Part 5

– Várj csak, – s szelíd erőszakkal leültette barátját, – egy eszmém támadt… Még ki lehet reparálni a dolgot. Egyszerűen azt mondod a feleségednek, hogy nem mondtál neki igazat: csak a szerelmét akartad próbára tenni, s még ma is benned van a golyó.

– Hogy-hogy? – álmélkodott Bilicky. – Azt ő úgyse hinné el.

– Majd elhiszi, ha látni fogja.

– Nem értelek…

– Becsempészem én azt a golyót az oldalbordád közé s egy hónap mulva kiveszem a feleséged szemeláttára…

– Vagy úgy!

A bárócska elsuhintott a füle mellett, majd így folytatta:

– Köszönöm, pajtás, többet nem csalok. Tudod, – tette hozzá fájó gúnnyal, – mióta _folytatom_ a rangomat, igen komoly és korrekt ember lett belőlem… Aztán meg, mit ér nekem most már a feleségem szerelme, mikor tudom, hogy csak azért a _golyóért_ szeretett. Nem tudnék vele élni. Imádom és mégis idegen nekem! Tragikus dilemma ez, amit csak egyféleképen lehet megoldani…

Mondván, elbúcsúzott a kis Bilicky báró régi barátjától, hazament és megoldotta a dilemmát: szívenlőtte magát.

Az asszony, a szegény, beteglelkű milliomos Dóci Kata most már megint szeretheti őt.

HÁROM LEÁNY.

Katalin letette a megrakott ezüsttálcát a levendulaillatos abrosszal leterített diófaasztalra, aztán kiosztotta a reggelit. Borbála kisasszony kávét kapott, pirított zsemlyével, Leona kisasszony teát tejszínnel és mandulaperecet. Maga Katalin nem evett; ő már kora reggel elköltötte köménymagos-leves reggelijét.

A márványarcú, ezüsthajú vénleányok hallgatagon ettek, negédesen, finom hajlású ujjal emelték szájukhoz a csészét, igen előkelőek voltak és ildomosak. Csak Leona szürcsölt egy kicsit. Ezt nem is állotta meg Katalin szó nélkül.

– Miért szürcsölsz, oh, Leona?

Katalin volt a jellem a három leány között, az egyéniség, a családfő. A másik két leánynak akarata végkép beleolvadt az övébe. Ők nem kezdeményeztek, csak engedelmeskedtek.

Leona elpirult és abbahagyta a szürcsölést.

Katalin megsimította hófehér kötényét s helyet foglalt a biedermeyer-kanapén.

– Borbála, te körtét és diót fogsz befőzni; Leona, te a mákszárításra fogsz felügyelni, én meg majd kimegyek a tanyára a csépléshez.

Leonka szeretett jól enni.

– Ki fog főzni? – kérdezte bátortalanul.

Katalin nem válaszolt a kérdésre.

– Sok dolgom van, beszélnem kell Meyerrel is az eladó búza végett. A Gyuszi száz forintját elsejéig elő kell teremtenünk.

Oh, a Gyuszi havi gázsija, a száz forint! Ez csakugyan komoly dolog. Leona elszégyelte magát.

– Katám, drága Katám, bocsáss meg, én oly önző vagyok.

Katalin, a feketeszemű, fehérhajú szűz fölkelt s a Leona vállára hajolt.

– Jó vagy, mint egy angyal, csak gyerek.

Kisietett a bolthajtásos ebédlőből, karjára fűzve kulcsos kosarát. Égszínkék perkálruhája hangosan suhogott büszke tartású, csontos termetén.

– Hova lennénk nélküle! – szólalt meg rövid szünet után Borbála. – Ő a mi Gondviselésünk.

– Meg a Gyuszié – tódította Leona és sírvafakadt.

Borbála fejére tette kezét.

– Miért sírsz, Leona, te kis csacsi?

– Csak eszembe jutott valami.

– Mi?

– Az, hogy miért is vagyok a világon? Mi szükség reám!

Borbála kacagni akart, de csak turbékolt, mint a fáradt galamb.

– Lám, milyen fantaszta vagy te, Leonka! Azt se tudod mi az élet. Nem tudod, hogy az élet nem kényszerűség, sem nem szükségszerűség.

– Hát mi? – vágott Borbála szavába Leona.

