Part 1

ARAB REGÉK.

ELSŐ KÖTET.

ARAB REGÉK

Első kötet.

PESTEN kiadja Heckenast Gusztáv.

ARAB REGÉK.

FORDITOTTA

VÖRÖSMARTY MIHÁLY.

ELSŐ KÖTET.

PEST.

Kiadja Heckenast Gusztáv.

1866.

Pest, 1866. Nyomatott Heckenast Gusztávnál.

ELŐSZÓ.

E két kötetben veszi az olvasó közönség az „ezeregy éjszaka“ czimü arab regegyüjtemény válogatott érdekes darabjait.

Az „ezeregy éjszaka“, mint Gyulai Pál a költő ujonnan kiadott összes munkáihoz irt életrajzban emliti, kedvencz olvasmánya volt Vörösmartynak. A regegyüjtemény évekkel ezelött megjelent magyar kiadásának nagy részét ő forditotta.

Ezen régibb kiadás 18 füzetből állván, igen terjedelmes volt, s régen elfogyott.

Elérkezettnek véltük tehát az időpontot, hogy az elhunyt nagy költő e müvének egy részét ujabban a közönség elébe bocsássuk.

Az által, hogy jelen kiadásba csak az érdekesebb darabokat vettük fel, minél tágabb kört akartunk nyitni a könyvnek; az által pedig, hogy csakis a Vörösmarty által forditottakra szoritkoztunk, azt kivántuk elérni, hogy e két kötet Vörösmarty összes munkáinak mintegy kiegészitő részeül tekintethessék.

De másképen is kedves szolgálatot vélünk tenni az olvasó közönségnek e könyv kiadásával. Azt hiszszük, hogy e regék, melyeknek majdnem mindenikében a keletiek ragyogó képzeletébe burkolt erkölcsi tanulságok rejlenek; melyek Európa minden müvelt nyelvére le vannak forditva, s mint mindenütt, ugy nálunk is, megjelenésükkor nagy tetszéssel fogadtattak, mai olvasó közönségünknek is érdekes olvasmányul fognak szolgálhatni.

=A kiadó.=

TARTALOM.

A halász története a szellemmel 1

A hajózó Szindbád története 126

Abulhasszán Aly Ebn Bekár, és Harun Arresyd kedvencz néje Semsz el Nihár története 184

Kamaralszamán a chaledáni királyfi s Badur chinai királykisasszony szerelmi története 264

Nureddin s a szép persa nő története 387

Szeyn Alaznám herczeg és a szellemek királya története 451

A halász története a szellemmel.

Volt egyszer egy öreg s olyan szegény halász, ki alig kereshetett annyit, hogy feleségét s három gyermekét, kikből állott egész háznépe, táplálhassa. Mindennap igen korán kiment halászatra, de azt tevé törvényéül, hogy napjában csak négyszer veti meg hálóját.

Egy reggel még holdvilágon kimene a tenger partjára. Levetkezett, s megveté hálóját. Midőn a partra huzá, ellenállást érzett; azt gondolá hogy jól fogott, s már örült belsőképen neki. De midőn nemsokára észrevevé, hogy hal helyett egy szamár csontváza van hálójában, a mely még hálóját is megszaggatá, igen boszus vala rajta, s a következő verseket mondá:

„Oh te, ki az éj setétében mégy veszedelmekbe, hagyj alább serénykedéseddel, mert minden iparkodásod daczára sem nyered meg élelmedet!

Nézd a halászt a tengeren, a csillagtalan éjben, keresete miatt teszi ki magát!

Hónig gázol vizben, a hullámok mindenfelől csapkodják; de nem szünik szeme a háló minden mozdulatát vigyázni.

Elvégre örvendve zárja be éjszakáját, ha csak egy hal sérült is meg horgán.

Az veszi meg tőle, ki éjjelét nyugalomban, s a nélkül hogy magát hidegnek kitenné, a szerencse áldomásai között tölté.

Magasztaltassék az Ur, ki ennek ád, s amattól megtagad! Amaz nyugalomban költi el a halat, melyet ez fáradsággal fogott.“

Minekutána a halász, ily hitvány fogáson boszonkodva, hálóját, melyet a szamárcsontváz több helyeken megszaggatott, kifoltozta volna, másodszor is megveté azt. A midőn kihuzá, ismét nagy ellenállást érzett, melynél fogva azt hivé, hogy tele van hallal; de nem lelt benne semmit is, egy nagy kosárnál egyebet, tele homokkal és iszappal.

