Part 9

A földesúr lesütötte szemét.

– Úgy látszik, – mondta halkan, s hogy van Gondviselés.

– Van Isten – javította ki Pinkász. – Isten, aki nem hagyja el az ő gyermekeit!

A földesúr átadta fegyverét egy hajtónak és intett Pinkásznak, hogy eressze el a nyulat. Aztán kivett a zsebéből egy tízforintost és átadta Pinkásznak.

– Vegyen rajta ruhát a gyerekeknek… Ezt a pénzt a dupla kommencióba nem számítom bele…

AZ ANYAJEGY.

I.

Kótaj Maris a Rába Mihály felesége lett. Holott lehetett volna a Csuka Jánosé is. Ő is kérte Marist. A leány nem igen tudta, melyik legényt szereti jobban: édesanyjára bízta a választást.

De az sem igen tudott határozni. Igen egyformás volt a két legény úgy módra, mint kiállásra. Tehát legfőképen azt kellett volna tudnia, melyik a jámborabbik. Bár az sem egész alapos mérték, mert igen sok előnye van a hamisságnak is. A huncut ember mindig többre viszi, mint a jámbor, legalább _itt helyben a földön_, holott mégis csak az az irányadó, mert azt úgy se lehet tudni, miképen lesz a túlvilágon és egyáltalában lesz-e ott bármiképen is?

Özvegy Kótaj Andrásnénak addig főtt a feje, míg megunta a dolgot: lerázta válláról a ráruházott felelősség terhét.

– Verjen meg a ragya, – korholta leányát, – neked kell tudni, melyik a jobbik, te liba!

A liba azonban csak nem tudta.

– Tudja a frász…

– Hát melyik kedvel jobban? – faggatta az anyja.

– Azt se tudom. A Mihály aszondi, hogy aszongya: sejembe járatna, a János meg mög azt, hogy szógálónk is lesz.

– Minek néked a szolgáló? – zsörtölt az özvegy. – Inkább azt mondjad meg, hogy megöleltek-i mán?

– Mög.

– Mind a kettő?

– Mind a kettő. János a derekamat, Mihály a vállamat.

Kótajné megcsóválta fejét. Igen röstellte leánya gyámoltalanságát.

– Hát minek esett jobban az ölelésük: a válladnak-i, vagy a derekadnak-i? – kérdezte aztán türelmetlenül.

– Hát, – válaszolt a leány rövid gondolkodás után, – a vállamnak tán jobban esett.

– Akkor, – tanácsolta az anya, – a Mihályt válasszad…

… Az esküvő megtörtént. Mihály hazavitte Marist. János látszólag belenyugodott a megváltoztathatatlanba, egyszóval símán ment minden. Csak az volt a különös, hogy János _árva_ legény létére egy egész évig sem nézett más asszony után. Váltig azon tépelődött, miért nem őt választotta a leány, miért éppen Mihályt? Persze azt nem is sejtette, min fordult meg a sora: hogy nem jó helyen ölelte meg a kibazsalt párját. Ő csak azt érezte, hogy igen szereti s azt hitte, hogy a szíve jussán ő érdemelte meg a leányt…

Hovatovább egész mániájává lett ez a hite, azzal együtt, hogy Mihály nem is szereti a feleségét, Maris sem az urát, az ördög bujt beléjük, hogy mégis egy pár lettek.

Semmi alapja sem volt a föltevésének, mert teljes egyetértésben élt a fiatal pár egymással, de hát olyan makacs volt a János feje: a legzöldebb gyanut is bizonysággá érlelte.

Ha egy csökönyös parasztember fejébe belemászik a bogár, nem marad az ottan, hogy bánattá erjedjen: átmegy a vérbe, az izmokba; tervvé tömörül, tetté izmosodik. János egy év letelte után elhatározta, hogy helyreüti a Maris tévedését: elválasztja őt Mihálytól a maga javára. Nem közönséges csábításon járt az esze, – ilyen alávalósággal nem igen foglalkozik egy előkelő parasztlegény, – hozzá se fog nyúlni Marishoz, míg a Mihály felesége, csak észre fogja őt téríteni. Ahhoz semmi oka nem volt, hogy bujdossék Mihály elől: a nagykapun át lépett be a portájára, hogy beszélne a feleségével. Mindössze, hogy nem a jelenlétében tárgyalt vele, megvárta, míg Mihálynak valami dolga került. Csak akkor fogott hozzá a Maris kiokosításához…

– Maris!…

– Ej, – tiltakozott a menyecske, – kendnek nem vagyok én már Maris.

