Part 8

– De csak mondja kend, – ijjegették a szakavatott asszonyok áldozatukat, – mondja kend, mert elkárhozik.

– Ne izéjjetek velem, nem vagyok tán se bolond, se gyerek!…

János bácsi meglepően egészséges hangon tiltakozott lelki nyugalmának megháborítása ellen. Ám az asszonyok nem hagyták magukat. Meglóbálták gyertyájukat, sápítoztak, szörnyülköztek.

– Mondja kend!… Mondja kend!

– Azért se mondom!

– A pokolba kerül kend!

– Micsoda? A pokolba! Én? Tán mert oda kívántok?

János bácsi kiugrott az ágyából, úgy folytatta:

– Hát azért sem! Megmutatom néktek, adta boszorkányjai, hogy egy fitying sem üti az én halálomból a markotokat… Megmutatom, hogy túléllek mindnyájatokat…

Az asszonyok ijedten rebbentek széjjel. János még utánuk kiáltott.

– Engem senki se kunérozzon, mikor meg akarok halni. Azér se halok meg a kedvetekért…

Negyedóra mulva végre megjött a pap. De már nem volt szükség rá. János elébe ment s tiszteletteljesen kezet csókolt neki.

– Engedelmet istállok, főtisztelendő érdemes uram, hogy idebolondítottam, de már elment a kedvem a haláltól, elvették a vénasszonyok. Furt ijjegettek, – panaszolta, – az orrom körül legyeskedtek a gyertyákval, mintha már nem is lennék az élők között, összepörkölték a bajszomat is.

Az okos, humoros szentatya elmosolyodott.

– Mondtam kendnek, János, hogy nincs semmi baja.

– Lett vóna, – állította János, – mán itt is vót a Halál az ágyam fejinél, de szerencsére megkegyelmezett, beérte azzal a kínzással, amit az asszonyoktól kellett elszenvednem…

És megmaradt János emellett az igazsága mellett. Ma is váltig azt hajtja, hogy végérvényesen meghalt volna ezelőtt tíz esztendővel, ha életre nem bosszantják vala a sirató vénasszonyok.

HATTYÚDAL.

I.

Az árverés csak tíz órakor kezdődött, de már kilenckor mind együtt voltak a felek. Tele volt velük a községháza és udvara.

A házban a hivatalos közegek pipáztak. Bíró uram a kisbírót szidta, jegyző uram ellenben a miniszterelnököt. A végrehajtó megbotránkozott ezen a merészségen, de a fiskális leszidta érte.

– Micsoda hazafi maga, – rivallt rá, – hogy egy hazaáruló kormányt védelmébe vesz?!

– A kormány az én uram: hűséget esküdtem neki.

– Eb ura fakó!…

Biztosan összekaptak volna, ha nem jön közbe semmi. De éppen belépett egy szikár, ötvenes ember s kísértetiesen fakó arcát magasra emelve, réveteg szemmel körülnézett a gyülekezeten.

Csend lett…

Volt a jövevény megjelenésében valami, amitől megdöbbentek a szívek. Valami könnyfacsaró, valami félelmetes.

Először a bíró elé lépett a zord alak.

– Meglesz, bíró uram?

A vén harcsabajuszos bíró lehorgasztotta fejét.

– Meg, öcsém, meg.

Aztán az ügyvédtől kérdezte:

– Nem várnak, tekintetes uram?

– Nem lehet, atyámfia, már igen soká vártunk.

Bódi Mátyás gondolkodott egy pillanatig, aztán ütött a fejével.

– Úgy is jól van – mondta s azzal, ahogy jött, csendesen eltávozott.

Az emberek részvéttel néztek utána és tárgyalni kezdték az esetét.

– Kár érte! – sóhajtott fel a bíró, – a legtisztább ember volt a faluban.

– Akkor hogy mehetett tönkre? – kérdezte a fiskális.

– Kevély vót…

A további magyarázat benne maradt a bíróban, ki kellett neki mennie rendet csinálni, mert az udvaron kirekedt venni szándékozók verekedni kezdtek. Egy malacon vesztek össze, amit Bódi egy irtózatosan vén cigánynak oda akart ajándékozni. Ezt ellenezték a kapzsi hiénák: hogy nincs többé jussa Bódinak a malachoz, minden a tömegé. A jobbérzésű emberek ellenben pártját fogták.

Hát ebből származott a verekedés.

