Part 7

Aztán még megszállották a kripta oldalát, egy órával tovább gyászolták a méhek az ő halottjukat, mint az emberek, addig nem hagyták őt ott, míg végkép meg nem győződtek róla, hogy nem fogják többé az ő kedvencük hangját hallani.

A méhről csudákat mondanak a természettudósok…

Ez a történet nem tudomány; okokat, megfejtéseket senki sem talál benne, – de megtörtént. Olyan ember mesélte el nekem, aki ismerte és szerette a méhek menyasszonyát.

A PARASZTMÁGNÁS.

I.

Kasi György is paraszt, Csóri János is paraszt. Gatyában jár mind a kettő, pacskadohányt szí ez is, az is. És mégis mekkora közöttük a rangbéli különbség!

A nadrágban járók között koránt sincsenek akkora távolságok. Széchenyi Pál gróf, ha igen éhes és nincs üres asztala, letelepszik a Hungáriában Szécsényi Alfréd mellé, holott emez Alfréd csak éjjel gróf (nappal rőföt kezel), amíg ama Pál éjjel-nappal, sőt a pokolban is az. De Kasi Györggyel ilyes dolog meg nem történhetik. Ő inkább eleped étlen-szomjan, mint hogy sem Csóri Jánossal, ezzel a hacuka kódissal egy tálból egyék.

– A disznó, meg a bürge nem egy ólba való – szokta mondani. De hogy a kettő közül melyik klasszisba sorozza magát: azt már nem mondta meg.

Nyilván bürgének tetszik neki lenni, következésképen Csóri disznó.

Disznó is, mert aki árva zsellérember létére szemet mer vetni egy hatökrös gazda gyönyörű leányára: az Kasi György szerint csak tévedésből kétágú, az olyannak igazság szerint röfögnie kellenék.

Onnan a György kemény ítélkezése, mert hogy éppen az ő leánya volt az a bizonyos szép Eszter, aki után a János szíve fájt. Igazán a szíve, nem a foga. Ki is jelentette a kevély apának:

– Egy kósza garas se köll a gazdagságából, adja kend oda mind a férfigyerekinek – nékem csak a jány köll egymagába, tehén se köll véle, de még láda se.

Kasi György kövér magyar volt, tehát nem volt szenvedélyes. A tolakodást nem bottal verte vissza, de még szót se igen pazarolt rá. Egyszerűen átnézett a kolduskérő feje fölött és érdemleges válasz helyett ilyesformán szólott hozzája:

– Mán megin piszkos a hód környéke, – alighanem eső kerekedik.

Azzal, vévén a kostököt, leereszkedőleg odaszólt Jánosnak:

– Itt vagyon e: tölts, tölthetsz.

János töltött. György is töltött. Aztán csiholtak a kovábul és elhelyezték a szagos taplót a kupak alá. A száraz pacska tüzet fogott. Pipáztak. György jobbra fujt, János balra. Igy lépegettek szótlanul az egymás oldalán, de nem sokáig. György megunta a komisz társaságot, rászólt Jánosra:

– Mehetnél mán… El is mehetsz, ha akarsz.

Jánost vérig sértette ez a gőg. Bár erősen föltette magában, hogy türtőzteti magát: végkép elvesztette ereje érzetén épült klasszikus nyugalmát. Tüzes vére végignyargalt ereiben, szikrák pattogtak szemeiből, ajkáról pedig eme kemény szavak:

– Hát penig hiába nyelt kend vasvesszőt, hogy úgy igenyeskedik: úgy meghajlítom én kendet, hogy belehorpad a véknya, – engem úgy segéljen!

Kasi György szájából ettől a vakmerőségtől kiesett a pipa. János ellenben sarkon fordult s ment be egyenesen a Kasi fényes cserepesházába.

Eszter a szép szobában éppen pántlikát vasalt.

Igy szólt János Eszterhez:

– Tudod-e aztat Eszter, hogy te vagy az én mindenségem?

Lángbaborult a szép leány rózsás arca, meg belesápadt az izzó szavakba.

– Tudom – susogta és gyönyörében behúnyta a szemét.

– Vársz-e rám?

– Várok.

– Mindétig?

– Mindétig.

– A síron túl is?

– … Túl is.

– Akkor ölelj meg, Eszter.

