Part 10

Másnap reggel, mihelyt virrada, felkele a szultán; s hogy szándékát azonnal végrehajtsa, felső ruháját, mely akadályára lett volna, eltevé egy rejtekhelyre s elmene a könypalotába.

Azt temérdek sok fehér viasz fáklyákkal kivilágitva találá, felséges illat árada szét több finom arany, s csodálatos mivü füstölőkből, melyek a legszebb renddel valának helyezve.

Mihelyt megpillantá az ágyat, melyen a fekete fekvék, kivoná kardját, s minden ellenkezés nélkül elvevé e nyomorék életét, s annak holttestét a várudvarra vonszolá, s ott egy kutba veté. E tett után visszamene, a fekete ágyába fekvék, kardját maga mellé a paplan alá rejté, s ott marada munkáját teljesiteni.

A varázsnő azután nem sokára megjelenék. Első dolga volt a szobába menni, hol férje, a fekete szigetek királya vala. Levetkezteté s a bikacsökkel százat vága vállaira példátlan kegyetlenséggel. A szegény fejedelem bármint hangoztatá jajaival a palotát, s bár a legesdeklőbb módon kérte, viseltetnék iránta könyörülettel, a kegyetlen nem szünt csapdosni, mig a százat el nem verte rajta. „Nem viseltetél könyörülettel kedvesem iránt, felele neki, te sem várhatsz tőlem azt.“

Minekutána a varázsnő urán, a királyon, a százat bikacsökkel elverte, ismét azon durva kecskeszőrruhába öltözteté, s fölébe a bibor-köntöst adá.

Ezután a könypalotához járula, s minekutána belépe, megujitá sirását, üvöltését, s jajgatásait; ezután az ágyhoz közelite, hol még kedvesét vélé fekünni, s felkiálta: „Mily kegyetlenség ily módon zavarni meg egy ily szerelmes s szenvedélyes szerető boldogságát, mint én vagyok! Oh te, ki feneséggel vádolsz, midőn haragomat éreztetem veled, kegyetlen fejedelem, nem múlja-e fel sokkal ádázságod boszúmat? Áruló! midőn annak életére törtél, kit én imádok, nem rablád-e el akkor az enyémet? – Ah!“ ezt veté hozzá s szavát a szultánhoz intézé, a feketéhez vélvén szólni, „én napom, én életem, meg akarsz-e örökre átalkodni e hallgatásban? kivánod-e, hogy meghaljak azon vigasztalás nélkül, hogy még csak egyszer mondanád, hogy szeretsz? Szólj, lelkem, legalább csak egy szót, kényszeritlek.“

Ekkor a szultán ugy teteté, mintha egy mély álomból ébredne fel, s a fekete szavát utánozván, komoly hangon igy felele a királynénak: „Nincs más erős hatalom, csak egyedül istenben, ki a mindenható.“ E nem várt szóknál a varázsnő szertelen örömében nagyot sikolta: „Édes kedves uram,“ kiálta, „nem csalatkozom-e? Hát való, hogy hallak, hogy hozzám beszélsz?“ – „Boldogtalan!“ szóla tovább a szultán, „érdemled-e, hogy feleljek beszédidre?“ „És miért,“ felele a királyné, „teszed nekem e szemrehányást?“ – „Férjed jajgatása, könyei és sohajtásai,“ felele ez, „kivel minden nap oly méltatlanul s kegyetlenül bánol; éjjel s nappal háborgatnak álmomban. Már régen meggyógyultam s szavamat visszanyertem volna, ha varázslatát megoldozád vala: ez oka hallgatásomnak, melyben veszteglek s mely miatt panaszkodol.“ – „Jól van,“ monda a varázsnő, „hogy megnyugtassalak, megteszem a mit parancsolsz: akarod-e, hogy visszaadjam előbbi alakját?“ – „Igen,“ felele a szultán, „és siess őt szabaddá tenni, hogy jajgatása többé ne háborgasson.“

A varázsnő azonnal kimene a könypalotából. Egy csésze vizet veve, nehány szókat monda el fölötte, melyek ugy felforralák, mintha tűzön lett volna. Azután a terembe mene, melyben férje az ifju király vala: meghinté vizzel s monda:

