni.

„Az óriás haza jött, s vacsorára ismét egyik társunkat evé meg; erre elaludt s virradtig hortyogott. Az után elmene, s elhagyott bennünket, mint a mult napon. Helyezetünk oly iszonyunak tetszék, hogy társaink közül többen, készebbek valának a tengerbe ugrani, mint ily különös halált elvárni, s másokat is tanácsuk követésére biztattak. De egyik közülünk megszólalván monda: „tilos magunkat megölni, de ha szabad volna is, nem okosabb-e, oly eszközökről gondoskodnunk, hogy magunkat e szörnyetegtől megszabaditsuk, ki számunkra ily szomoru halált készit?“

„Mivel nekem egy gondolat jutott eszembe, közlém társaimmal, kik azt helyben hagyák. „Feleim, – mondék nekik, – tudjátok, hogy a tenger mellett sok erdőség van; ha javaljátok, csináljunk több talpat, melyek bennünket elbirjanak, s ha készen lesznek, hagyjuk a parton, mig ideje lesz azokat használnunk. Azonban hajtsuk végre a mit javaltam, hogy az óriástól megmenekedjünk; ha sikerül szándékunk, itt békével elvárhatjuk, mig egy hajó vetődik erre, mely bennünket e gonosz szigetről elviszen; ha ellenben elhibázzuk, szaladjunk gyorsan talpainkra, s evezzünk el. Megvallom életünket koczkázzuk, ha ily törékeny szereken teszszük ki magunkat a hullámok dühének, de ha elvesznénk is, nem kedvesebb-e még is tengerbe temettetni, mint a szörnyeteg gyomrába, mely már két társunkat megemészté?“ Tanácsom köz javalást nyert, s több, három személyre való talpat késziténk.

„A nap vége felé visszatértünk a palotába, s utánunk nemsokára bejött az óriás is. El kellett magunkat szánni, még egyik társunkat sülni látni. De az óriás kegyetlenségéért következőleg állottunk boszut. Minekutána undor vacsoráját elvégezé, lefeküdt hanyatt s elaludt. Mihelyt szokása szerint hortyogni hallottuk, közülünk tizen a legbátrabbak, egy-egy nyársat fogánk, s hegyeiket a tüzbe tartván megtüzesitők, és annakutána egyszerre a szemébe döfvén, azt velök kiszurtuk.

„A fájdalom, melyet az óriás szenvedett, iszonyu orditásra fakasztá. Hirtelen fölugrott, s mindenfelé terjengeté kezeit, hogy valamelyikünket megkapván, dühének föláldozhassa; de elég időnk volt tőle eltávozni, s oly helyeken vetni magunkat a földre, a hol lábai alatt meg nem találhatott. Minekutána haszontalan keresett volna bennünket, tapogatódzva az ajtóra akadt, s szörnyü orditással kiment.

„Mi is kimenénk a palotából az óriás után, s a tengerpartra azon helyre jutánk, a hol talpaink valának. Azonnal vízre eresztettük, s várakoztunk mig megvirrad, hogy tüstént reájok ugráljunk, ha az óriás néhány magaféle kisérőkkel találna visszatérni; azonban hizelegtünk magunknak, hogy ha napkelte után kevéssel meg nem jelenik, s orditását, mely szüntelen fülünkben zugott, többé nem fogjuk hallani, ez annak bizonyságául szolgálhat, hogy életét elvesztette, s ezen esetre föltevők magunkban, hogy a szigeten maradunk, s nem koczkázzuk életünket a talpakon. De alig nappallott azonnal látók kegyetlen ellenségünket két őtet vezető, s igen sok gyors léptekkel előre siető, hozzá hasonló nagy óriástól kisérve.

„E látványra nem késedelmeztünk talpainkra ugrálni, s gyors evezéssel a parttól távozni. Az óriások, kik ezt észrevevék, nagy köveket szedének föl, a partra futottak, sőt övezetig a vizbe is belementek, s oly ügyesen hajigáltak reánk, hogy azon talpon kivül, melyen én valék, a többieket mind összeroncsolák. A rajtok levő emberek mind a vizbe fuladtak; de én s két társam: mivel teljes erővel eveztünk, legmesszebb, s dobásnyi távolságon tul valánk.