– Kötelesség, büntetés vagy álom… akármi, csak nem az, aminek te gondolod.

– Én hivatásnak gondolom.

– De nem az, nem az, – állította Borbála fanatikusan, – senkire sincs szükség ezen a földön, mindenki pótolható, még Katalin, sőt még Gyuszi is.

– Oh, Borbála!

– Tudom, hogy rossz vagyok, – folytatta a vén leány, – de az igazságot úgy sem lehet jósággal megcáfolni. Én nem vagyok senki, te sem vagy senki, Katalin is csak úgy lóg a földi létben, Gyuszi is, de ez a tudat nem fáj nekem. Mert nem mink vagyunk a hibásak, hanem a Sors. Az akarta így. Hogy fölösleges vénleányok maradjunk, ahelyett, hogy…

Borbála nem folytatta, elpirult. Leona úgy is kitalálta a gondolatát. Neki is volt vőlegénye, ezelőtt húsz esztendővel, Katalinnak is, nemcsak Borbálának. Ő is gondolt arra nem egyszer, sejtelmes, forró vágyakat keltő éjtszakákon, szűz ágyában: mily dicső sora lehet a hitvesnek, a férfiboldogítónak, az anyának, aki az örökkévaló természetnek teremteni segít! Csakhogy ő képtelen volt bölcseleti magasságokba emelkedni, mint nénjei.

– Hiába áltatod magadat, Borbála – jegyezte meg, zsebkendőjével fölszárítva könnyeit. – Azért, mert nem úgy alakult az életünk, mint szerettük volna, még nem háríthatunk minden felelősséget a Sorsra. A mi hibánk, ha nem vagyunk megelégedettek. Megelégedettek lennénk, ha alkalmazkodnánk a viszonyokhoz… Az a mi bűnünk, hogy nem tudunk beletörődni a megváltozhatatlanba. Csak Katalin… Mi epedünk, sóvárgunk, ábrándozunk… A jövő életről gondolkozunk… Holott itt van nekünk Gyuszi… Dolgoznunk kellene…

Borbála kétségbeesést kifejező kézmozdulatot tett.

– Nem tudunk dolgozni!

– Nem tudunk – ismételte szomorúan Leona.

Egy óriás angóramacska kikelt valahonnan a kanapé selyempárnái közül, s körüldorombolván az asztalt, némi habozás után beleugrott a Leona ölébe.

A két vénleány egészen fölvidult a kényes kandúr merész udvarlásán. Megfogták Buksit, meghempergették, meggyomrozták a kanapén s kacagtak hozzá üdén, dallamosan, mint két szeles felsőleány.

– Buksi, te édes, Buksi, te haszontalan csirkefogó!

Kint az ősparkban csattogni kezdett egy fülemüle. A leányok ismergették a hangját.

– Ez a Sándor – vélte Borbála.

– Nem, – állította Leona, – ez a Gábor, csak ő tud olyan hosszú pianós trillát.

– A Sándor!

– A Gábor!

Csaknem összevesztek. A másik pillanatban összecsókolództak s kéz kézben kihopkáztak a kertbe. Virágot szedtek, Borbála piros rózsát tűzött ősz hajába, Leona fonnyadt keblét muskátlibokrétával ékesítette fel.

– Milyen pompás földszaga van a muskátlinak!…

– Nem vagyok nevetséges ezzel a rózsával, Leona?

– Nem, pompásan illik neked. Ninon de L’Enclos is rózsát tűzött az ősz hajába.

– Oh, Ninon de L’Enclos!…

A két leány elgondolkozott… Ninon de L’Enclos… Az mindig szeretett. S mindenki szerette őt. Nem törődött az erénnyel. S máig fönnmaradt a neve. Sugárzik, mint a dicsőség… Ők is szépek voltak. Ők is szerettek… Őket is szerette mindenki… De erényesek voltak. S még életükben elmult az emlékük… Vajjon melyiküknek volt igaza? Ki volt az okosabb? Az emberebb? Az igazabb? A bátrabb?

Leona elröstelte _tisztátalan_ gondolatait.

– Jobb szeretem, hogy az vagyok, aki vagyok.

Fölemelte fejét, kék mártír-szeme fájó mosollyal, révetegen kalandozott szerteszét az égen.

Borbála összeharapta ajkát. Hallgatott. Eszébe jutott, hogy körtét és diót kellene befőznie.