E miatt igen nagy búba esett. „Oh sors!“ kiálta panaszkodó hangon, „szünjél meg rám haragunni, s ne üldözz egy szerencsétlent, ki könyörög, hogy kiméljed őtet. Eljöttem hazunnan, hogy itt élelmemet keressem, s te halállal fenyegetsz. Nincs ennél egyéb keresetem, hogy magamat tápláljam, s minden rá forditott iparkodásom daczára is alig szerezhetem be háznépemnek a legszükségesbeket. De nincs igazam, rád panaszkodnom: te gyönyörűségedet leled benne a becsületes embereken méltatlankodni, s a nagy férfiakat homályban hagyni, mig a gonoszokat kegyeled, s azokat felmagasztalod, kik semmi erénynyel sem ajánlják magokat.“

E panaszra fakadván, boszusan ellöké a kosarat; minekutána hálóját a sárból, mely azt elmocskolá, ki mosogatta, harmadszor is megveté azt. De semmit sem huza ki egyebet, csak köveket, kagylókat és szemetet.

Nem lehet kimondani, mely nagy vala kétségbe esése: kevés hia volt, hogy szerencsétlensége szertelen voltában eszét el nem vesztette. Ezután feleségére, s gyermekeire emlékezvén a következő verseket mondotta:

„Élelmed, sem gondatlanságodtól nem függ, sem buzgóságodtól: és sem ügyességed, sem szép irásod az, mely boldoggá tesz.

A szerencsés sors és élelem csak a végzet adományai, s meg kell evvel elégedned, legyen bár kedvező vagy ellenséges.

Lealázza a legmagasbakat s jelesbeket, s felmagasztalja gyakorta a legczudarabbakat s gonoszbakat, kik a legroszabb sorsot érdemlették volna.

Jövel hát oh halál! mert az élet nekem utálatossá vált, mivel benne saserényü férfiak lealáztatnak, s kácsaképességű emberek magasztaltatnak fel.

Mert nem csoda már látni, hogy az erény szükséggel vivódik, s a bűn a neki jutott szerencsében büszkélkedik.

Sorsunk eleve meg van határozva, s ott fenn kiszabott végzeteinkkel a madarakhoz hasonlunk, melyek itt s ott találnak valami felcsipegetni valót; egyik kelettől nyugotig repűl, és semmit sem talál; mig a másik helyből sem mozdul, mégis legjobb táplálékra lel.“

E közben megvirradt, s a halász mint jó muzulmán nem feledé imádságát elvégezni; azután a következőt veté utána: „Tudod, uram, hogy én napjában csak négyszer vetem meg hálómat. Ma már háromszor megvetettem, a nélkül hogy munkámnak legcsekélyebb gyümölcsét nyertem volna is. Már csak egy huzásom van hátra: s esedezem előtted, tedd kedvezővé irántam a tengert, mint Mózes iránt tetted.“

Ez imádságát végezvén, negyedszer is megveté hálóját. S midőn már hitte, hogy halaknak kell benne lenni, ismét nagy fáradsággal kihuzta: s még sem volt benne egy hal is; de egy réz edényt talála benne, melyben sulyáról itélvén valaminek kellett lenni. Észrevevé, hogy ónnal volt beöntve; s le is volt pecsételve. Ezen igen megörüle. „Eladom,“ monda, „a rézöntőnek, s a pénzen, melyet érte kapok, egy mérő gabonát fogok venni.“

Megvizsgálta az edényt mindenfelől, rázogatta, ha nem zörög-e a mi benne van. Semmit sem hallott; s ezen környülmény az ónfedélen levő pecséttel együtt azon gondolatra hozák, hogy valami drágasággal kell megtöltve lennie. Hogy ez iránt megvilágosodjék, fogá kését, s egy kis bajjal felnyitá azt. Száját tüstént a föld felé forditá, de semmi sem jött ki belőle, a min igen csodálkozék.