„Ha a minden dolgok teremtője ugy alkotott, mint vagy jelenben, vagy haragszik reád, el ne változzál: de ha csak büvölésem ereje által vagy ez állapotban, vedd fel eredeti alakodat, s légy ismét, ki előbb valál.“

Alig mondá ki e szavakat, midőn a fejedelem előbbeni állapotjába állittatva, szabadon fölkele, mind azon örömmel, melyet csak képzelhetni, s istennek hálát ada érte. A varázsnő megszólamlék ismét s monda neki: „Eredj, távozzál e várból és soha se jőjj többé ide, különben életedbe kerül.“

Az ifju király engedvén a szükségnek eltávozék a varázsnő elől, a nélkül hogy felelt volna, s félremene, hol békével várá a szultán azon merészlete sikerét, melynek végrehajtását a szultán oly szerencsésen kezdé.

Ezalatt a varázsnő visszatére a könypalotába s beléptekor monda, még mindig a feketéhez vélvén szólnia: „Kedves szerelmesem, teljesitettem, a mit parancsolál: semmi sem gátol már fölkelned.“

A szultán tovább is utánozá a fekete szavát, durczás hangon felele: „A mit most tevél, még nem elég meggyógyitásomra; csak egy részét háritád el a gonosznak, gyököstül ki kell annak irtatnia.“ – „Kedves szeretetreméltó feketém,“ folytatá amaz, „mit értesz a gyökön?“ – „Boldogtalan“ felele a szultán, „nem tudod-e, hogy a várost lakosaival, a négy fekete szigetet értem, melyeket elpusztitál varázslataiddal? Minden nap éjfélkor fölemelik a halak fejeiket a tóból, s boszut kiáltanak reám s reád. Ez az igazi oka gyógyulásom késedelmének. Menj szaporán mindezeket előbbi állapotjokba helyezni; s megtérteddel kezemet fogom nyújtani s te segélni fogsz nekem fölkelnem.“

A varázsnő eltelve reménynyel, melyet e szavak öntének belé, s elragadtatva örömében, felkiálta: „Oh szivem! oh lelkem! tüstént vissza fogod nyerni egészségedet, mert teljesitem, a mit parancsolsz.“

És valóban tüstént kimene s midőn a tó partjára ére, kezével merite a vizből s kihinté fölötte…

„A varázsnő alig monda ki nehány szókat a halak és tó fölött s a város azonnal előbbi helyére álla. A halakból férfiak, asszonyok, gyermekek, muzelmánok, keresztények, persák és zsidók, szabadok, és rabszolgák váltak: egy szóval mindenik természeti alakját vevé föl. A házak s boltok ismét megtelének lakosaikkal, kik minden portékáikat azon helyen s renden találák, melyben az elvarázsláskor valának.

A szultán számos kisérete, mely épen a nagy piacz közepén táboroza, nem kevéssé álmélkodék, magát egy pillantat alatt, egy szép, nagy, s népes város közepében látván.

Midőn a varázsnő e csodás elváltozást végrehajtotta volna, sietve a könypalotába tére, ennek gyümölcseit aratni. „Édes kedves uram,“ szóla beléptekor, „azért jövök, hogy egészséged megtértén, veled együtt örüljek; mindent megcselekedtem, a mit tőlem kivánál: kelj föl tehát, nyujtsd kezedet.“ – „Jer ide,“ monda neki a szultán, még mindig a fekete szavát követvén. Közelite. „Még nem elég,“ mondá, „jer közelebb.“ Engede. Ekkor fölugrék s oly hirtelen karon kapá, hogy nem volt ideje eszméletre jőni; s kardjának egy csapásával derékon ketté szelé.

Midőn ez megtörtént, holttestét ott hagyá, kimene a könypalotából s a fekete szigetek ifju királyához siete, ki őt nyugtalanul várá. „Fejdelem,“ monda neki, megölelvén, „ne félj már semmit is: kegyetlen ellenséged nincsen többé.“

Az ifju fejdelem oly módon köszöné a szultánnak, mely mutatá, hogy szive el van telve háladatossággal; s a neki tett fontos szolgálat jutalmául hosszu életet kivána neki teljes boldogságban.