– Leonka, mikor fogsz hozzá a mákszárításhoz?

– Majd ha te befőzted a körtéidet.

A két leány szinte ellenséges indulattal vált el egymástól. Borbála a konyhába ment, feltűzte ruháját egész térdig (nem volt a háznál tíz év óta férficseléd), blúza ujját könyökig s hozzáfogott a munkához. De csak úgy, mint Ostoba Ágoston. Mindenbe beleártotta magát és semmit sem csinált. Azért kipirult az arca a tenniakarástól is. Az is szokatlan volt idegeinek.

Leonka meg épen tragikusan fogta fel a mákszárítást. Egy üres zsákot akasztott a nyakába kötény helyett. És maga gereblyézte a ponyvákra szórt mákot, hozzá se engedte nyúlni Veront, a szolgálót, aki neki segíteni akart.

– Nem értesz hozzá, Veronka… Elrontod, Veronka, erigy a dolgodra.

Félóra alatt úgy kimerült, hogy finom, ápolt kezéből kiesett a gereblye. Leült a ponyva szélére pihenni. Elaludt. Egy kósza darázs belegabalyodott összekuszált hajába, s rengeteg zenebonát csinált. Egy csúnya zöld dongó összemászkálta az ajkát… Erre sem ébredt fel Leona. Csak akkor nyitotta fel szemét, midőn Sánta Palya, a falusi levélhordó, póstatáskával a nyakában, beballagott a galambdúcos kastélykapun s tanácstalanul megállott a fejénél.

Leona felriant s fülig pirulva igazított szoknyáján és haján. A férfi közellétét megérezte álmában is.

– Mit hozott, Palya?

Palya nem igen volt beszédre berendezve. A kisasszony markába nyomta azt, amit hozott. Egy újságot és egy levelet.

– Ehun…

– Gyuszi! – kiáltotta Leona, miután egy pillantást vetett a levélre. – Gyuszi!

Borbála egy rőfös fakanállal a kezében kiszaladt a konyhából.

– Gyuszi? – kérdezte s hugához szaladt lelkendezve, kikapva kezéből a levelet.

A két leány összeveszett a Gyuszi levelén. Azon, hogy melyikök bontsa fel. Végre is abban állapodtak meg, hogy megvárják Katalint, hiszen neki szól a levél. A nagy esemény azonban annyira elővette idegeiket, hogy otthagytak mákot, befőttet s szobájukba siettek toalettet csinálni. Megmosakodtak tetőtől talpig, két óra hosszat öltözködtek. Parádét csaptak a Gyuszi levelének. És elfelejtettek ebédelni, mindössze egy darab kalácsot evett meg Borbála, Leonka meg egy falat piskótát.

Lélekszakadva rohantak az udvarra, mikor meghallották a kocsi búgását, amely Katalint hozta a tanyáról.

– Levél Gyuszitól! Gyuszi írt!

Katalin vévén a hírt, meg sem várta, míg megáll a kocsija, kiugrott belőle. Megbotlott a ruhájában. Elbukott. Semmi. Véresre horzsolta kezét. Semmi.

– Hol a levél?

– Itt a levél!…

Ők hárman vénleányok, fiatal pirossággal arcukon, rohantak a nagy ebédlőbe, hogy elolvassák a Gyuszi levelét. A Gyusziét, aki utolsó sarjadéka volt a Samarjay-családnak, akit rájuk bíztak elhúnyt szülei; aki jogász volt Budapesten, hogy majdan miniszter lehessen belőle, méltó utódja elődeinek, akik főispánok, híres táblabírák, hadvezérek voltak, s akiért szívesen kiontották volna szűz vérüket.

– Gyuszi. Oh Gyuszink! Egyetlen drága emberünk!

Sikongtak, pityeregtek, óbégattak, míg remegő kezükben végre kinyilt a levél.

Katalin olvasott:

»Édes kis nénikéim!

Több egy hónapjánál, hogy nem írtam nektek, de amilyen jók vagytok, hiszem, megbocsáttok nekem. Rengeteg a dolgom. Belegurultam a társaság legeslegközepébe, ami sok mindenre kötelez. Különösen hogy nem hagynak békét az asszonyok. Mintha csak én lennék az egyedüli férfi a világon. Különösen Mimi komtesz bomlik utánam, meg Bébi baronesz, meg Lilli, meg Tuska… jóformán a nevüket sem tudom.