Letette az edényt maga elébe; s mig figyelmesen szemlélé, sürű füst szállott fel belőle, mely két vagy három lépésnyire hátrálni kényszeríté. Ezen füst egész a felhőkig emelkedék, elterjedt a tengeren, és parton, s sűrű ködöt képzett; mely látvány, mint könnyen gondolható, a halászt szertelen álmélkodásra ragadta. Midőn már az edényből minden füst kiszállott, ismét egyesüle, s kemény testté sűrűdött össze, s ebből egy szellem alakodott, ki két akkora vala, mint a legnagyobb óriás. Ezen iszonyú szörnyeteg látására a halász futásnak akart eredni; de annyira megrendült s elrémüle, hogy lábát sem mozdithatá.

„Salamon,“ kiálta tüstént a szellem, „Salamon, istennek nagy prófétája, kegyelem, kegyelem! Soha sem ellenkezem akaratoddal. Minden parancsaidnak engedelmeskedem…“

A halász alig hallotta a szellem szavait, hogy ismét magához tére, s igy szóla hozzá: „Kevély szellem, mit beszélsz te? Több már tizennyolcz száz événél, hogy Salamon isten prófétája meghalt, s mi most a napok végén vagyunk. Beszéld el történetedet, s azt, miért valál ez edénybe zárva?“

Ezen megszólitásra kevélyen pillantott a szellem a halászra, s ezt felelé neki: – „Szólj velem emberségesebben; igen bátor vagy, hogy kevély szellemnek mersz nevezni.“ – „Nem bánom,“ válaszola a halász, „hát emberségesebben lesz szólva, ha a sors baglyának nevezlek?“ – „Tanácslom,“ felele a szellem, „több emberséggel szólj hozzám, mig meg nem öllek.“ – „No s“ monda a halász, „miért akarnál megölni? Csak imént tettelek szabadságba: s már is elfeledted?“ – „Nem; igen jól emlékezem rá,“ felele a szellem, „de ez nem fog tartóztatni, hogy meg ne öljelek: s csupán egy kegyelmem van számodra.“ – „S mi az a kegyelem? kérdé a halász. „Ez, felele a szellem,“ hogy választást engedek, mi halál nemével öljelek meg.“ – „S mivel bántottalak meg?“ monda a halász. „Igy akarod-e jótétemet megjutalmazni, melyet veled közlöttem?“ – „Nem bánhatom veled különben,“ monda a szellem, „s hogy magad is meggyőződjél felőle, halljad történetemet:

Én egyike vagyok a pártos szellemeknek, kik isten akaratjának ellene szegezték magokat. Minden más szellemek megismerék a nagy Salamont, isten prófétáját, s alája veték magokat. Mi, Szakár és én, valánk az egyetlenek, kik nem akartuk magunkat igy megalázni. Hogy ezért boszut álljon, parancsolá e hatalmas király első ministerének Asszáfnak, Barachia fiának, hogy engem fogjon el. Ez megtörtént. Asszáf eljöve, hogy hatalmába keritsen, és erőszakkal urának a királynak széke elébe vezetett.

Salamon, Dávid fia, parancsolá nekem, hogy hagyjak fel eddigi életemmel, hatalmát ismerjem meg, s vessem magamat parancsainak alája. Megtagadám daczosan az engedelmességet: s inkább teljes haragjának akartam magamat kitenni, mintsem neki a hűség s alattvalóság eskét, melyet tőlem kivánt, eskünni. Büntetésül ezen rézedénybe zára; s hogy bizonyos legyen irántam, és hogy fogságomból ki ne törjek, maga nyomta az ón fedélre pecsétjét, melyre istennek felséges neve van vágva. Midőn ez meg vala, általadá az edényt egynek a neki engedelmes szellemek közül, azon parancscsal, hogy vessen a tengerbe; a mi nagy boszuságomra meg is történt.