„Ezután már,“ monda neki a szultán, „nyugton lakhatol fővárosodban, ha csak kedved nincs az enyimbe jőni, mely hozzá oly közel fekszik: örömmel foglak benne látni s nem kevésbbé fogsz benne tiszteltetni s becsültetni, mint szinte a magadéban.“

„Hatalmas szultán,“ felele a király, „azt hiszed tehát, hogy igen közel vagy fővárosodhoz?“ – Igen felele a szultán, „ugy vélem, nincs több négy – öt órányi járó földnél.“ – „Egy esztendei ut kivántatik oda“ monda a király. „Elhiszem, hogy fővárosodból oly rövid időn jöttél ide mint mondod, mivel az enyim meg volt büvölve; de mióta már nem az, igen megváltoztak a dolgok. De ez nem fog engem tartóztatni, hogy el ne kisérjelek, habár a világ végeig kellene is. Te vagy szabaditóm, s hogy háladatosságomat éltem fogytáig bizonyithassam, elkisérlek, s bú nélkül hagyom itt országomat.“

A szultán fölötte meglepetett, megértvén, hogy oly messze van birodalmától, s nem fogá meg, mint történhetett ez. De a fekete szigetek ifju királya ugy meggyőzé e lehetségről, hogy többé nem kételkedék felőle. „Semmit sem tesz,“ monda erre a szultán, „haza menetelem fáradsága eléggé meg van jutalmazva az által, hogy neked szolgáltam, s magamnak benned egy fiat nyertem; mert mivel te a tisztességet akarod nekem tenni, hogy elkisérj, s gyermekeim nincsenek, fiam gyanánt tekintlek, s mától fogva örökösömmé s utódommá nevezlek.“

A szultánnak a fekete szigetek királyával tartott beszéde egy érzékeny öleléssel végződék, melyre az ifju király csak elutazása készületeiről gondoskodék. Ezek három hét alatt megtétettek egész udvarának s minden alattvalóinak nagy fájdalmára, kik tőle egy közel rokonát fogadák királyuknak.

Szóval, a szultán s az ifju herczeg utra indulának száz tevével, melyek megbecsülhetlen kincsekkel valának az ifju király kincstárából megterhelve; s ezt ötven jól készült lovag követé a legjobb paripákon. Utjok szerencsés vala s midőn a szultán, ki gyors követeket külde előre, hogy távollétéről s a kalandról, mely ennek oka vala, hirt adjon, fővárosa közelébe juta, a legelső tisztviselők, kiket otthon hagya elfogadására elébe jövének, s bizonyossá tevék, hogy hosszas távolléte semmi változást sem okoza a birodalomban. A lakosok is csoportonként kisereglének, hangos örvendéssel fogadák s örömünnepeket rendeltek, melyek több napokig tartának.

Hazaérkezte után reggel a szultán minden egybegyült udvarnokainak igen körülményes jelentést teve a történtekről, melyek távollétét várakozása ellen igy meghosszabbiták, kinyilatkoztatá nekik továbbá, hogy a négy fekete sziget királyát fiává fogadá, ki örömmel hagya el egy nagy országot, hogy őt elkisérje s nála maradjon. Végre, hogy hűségöket, melyet iránta mindnyájan bebizonyitottak, megjutalmazza, gazdag ajándékokat oszta ki közöttök, azon ranghoz képest, melyben álla mindegyik udvaránál.

A mi a halászt illeti, ki első ok vala az ifju király megszabaditására, azt a szultán javakkal halmozá el, s egész háznépével együtt szerencséssé tevé egész hátralévő életére.

A hajózó Szindbád története.

Harun Arresyd Chalyf uralkodása alatt élt Bagdádban egy szegény teherhordó, Hindbád nevezetü. Egy szerfelett hő napon nehéz terhet vitt a város egyik végéről a másikra. A hosszas útban már nagyon elfáradt, s még nagy ut volt előtte, midőn egy utczába ére, melyen enyhe szellő lengett, s melynek kövezetje rózsavízzel volt megöntözve. Mivel nem várhata kedvezőbb szelet, hogy kipihenjen s uj erőt gyüjtsön: letette terhét egy nagy ház előtt a földre, s reá üle.