Szerelemmel csak győzném a jeut, _motosz_ elég van bennem, csak a bugyellárisom lapos. Beláthatjátok, hogy az utolsó Samarjay nem alázhatja meg magát. Nem ihatik a más pezsgőjéből, nem autózhatik idegen autón. Virágra is sok pénz kell s méregdrága a koszt is a kaszinóban. Mit tehettem! Megpuffoltam egy uzsorást ezer korona erejéig. Most követeli a pénzét. Azzal fenyeget, hogy kiír a lapokba.

Drága nénikéim, küldjétek meg nekem póstafordultával ezt a rongyos ezer kroncsit. Akadályozzátok meg, hogy az utolsó Samarjay, mint valami borbélylegény, főbelőjje magát. Mindhármotoknak számtalan puszit küld a ti

_Gyuszitok_.«

Katalinnak, míg olvasott, gyakran megcsuklott a torka, de mindannyiszor erőt vett magán, még mosolyogni is próbált azokon a brutalitásokon, amelyek a levélből arcába csapódtak, megalázva női méltóságát, amely ellen gondolatban sem vétett soha.

A másik két leányasszony már nem volt képes így magán uralkodni. Az ő szemükből legyőzhetetlenül meredt ki a fájdalom, szégyenkezés, rémület öccsük közönséges, szemérmetlen levelén. Lesütötték szemüket, nem mertek egymásra nézni. Izgatottan lesték a Katalin szavát. Nem volt bátorságuk hozzányúlni, hogy fölemeljék, a szemük láttára sárba zuhant aranybálványhoz… Majd Katalin.

Hát Katalin meg is tette a magáét. Hihetetlen energiával rátámadt öreg hugaira.

– Mit rémüldöztök? Mi történt? Semmi sem. Gyuszi az, aki volt. Gyuszi férfi, ura tetteinek. Gyuszi él s ez a fő. A mi kötelességünk neki szolgálni. Egyéb kötelességünk nincs is. Ő az egyedüli hajtása a család korhadt fájának, mi a kertészek vagyunk.

– Honnan vesszük az ezer koronát? – kérdezte Borbála gyáván.

Katalin szemrehányással vegyes kicsinyléssel nézett le Borbálára.

– Oh, be lassan működik az eszed, nekem már a zsebemben van az a hitvány ezer korona.

– Óh! – csodálkozott Leona.

– Annyi, mintha a zsebemben volna – magyarázta ki magát Katalin. – Ide figyeljetek. Eladjuk a lovakat, a Sárkányt meg a Bosztont, ez hatszáz korona, édesanyánk menyasszonyi ruháját zálogba tesszük, bizonyosan kapunk rá négyszáz koronát. Hatszáz és négyszáz: az ezer.

– Oh, a Sárkány és a Boszton! – síránkozott Borbála, aki igen szeretett kocsikázni.

– Jaj, az anyánk menyasszonyi ruhája! – sápadozott Leona. – Megver az Isten!

Reszketett hozzá, mintha máris utólérte volna Isten csapása.

Katalin is belesápadt kegyeletsértő szándékába, de azért erős maradt.

– A mi anyánk az égben meg fog nekünk bocsátani, hiszen unokájának megmentéséről van szó…

Másnap bekocsizott a vármegye székhelyére s elzálogosította a szentemlékű aranybrokát ruhát. Harmadnap eladta Sárkányt és Bosztont féláron s táviratilag elküldte Gyuszinak a pénzt.

Aztán elkezdtek takarékoskodni, nélkülözni ők hárman, fehérhajú vén leányok, akik szépek, előkelőek és menyasszonyok voltak nem is olyan régen, harminc-negyven évvel ezelőtt.

És Gyuszi, az aranynak nézett sárbálvány ott fönt a rothadt fővárosi levegőn térdig gázolt a rózsában és posványban. Váltig csinálta az uzsoraadósságot, amit mindig kifizettek a _három leányok_, szenvedésre született aggszüzek, valameddig egy szál fa maradt a híres somorjai parkban, egy valamirevaló bútor a kastélyban, egy ép cserépzsindely a francia tetőn.