A leány a legény keblére hanyatlott, de megölelni már nem bírta. Minden erejét elvette szerelme extázisa.

A Jánosé azonban megkétszereződött. Ölbekapta szerelmesét s mint kicsi gyermeket megringatta izmos karjaiban. És megcsókolta. Csak egyszer. Igen félénken, szemérmetesen. Azt is talán csak azért, hogy elmondhassa néki:

– Most mán ezentúl a párom vagy nékem, Eszter, mert megcsókoltalak. El ne felejtsd ezt, Eszter, amíg odaleszek.

II.

Négy esztendeig volt oda Csóri János. Odaát Amerikában, ahol az erőnek és szorgalomnak szerencsével bő gyümölcse terem.

A szerelem nyomában szerencse az akaratéban siker: négy év alatt húszezer forintot szerzett János, egy majdnem kétakkora vagyont, mint a Kasié. Lóval kereskedett.

… Az első emberi lény, akivel János szülőfalujában találkozott, éppen Eszter volt. A temetőből jött, a megboldogult édesanyjától. Szebb volt, mint valaha. Jánosnak láttán összeszorult a szíve, mert ha szebb volt is, de igen halavány vala…

– Eszter!

A szűzies tartással lesütött szemmel haladó leány rákapta a tekintetét.

– János! – És elkezdett zokogni.

– Ne sírj, Eszter; hisz látom a szemedből, hogy hívséges voltál hozzám, hát ne sírj.

Egy boldog mosoly ragyogott át az Eszter könnyein.

– Csak örömömben sírok, – mondta, – mert mán azt hittem, örökre elhagyott.

– Hát most mán, hogy itt vagyok, – szólt János áhitatos ünnepiességgel, – visszakérem tüled azt a csókot, amit ma négy éve itt felejtettem az ajkadon… Visszaadod-e?…

Bíborrá vált a leány halavány arca. Reszketett. Félt. A legény észrevette: megfájult a szíve.

– Félsz tőlem, Eszter?

– Nem tudom…

– Hát nem akarsz megcsókolni?

A leány nem tudott felelni; csak reszketett váltig mint a nyárfalevél. A legény félreértette remegését: szenvedélyes szívébe belenyilallott a féltés őrjöngő indulata.

– Eszter, te mást szeretsz!

E szivettépő vád ellenében már megtalálta a leány a szót.

– Álló négy esztendeig nem láttam férfit az apámon kívül; senki legény szeméig nem ért fel a nézésem…

– Osztán? – kérdi János és megfényesedik a szeme.

– Hát – folytatta Eszter – ne kívánja, hogy egyszeribe rám szakadjon az egész mennyország, mert igen sokáig vártam kigyelmedre, még gyenge vagyok.

A legény szívét mély áhitat szállotta meg.

– Eddig csak a voltál neköm, ami másnak a szeretője, de mostantúl mán a vagy, ami a Szűz Mária Isten.

Azzal elváltak. Az egyszerű szívektől kevés szó telik és igen kevéssel megelégszenek az egyszerű szívek. A tökéletes boldogsághoz elég egy könny, egy mosoly is, csak a túlraffinált ember hiszi, hogy a gyönyör és kéj is belétartozik. Nem. A gyönyör és kéj a virág hullása, a virágfakadás a szűzies szerelem…

III.

Eszter szót se szólt apjának a János megjöttéről. De elárulta azt a magaviselete: szeme ragyogott, szíve dalra fakadt. Először négy év óta.

A gőgös apa erein végigfutott a rossz sejtelem hidege. De ezt nem árulta el, inkább enyelgésre biztatta magát.

– Jaj, szógám, de meggyütt a kedved egyszeribe!

Még egyebet is akart mondani: valami negédes tréfát, de csak nem állt rá a szája sehogy. Két éve, hogy meghalt egyetlen fia, nevének örököse: azóta befagyott a Kasi György humora… Mitől örüljön? Idegenre marad a nagy vagyon: nem Kasi-nemzetség fényét fogja hirdetni. És ez még a jobbik eset. Mert hiába tapossák háza küszöbét falkástól a kérők: a leánya megkötötte magát, a koldus szeretőjét várja. Pedig tudja, tudhatja, hogy amíg ő él, nem lehet az övé… Nyilván halálát lesi a tulajdon leánya.