Szagló idegei hirtelen valami válogatott illattól ingereltettek, mely aloétól s füstölő szerektől származván, egy ház ablakából jött, s a rózsavizével elegyedvén, a léget balzamozta. Ezenkivül a ház belsejében több hangszer játékát hallotta, kisérve fülmilék s más madarak zengzetes énekétől. Ezen kellemes ének, s több hus-étek szaglatos gőze azt gyanittatá vele, hogy ottan valami vendégségben mulatoznak. Kivánta tudni, ki lakik e házban, melyet nem ismert, mivel nem volt alkalma gyakran ez utczába jőni. Hogy ujságvágyát kielégitse, közelite néhány pompásan öltözött szolgához, kiket az ajtóban láta, s kérde egyet közülök, hogy híják a ház urát? „Hogy hogy? – felele a szolga, – hát Bagdádban lakol, s még sem tudod, hogy ez Szindbád ur lakása, a hajózóé, ama hires utazóé, ki minden tengereket beutazott, melyekre a nap süt?“ A terhhordó, ki hallott beszélni Szindbád gazdagságairól, nem állhatá meg, hogy egy olyan emberre ne irigykedjék, kinek állapotja szint oly boldognak látszott előtte, mint a magáé szánakodásraméltónak. Mivel lelke ez elméleteken elkeseredett, fölemelé szemeit az égre, s oly fenszóval mondá, hogy meghallhaták: „Mindeneknek hatalmas alkotója! fontold meg a különbséget köztem és Szindbád között; én naponkint ezer bajt szenvedek, s nagy fáradságomba kerül, magamat s családomat rosz árpakenyérrel táplálnom, mig a boldog Szindbád tékozolva pazarol véghetetlen kincseket, s kéjjel s örömmel telt életet él! mit tett ő, hogy tőled ily kellemes sorsot nyerjen, mit tettem én, hogy ily keményet érdemeljek?“ E szavaknál a földre topoga, olyatén emberként, ki egészen fájdalmának s kétségbeesésének adja oda magát.

Még e szomoru gondolatokkal foglalatoskodott, midőn a házból egy szolgát látott maga felé jőni, ki őtet hirtelen karon kapá, s ezt mondá neki: „Jövel, kövess engem, Szindbád ur, az én uram, akar veled szólani.“

Hindbád nem kevéssé csodálkozott a szolga szavain. A szerint, a mit ez mondott, attól félhetett, hogy Szindbád azért hivatja, hogy valami roszat akar vele, s avval akará magát menteni, hogy terhét nem hagyhatja az utcza közepén: de Szindbád szolgája azt fogadá, hogy vigyázni fognak reá, s annyira sürgeté, hogy a teherhordó kénytelen volt kéréseinek engedni.

A szolga egy nagy terembe vezeté, melyben számos személy ült egy mindenféle étkekkel rakott asztal körül. A főhelyen egy tekintélyes, szép alaku, s igen hosszu fehér szakállánál fogva tiszteletes személyt pillanta meg, a ki mögött temérdek sok minden rendü házi szolga állott, kik igen szorgoskodtak annak szolgálatjában. Ezen személy Szindbád volt. A teherhordó, kinek zavarodása ily sok ember s e pompás vendégség látására öregbedett, remegve köszönté a társaságot. Szindbád monda neki, jőjön közelebb, s minekutána jobbjára ültette volna, maga rakott elébe étkeket, drágalátos borral kináltatá, melylyel a pohárszék bőven meg volt rakva.

Minekutána az ebéd vége felé észrevette volna Szindbád, hogy vendégei már nem esznek, megszólamlék, Hindbádhoz fordula, és monda: „Hogy hínak atyámfia?“ „Uram, – felele emez, – Hindbád terhhordó nevem.“ „Igen örülök, hogy láthatlak – felele Szindbád, – s bizonyossá teszlek, hogy a társaság is örömmel lát; de magadtól szeretném hallani, a mit előbb az utczán mondottál.“ Szindbád tudniillik, minekelőtte asztalhoz ült volna, az ablakon által a teherhordónak egész beszédét hallotta, s ez adott neki alkalmat, annak fölhivatására.