Fogságom első százada alatt megesküdtem, hogy ha valaki ezen száz évek lefolyta előtt kiszabadit belőle, gazdaggá teszem, halála után is. De a század letelt, és senki sem tevé nekem e jó szolgálatot. Fogságom második százada alatt megesküdtem, hogy a ki megszabadit, kitárom neki a föld minden kincseit; de nem valék szerencsésebb. A harmadikban azt fogadtam, hogy szabadítómat hatalmas királylyá teszem, szellemül mindig mellette leszek, s mindennap három kérését teljesitem, akármineműek legyenek is azok; de ezen század is eltelék, mint a két előbbiek, s én folyvást ez állapotban maradék. Végre kétségbe esvén, vagyis inkább megboszankodván, hogy ily soká fogva valék, megesküdtem, hogy ha ezután valaki megszabadit, azt irgalom nélkül megölöm, s nem adok neki egyéb kegyelmet, mint hogy választhasson, mi módon öljem meg. Azért is, mivel ma ide jöttél s megszabaditottál, válaszsz, mi módon akarsz megöletni általam?“

E beszéd igen elbusitá a halászt. „Én boldogtalan,“ monda, „hogy e helyre jövék, egy hálátlannak ily nagy szolgálatot tenni. Kérlek, gondold meg nagy igazságtalanságodat, s vond vissza oktalan esküdet. Engedj meg nekem, hogy isten is megbocsásson neked. Ha nagylelküleg oda ajándékozod életemet, ugy megfog ő ótalmazni téged minden incselkedésektől, melyek talán éltedet fenyegetik.“ – „Nem, halálod bizonyos“ monda a szellem; „csak válaszsz, mi módon öljelek meg.“

A halász látván megátalkodott szándékát megölésére, nagy aggodalomban vala, nem annyira maga iránt való szeretetből, mint három gyermekei miatt, s kesergé nyomoruságukat, melyre halála által jutni fognának. Még egyszer megkisérté a szellemet megengesztelni. „Jaj nekem,“ monda, „könyörülj rajtam annak tekintetéből, a mit érted cselekedtem.“ – „Már megmondottam, felele a szellem, hogy épen ez az oka, hogy téged meg kell ölnöm.“ „Ez mégis különös,“ válaszola a halász, „hogy te egy általában jóért gonoszszal akarsz fizetni.“ Ismeretes ugyan egész világ előtt e mondás:

„Jót miveltünk, roszszal jutalmazának:“ – igy, életemre! csak az istentelen művelkedik.

Azonban bizonyos: „ki méltatlanul jól teszen, nem várhat egyéb sorsot, mint a ki hyénának ád menedéket.“

„Azt hittem mindeddig, hogy ez hamis; s valóban semmi sem is ütközik ugy meg az okossággal s a társaság jogaival s mégis most kegyetlenül tapasztalom, hogy ez felettébb igaz.“ – „Ne veszitsük az időt,“ szakasztá félbe a szellem, „minden okoskodásaid sem mozdithatnak el feltételemtől. Láss hozzá, s mondd el, hogyan kivánod, hogy megöljelek.“

A szükség leleményessé teszen. A halász egy cselt gondola. „Minthogy a halált el nem kerülhetem,“ monda a szellemnek, „alávetem tehát magamat isten akaratjának. De minekelőtte halálnemet választanék, kényszerítlek istennek felséges nevére, mely Salamon próféta, a Dávid fia pecsétgyűrűjére van vágva, felelj igazán egy kérdésre, melyet tenni fogok.“

Midőn a szellem ilyeténképen kényszerittetett, melyre kénytelen vala egyenesen felelni, reszketett belsőképen, s monda a halásznak: „Kérdj, a mit akarsz, és siess.“

Midőn a szellem megigéré, hogy az igazságot megmondja, szóla hozzá a halász: „Szeretném tudni, ha valósággal ez edényben voltál-e; meg mersz-e rá eskünni istennek felséges nevére?“ – „Igenis,“ felele a szellem, „esküszöm e felséges névre, hogy benne valék; s ez bizonynyal igaz.“ – „Bizonyomra,“ felele a halász, „nem hihetem. Hisz ezen edénybe egyik lábad sem férne: hogy volna tehát lehető, hogy mindenestül bele lettél volna zárva?“ – „Esküszöm pedig,“ monda a szellem, „hogy ugy voltam benne a mint itt látsz. Még sem hiszesz a nagy eskü után, melyet tettem!“ – „Valóban, nem,“ felele a halász; s nem is fogom hinni, ha csak szemlátomást meg nem bizonyitod.“