Akkor aztán, miután úgy sem vehette volna több hasznukat, elbúcsúztak ők hárman fehér szentek Gyuszitól, a fekete embertől, szép sorjában, egymásután. Először Leonka halt meg. Március végén megcsapta a hűvös, részegítő tavaszi szellő és elesett. Április közepén követte Borbála. Borbála egy székben aludt el a kastélyterraszon. A napba nézett és elaludt.

Katalin utolsónak maradt. Közeledni érezvén halálát, magához hivatta az egyedüli férfit, aki házukba járt, a papot.

– Főtisztelendő szent atyám, ha majd eljön Gyuszi az én temetésemre, mondja meg neki, hogy érette mondtam utolsó imádságomat s az ő nevével ajkamon tértem Istenemhez. Vegye át a kulcsokat és adja át neki… És most gyóntasson meg, főtisztelendő szent atyám.

* * *

A három aggszűz az égben tovább őrködött Gyuszi fölött. Gyuszi megundorodott magától s még mielőtt kompromittálhatta volna a Samarjay nevet, főbelőtte magát.

És így együtt vannak most már mind a nemes Samarjayak.

A HASZONTALAN LEÁNY.

I.

Turay Sándor káromkodott, mint a sakál, őméltósága, a felesége, született Vandrák bárónő, meg sírt, mint a krokodilus. Leányuk, Luci, szomorúan hallgatta az izgató hangversenyt és elkívánkozott messzire, valahová a felhők közé.

A családi élet napi mozgófényképének két és három óra között lejátszódó eme jelenete naponként megismétlődött (mert hozzátartozott az emésztéshez), legföljebb csak akkor változott, ha vendég tért be a házba.

Akkor a következő vígjátéki cselekmények léptek a stereotíp drámai szituáció helyébe: A báróné kiszaladt a budoárjába, kiáztatta vörös szemét és berizsporozta magát; Turay szintén kiszaladt, de a vendége elé, leölelte őt a kocsiból és ragyogott a jókedvtől; Luci megbújt a szobácskájába és olvasott:… A vendég, ha férfi volt, bunkósvégű havanna-szivart kapott az agyarára, ha nő, rózsát, vagy télvíz idején bókot, nem egyet, de tizenhatot. Az anyabáróné ezenkívül ugyanannyit cuppantott a szájára.

Aki következtetni tud, annak elég ennyicske kép is annak a konstatálásához, hogy Turayék komédiások voltak. Nem a maguk kedvéért játszottak, hanem a publikumnak. Négyszemközt mosták egymást, a nyilvánosság előtt összecsókolództak, ha úgy kívánta a szerepük.

Mert jól kellett játszaniok Luci miatt. Érezték ők, hogy különben sohasem kerül főkötő alá egyetlen leányuk. Ripacsok gyermekeiben nem igen bíznak a férfiak…

Luci húszéves, fehérarcú, rozsdaszín hajú szép leány volt. Fehér és szép volt annak a lelke is valamikor, de arról apránként leőrölte a szűziesség zománcát a szülők örökös civakodása. Annál jobban kiéleződött az esze. Tudta, hogy abban a miljőben, melyben élt, nem engedheti meg magának a szerelem luxusát: hát elzárta a szívét. Belenyugodott, hogy szülei üzletnek tekintsék férjhezmenetelét és anyja utasításai értelmében mindent megtett a kiszemelt férjkandidátus behálózására. Kacér volt, mint a kakadú, és merész, mint egy kötéltáncosnő. Szégyelte magát, gyűlölte a komiszságait, de szüleivel szemben nem mert a sarkára állani. Pedig látta, érezte hogy kárbavész minden erőlködése. A férfiak megcsókolták, szerelmesek voltak a szép hajába, de oltár elé nem merték vinni a mamája miatt. Mert annak olyan kezdetleges volt a férjfogdosási technikája, hogy mindenki szégyenlett a hálójába beleugrani, még az is, aki különben szívesen megfogatta volna magát.

Pedig nagyon szeretett volna már férjhezmenni a szegény kis Luci. Ha nem is szerelemből. Csak állapotot akart cserélni. Arra vágyott, amiben otthon soha sem volt része: nyugalomra, őszinteségre, békére, egyetértésre. Azonkívül vérig sértette szüleinek rengeteg erőlködése is, amellyel túl akartak rajta adni s a mi örökös civakodásuk főforrása volt.