E kivánságra Hindbád megzavarodva lesütötte fejét, s felele: „Megvallom uram, hogy fáradságom roszkedvüvé tett, s némely gondolatlan szavakat ejtettem, melyeknek bocsánatját kérem.“ „Oh ne hidd, – felele Szindbád, – hogy oly igazságtalan vagyok, ezért neheztelni. A te helyedben képzelem magamat, s a helyett, hogy zugolódásodat szemedre hányam, inkább sajnállak; de el kell oszlatnom tévedésedet, melyben irántam lenni látszol. Te kétségkivül azt képzeled, hogy én minden fáradság s munka nélkül jutottam ezen kényelmekhez, s nyugodalomhoz, melyben élni látsz; oszoljék el ámulásod: én e boldog állapotra csak azután jutottam, minekutána több esztendeig viseltem a testnek s léleknek mind azon inségeit, melyeket csak teremthet a képzelet. Igen uraim, – ezt veté hozzá, a társasághoz fordulván, – bizonyosokká tehetlek benneteket, hogy ezen inségek oly szertelenek, hogy képesek volnának a legtelhetetlenebb embert is leverni azon gonosz vágyásról, hogy kincsek szerzése végett a tengereket hajózza be. Talán csak homályosan hallottatok különös kalandjaimról, s a veszélyekről melyeket hét utazásom alatt szenvedtem; én hű tudósitást fogok tenni rólok előttetek, s ugy hiszem, nem lesz kedvetlen azt hallanotok.“

Mivel Szindbád, történetét főként a teherhordó miatt akarta elbeszélni, minekelőtte hozzáfogott, parancsolá, hogy annak terhét, melyet az az utczán hagyott, vigyék azon helyre, a hová Hindbád kivánta. Ez után következőleg kezde beszélni:

A hajózó Szindbád első utja Szumátrára.

„Nemzetségemről nevezetes örökség szállott reám, melynek nagyobb részét ifju korom kicsapongásaiban eltékozoltam; de magamba térvén, eloszlott ámulásom, s általlátám, hogy a gazdagság mulékony, s hamar végére lehet járni, ha oly roszul gazdálkodnak vele, mint én. Ezenfölül meggondoltam azt is, hogy én a rendetlen élettel szerencsétlenségre az időt is elpazarlottam, mely a világon a legdrágább portéka. Azt is fontolóra vettem, hogy szegénység az öreg korban a legsajnálatosabb nyomoruság. Eszembe jutottak nagy Salamonnak ama szavai, melyeket egykor atyámtól hallottam emlittetni: „Kevésbbé szomoru eltemetve, mint szegénynek lenni.“

„Mind ezen elméletek által indittatva, összeszedtem örökségem romjait. Közönséges piaczon eladtam minden ingó javaimat. Azután néhány kalmárhoz szövetkeztem, kik tengeri kereskedést üztek. Azokkal tanácskoztam, kiktől jó tanácsot várhaték. Végre eltökéltem magamban, kevés megmaradott pénzemet használni, s mihelyest e szándékban megállapodtam, nem késedelmeztem annak végrehajtásával. Balsorába mentem, a hol több kalmárral együtt egy hajóra szállottam, melyet közös költségen készitettünk föl.

„Vitorlát ereszténk, s utunkat Keletindiának vevők a persa tengeröblön által, melyet jobbról az arab, balról a persa partok képeznek, s melynek legnagyobb szélessége a közönséges vélemény szerint hetven mérföldet tesz. Ezen tengeröblön kivül a Keletitenger, melyet Industengernek is hínak, igen kiterül; egyfelül Abyssinia partjai által határoztatik, s a Vakvak szigetekig négyszer ötszáz mérföldnyi. Először meglepett az ugynevezett tengeri nyavalya; de egészségem csakhamar helyreállott, s az időtől fogva mindig mentes maradtam e nyavalyától.