Ekkor elhigult ismét a szellem teste, s füstté válék, mely, mint előbb, a tenger és part felett elterjede, azután ismét összegyüle, s az edénybe huzódék, egyenlő lassu mozgással, mindaddig, mig semmi sem marada kűn belőle. S azonnal szózat jöve ki, mely a halásznak ezt mondá: „No hitlen halász, itt vagyok megint az edényben, hiszesz-e már?“

De a halász, a helyett, hogy a szellemnek felelne, fogá az ónfedelet, bezárá vele hirtelen az edényt, s ezt mondá: „Szellem! most rajtad a sor kegyelmet kérni, válaszsz tehát, mi halállal halassalak meg! De nem, jobb, hogy megint a tengerbe vesselek, azon helyre, honnan kihuztalak. És aztán, házat épitek ide a partra, és itt lakom, hogy minden halászokat, kik ide jőnek s hálóikat megvetik, megintsek, hogy óvakodjanak ily gonosz szellemet ismét kifogni, ki megesküdött, hogy azt, ki talán szabadságba tenné, megölje.“

Ezen gúnyszavakra a boszus szellem, minden erejét megfeszité, hogy az edényből kijöhessen; de lehetetlen vala, mert Salamon prófétának a Dávid fiának felnyomott pecséte nem engedé. Midőn látná, hogy a halász hatalmában volna, elnyomá haragját, s megengesztelődött hangon igy szóla hozzá: „Halász, óvakodjál azt tenni a mit mondasz. A mit itt tettem, csak tréfából történt, s ne vedd a dolgot valóságnak.“ – „Oh szellem,“ felele a halász, „te, ki egy pillanat előtt minden szellemek legnagyobbika valál, s most legkisebbike vagy, tudd meg, hogy minden ravasz szavaid semmit sem használnak. Ismét a tengerbe kell menned. Ha oly sokáig valál benne, mint nekem mondottad, ugy akár itéletnapig is ott maradhatsz már. Isten nevében kértelek, ne foszsz meg életemtől, s te elvetetted könyörgésimet, most visszaadom a kölcsönt.“

A szellem semmit sem kimélt, hogy a halászt megindithassa: „Nyisd ki az edényt, monda neki, s tégy szabaddá, esedezem értte, fogadom, hogy megelégszel velem.“ – „Te hitetlen vagy s az is maradsz,“ felele a halász. „Megérdemleném, hogy életemet veszitsem, ha oktalan volnék neked hinni. Te nem mulasztanád el a szerint bánni velem, miképen egy görög király, orvosával Dubánnal bánék. E történetet el fogom neked beszélni; figyelmezz.“

A görög király, s Dubán orvos története.

Szumán tartományában, Persiában, uralkodott egyszer egy király, kinek alattvalói eredetileg görögök voltak. Ezen királyt meglepte a rüh, s orvosai, minekutána minden szereket sikeretlenül használtak volna, hogy meggyógyithassák, nem tudák már, mit rendeljenek neki; a midőn egy Dubán nevezetü igen ügyes orvos érkezék udvarába.

Ezen orvos, tudományát görög, persa, török, arab, latán, syrus és zsidó könyvekből meritette; ezenfelül tökéletes volt a világi bölcseségben, s teljesen ismerte mindennemü füvek s nedvek jó s rosz tulajdonit.

Mihelyt értesitve volt a király nyavalyájáról, s hallotta, hogy orvosai már lemondottak róla, oly csinosan felöltözködött, a mint csak tudott, s utat és módot talált benne, hogy magát a királynál bemuttathatá. „Uram,“ monda neki, „tudom hogy minden orvosok, kik felségedet szolgálják, nem tudtak a rühből kigyógyitani. De ha azon becsületet akarod velem tenni, s szolgálatomat elfogadod, kötelezem magamat, hogy meggyógyitlak minden ital s burogatás nélkül.“

A király meghallgatá az ajánlást, s ezt felelé: „Ha oly ügyes ember vagy, megtenni a mit mondasz, igérem, hogy meggazdagitlak mind magadat, mind maradékodat, s a gazdag ajándékokon kivül, melyeket adni fogok, legkedvesb emberem lészsz. Fogadod tehát, hogy a rühtől megszabaditasz, a nélkül hogy italt vétetnél be velem, vagy külső szert tennél rám?“ – „Igenis, Uram,“ felele az orvos, „hizelkedem magamnak, hogy sikerülni fog isten segedelmével; s holnap mindjárt hozzá fogok.“