Elgondolkozván ezen a szomorú soron: mély bánat szállotta meg a vén paraszt szívét. Csak nézett maga elé, olyan mereven, mintha fejébe fagyott volna a szeme. Aztán mégis megmozdult s nagylassan és kínos küzködéssel szóba kapott.

– Fiamat elvette Isten, mán csak te maradtál néköm, Eszter, hát el ne hagyj… az ő kedviért.

– Soha! – mondta a leány lelkes szeretettel. – Se édes apámat, se – őt.

A Kasi arca vérbeborult.

– A mán meg nem lehet. Vagy én, vagy ő? Válassz.

Csend. A leány kezét tördeli.

– Hát melyikünk? – kérdezte szinte könyörögve az apa.

– Nem megyek férjhez – mondta szaggatottan a leány. – Eltemetkezem elevenen, ha úgy kívánja édesapám.

Nem volt ez gúnynak szánva, de az volt azért. És megmarta a kevély ember lelkét.

– Inkább is lássalak a koporsóban, – kiabálta, – mint annak a koldusnak a nyoszolyájában!

Azzal, mintha a saját kegyetlen szavaitól menekülne, lihegve csörtetett ki a szobából.

A pitvarban éppen hogy bele nem ütődött Csóri Jánosba. Majd leesett a lábáról, de egy pillanat alatt összeszedte magát.

– Adj’ Isten, gazduram! – köszöntötte János.

– Fogadj’ Isten! – viszonozta György a köszöntést. – Minek erányában tisztölhetem?

Úgy tett, mintha rá nem ösmert volna Jánosra.

– Hát nem ösmér, gazduram?

Kasi György felnézett a János hajára, onnan le a cipője hegyére (urias ruha volt Jánoson), ami közbül esett, kihagyta, úgy mondta:

– Nem ösmérem – nem…

– Én vagyok Csóri János.

– Csóri? Csóri János? – komédiázott a vén paraszt. – Hagy lám csak… Nono, emlékszek mán, emlékszek…

János világjártában kitanulta az embert: legott észrevette, hogy hazudik a György magaviselkedése. Egy fájó, de gúnyos mosoly vonult el az ajaka szélén.

– Hát csak nem akart megösmérni?! Igaz, – folytatta, – nem tudja még, hogy gazdag ember lettem. S hogy nem szólt rá Kasi, még hozzátette: – Húszezer forintot szereztem pengőbe.

Elhallgatott; várta a hatást. Úgy számította ki, hogy a vagyoni különbség megszüntével önmagától megszűnik a nagy paraszt gőgje is. Mert mi egyéb különbség lehetne még közöttük ezenkívül? Rosszul számított…

Kasi Györgynek még csak a szempillája se rezzent meg a legény gazdagsága hallatán; közönyösen, unottan mondotta:

– Nohát a jó lesz kendnek, az a péz.

– Neköm nem igen köll – jegyezte meg János csendesen. – Az Eszter miatt szereztem.

György úgy tett, mintha nem értette volna. Meg is mondta:

– Nem igen értem, nem. – És fölnézett az égre.

János hevessége igen sokat okosodott a négy idegen év alatt, de ez a tettetés csak mégis kihozta a sodrából. Összeráncolta homlokát, úgy vágta ki:

– Ne sokat parádézzunk gazduram. Jól tudja, mi járatban vagyok: feleségnek kérem a lyányát, az esküdt mátkásomat.

Kasi György legjobb szerette volna a faképnél hagyni Jánost, de csak nem tette. Meggondolta, hogy gőgjének az a fegyvere, ami jó volt a koldus János ellen, a gazdag Jánossal szemben visszafelé sülne; az ő méltóságán ejtene sebet. Hát válaszolt Jánosnak és nem nézett el a feje felett, hanem egyenesen bele a szemébe. Fagyosan, mint az acél.

– Az nem lehet, – mondta, – kendnek az én lyányom nem vót mátkása sohanap.

– Az Isten előtt!…

– És nem is lesz – folytatta György megrázva üstökét. – Ha kódisnak nem adtam, világjáró jöttmentnek még úgy sem adom.

Most vette csak János igazában hasznát a nagyvilág zűrzavarában szerzett önuralmának. Még csak az arca sem torzult el, egész nyugodtan válaszolt.