És még sem mert Luci ujjat húzni szüleivel. Mindaddig, amíg egy férfi ki nem nyitotta a szemét. Szerény, de bátor fiú volt az illető, Karsay István volt a neve. Nem tartozott a mama jelöltjei közé, mert csak albíró volt, holott az anyabáróné mágnást akart Lucinak. De családra, kiállásra nézve sem volt István valami különös legény. Lucinak sem tetszett.

Luci először egy államtitkár zsúrfixjén _vette észre_ az albírót, aki a haját nézte, kábító lángbakapó haját. Néma csodálattal, önfeledt áhitattal. Luci szinte megszánta és alamizsnaképen egy finom kacsintással jutalmazta hódolatát.

Mindössze ennyi volt a kezdet, mert Karsay röstelt beállani a leány udvarába: érezte, hogy a mókás Mukik és Gekszik között nevetségessé válnék az ő akkurátus komolyságával. Hát egy szót sem váltott Lucival a zsúrfixen, inkább a saját fészkében kereste fel őt a következő napon.

Az anyabáróné csudálkozó tekintettel fogadta. (Mit keres nála ez a közönséges beamter?) De mézes szavaival kijavította a görbe tekintetét. Luci pedig folytatta vele a kacérkodást és odaigérte neki a kaszinói piknik második négyesét, amiért nagyralátó mamájától kemény leckét kapott:

– Micsoda képtelenül könnyelmű leány vagy te, Luci! Ezreket és ezreket költünk rád, hogy alkalmat adjunk neked rangosan férjhez menned és te holmi utolsó beamterrel adod össze magadat a második négyesre!… Hát mulatni jöttünk mi fel Pestre, te hallatlan leány!… Előre is kijelentem, – végezte szavait sziszegve, – hogy ez az utolsó farsangod, hát vagy kihasználod az időt, vagy örökre otthon maradsz vénleánynak…

A leány elnevette magát kényszeredetten, szinte keserűen.

– Oh, oh, mama, – mondta nem minden gúny nélkül, – az eset nem oly súlyos, mint gondolod. Ha akarod, visszaszívhatom azt az ostoba négyest.

Az anyabáróné legott átcsapott a másik szélsőségbe. Megölelte leányát és elkezdett sírni. Csak úgy szokásból, mert igen megszerette a mártírszerepet.

– Tedd azt, – zokogta, – te édes, te drága!

– Megteszem…

II.

Beharangoztak a második négyesre… Karsay István meghajtotta magát Luci előtt.

– Szabad kérnem…

A szép, vöröshajú leány ráemelte csodálkozó, nedves fényű szemét.

– Hogyan, Karsay?… Nem értem…

– Kezdődik a második négyes – világosította fel a fiatalember gyanutlanul mosolyogva. – Úgy örülök neki, hogy magával táncolom.

– Velem??…

Az albíró elsápadt.

– Igen, – mondta vontatottan, – csak nem felejtette el!

– De, – hazudta a leány vakmerően, de édesen mosolyogva, – elfelejtettem… Úgy-e nem haragszik, hogy odaigértem Sipickynek, majd kárpótolom…

– Sipickynek? – fakadt ki az önérzetében megsértett albíró gúnyos hangon. – Persze, az gróf!

– Az, – verte vissza a leány a gúnyt gőggel, – gróf, s ez meg is látszik a modorán.

Karsay állotta a leány gőgjét és a sebet, amit az a szívén ejtett.

– Nekem, – jelentette ki dacosan, – elsőbbségi jussom van a négyeshez, ragaszkodom hozzá egy gróffal szemben is.

– De én – vágott vissza Luci – ezek után nem táncolok magával… Épp itt jön a táncosom.

Karsay nem mozdult a helyéből. Sipicky kénytelen volt megszólítani.

– Pardon, engedj a táncosnőmhöz…

Az albíró egy pillanatig farkasszemet nézett a gróffal. De az csak nevetett rajta.

– Nos, – kérdezte inkább csodálkozva, mint fenyegetve, – mi lesz?

– Mindjárt, – válaszolt Karsay, – csak még egy szavam lenne őnagyságához.

Azzal lehajolt a szép leány bódítóan fehér, illatos vállára.

– Nagysád, – súgta a fülébe, – ön _haszontalan leány_.

Elsápadt az ünnepelt zsúrleány. Még sohase hallott ő ilyet. Felszökött székéből és összerázkódva, mint egy lázbeteg, a Sipicky gróf karjába kapaszkodott.