Bíró uram botjával kettévágta a háborút és kioktatta Bódit:

– Dejszen, komám, a _zálogot_ nem szabad odaadni, röstellem, de nem szabad.

– Ennek a vén embernek! – háborgott Bódi a cigányra mutatva.

A bíró megcsóválta a fejét.

– Törvény, hát törvény…

– Úgy is jól van – mondta az elesett ember és intett a cigánynak, hogy eressze hát el a malacot.

A vén pikulás engedelmeskedett és földre tette a visító állatkát. A tömeg utat nyitott neki (mert egy fürge malac futtában könnyen leveszi lábáról az embert), de – csudák csudája! – amint a földhöz ért, mintha villám érte volna, egyet sem moccant a malac.

Az emberek elképedve néztek egymás szemébe. Isten ujját sejtették a csudában. Legjobban Bódi maga. És most már nem kért, de parancsolt.

– Isten is úgy akarja, ahogy én akarom! – mondta szemét égnek emelve, azzal lekutyorodott a kimult állatkáért és visszatette a vén cigány ölébe.

Fia lélek sem mert fölszólalni ellene. A tömeg megnyilt előtte; sarkában a cigánnyal, kilépett a kapun.

II.

A bírósági végrehajtó felolvassa az árverési feltételeket.

Az ügyvéd ösztönszerűleg belehepciáskodik és bár most már nem segíthet rajta, kifogásokat tesz a bírói végzés ellen.

A végrehajtó kineveti és elkönyveli a bánatpénzeket… Tizen árvereztek a Bódi portájára.

– Négyszázötven forint! – kiáltja az első ajánlattevő.

– Ezer! – hurrogja le a második.

– Ezerötszáz! – rikkantja egy éles hang és az első sorba tolakodik.

Egy ideig e között a három ember között folyik a versenyfutás. Kétezer forintnál azonban már megszaporodnak a pályázók. Egy félcsipejű apró emberke kivételével mindenki licitál. Az arcokra ráül az izgalom és kapzsiság pirossága, kidüllednek a szemek. Egy mérges árverező oldalba löki szomszédját (mert többet ajánlott), egy másik kiköp maga elé. Egyiknek keze reszket, másiknak a hangja. Gyűlöli egymást valamennyi.

A ködmönökből kiáradó avas zsírszag összevegyül az emberek pálinkás lehelletével: fojtó gőzzel telik meg a szoba.

A bíró kinyitja az ajtót. A beáradó friss levegő megcsapja az arcokat és kissé lehűti a szenvedélyeket.

Egy percig senki sem árverez… Mindenki kifigyel az udvarra…

Valami végtelen keserves, szívettépő muzsika hallatszik be onnan. Olyan csodás, olyan új! Senki sem ismeri a dallamát. Azt sem igen tudják kitalálni: mifajta muzsika.

Nem sokáig kellett az embereknek találgatniok. Mind közelebb és közelebb hangzott a szomorú nóta. Telezúgta a pitvart… belejajongott a tárgyalási terembe… s megreszkettette a szíveket…

… Belépett Bódi. Nyomában a vén cigány, szájában magasra emelt pikula. Arca átszellemült, kidülledt a szeme. Rongyos kalapja lecsúszott fejéről, mintha égnek álló gyér, ősz haja emelte volna le… és fujta, fujta szívettépőn, keservesen.

Senki se moccant.

A szenvedély elült az arcokról, lecsuklottak a fejek… Az emberek kalapjukat forgatták a kezükben, vagy a ködmönükön babráltak.

… Kvik! Hrrrrr!…

A pikula egy utolsót nyikkant, a vén cigány egyet hördült, s mint valami szennyes rongy összeesett.

Bódi felemelte, mint egy kis gyermeket és vitte ki.

Az árverezők utána bámultak és nem tudtak szólani. A végrehajtónak megcsurrant a szeme…

Ekkor elé állott az apró, félcsipejű emberke s egy forinttal többet ajánlott, mint a legutolsó árverező.

– Kétezerhétszázhárom.

Az emberek összenéztek. A vénebbje megcsóválta fejét, a tüzesebbje görccsé szorította öklét.

– Kétezerhétszázhárom! – ismételte a kis ember és a végrehajtó írásába hajolt, hogy megnézze: bejegyezte-e ajánlatát.