– Ha világot jártam, csak kend miatt jártam. Én magamtul elvettem vóna Esztert szegényen is. Kend nem adta, mivelhogy koldus voltam… Hát most mán nem vagyok az…

– Még annál is rosszabb…

– Tudjam: mért?

Györgynek kidagadt a halántékere, hátracsapta fejét.

– Hát hol a hazád? A hazád? Melyik faluba való vagy? Kié vagy – mi vagy?… Míg kódis vótál, – folytatta tompán, – ha csak zsellérház is vót: vót hova tenned a fejedet. Földecskéd is vót, ha nem is a tied, de jussal vágtad a kapádat bele. Vót falud, komád, cimborád… vót törvényed, Istened!… Mid van most?… Lelketlen lelked és ebül szerzett húszezer forintod!… Hogy merészelsz hát az én lyányomra szemet vetni?!…

Csóri János elsápadt. Szívén találta az öreg paraszt szava. Föld- és fajimádó lelkén végigvonaglott a szégyenkezés kínja. Igaz, igaz! Senkije, semmije! Lelke se. Különben nem felejtette volna el a távol idegenben, hogy a koldusnál is koldusabb, hiába van pénze garmadával, akinek hajléka, hazája nincs.

– Végképen igazat mondott, gazduram, – jelentette ki pirulva, – de majd kijavítom a vétket…

IV.

A vétket Csóri János úgy javította ki, hogy megvette az Italos-árvák telkét. Tizennégyezer forintot fizetett érte és a rajta találódott állatokért. Volt már gyönyörű cserepes háza, áldott fekete földje, selymes rétszőnyege. Övé lett a haza egy része: just formálhatott a közös édesanya szívéhez. De egyébként is engesztelgette megtévedését: harangot vett a toronyba, kitataroztatta a régi becsurgó paplakot, székét a templomban ezer forinton váltotta meg. Csupa látható erkölcsi kötelék, amikkel lelkét szülőföldjéhez kívánta rögzíteni: a harang, a paplak, a templom…

Kevély Kasi jól tudta hová vág Jánosnak mindez a cselekedete: az ő lelkét akarja velük a sarkából kiemelni… Holott azt nem lehet! Mert hozzá van nőve az élete eréhez. Az, ami még él, a helyéből ki nem mozdítható… Miért? Csak jöjjön János, majd megmondja néki.

Jött János. Se kevélyen, se alázatosan, erkölcsi győzelmétől és szerelemtől ittasan.

– Eljöttem a lyányért – mond. – Van hazám, hajlékom, földem, van egyházam, Istenem, hát mán most senki jámbor hivő lélek nem tagadhatja meg tülem istenes kérésemet…

– Ha nem én! – vágta el szavát Kasi György és farkasszemet nézett a makacs kérővel.

Az elsápadt.

– Miért tenné? – hebegte, de egyben villámlott a szeme.

A vén parasztnak tarkóba csuklott gőgös, kemény feje, apró, szúrós szemét végigjártatta az ég boltozatján, mintha keresne ott valamit.

Mert nem vagy az, aki én. A te fajtádnak még a mennyországban is lentebb a helye.

– Mibe különb kend nálamnál?

– Mibe?! – (Mint a csökönyös ló, haragosan megrázta a fejét.) – Mibe?!… Eredj a temetőbe. Olvasd végig a fejfák írását: abbul megtudod… Ott pihen a hitestársam, – folytatta szinte grandiózus szenvedelemmel, – édesanyám, édesapám, az öregszülém, meg annak az öregszüléje, mind valamennyi. Három gyermekemet temettem magam is abba a szentelt földbe… Most számolj be te a nemzetségeddel. Miféle földben aluszik az öregapád apja? Hol a fejfája? Melyik templomban imádkozott?… Felelj hát: hagy tudjam, ki ija-fija vagy?

János nem tudott mindjárt felelni. Ismét szíven találta a szó, de ezúttal sebten lepattant róla.

– Én becsületes ember vagyok, – mondta némi szünet után, – az volt a szülőapám is. Nem tehetek róla, hogy elárvultam korán és nem akadtam a sírja nyomára. Szegény ember kenyér után jár… ott a sírja, ahol elfogy a kenyere.

Kasi bevette az okos szép szót.