– Menjünk innen…

Sipicky nem hallotta az albíró sértő szavait, de a leány elváltozott lényéből azonnal megsejtette, hogy nem lehettek közömbös szavak…

… A párok fölállottak a négyeshez. Luci forró, minden ízében remegő testéhez ölelte táncosa karját. Mint egy asszony, aki ismeretlen veszedelmektől való félelmében vakon rábízza magát az ura erejére.

A grófot végkép elbódította a női gyöngeségnek ez a spontán, szinte önfeledt meghódolása.

– Luci, én Lucim – küzködött gyönyörtől vonagló ajkán a szerelmi vallomása. – Luci, én…

A döntő szó beleveszett a táncfigurába. A vizavi odakorcsolyázott Lucihoz és elkapta a kezét.

– Chassez-croisez! – hangzott fel a rendező szava energikusan, mert összevissza gubancolódtak a szórakozott párok.

… Sipicky föllélekzett. Hiszen eszeágában sem volt, hogy feleségül vegye Lucit. Pénz kellett neki, sok sok pénz, nem vörös haj és hóváll… Áldotta sorsát, hogy az utolsó pillanatban visszaadta rendes hideg eszét. Hiszen, – ötlött az agyába, – az is lehetséges, hogy nem szerelem volt, ami a szép leány testében reszketett, lángolt, hanem valami egyéb érzés, indiszpozició, aminek hozzá semmi köze… Hátha éppen az albíró zaklatta fel az idegeit!?

Ezen a nyomon folytatta a társalgást, mikor Luci visszakerült hozzá a tánc forgatagából…

– Mit mondott magának Karsay?

Hangja már közömbös volt, szinte kíváncsi, mint egy borbélyinasé.

Lucit vérig sértette, szinte meglökte táncosának ez a hirtelen, durva elváltozása.

– Semmit – mondta fagyosan.

Ám az egyszer (nyilván szerencsétlen napja volt) ügyet se vetett Sipicky a leány rideg, elutasító válaszára. Tovább faggatta, szinte ingerkedett vele, mint otthon a Zsán a Juci szobaleánnyal.

– Ugyan, Lucika, – elméskedett, – csak nem gondolja, hogy olyan fiatal és pepita vagyok!… Úgy-e, szerelmet vallott magának?

– Nem!…

– Akkor miért sápadt el? És miért reszketett?

A leány összeharapta ajakát. Alig állott a lábán. Szeme égett és küzködött a könnyeivel.

Sipicky erre észrevette magát.

– Pardon, Lucika, nem szekírozom többet.

Ezt az újabb tapintatlanságot már nem bírta ki Luci. Szeme megcsurrant, elszédült. Nem maradhatott tovább a teremben: kitámolygott a büffébe…

És Sipicky erre másodszor is elvesztette a hideg eszét. Most már szentül meg volt róla győződve hogy halálosan szereti a leány. Érette reszketett, miatta hullatta könnyeit… Követte Lucit a büffébe és segítségére siető anyja jelenlétében megkérte a kezét.

– Lucika, szeretem magát, legyen a feleségem.

Az anyabáróné vad örömében alig tudott hova lenni. Biztosra vette, hogy az értékes szerelmi nyilatkozatot Luci taktikázta ki. Arra vallott a leány aléltsága, könnye, a büffébe való menekülése. Micsoda zseniális teremtés! Nem hiába, hogy az ő vére. Most már vakon bízott leánya ügyességében. Csaknem szétpattant, de nem mutatta örömét. Hadd tegye fel a koronát maga Luci a saját művére…

Hát föltette Luci a koronát, de nem oda, ahová az anyja szánta. Igy felelt Sipickynek, most már higgadtan, fagyosan:

– Köszönöm, Sipicky gróf, de tévedett: én nem szeretem magát.

A gróf elképedve távozott.

Az anyabáróné elájult. Leánya belediktált egy adag fagylaltot, míg végre visszanyerte teljes eszméletét. De még akkor sem tudott józanul beszélni, csak hápogott.

– Mit tettél, te leány?… Megöltél! Tönkretettél!! Megástad az anyád sírját!…

– Ne félj, mama, – vigasztalta Luci, – igérem neked, hogy még ma menyasszony leszek.

– Kivel, óh kivel?