– Hát mi egyéb vónál?

– A Mihályé vagyok.

– Igen, de – okoskodott János – megbántad.

Az asszony haragra lobbant. Föllázadt a hiúsága.

– Bánta a fene, igen jó dógom van.

– Jaj de, – okvetetlenkedett a makacs legény, – nem az az igazi.

– Hát mi?

– Nekem van jussom hozzád, mert én szeretlek…

János jól tudta, hogy ilyen ajtóstól való megrohanást egy becsületes asszony szemérme nem igen állja ki: kifordult hát a pitvarból még mielőtt kikapta volna a magáét. Azaz ennyit mégis utána kiáltott az asszony:

– Beárulom kendet az uramnak, csak ne hagyjon békét.

A legény csöppet sem ijedt volna meg attól sem, ha az asszony beváltja szavát. Holott biztosra vette, hogy hallgatni fog. Annyira, hogy másnap ismét befordult a Mihály portájára, olyan időben pedig, mikor egyedül tudta a menyecskét. Az éppen kenyeret dagasztott: ingujja fel volt tűrve a hóna aljáig, fehér nyaka is fel volt szabadítva ingválla nyüge alól: körülményes munka a dagasztás nagyon.

János nem vett tudomást sem az asszony neglizséjéről, sem a szégyenlős arcáról, leült a padkára s hogy a menyecskének ne kelljen előtte röstelkednie, lesütötte szemét.

Marisnak már a nyelve hegyén volt a »mit keres itt kend?«, de tapintata lefegyverezte. Tovább gyúrta a tésztát, mindössze, hogy kissé feljebb kapcsolta az ingét.

– Aggyon Isten! – szólalt meg a legény, miután elhelyezkedett a padkán. – Elgyüttem megest.

– Hásze látom – mondta a menyecske kelletlenül.

– De azt még nem tudod, – folytatta János, – hogy mindennap elgyüvök ezután is.

Az asszony abbahagyta a dagasztást. Rákapta a legényre ijedt két szemét.

– Megveszett kend?

– Nem vesztem meg, csak a páromnak akarlak.

Olyan egyszerűen ejtette ki János a nagy szót, mintha magától értődött volna…

A menyecske azt se tudta, hányadán áll vele. Zavarának első pillanatában ki akart szaladni az udvarra, de utóbb mégis meggondolta magát… Mi oka lenne félni? Nem bántja őt sem a legény, sem a lelkiismerete. Hát inkább csak megismételte a tegnapi fenyegetést.

– Halli-e kend, János, menjen kend a dógára, mert engem úgyse, szólok az uramnak!

De nem hitt ám a legény neki most sem. Meg is mondta nyiltan.

– Biz nem szólsz te neki semmit, inkább igen is hallgatsz.

Az asszony fülig pirult. Pirulása mintha igazolta volna a legény állítását, különösen, hogy nem vitatkozott többé, inkább sírva fakadt.

János tudta, hogy a lelkiismerete bántja: megszánta.

– Nono, – vigasztalta, – nehéz sor, az igaz: otthagyni a hites uradat, de maj’ beleszokol.

Azzal távozott, hogy újra megjelenjék a harmadik napon… a tizediken, huszadikon, ötvenediken.

Apránként egész hozzászokott az asszony, hovatovább már a szemére se hányta udvarlását: belenyugodott. Nem lelkesedett érte, de nem is bánta. Szíve nyugodt volt: lelkiismerete nem bántotta többé… Idővel meg már szinte vágyott a legény után. Hízelgett a hiúságának, hogy az oly makacsul ragaszkodik hozzá. Leste a jövetelét. Az is megfordult a fejében, hogy alighanem bolondot cselekedett, mikor a Mihályé lett, János még jobban megbecsülte volna. Arra azonban még csak nem is gondolt, hogy hűtlen legyen az urához, vagy elváljon tőle… Nem vétett az neki semmit, megbüntetné Isten, ha ok nélkül megcsalná.