– Nem is csúfollak érte, – mondta lentebb hangon, – de te se csúfolj meg engem azzal, hogy vélem egy sorba kérezkedjél… Itt a kezem, – folytatta, – derék legény vagy, de a lyányom nem néked termett.

János visszautasította a Kasi jobbját. A gazda utolsó szavaiból már nem az igazság érce csengett ki, gonosz önzés duhogott belőlük. Az ellen pedig föllázadt a János jogérzete.

– Ha nem adja kend szívvel, viszem erővel. Jussom a leány! Négy évig küzdöttem érte, megszereztem, enyém.

Mondván, ment a házba a leányhoz. Kasi utána kiáltott:

– Vidd. Ha megy, elviheted erő nélkül is.

Bizott a leánya adott szavában, szűzies szemérmetességében, bízott a vérkötelék bűvös erejében. Be se ment János után a házba. Leült a tornác elé és várt. Arca nyugodt volt, bár némi szorongást érzett a szíve körül. Nem csuda. Most fog elválni a leánya sorsa, ami egy az övével, egy az egész Kasi-nemzetség sorsával, mert ők ketten az utolsó Kasiak…

… Megkattant a pitvarajtó závárzatja… A vén parasztnak elállt a lélekzete. Szeme kidülledt: úgy nézett a pitvarajtó felé… Kordul sarkában az ajtó… No most! Egymaga lép-e ki rajta a legény, vagy a leányával együtt?…

Kasi György a szívéhez kapott. Jött Csóri feléje, kezén a leány.

– El kell mennem véle, édesapám, – rebegte Eszter, – mert szeretem, megesküdtem véle…

Kevély Kasi György emelte volna kezét a szívéről, de már nem volt hozzá ereje. Leesett a keze. És utána bukott az egész hatalmas testével.

… Gőgje össze volt nőve az élete erével.

Megtört a gőgje: megpattant az életere.

A SIRATÓ ASSZONYOK ÉS A HALÁL.

Sügér János bácsinak igazság szerint már ezelőtt tíz esztendővel kellett volna az árnyékvilágból a fényesbe átköltözködnie. Ám nincs teljes igazság, ma is itt lent dőzsöl az öreg kopott szűrében, hála a sirató vénasszonyok fölös buzgalmának.

Az eset úgy kezdődött, hogy János bácsi egy kiadós disznótor után lefeküdvén, egyéb kellemetlenségek között azt álmodta, hogy megjelent neki a Halál angyala a kaszás ember kíséretében.

– Igazítsa el földi dolgait, János bácsi, – így szólt az angyal, – mert holnap estére érte gyüvök.

A kaszás nem szólt semmit, csak a kaszáját fente.

János bácsi sokkal jobban hitt az álomban, mint akár a keresztkomája esküvésében: rendtartó keresztény-katolikus emberhez illően már kora reggel hozzáfogott a munkához, egyrészt, hogy tiszta állapotokat és emlékeket hagyjon maga után, másrészt hogy megkönnyítse magának az előtte álló iromba hosszú utat, ami alighanem csak a poklok tornáca előtt fog véget érni.

Kikászmálván ágyból, egyenesen nekiment a ládafiának s kiemelte belőle azt a bizonyos _acskót_, ami hatvan évi földi tartózkodása gyümölcsét tartalmazta és elballagott vele a jegyzőhöz.

– Tekintetes uram, ügyes-bajos dologba gyüttem, megfizetném, ha eligazítaná.

A jegyző bólintott.

– Beszéljen, János bácsi.

Az öreg paraszt körülnézett a hivatalos szobában.

– Tanu kék, – mondta, – tessen valakiket beparancsolni, addig nem beszélhetek.

A kövérbajszú falusi tisztviselő elnevette magát.

– Tán testamentomot akar kend mondani, hogy a dolgának ilyen nagy feneket kerít?

– Aztat, ippeg hogy aztat…

A szükséges három ember (a segédjegyző, a harangozó és egy vénasszony) egy kettőre előkerült valahonnan. János az asztalra tette a pénzes zacskót.

– Négyszázharminchat forint hetven krajcár van benne, olvassa meg a tekintetes úr.