Ekkor egy bikanyakú tömzsi ember kiugrott a szoba sarkából és magasra emelvén öklét, irtóztató csapást mért az ajánlattevő fejére.

A kis ember összeesett.

A végrehajtó felállott és összehajtotta az írását.

– Az árverést beszüntetem… Érvénytelen.

*

A Bódi portájára még kétszer tűzött ki a bíróság árverést. De eredmény nélkül folyt le mind a kettő. A Bódi portájára árverezni többé nem mert emberfia.

CSIKASZ.

Praha Samu kitántorgott a kórházból és miután megrészegedett az éles, friss levegőtől, belekapaszkodott egy ákácfába… A kórházi urak azt írták ugyan egy nagy könyvbe, hogy egészségesen bocsáttatott el, de ebből egy szó sem volt igaz. Ha véletlenül fejedelem Samu, a tudós orvosok napjában három bulletint állítottak volna ki köz- és mellékérzéseiről, nemhogy egészségesnek nyilvánították volna.

Azonban nem ez az igazságtalanság bántotta Praha Samut, hanem a sorsé. A kórházban leamputálták jobb karját könyökben: hát mihez fogjon most már?

… Régi mesterségét nem folytathatta, abba biztosan belesült volna az első alkalommal. Nem volt ő olyan elsőrendű tolvaj, hogy a balkeze is be lett volna gyakorolva a zsebekre, mint egynémely kartársáé… Utólagosan elsajátíthatná ugyan a balog-tempót is – hanem addig!… Akár éhen halhat, míg valamelyes ügyességre tesz szert. Mert nem olyan könnyű és nyugodalmas mesterség ám a zsebmetszés, mint például a kefekötés. Ész, kitartás és kemény szív kell hozzá. Az sem igaz, hogy nem jár munkával: a favágás is könnyebb…

Életében először elmélkedett Praha Samu ilyenformán, mialatt az ákácfát ölelte, hogy a földre ne essék. Addig nem igen feszegette életmódja minéműségét: lopott, mert élni muszáj. Ez egy olyan emberi törvény volt szerinte, amit józan ésszel nem lehetett megdönteni. Bezzeg ő is jobb szeretett volna úgy élni, mint a bankárok, de hát mindenki nem lehet bankár. De még becsületes mesterember sem. Hiszen ő maga is kitanult lakatos volt, de nem kellett a munkája senkinek. Fölös volt… A világnak csak egy bizonyos számú lakatosra és becsületes emberre van szüksége, a többinek egyebet kell próbálnia, ha koldulni nem akar. Már pedig odáig nem sülyedt volna Samu, nem, a föld minden kincséért sem. Inkább minduntalan kockára tette szabadságát, ami pedig a legdrágább kincs a földön…

A Samu lelkét, midőn elmélkedése fonalán ehhez a ponthoz jutott: rettenetes harag szállotta meg.

… Micsoda?!… Hogy ő kolduljon? Azért, mert nincs jobb keze? Mert beteg és alig áll a lábán?!… Soha! Inkább beleugrik a Dunába… Hanem persze nem mindjárt. Ostobaság lenne tőle elhamarkodni a dolgot. Nem egyszer volt már olyan soron, hogy három napig nem evett és Isten mégis megsegítette az utolsó pillanatban…

Hogy ajkára jött Isten szent neve: egy kimondhatatlan áhitatos érzés szállotta meg a nyomorék ember lelkét. Összetette volna kezét, de miután az egyik hiányzott, azt gondolta, hogy betér a Rókuskápolnába: ott térdreveti magát. A Miatyánkot tudta gyermekkora óta: azt majd elmondja Istennek… Összeszedte minden erejét és bevánszorgott a templomba. Az ajtóban egy olvasós koldusasszony ült, régi jó ismerőse, még abból az időből, amikor nem koldult, hanem céhbeli orgazda volt.

Samu menten ráismert, de nem állott vele szóba: egy megvető pillantást vetett rá és befordult a templomba. A vénasszonyt sérthette a gőgje, mert utána kiáltott:

– Kár kényeskedni, még kend is kikerülhet a sarokra…

… Praha Samu nem egyszer, de tízszer is elmondta a Miatyánkot. S mintha az áhitat erőt szított volna beteg tagjaiba: már egész bátor lépésben jött ki a kápolnából. Befordult a Rákóczi-, onnan ki a Thököly-útra. Ennek egy mellékutcájában, a Lupi kocsmájában szokott tanyázni, ha pénze volt, az ő hű cimborája, Ruzsi, a betörő… Hát odamegy… Ha csakugyan ott lesz Ruzsi, iszik a borából és tör a kenyeréből. Az nem koldulás. Nem egyszer traktálta meg ő is Ruzsit.