„Utazásunk közben több szigetnél kikötöttünk, a hol portékáinkat eladtuk vagy elcseréltük. Midőn egykor vitorláznánk, szélcsend lepett meg bennünket, egy kis szigethez igen közel, mely a viz szinével csaknem egyenlőleg fekütt, s zöldségére nézve réthez hasonlék. A hajóskapitány bevontá a vitorlákat, s megengedte, hogy a kinek a legénység közül kedve van, kiszállhasson. Én is ezekhez tartoztam. De mig evéssel s ivással mulattunk s a tenger bajaitól pihenénk, hirtelen megrendült a sziget s erősen megrázott bennünket.

„Észrevették a sziget rázkódását, s kiáltottak, hogy hirtelen szálljunk csolnakba, mert különben mind elveszünk, mivel a mit mi szigetnek tartottunk, czethalnak háta. A legügyesbek a csolnakra szaladának, mások a tengerbe ugráltak, hogy uszással menekedjenek. A mi engem illet, én még a szigeten, vagy is inkább a czethalon valék, midőn az a tengerbe bukott, s csak annyi időm jutott, hogy egy darab fába fogózkodhattam, melyet tüzre-rakás végett a hajóról vittünk magunkkal. E közben a hajós kapitány, minekutána a csolnakban levőket fölvette, s az uszók közül néhányat kihalászott volna, használni kivánván egy épen keletkező fris szelet, fölvonatá a vitorlákat, s megfoszta a reménytől, hogy a hajót elérhessem.

„Én tehát a habok martalékául hagyattam, s ide s tova hányatva, az egész hátra levő napon, s jövő éjjelen küzdöttem velök. Más nap reggelre elfogyott minden erőm, s kétségbe estem hogy a halált elkerülhessem, midőn szerencsére egy hullám egy szigetre vetett. A part magas volt és meredek, és sok fáradságomba kerűlt volna annak megmászása, ha némely fagyökerek nem segitettek volna, melyeket szerencsére a végzet ott tartogatott. Elnyújtóztam a földön, a hol félholtan maradtam fekve, mig fényes nappal lett, s a nap fölkele.

„Noha a tengeri munkában igen elfáradtam, mivel a mult nap óta semmi táplálékot sem vevék magamhoz: még is elvánczorogtam, hogy valami megehető növényeket keressek. Találtam némelyeket s oly szerencsés voltam, hogy egy igen jó vizforrásra is akadtam, mely nem keveset segitett megfrisülésemre. Midőn ismét erőhöz jöttem, belebb mentem a nélkül, hogy valami bizonyos irányt tartanék.

„Egy szép sikra értem, melyen egy legelő lovat lá ték. Félelem s remény közt habozva erre forditottam lépteimet, mert nem tudám, nem vesztemnek megyek-e inkább elébe, mint valamely alkalomnak, éltem megtartására. Midőn közelebb értem, látám, hogy a ló, egy karóhoz kötött kancza vala. Szépsége magára vonta figyelmemet, de mig őt vizsgálám, egy a föld alatt szóló ember szavát hallottam. Egy pillantat mulva előbukott, s nekem jött, kérdezvén ki vagyok. Elbeszéltem neki kalandomat, melyre kézen fogván, egy barlangba vezetett, hol több ember vala, kik szint ugy álmélkodtak engem látni, mint én őket ott találni.

„Ettem némely étkekből, melyekkel kináltak, s midőn ennek utána kérdeztem őket, mit csinálnak e helyen, mely előttem oly sivatagnak tetszék, azt felelék, hogy ők Maharadzsa királynak e sziget uralkodójának lovászai, s hogy minden esztendőben, azon évszakban, oda szokták vezetni a király kanczáit, hogy egy a tengerből kijövő tengeri csődörrel megugrassák: hogy a tengeri csődör minekutána a kanczát megugorja, elakarja nyelni, de ők kiáltozásokkal megakadályozzák, s a tengerbe visszatérni kényszeritik; ha a kanczák megvemhesednek, visszavezetik őket, s az ezektől vemhezett lovak a király számára vannak rendelve, s tengeri lovaknak neveztetnek. Azt veték még hozzá, hogy a jövő nap volt elindulásokra határozva, s ha egy nappal későbben érék oda, elkerülhetlenül el kelett volna vesznem; mivel igen távollévő lakaikhoz kalauz nélkül el nem juthattam volna.