Ezt meg is mondta Jánosnak egy alkalommal. A legény provokálta rá:

– No, mán megszoktál, hát mikor gyüsz hozzám?

– Sose, – válaszolt a menyecske, – mert nem bántott az uram, hát hogy kössek bele?

Jánosnak tágra nyilt a szeme. Arra bíz ő nem is gondolt, hogy válni csakugyan nem lehet válási ok nélkül… Komoran bandukolt haza s aznap egész éjtszaka be nem húnyta szemét… Gondolkozott. Nem a lemondás gondolata foglalkoztatta (az ismeretlen fogalom volt előtte), válási okot keresett… Nem talált. Mihály még csak nem is verte az asszonyt, józan ember is volt, csapodár se volt: semmi oldalról nem lehetett hozzáférkőzni…

A János homlokán kicsapzott a hideg veríték. Konok akaratenergiája szembe került a viszonyok hatalmával s minden porcikája harcot vívott vele. De nem támadt csak egy kicsike mentő eszméje sem. Végkép ki volt merülve, midőn hajnalfelé végre elnyomta az álom.

Ám mintha azalatt tovább dolgozott volna az agya: (talán az ördög ösztökélésére) mire fölébredt, egy kész ötlet termett meg benne. Ha nincs válási ok, csinálni kell.

Most már csak egy jó tervet kellett az ötletéhez kieszelnie… Azzal hamarosan elkészült János. Nem volt válogatós, képes lett volna az asszonyért gyilkolni is.

II.

János, mielőtt munkához látott volna, még meglátogatta egyszer Marist. Lelke nagy szükségét érezte a biztatásának… Éppen otthon volt az asszony ura is…

Mihálynak bizonyára feltűnt régi vetélytársa gyakori látogatása (a vénasszonyok már szinte suttogtak is róla a faluban), de magabízó és gavallér ember létére holmi alacsony gyanakodással nem akarta megalázni se magát, se az asszonyát. Az ilyeshez bizonyosság szükséges, az pedig nem volt, nem is lehetett… Tehát jó képpel fogadta vendégét. Kezelt vele…

– Adj’ Isten! – köszöntött be János. – Én most azér gyüttem: nem-i köll valami, mert a városba megyek?

– A városba?… Akkor, – kérte Mihály rövid gondolkodás után, – vehetnél nekem egy fenőt.

– A kaszához?

– A kaszához.

– Möglesz…

Mihály bement a szobába pénzért. János a pitvarban magára maradt a menyecskével.

– Maris!

– Hej?

– Te Maris, – kérdezte halkan a legény, – örülnél-i nagyon, ha kitudódnék, hogy kumisz az urad?

A menyecskét meglepte e különös kérdés: belesápadt.

– Nem kumisz a’, – tért ki gyáván az egyenes felelet elől, – mer a’ becsületes ember.

Ennyi biztatás untig elég volt Jánosnak.

– No, – sugta bele az asszony fülébe, – most mán ne félj: nemsokára az enyim leszel.

… A menyecske összerázkódott és hallgatott.

Mihály meghozta a pénzt. János hazament, befogott és elhajtott a város felé.

III.

Másnap reggel csuda esett Mihállyal…

Amint benyitott az istállóba, hogy megvakarja a lovakat, hát mit lát a két eleven szeme? Egy idegen ló volt a jászolhoz bekötve.

Mihály majd hogy le nem esett a lábáról… (Hogy az ördögbe került hozzá a ló? Talán csak nem a sátán maga varázsolta bele az istállójába?)… Megtapogatta az okos állat lapockáját. Azon se csodálkozott volna, ha menten szélyelmálik vala a keze érintésétől. Azonban nem lett annak semmi baja. A helyett két csendőr lépett az istállóba észrevétlenül, mintha csak a földből nőttek volna ki. És úgy látszott, biztosra jöttek, mert még csak egy piculányi kérdéssel se zaklatták meg a gazdát: szó nélkül kezére húzták a vasperecet… Vitték a városba…

Hiába érezte magát Mihály ártatlannak: majd kiégett a szeme. A büntetéstől nem félt, – (van Isten az égben!) – csak a szégyen bántotta… Hogy szurony között kellett végigvonulnia a falun… Mégis csak a sátán műve lehetett az ő megcsúfoltatása!…

… Az egész úton azon gondolkozott, mint fogja bizonyítani az ártatlanságát… Mert, vélte helyesen, alighanem azt hiszik róla, hogy lopta a lovat… Belesápadt abba a föltevésébe, hogy: hátha nem fognak neki a törvényen hinni?… Bár, jutott az eszébe, egész éjjel bent hált egy ágyban a feleségével: az bizonyítani fog mellette.