Amint így csoszogna, ösztönszerűleg jobbra-balra pislogatva az óraláncok felé, egyszerre csak a vállára csap valaki. Egy kuszahajú, múmiaképű csavargó volt. Igen megörült Samunak.

– Upra, te! Hát mi mász?…

– Nini, Csikasz! Kint vagy?…

– Kint…

Nézték egymást és fénylett a szemük.

– Jól megy most neked? – kérdezte Samu.

– Jól… Van három bikám… Hát te mikor _fogtál_?

– Én, – mondta szégyenkezve Samu, – régen. A kórházban voltam öt hétig. – És megbillentette csonka karját a kabátja alatt.

Csikasz rábámult és szótlanul megcsóválta fejét. Jó sokáig állott a két ember így egymással szemben. Samu szemlesütve, Csikasz gondolkozva, hallgatagon.

– Akkor te igen kutyávul vagy – törte meg az utóbbi a csendet. – Mért nem vigyáztál jobban?

– Vigyáztam, – válaszolt Samu, – csakhogy rozsdás volt a ráspoly, megszúrtam az ujjamat. Vérmérgezést kaptam, hát levágták a kezemet…

– Hm… _Nyitni_ akartál?

– Nyitni. A _grájfolás_ igen szűkösen adta…

Csikasz újra megcsóválta fejét.

– Nem tudsz te nyitni – korholta Samut. – Mit fuserálsz a más mesterségébe?… Most itt van, ni!

Samu olyan képet vágott, mint a megdorgált gyermek, midőn magába száll, de mégsem enged az igazságból.

– Hásze – dohogta – most mán én is tudom…

… Mozogni kezdtek. Egy darabig szótlanul csoszogtak egymás mellett, aztán a lóversenytér környékén megszólalt Csikasz:

– Mán most mi lesz veled?

– Tudom is én…

– Tudsz balkézzel?…

– Nem tudok.

– Tanuld meg.

Samu rossz néven vette a gyámkodást.

– Mi közöd hozzá!…

Csikasz dühbe gurult.

– Ejnye, az istállóját, hogy mi közöm-e?! Hát nem vagyok a cimborád?

– Hásze, az vagy, – mondta Samu szégyenkezve, – hogy ne vónál az…

– Nohát!… Gyere a Lupihoz, ott majd kigondolunk valamit…

Mentek a Lupihoz, de ahogy a lebúj közelébe értek, megtorpant Samu.

– Csikasz!

– No?

– Bent van Ruzsi?

– Mit tudom! Csak gyere.

Samu habozott.

– Először nézd meg: bent van-e Ruzsi?

– Minek?

– Félek tüle.

– Mér’? Tán becsaptad?

Samu megharagudott.

– Ijnye, az áldóját! – förmedt rá Csikaszra. – Hát mit gondusz te rulam?

– Nono, – kérlelte Csikasz, – tudom én, hogy becsületes ember vagy… Hát mér’ félsz tüle?…

Samu igen restelhette, amit mondandó volt, mert elpirult.

– Összeszid – mondta csendeskén.

A múmiaképű gúnyosan nevetett.

– Pfu! – mondta. – Mit bánod? Aztán – folytatta – meg is érdemled, a mér’ szamár voltál.

– No, csak nézd meg – kérte Samu újból. – És ha bent lesz, mondd, hogy ne szidjon.

Csikasz most már nem ellenkezett, befordult a kocsmába, de menten visszajött.

– Begyühetsz. Nincs bent.

Betértek az ivóba.

Csikasz disznósajtot és egy üveg pálinkát rendelt… Eszegettek és iszogattak. A Samu vértelen arca kigyúlt lassacskán, szeme villogni kezdett.

– Hej, – sóhajtott fel, – mégis csak szép az élet…

– A Práter-utcában van egy házam, – mesélte Csikasz, – már egy hete vigyázom, hogy el ne szaladjon.

– Jó ház? – kérdezte Samu pislogva.

– Jó. Csak egy süket vénasszony lakik benne.