A pénz megolvastatott a tanuk előtt, meg volt az utolsó garasig. Most már bemondhatta János a testamentumot is a segédjegyző tolla alá. Úgy intézkedett, hogy apró zsellérportáját a hozzátartozó három köblös földdel öccse örökölje, a testvérbátyja korhely fia. A drága készpénzt ellenben mind szent célokra hagyta: szétosztotta az eklézsia, a pap, a kántor, a harangozó és a sirató asszonyok között. Különösen eme fehérszemélyekről gondoskodott nagylelkűen, tíz-tíz pengőforintokat igért nekik hatuknak, ha buzgón végzik kötelességüket. Végére járván a végrendelkezésnek, el is lépegetett hozzájuk, hogy külön-külön lelkükre kösse a mennybéli üdvössége iránti érdeklődést.

– Csak estvére halok meg, – mondta nekik, – de azért nem árt, ha helyben lesznek napszállat előtt.

A vénasszonyok a dús hagyomány tudatában fűt-fát igértek Jánosnak. Hogy olyan parádés jajveszékelést rendeznek a tiszteletére, amitől megesik az ördögök szíve is. Felöltöztetik patyolatfehérbe, lábát kinyújtóztatják, kezét keresztbe teszik a mellén, szemehéjját lecsukják, egyszóval semmiről sem fognak megfeledkezni, krajcárt is tesznek a feje alá, hogy a föltámadás ne találja egészen pénztelenül.

János bácsi boldog megnyugvással állított be a paphoz:

– Főtisztelendő, érdemes uram, én ma estére elköltözködök, arra kérem, ha meg nem sérteném, tisztölje meg szegény házamat napszállat előtt, hogy fölvehessem az utolsó kenetet.

A szentatya nagyot nézett.

– De hiszen kutyabaja kendnek.

János helybenhagyta.

– Nincs. Egészséges vagyok, mint a makk, de estére möglesz a baj, – állította, – biztosan möglesz.

Vévén a pap igéretét, hazafelé bandukolt János bácsi. Megtisztogatta ócska puskáját, megkente a csizmáját, aztán lefeküdt az ágyba. Oda citálta maga mellé a vén Julist, aki tízévi özvegységében gondot viselt és mosott rá.

– Imádkozzál, Julis, mert én elmenek.

– Há mén kend? – kérdezte ijedten az asszony.

– Mán – humorizált János – vagy a poklokba, vagy a mennyországba, biztosat nem tudhatok.

– Tán meggárgyult kend! – korholta Julis. – A sőre se lehet jobb színben kendnél.

János ráhujjantott.

– Ne zavadzálj bele az én dógomba. Megmondtam, hát elpatkolok.

– Van lelke kendnek! – siránkozott a vénasszony. – Igy magamra hagyni engemet!

János bácsi dühbe gurult.

– A kiskésit, hisz nem magamtul menek, ha’ visznek!

Julis leült embere lábánál egy székre és hozzáfogott az imádkozáshoz. Pörgette az olvasót s halkan duruzsolt hozzá. Nem hitt gazdája elkövetkezendő halálában, az volt a meggyőződése, hogy _megveszlett_ az öreg. A ráimádkozás jó orvosság lehet ez ellen is.

János gazda szinte mozdulatlanul feküdt az ágyban, csak a szeme sugara sétált fel s alá a gerendákon s gondolatai kóboroltak szerteszét a világban a gazdag mult s a szűkös jövő sikátorai között… Már neki befellegzett. Csak azt kellene kitalálnia, hogy mikép tehetné legalkalmatosabban jóvá az alatt a pár óra alatt, ami számára az életből még hátra van, azt a tömérdek istentelenséget, amit életében elkövetett… Ha valaki azt neki biztosra meg tudná mondani. Bizony ráhagyná tajtékpipáját, a szűrét, sőt még egyebet, talán a szekerét is. Dehát – vélte János bácsi – olyan okos ember talán nincs is a világon. Annyit meg ő is tud, hogy a Halál szomszédságában csöndesen viselkedjék az emberfia, illedelmesen beszélgessen embertársaival, nem úgy cifrásan, káromkodással vegyest, mint ahogy szokta, mikor jó dolga van. Az is bizonyos, hogy bűnbánást kellenék mutatnia, bocsánatot kellene kérnie azoktól, akiket valaha is megbántott vagy megkárosított.