Erre elapadt kissé a Mihály aggodalma. Nyugodtan haladt a két csendőr között a város felé. Alig értek oda, szembe találkoztak Jánossal, aki nyilván hazatérőben volt.

A régi vetélytárs csudálkozó képet vágott a Mihály láttán: úgy tett, mint aki nem hisz a szemének.

– Te vagy-i, hé?

Mihály felelt volna, de a csendőrök nem engedték meg neki. Löktek rajta egyet…

– Enyim vagy mán Maris – mormogta János a foga között. – Csak oszt meg ne verjen bennünket az Isten!…

IV.

Mihályt, hiába kapálódzott, másfél évi fegyházra ítélte a törvényszék betöréses lopás miatt. Azon fordult meg a keserű sora, hogy Maris, a hites felesége, nem igazolta az alibijét.

– Tom is én, hunn vót, – válaszolt ez a bírák kérdésére, – hásze furt aludtam.

Becsukatván pedig az ura, azonnal beadta ellene a válópert… Hogy ő egy rablóval egy percig sem él együtt.

A bírák hamarosan végeztek ezzel az üggyel is. Maris egy éven belül a János felesége lett… És igen boldogan élt vele teljes kilenc hónapig. Rájött, hogy csakugyan János az ő igazi párja. Persze nem ingyen jött rá. Lelkiismerete váltig mardosta, mert bár nem volt beleavatva a lódologba, megérezte, hogy új ura a bűnös benne; ő meg ilyenformán az ura cinkosa… Kilencedhónap végre meg is kérdezte Jánost, gyáván, halkan, de mégis:

– Úgy-i, kend lopta Mihálynak a lovat?

A férfi egy pillanatig sem tagadta. Biztos volt az asszonyában.

– Én… Hát osztán?

Maris, bár szép arca fájdalmasan összevonaglott a lelke kínjától, mégis így felelt:

– Jól tette kend…

A férfi széjjeltörölte homloka barázdáit.

– Csak oszt meg ne verjen bennünket az Isten.

V.

De biz az Isten verése el nem maradt…

Mihály kiszabadulván a börtönből, megátkozta hűtelen régi párját.

– Süssön bélyeget a sátán az ivadékodra is, amiért megszegted hitedet!…

… Az átok lelkére szállott a bűnös asszonynak: megfogant…

Kis leánya született Marisnak, ép eleven jószág, de bélyeg volt a homlokán: egy tűzvörös lófej…

Az asszony ijedtében lázba esett, meghalt a gyermekágyban.

Az apa is félt, irtózott a gyermeke homlokán vádaskodó anyajegytől… Fölakasztotta magát a mestergerendára.

ISTENITÉLET.

I.

Bercsi Sándor berúgta az ajtót: úgy lépett be a szobába. Arca vörös volt, mint a karmazsin, dagadt a szeme; szűre megtépetten fityegett le válláról. Bár biztosan állott a lábán, első pillanatra meglátszott rajta, hogy ittas. Meghasított parádés szűre szerint alighanem verekedett is valahol…

A legény megtorpant az ajtónál, lerázta válláról a szűrt és sarokba vágta fokosát. Aztán leült a kemence mellé… Szűrét ott hagyta a földön.

Félhomály uralkodott a szobában; csak egy kis mécs pislogott az asztalon. A mécsnek minden fénye egy öreg ember arcára esett, de Sándor még azt sem látta meg… Se látott, se hallott. Azt hitte: egyedül van a szobában. Még arról sem vett tudomást, hogy fölkászkálódott egy öreg ember az asztal mellől és fölemelte földön heverő szűrét: megvizsgálta a hiányosságát és megcsóválta fejét…

– Sándor!

A részeg legény fölkapta fejét.

– Kend az?…

– Én… Csúffá tették a szűrödet.

– Hát osztán?!… Csak a szűröm.

A kevélyképű vén ember a pökhendi beszédre megszegte nyakát.