Erre Dubán orvos ismét szállására tére, s egy sulykot csinált a tekejátékhoz, melynek nyelét kivájta, s azon nedvet tevé bele, melyet használni akara. Midőn ez meg vala, egy tekét is csinála oly módon a mint akará, s evvel jövő reggel elmene, s a király elébe járula, lábaihoz omlott, megcsókolá a földet…

Azután ismét felkele, s minekutána mélyen meghajtotta volna magát, ezt mondá a királynak: hasznosnak látná, hogy ő felsége üljön lóra, s menjen a tekejátékhelyre.

A király ugy tőn, a mint neki mondatott, s midőn a lovagtekepályára ére, hozzá mene az orvos a tőle elkészitett sulyokkal, oda nyujtá neki, s igy szóla: „Játszál uram e sulyokkal, s verd vele a tekét a pályán, mig kezedet s testedet izzadásban érezed. Ha a gyógyszer, melyet ezen sulyok nyelébe zártam, kezed által felmelegül, egész testedet által fogja hatni, s mihelyt izzadsz, nem kell egyebet tenned, csak a játékot abban hagynod; mert már akkor a szer megtette hatását. S ha a palotába visszaérsz, menj fürdőbe, mosasd, s dörgöltesd meg magadat jól: s azután fekügyél ágyba; mire holnap reggel felkelsz már, meg lészsz gyógyulva.“

A király fogá a sulykot, s üzte lovát a teke után, melyet kilökött; felüté, s az udvarnokoktól, kik vele játszának, visszaüttetett hozzá; ismét megüté, s egy szóval a játék addig tartott, mig keze, s egész teste izzadt bele; ekkor megtevé a nyélbe zárt szer a hatást, melyet az orvos eleve vára. Azonnal megszünt a király játszani, visszatére palotájába s fürdőbe ment, egy szóval szorosan megtartá mind azt, a mi neki hagyva volt.

Igen jól érzé magát utána; mert jövő reggel felkeléskor szintannyi örömmel mint csodálkozással vevé észre, hogy rühe meggyógyult, s teste oly tiszta vala, mintha sohasem lett volna ezen nyavalyától meglepve.

Mihelyt felöltözék, az ország házába mene, felüle székébe s minden udvarnokaival láttatá magát, kiket az uj gyógyszer sikerét látni vágyás már korán reggel oda tóditott. Midőn a királyt egészen meggyógyulva látták, mindnyájan nagy örömet mutattak rajta.

Dubán orvos belépe, leborult a királyszék előtt, arczával érinté a földet, s azután a következő verseket mondá:

„Növekedik az erények becse, mivel te azok atyjának neveztetel; s melyik fejdelem érdemelné meg e nevet ugy, mint te, ki mindnyájával birsz?

Te, kinek arczulatja oly fénynyel ragyog, mely képes a legsetétebb éjszakát felvilágitani.

Vajha sohase szünjék meg tündökleni, bármi komolyan tekintsen is az idők ábrázatja!

Bőkezüséged minket jótétekkel halmozott: olyan valál nekem, mint gazdag esőfelleg az aszu ormoknak.

Elpazarltad kincseidet, s czélodat, a legfőbb dicset, elérted!“

Erre hivá őt a király, oldalára ülteté, megmutatá a gyülekezetnek; s nyilván mind azon dicséretekkel illeté, melyeket érdemle. Itt még nem állapodék meg a fejdelem, hanem minthogy ez nap az egész udvart megvendéglé, az orvost ön asztalánál magánál egyedül eteté…

A görög király nem elégedék meg azzal, hogy Dubán orvost asztalához vonta, hanem a nap vége felé, midőn a gyülekezetet el akará bocsátani, még egy hosszu igen gazdag köntösbe is felöltözteté, hasonlatosba ahoz, melyet udvarnokai rendszerint az ő jelenlétében hordoztak; ezenfelül kétezer zecchinot adatott neki. A más és következő napokon sem szünt meg iránta szivességét jelenteni. Egy szóval, ugy hitte ezen fejdelem, hogy a tartozást, melylyel az ügyes orvos iránt köteleztetik, nem fizetheti le elegendőképen, s elhalmozá jótéteményekkel.