– Akkor az nagyon jó, – lelkesedett Samu, – először nékem is olyan helyet kellett vóna tróbálni.

– Még ma éjjel _kihurcolkodok belőle_ – folytatta Csikasz. – Azt hiszem, kerülni fog egy kis aprópénz is.

– Ijnye!…

– Jó is lesz, mert köll lesz…

– A péz mindig köll – jegyezte meg Samu kijelentésszerűen.

– Hásze mindig köll, de most még több köll lesz a köllnél – játszott a szóval Csikasz.

– Mér’? – kérdezte Samu kíváncsian.

Csikasz nem válaszolt. Lenyelt egy jókora darab disznósajtot és leöntötte egy pohár pálinkával.

– Mér’? – ismételte a kérdést Samu.

Csikasz leszidta a kíváncsiságáért.

– De nehéz fejed van! – mondta. – Hásze nem élhetsz levegőből, amíg meg nem tanulod a balkezest!

Praha Samu jó ideig nem szólt semmit. Úgy elérzékenyült, hogy a könny is kicsordult a szeméből.

– Cimbora! – szólalt meg nagysokára mégis.

– No?

– Jó ember vagy te nagyon!…

– Szamár!…

– Tán még a püspöknek sincs olyan jó szíve, mint neked.

– Ej, fogd be a szád’?

– Nem fogom én be. Mert én ezt sose felejtem el neked.

Erre már Csikasz is elérzékenyedett.

– Nojszen csak becsületes ember vónék én is, vagy mi – mondta. – Te se hagynál engem, ha bajba vónék.

Samu megesküdött rá, hogy bizony nem hagyná az ő édes cimboráját, inkább beleugornék a tűzbe is érte.

És hangja ércéből, szeme tüzéből, egész remegő valójából ki lehetett érezni, hogy amit mond, nem üres beszéd.

Röstellte is Csikasz nagyon. Ki nem állhatta az érzelgősséget. Úgy érezte magát, mint a paraszt a cifra szalonban. Alig várta, hogy szabadulhasson a cimborája hálája elől…

– Samu!…

– No?

– Hol hálsz?

– Hát a ligetben.

– Eredj a Zsufa nenőhöz, gyenge vagy.

– Nem a. Kiállom a ligetben.

– Ne okoskodj – szidta Csikasz Samut. – Itt van a pénz, fizesd ki a cekket, mert én sietek.

Mondta s ellentmondást nem tűrve, az asztalra dobta utolsó három forintját Samu elé. Azzal kisietett az ivóból.

Samu ott maradt, amíg meggyöngült szervezete fel nem mondta a szolgálatot… Lefordult a székről és meghalt…

Csikasznak éppen kapóra jött a práter-utcai siket asszony pénze. Koporsóra és temetésre kellett az utolsó garasig.

… Éhesen követte cimboráját a temetőbe, éhesen és egyedül. Mikor az utolsó göröngyöt is eligazították a Samu sírhantján, egy nagyot sóhajtott Csikasz.

– Szamár! – kiáltott fel s keserűen felkacagott. – _Nyitni_ akart, mikor _fogni_ se tudott!…

A PINKÁSZ CSODÁJA.

Pinkász az ortodoxok közé tartozott, azaz pájeszt és kaftánt viselt. A többi nem biztos, mert a lelkekbe és gyomrokba belelátni nem lehet. Valószínű, hogy Pinkász belül is époly korrekt volt, mint kívül, de az is lehet, hogy suttyomban megette a kolbászt.

Ezt különben nem érdemes firtatni. Az embert olybá kell venni, mint amilyennek látszik. Már pedig Pinkász olyan jehovás zsidónak látszott, hogy inkább össze lehetett volna téveszteni egy ürűvel, mint egy keresztény katolikus emberrel.

Ám egyébként is becsületes ember volt Pinkász, amit az a tény bizonyít legjobban, hogy, bár soha életében tévedésből sem mondott igazat (úgy kívánta üzlete szelleme), egy csöpp vagyonra sem tudott szert tenni. Igaz, hogy ennek egyrészt felesége, a Rébi, másrészt a Pinkász mestersége volt az oka.

Mert olyan asszony volt a Rébi, hogy alig kapart össze a férje egy maroknyi kis tőkét: legott megterhelte egy új göndör babával. És olyan volt a Pinkász mestersége, hogy bár háromezer percentre dolgozott, nem tudott a tőkéje megnőni szűk forgalmi köre miatt.