Már nyelvén volt a szó, hogy Julist Kovács Mátyásért küldje, aki neki legfőbb haragosa volt (méltán pedig, mert kehes lovat adott el Mátyás gazdának egészséges helyett). Ám lenyelte a szót János bácsi: jobban megfontolván jámbor szándékát, rájött, hogy hiába jönne el hozzá Kovács Mátyás, úgy se tudná megkövetni. Ahhoz ő nem ért, azt a mennyországban is aligha fogja megtanulni.

Hát csak feküdt János. Hanyatt és mereven. Elvetvén gondját a földieknek, közömbös lélekkel várta a Halált. Hovatovább beszüntette agya működését is. Minek gondolkodjék, mikor gondja nincs. Szeme kifáradt az egyhelybe nézéstől: karikákat vetett a levegőbe, színes vízhólyagokat vetített a szoba falára. Megunta a karikákat s a bugyborékot, lehúnyta szemét… A derékalj nyomta a derekát. Jobb oldalára akart fordulni, de benneszakadt az akarata. Minek erőlködjék erre a rövid időre! Majd eljönnek a sirató asszonyok, vesződjenek azok vele, nem ingyen teszik… Roppant fáradtságot érzett. Alig eszmélt. Mintha már csakugyan körülötte ólálkodott volna a kaszás ember, akit megálmodott.

Pedig csak álmos volt János bácsi. Érzékei összetévesztették az örök elmúlás jelenségeit az álom előtüneteivel. Az autoszuggesztió titokzatos ereje nyügében elpetyhüdt a teste, idegei nem reagáltak, szíve verése szinte elállott… Csak Julis duruzsolását hallotta. Az is összefolyt a fülében. Valami óriás földöntúli dongó dünnyögésének hallotta az ájtatos, imádságos hangokat.

Öt óra tájban, mikor megjöttek a sirató vénasszonyok, már alig hápogott János bácsi. Kapkodott a levegő után. Halántékerei kidagadtak. Unta a halódást szörnyen: kergette az egyik sirató asszonyt, menne a papért.

A többi és Julis néni hozzálátott a munkához. Szakértő tapintattal teljesítették hivatásukat. Vigasztaltak, siránkoztak, egy-egy égő gyertyát tartottak kezükben.

János bácsi igen izzadt. A gyertyák bosszantották a szemét, a siránkozás belenyilallott a veséjébe.

– Vigyenek ki a tornácra, – nyögte, – Isten szabad ege alatt szeretnék meghalni.

Az asszonyok teljesítették kérését. Megragadták az ágyát és szaporán karatyolások között kitaszigálták valahogy a tornácra. János úgy érezte, hogy eme művelet közben apró darabokra töredeztek a csontjai. Nem bánta a csontokat, a túlvilágon úgy se veszi többé hasznukat… Csak jönne már a pap, hogy hozzáfoghatna végre a meghaláshoz.

De csak nem jött a pap. Igen késett. János elvesztette türelmét. Elkáromkodta magát:

– Az áldóját, mér nem iparkodik jobban a főtisztelendő úr, mikor az embernek sietős útja van.

A sirató asszonyok elszörnyülködtek a pogány kifakadáson.

– Jaj, János bácsi, most elkárhozik kigyelmed, ha ki nem engeszteljük a szenteket.

A halódó magába szállott.

– Hásze arra valók vagytok, hogy kiengeszteljétek, nem ingyen teszitek.

És szörnyen nagy bűnbánatot érzett…

Az egyik asszony a János nyaka alá nyúlt, felültette a beteget az ágyban.

– Mondja kend, János bácsi, hogy: Jézus!

– Jézus! – nyögte az öreg.

Most a másik vénasszony szólalt meg.

– Mondja kend, János bácsi, a lelke üdvösségéért mégegyszer, hogy: Jézus.

– Jézus! – hápogta János.

Az asszonyok hókuszpókuszokat csináltak az égő gyertyákkal s helyeslőleg bólogattak.

A harmadik asszonyra került a sor.

– Mondja kend, János bácsi, hogy könnyű legyen kendnek a főd, harmadszor is, hogy: Jézus.

De ezt már megsokallta a halódó.

– Nem mondom – jelentette ki határozottan. – Kéccer mondtam a Fiúisten nevét, hiába fel nem veszem harmaccor is.