– Inkább a bőrödet hasították volna meg – jegyezte meg tompán, de a szégyenkezés és elfojtott harag is ott rezgett a hangjában.

A legény fölpattant a lócáról.

– Kend mondja azt nékem, a tulajdon apám?!

– Én mondom…

Apa és fiú farkasszemet néztek. A vén sasnak volt szívósabb a nézése, a fiú sütötte le a tekintetét. De nem megadásból: szégyenteljes dühében.

– A hét szentséges milliomát, – szitkozódott, – ilyet ne mondjon nekem senki fia!

Bercsi Mihály hátratántorodott. Akárcsak mellbe lökték volna. Alig hitt a fülének… A szűrt az asztalra terítette és mint aki valami irtó nehéz problémán töri a fejét, összeráncolta homlokát. Jó egy pár pillanatig tanácskozott magával, aztán fia elé lépett. Szorosan eléje.

A fiúnak vérbe borult a szeme. Immáron egészen vakká lett.

– Táguljon arrébb, – fenyegette meg a tulajdon szülő apját, – amíg jó dolga van!

De biz az éppen nem tágult. Hanem az indulata: az egyszeribe lelohadt. A vérbeoltott fajszeretet örök törvénye hatalmába vette szívét. Csak azt érezte, hogy fiát egy fajtalan bűn ösvényére ragadta részeg indulata s hogy neki őt ezen a kárhozatba veszejtő lejtőn okvetlenül meg kell állítania… Egyszeribe szelíd, részvétes lett a hangja: úgy beszélt, mint a betegeknek szokás.

– Hát hiszen, – mondotta csendeskén, – az én édes fiam vagy te nékem, Sándor, én meg a te édes szülőapád vagyok. Igaz-e?

A részeg legény elfordította fejét és makacsul hallgatott.

– Osztán, – folytatta az apa, – azt is tudom én, hogy van Isten az égben. Úgy-e, fiam, te is tudod?…

A szelíd szó hatott. De nem úgy ám, ahogy az öreg Bercsi elgondolta. Megbolygatta a fiú alvó lelkiismeretét s ahelyett, hogy megbánásra bírta volna, daccá csökönyösítette meghibbant lelke sötét érzéseit…

… – Nincs Isten!

A rettenetes istenkáromlás végignyüzsgött a sűrű levegőjű sötét szoba valamennyi zugában, beleütődött a falakba… azok visszaverték… – Nincs Isten! – zúgta a mestergerenda, a kemence, az almáriom. A tányérok a padkán összecsörrentek, mintha valami láthatatlan erő csapott volna közéjük… Egy üvegkancsó az almárium tetejéről a földre esett és ezer darabra tört…

Bercsi Mihály, mintha Isten haragjától akarná megóvni: önkénytelen heves mozdulattal az ő bűnös vére két vállához kapott.

Az (nyilván félreértette atyja szándékát) magasra emelte összeszorult öklét, majd mégis meggondolta magát: nem sujtott le a szülőjére, csak a mellét ragadta meg. Egyet lökött rajta.

A vén paraszt hanyatt esett… Mire feltápászkodott, már nem volt Sándor a szobában.

II.

– Tekintetes főbíró úr, megkövetem alásan, tessék eligazítani az én soromat…

Bercsi Sándor sápadt volt, mint a halál: úgy állott a főszolgabíró előtt, földhöz szegezetten, nyugtalanul nézdelve.

A törvény embere ismerte Sándort, nem egyszer volt vele baja, de csak afféle virtuskodásért, ami nem vág a becsületbe, csupán a törvénybe ütközik bele…

– Helyes öcsém, halljuk hát, mi a bajod?

Sándor megfeszengett szűrébe és állást változtatott. Összeszorult torkán alig fért ki a szó.

– Igen nagy az én sorom, tekintetes uram – motyogta és összedidergett, mint a lázbetegek.

A főbíró szánalommal, vegyes érdeklődéssel nézte a megroggyant legény vergődését…

– Beszélj, fiam és ne hagyj ki semmit. Tudod, hogy a javadat akarom.

– Álgya meg az Isten!… Hát csak arra kérném a tekintetes jó uramat: kemény strófát mérjen a fejemre, mert nagy istentelenséget míveltem.