Nevezetesen gyűrűs volt Pinkász. Tehát nem vitt kettős könyvvitelt, inkább cserekereskedést űzött, mint az afrikai vadak. Már pedig ezzel nem lehet háromemeletes házat szerezni. Magyarországon époly kevéssé, mint Afrikában. Azaz még kevésbé. Mert Afrikában az asszony legyen bármily szapora, nem tartozik a C. lapra. Se cipő, se ruha nem kell a gyerekeknek s ha éhesek, egyszerűen fölkergeti őket az apjuk egy datolya- vagy kenyérfára: ott nyugodtan legelhetnek…

Egy szó, mint száz, bolond egy pályát választott Pinkász. Csupa kín és kötelesség volt az élete. Minden érzése a csont és a gyűrű körül forgott, azt, ami ezen kívül esett, nem igen ismerte, hiszen még a saját gyermekei nevének megtanulására sem maradt ideje. Mire tizennégyre szaporodott a számuk, már nem is igen tartotta őket evidenciában. Bánta is ő, hogy melyik az Abi, melyik a Lajos a tizennégy közül. Melyik született előbb: a Száli-e, a Régi-e? Nem tökéletesen mindegy az, mikor egyiknek sem vehetett cipőt…

Egyszóval mestersége nyügében és a szapora családi örömök súlya alatt úgy tönkrelapult a Pinkász életkedve, mint a filozófiától a Schoppenhaueré. Azt tartotta szegény: semmi sem érdekes, ami az élethez tartozik; még legérdekesebb lenne agyonütni az összes állatokat és embereket, a bennük levő csont miatt. Bár ez sem érne semmit. Legjobb lenne mingyárt a pokolba sülyedni (úgyis az lesz a vége), ott talán vígabban lehet _exisztálni_, mint a földön.

Pinkásznak ez a rengeteg apátiája akkor hágott a tetőpontjára, mikor egy gyászos napon egyet gondolt Pinkászné és magára hagyta férjét és a gyermekeket.

Még csak nem is sírt a zsidócska. Fölállította a mérleget.

– Meghaltál, Rébi: az tiszta haszon lenne, mert nem lesz több gyereked; de mit ér most már a haszon, mikor több kárral jár, mint amennyit ér. Mert mit kezdjek én tizennégy gyermekkel? Az üzletet nem folytathatom.

Csakugyan nem folytathatta. Legidősebb fia tizenöt, leánya tizenhárom éves volt. Ezek csak érezték a nyomort, de ahhoz, hogy meg is értsék, tizennégy egyenlő részre osszák, alkudjanak, gazdálkodjanak vele: még igen fiatalok voltak. Egy-egy kevésbé élelmes testvérkéjük még éhen találna veszni a kezük alatt.

Denikve otthon maradt Pinkász. Lovát, talyigáját eladta és egynapi gondolkodás után beállított az urasági udvarba.

– Nadságos úr, éhes a tizennégy árvám és én most már nem mehetek nekik kenyeret keresni… Én lehozom a nadságos úrnak a kéket az égből: tessék engem a gazdaságban használni valamire.

A földesúr szánakozva bár, de elmosolyodott.

– Mire Pinkász? Mihez ért maga?

– Mindent megtanulok; _megfogom a nyulat_ is.

– Hát előbb fogja meg a nyulat, – tréfált a nagyságos úr, – akkor majd beszélhetünk.

Pinkász szót sem szólt a kegyetlen, cinikus tréfára; kiszédült az udvarház kapuján, végigtántorgott az utca során. De midőn már majdnem a viskójához ért, hirtelen visszafordult. Józan, praktikus fejébe valami fény villant bele. A Gondviselésbe vetett ortodox, fanatikus hite, avagy őrület gyújtotta-e: nem tudni, csak annyi bizonyos, hogy csudálatosan felrázta apatikus lelkét. Fölkapta kaftánját és visszaszaladt a kastélyba.

Az úr éppen vadászatra indult. Vállán fegyver, mögötte vagy tíz hajtó és egy vadász.

Pinkász megállította.

– Nadságos úr, – kiabálta szinte fenyegető hangon, – mi lesz, ha megfogom a nyulat?!

A földesúr nagyot nézett, de humorát nem veszítette el.

– Akkor – mondta – megfogadom erdőcsősznek dupla kommencióra.