Ezen királynak volt egy nagyvezére, fösvény és irigy, s természettől képes minden alacsonyságra. Nem nézhette ez boszuság nélkül az ajándékokat, melyek az orvosnak tétettek, kinek érdemei ezenfelül őreá árnyékot is kezdettek vetni; elvégezé tehát, hogy őt a király kegyelméből kibuktassa.

Ily szándékkal a fejdelemhez mene, azt mondván neki titkon, hogy egy igen fontos felfedezést akar vele közleni. A király kérdésére, hogy ez miből áll, igy felele: „Uram, felette veszedelmes egy királyra nézve olyan embernek ajándékoznia bizodalmát, kinek hűségét még meg nem kisértette. Felséged Dubán orvost jótétekkel tetézi, s minden kedvezéseit reá pazarolja, s nem tudja, hogy ő áruló, ki azért szinlette be magát udvarodba, hogy meggyilkoljon.“

„Kitől vetted, a mit nekem mondani merészelsz?“ kérdé a király. „Gondold meg, hogy uraddal szólasz, s itt oly dolgot hozsz elő, a mit oly könnyeden nem fogok elhinni.“ – „Uram,“ felele a vezér, „teljes tudomásom van arról, a mit szerencsém van elődbe adnom. Ne add magadat oda veszedelmes bizodalmadnak.

Ha szunyadoz felséged, méltóztassék felébredni, mert egy szóval ismétlem, Dubán orvos, messze Görögországból, honjából, csak azért jött udvarodba, hogy iszonyu szándékát, melyet emliték, végrehajtsa.“

„Nem, nem, vezér!“ szakasztá félbe a király, „bizonyos vagyok benne, hogy ez a férfi, kit te hitszegéssel s árulással káromlasz, a legerényesebb s legjobb minden emberek között; nincs senki a világon, kit annyira szeretnék mint őtet. Tudod micsoda szerrel, vagyis inkább mi csodával gyógyitott ki engem a rühből; ha életem után incselkedik, hát miért mentette meg azt? Hiszen csak nyavalyámra kellett volna hagynia; el nem kerülhetém vala a halált; életem már félig el volt emésztve. Szünjél meg tehát belém igazságtalan gyanut csepegtetni akarni; a helyett hogy erre ügyelnék, azt adom tudtodra, hogy mától fogva, ezen nagy embernek, élete fogytáig hónaponkint ezer zecchinó fizetést adok. Ha minden kincsemet, sőt országomat osztanám is meg vele, még sem fognám eléggé megjutalmazni azért, a mit velem cselekedett. Jól látom, hogy erénye gerjeszti fel irigységedet; de ne hidd, hogy én igazságtanul fel hagyjam magamat ellene bolytatni; jól emlékezem, mit mondtak a vezérek uroknak, Szindbád királynak, le akarván beszélni, nehogy fiát, a herczeget, megölesse…“

A mit a görög király Szindbád királyról monda, annyira felingerlé a vezér ujságvágyát, hogy igy szóla hozzája: „Bocsánatot kérek felségedtől, hogy oly merész vagyok, kérdeni, mit mondtak a vezérek uroknak Szindbád királynak, le akarván beszélni, nehogy fiát a herczeget megölesse?“ A görög király oly szivességgel vala vezére kivánságát teljesiteni, s ekképen kezdé:

A negyven vezér.

„Persiában egykor, egy Szindbád nevű, hatalmas király uralkodék. Egész Ázsia engede parancsainak. Leggazdagabb király volt a földön; vitézsége hasonlék hatalmához; s ha eléggé hirsovár lett volna, a világ uradalmára vágyódni, könnyen meghódithatja vala. De megelégedvén, bő és virágzó tartományokon uralkodni, nem jutott eszébe szomszédiéit elfoglalni. Nem vala más czél szemében, mint népeinek boldogsága, kik oly szerencséseknek is érzék magokat, hogy uralkodásának minden napját áldanák. Minden más népek irigykedtek rájok e miatt, s ugy mint ezek, az ő alattvalóihoz óhajtottak tartozni.