A főbíró egész ámulatba esett ezen a szokatlan bevezetésén.

– Nem vagy te beteg, Sándor?

– A’ vagyok, – ismerte be a bűnös legény, – valami féreg igen rágja a lelkemet.

A legény körülnézett, mint az üldözött dúvad, majd elállotta az ajtót (talán hogy meg ne találja valaki lepni, míg ki nem ejti szörnyű vallomását), csak azután felelt:

– Megsujtottam az édesapámat… Részeg voltam…

– Tovább! – unszolta a főbíró sápadtan, egy szörnyű sejtelem hatása alatt.

– Nincs tovább.

– Nem történt apádnak semmi baja?

– Nem.

– Ennyi az egész?

– Ennyi…

A jólelkű főbíró fellélekzett. Majd azt hitte: apagyilkosságot követett el a duhaj legény.

– Hát biz a, – mondotta megkönnyebbülve, – nagy istentelenség volt tőled, de látom, hogy igen megbántad.

Sándor hallgatott; várta a további szót.

– Eredj haza, fiam, – folytatta a szolgabíró, – kövesd meg jó öregapádat és gyónj meg a papnak: egyebet nem tanácsolhatok neked.

Ám a legényt sehogy sem elégítette ki ez a tanács.

– Hát a törvény? – kérdezte.

– Mit akarsz a törvénytől?

– Igazságot!

– Istennél az igazság, fiam, én, ha nem történt az apádnak semmi baja, meg nem büntethetlek.

– Ez nem igazság! – vágta ki a legény dacosan. – A multkoriban hat napot ültem a Vaszily Ferus miatt, pedig ő kötözködött először belém, oszt most, mikor a tulajdon szülőapámat sujtom meg, aki pedig sose vétett nekem, – kieresztenek?!… Tessen megnézni a törvényt: hibázott a tekintetes úr.

A főbíró megrázogatta a fejét.

– Miért akarod okvetetlenül, hogy megbüntesselek?

– Mert, – válaszolt Sándor görnyedten, – addig nem gyógyulok meg… a féreg megesz.

III.

– Édesapám!…

Bercsi Mihály a tornácon ült és pipázgatott. Fia megszólítására félrekapta fejét.

– Édesapám, – ismételte Sándor, – a törvényen vótam.

A vén paraszt fölállott és elcsoszogott a pitvar felé. Nagy lehetett a bánata, hogy nem állotta a fia szavát.

Az azonban nem engedett: nyomon követte az öreget.

– Édesapám, a főbíró – verje meg az Isten a törvényt – nem akart megbüntetni, aszondta: nem lehet.

Erre már megállott az öreg. A szava is megjött.

– Nem büntetett meg?

– Nem.

Mihály elgondolkozott egy pillanatig.

– No, – mondta aztán, – majd megbüntet téged az Isten maga.

A fiú egy mélyet lélekzett.

– Hisz’ ép azt akarom én, édesapám: megérdemlem.

Csudálatos jószág az apai szív: Mihályt egyszeribe megvette megtért fia bűnbánata.

– Nojszen, – vigasztalta őt, – nem ippég muszáj, hogy megverjen… Csak gyónj meg, fiam, meglátod: megkegyelmez.

Ám a fiúnak csudálatosképen fájt ez a vigasztalás.

– Nem köll nékem kegyelem, – hebegte reszketegen, – inkább sorvadjon le a kezem.

De erre már valósággal megijedt az apa… Nagy beteg lehet az ő fia lelke, hogy a kegyelmet Istentől sem fogadja el.

– No csak, no – motyogta egyéb gondolat híján, – gyohónj meg fiam, attól majd meggyógyulsz…

– Nem gyógyulok meg, nem gyohonok meg!… Verjen meg az Isten: azt akarom…

IV.

… Sorvadt a Bercsi fiú, csak sorvadt… Aggodalmas édesapja elment az orvosért.

– Nem tudom, mi baja lehet, – mondta az és tudatlanságában meglóbálta hiábavaló nagy fejét, – szervezetében nincs semmi hiba.

– Nem tudnak az urak semmit, – mondotta a beteg, – a szívembe van a féreg…

– Akkor gyohónj meg mán – kérte az apja századszor is.

– Nem, nem, nem! Nem akarok meggyógyulni! Várom az Isten kezét.