Pinkász sarkon fordult, a legközelebbi közön betért és átcsapott a mezőkre. Sietett, amennyire csak nyűtt, gyönge tüdejétől tellett s egy kukoricatábla szélében lihegve megállott… Körülnézett: nem látja-e senki, aztán lekutyorodott… Újra szétnézett… Fülelt…

Kaszát fent valaki a délibábos távolban… Fönt, éppen a Pinkász feje fölött, egy pacsirta trillázva uszkált a levegőégben… Különben semmi nesz…

De ezt is sokallta Pinkász. Azaz csak a kaszapengést, mert embertől jött. Holott egyedül szeretett volna lenni Istennel: titokzatos bizalmasságban, távol emberi zajtól, végkép egyedül…

A kaszapengés megszűnt… Pinkász föllélekzett. Aztán felgombolta kaftánját és döngetni kezdte csupasz mellét. Jajgatott is hozzá és egy szívbekapó keserves imádságot sírt el… Majd végigterült a földön és a porba ütögette fejét…

… Durr! – Egy lövés dördült el alig száz lépésnyire tőle.

Az imádságos zsidó rá se hederített: folytatta fakírmunkáját, míg a végire nem ért…

… Durr! – Egy újabb lövés…

Erre már összerezzent Pinkász, mert golyó ellen nem védte az imádság; fölállott, hogy kiabáljon, de gyönge, rekedt hangja beleveszett egy távoli kürtriadásba.

Pinkász nem erőlködött tovább. Tudta már hányadán van. A kukoricaföldön vadászott a földesúr. A vadászkürt a kopókat hítta. Nyilván egy új terület meghajtására került a sor…

Miután mindezt konstatálta: egy éles kaffantás ütötte meg a Pinkász fülét. Még sohasem vadászott, hát csak sejtette, hogy nyulat űz a kopó. Ösztönszerűleg lekuporodott és belenézett a tengeribe.

… Csakugyan!… Egy jámbor süldő bujkált előtte, alig húsz lépésnyire; meglapult; ugrott egyet, aztán egy óvatos szökéssel kint termett a mesgyén s jött egyenesen szembe vele. A kutya, úgy látszik, nyomot tévesztett, nem volt sehol.

A penészes kis zsidó égnek emelte szemét és visszafojtotta lélekzetét. Egy bokor guggolt előtte… óvatosan és nesztelenül a tövébe kuporodott és nézte a nyulat: nézte merőn és mozdulatlanul.

A riadt állatka nyilván csak a hátulról fenyegető kutyaveszedelemre figyelt: kitáncolt a kukoricából és egyenesen a Pinkász bokrának tartott. Nagyon meg lehetett ijedve, mert mintha vak lett volna, nem vette észre Pinkászt, pedig a kaftánját is surolta, midőn elhelyezkedett.

A kis zsidó azt hitte, hogy menten elájul. De csak hitte, mert éppen az ellenkezője történt. A galambra lecsapó kánya, a skatulyából kipattanó krampusz, sőt maga a villám sem lehetett volna fürgébb, mint amilyen ő lett egyszeribe. Fölugrott, ráhasalt a nyúlra, görcsösen átölelte a remegő állatkát és…

– Adonáj, Adonáj! – őrjöngött fanatikusan, mialatt minden erejével meztelen kebléhez szorította a kapálódzó nyulat. – Áldott légy, Isten, zsidók Istene!

Kiffkaff! Nyiffnyaff!…

Az üldöző kopó felhajtotta a nyúl nyomát és dühösen kirontott a kukoricásból. Amint azonban meglátta a Pinkász keblén rugdalózó állatot: úgy megdöbbent, hogy menten befogta a száját; aztán – alló! – lába közé csapta a farkát és éktelenül visítva, elinalt.

Pinkász tovább jajgatta a háláját:

– Adonáj! Adonáj!…

A vadászok azt hitték, hogy valami szerencsétlenség érte: abbahagyták a hajtást és élükön a földesúrral segítségére siettek a jajveszékelés nyomán…

– Pinkász!…

A földesúrnak torkán akadt a szava… Pinkász megfogta a nyulat!… Hát lehetséges ez?… Nem a képzelet őrült játéka csak?…

A zehernyés kis zsidó fölvetette fejét és bátran, szinte kihívóan hozzálépett.

– Nadságos úr, – kiabálta átszellemülve, – megfogtam a nyulat!