„Más napon a kanczákkal a főváros felé útnak indulának s én követém őket. Megérkeztünkkor kérdeze Maharadzsa király, kinek bemutattak, ki vagyok, s micsoda kaland hozott birodalmába. Midőn újságvágyát teljesen kielégitettem volna, azt mondá, hogy nagy részt veszen szerencsétlenségemben: egyszersmind megparancsolá hogy gondoskodjanak rólam, s minden szükségesekkel ellássanak. Parancsai oly módon teljesittettek, hogy nem volt okom nagylelküségével, s tisztjeinek pontosságokkal meg nem elégednem.

„Mivel kalmár valék, meglátogattam kereskedő társaimat. Leginkább keresém az idegeneket, hogy általok Bagdádból hirt vehessek, s valakit találjak, kivel oda visszautazhassam. Maharadzsa király fővárosa a tengerparton fekszik, s igen szép réve van, melybe naponkint több hajók eveznek, különféle világtájakról. Kerestem az indus bölcsek társaságát is, s örömest hallottam őket beszélni, de ez nem akadályozott abban, hogy a királynál rendesen udvaroljak, s fő tisztjeivel, s a neki adózó királyokkal, kik személye körött valának, mulatozzam. Ezer kérdést tevének honom felől, s mivel részemről én is értesittetni kivántam, az ő tartományaik szokásai s törvényeiről, mindenről kérdezősködtem tőlök, a mi újságvágyamra érdemesnek tetszék.

„Maharadzsa király birodalmában van egy Kasszel nevü sziget; azt mondák róla, hogy ottan minden éjjel dobszó hallik, a mi a hajósoknál azon véleményre adott okott, hogy Dégal ottan tartózkodik. Kedvem jött ezen csoda tanujává lennem; s utamban száz – két száz rőfnyi halakat is láték, melyek ijesztőbbek mint veszedelmesek. Oly félénkek, hogy azonnal elszaladnak, mihelyt az ember csak fa-darabokat ver is. Láttam még más, csak egy rőfnyi hosszú halakat is, melyeknek fejök a bagolyéhoz hasonlott.

„Visszatértem után egy napon, épen a révben valék, midőn egy hajó kötött ki. Mihelyt horgonyokat hányt, elkezdék a portékákat kirakni, s a kalmárok, kikéi voltak, a rakhelyekre hordaták. A mint szemeimet egy némely csomókra s a rajtok lévő, s a tulajdonos nevét jegyző irásra vetettem, a magamét látám rajtok. Minekutána figyelmesen megvizsgáltam, nem kétlettem többé, hogy ugyanazok, melyeket azon hajóra rakattam, melyen Balsorából elindultam. Megismertem a hajóskapitányt is; de mivel bizonyos voltam benne, hogy holtnak tart, kérdém tőle, „kiéi azon csomók, melyeket látok.“ „Volt a hajómon, – felele, – egy bagdádi kalmár, kit Szindbádnak hittak.“

„Egykor, midőn – a mint látszott – egy sziget közelében valánk, több utassal együtt, ezen vélt szigetre kiszállott, mely nem egyéb volt, egy, a víz színén szunnyadó rettenetes nagyságú czethalnál. Alig kezdé ezt a hátán rakott tűz melegiteni, midőn mozogni kezdett, s a tengerbe bukott. A rajta levő emberek nagyobb része belefuladt a vizbe, s a boldogtalan Szindbad is ezek között volt. Ezen csomók az övéi voltak, s azt határoztam, hogy eladjam, s mihelyt nemzetségéből valakire akadok, annak a tőkepénzből vett nyereséget kezébe szolgáltassam.“

„Kapitány, – mondék neki erre, – én vagyok Szindbád, kit te holtnak tartasz, s a ki nem az. Ezen csomók az én vagyonom s portékáim.“