Az orvos és a pap hovatovább arra a meggyőződésre jutott, hogy alighanem meghibult a Sándor esze: attul kéne gyógyítani.

Ám Mihály nem adott nekik hitelt. Különben is, inkább látta volna fiát kiterítve, mintsem a bolondok között.

… Hát bizony a halál meg is környékezte Sándort ugyancsak. Idővel úgy megroggyant acélínú teste, hogy már járni se tudott. Ágyba dőlt. Meghalni. Már el is búcsúzott az édesapjától. Csak még az utolsó kenetet kívánta…

Eljött a pap. Kezében a feszület…

Sándor mohón ragadta meg Ura Krisztusa vaskeresztre feszített érc-testét és zokogva csókolgatta a lábát… Ezenközben valahogy megsértette a kezét… A rozsdás rozoga feszületből kiállott egy szögecske: mohó áhitatában abba kapott bele a beteg… Egy vércsepp szivárgott ki mutatóujja hegyéből. Csak egy pici vércsepp. Az is hozzátapadt a feszülethez, aztán nem látszott többet: elveszett a rozsda között.

V.

Másnap megdagadt a Sándor ujja. Az, amelyet megsértett a feszületben. Majd sárgulni kezdett a kezefeje is; estére már kék volt az egész karja.

Az öreg Bercsi csak akkor vette észre a bajt. Mert a fia nem árulta el… Minek is arra a rövid időre? Kár minden zokszóért, kár az orvosságért.

Ám más véleményen volt az apa. Szaladt az orvosért.

Az szempillantás alatt konstatálta a bajt: – vérmérgezés…

A vén paraszt összetette kezét.

– Honnan? Hogyan?! Mitől?!

Azt azonban már a doktor sem tudta megmondani. Csak annyit mondott, hogy azonmód be kell vinni Sándort a városi kórházba és le kell vágni a kezét, különben vége holnapig.

– Irgalmazz Isten!…

Bercsi Mihály még habozott egy ideig. A testcsonkítástól való veleszületett irtózata leszerelte idegeit… Fiára nézett. Szinte biztosra vette, hogy az is tiltakozni fog karjavétele ellen.

Csalódott.

Sándor felült ágyában; szeme elkezdett lángolni, majd könnybe borult. Aztán az égre emelte a Hit fényében úszó homlokát…

– Én szentséges Istenem, Teremtőm, áldott légyen a te szent neved, amiért megbüntettél: elvetted az édesapámat sujtó szentségtelen kezemet… Ámen!

*

A kórházban még aznap levették Sándor kezét. Két hét mulva olyan egészséges volt a csonka fiú, mint a makk. Rejtélyes ős paraszt lelkének megbillent egyensúlyát helyreállította az ő Istene. Megirgalmazott neki: kedve szerint való igazságos büntetés árán kitörölte az utolsó ítélet könyvéből az ő nagy bűnét.

KÉT NEMES EMBER.

I.

Tikkasztó nyári éjtszaka volt. Lengyel András egy ideig hánykolódott az ágyában, de hogy semmiféle helyzetben sem találta el az utat Álomországba, kapta magát, kifeküdt a tornácra, a kemény pitvarküszöbre hajtva még keményebb fejét. A szabad ég alatt sem volt alacsonyabb a hőmérséklet, mint a szobában, csak több volt a levegő. Aztán altatnak, ha mereven néz rájuk az ember, az égen reszkető csillagok is.

Lengyel Andrásnak sikerült nagysokára elszenderednie a kemény földön, de nem volt az becsületes alvás: inkább csak afféle bódultság. Szeme csukva volt, azzal nem látott, talán az orrának sem vette hasznát, de egyéb érzékei rendesen teljesítették a szolgálatot. Hallotta a denevér surrogását, a földi béka cuppogó ugrándozását, de különösen a tapintó érzéke volt eleven, váltig sajnálgatta a gazda csontjait a kemény fekhelytől.

Ilyen körülmények között nem igen szokott rendes ember álmodni, de András gazdát meglátogatták az álomlátások néha egész éber állapotában is. Igen játékos feje volt az öregnek, csak öt percig kellett egy helyben ülnie, legott nekirugaszkodott a fantáziája s meg sem állott a poklok fenekéig, vagy a szivárványos egekig.