Part 3

– Mi okból hagyta el a férjét? – kérdezte. – Miért nem szerette?

Cseresznyevörös lett az elvált asszony arca.

– Miért érdekli az magát?

A férfi vállat vont:

– Magam sem tudom, csak érdekel. Előbbi szavai adták ajkamra a kérdést.

– Oh, – mondta a báróné szemét lesütve, – én felelek magának, ha törődik velem, ha érdekli a sorsom, ha úgy parancsolja.

– Nem parancsolom, csak kérem.

– Menjünk innen, – kérte az asszony, – mindent elmondok.

A kapitány még letérdelt az obeliszk alá s halkan imádkozott. Nem röstelte ájtatosságát az asszony előtt, aki hajlandó volt előtte kitárni szívét. Befejezvén imáját, búcsút intett kedves halottainak s a reá váró asszonyhoz csatlakozott.

– Mehetünk, ha úgy tetszik.

A báróné csakugyan mindent elmondott neki. Úgyszólván csak ő beszélt a kripta kapujától a kocsiig.

– Én – kezdte – szerettem a férjemet. Okos, jó, szép ember, de rendkívül közönséges; csupa forma és követelés, egyedüli törvénye a konvenció; ellenőrizte minden lépésemet, az érzéseket, amelyek arcomra kéredzkedtek, a gondolatomat, a lélekzetemet is. És mindent kifogásolt rajtam, rámnehezedett mohó szerelmével és kicsinyeskedésével, lelkem szabadságát, amelyet Istentől kaptam, rabolta el… Csalódtam a szerelemben – fejezte be szavait.

– A férje nem értette meg – jegyezte meg a férfi egyszerűen, meleg részvéttel.

– Hiszen – ismerte be a báróné – nehéz engem megérteni.

– Azzal én is úgy vagyok, – mondta a kapitány, – szerencsére én még sohasem szerettem.

Elhallgattak; a kapitány kocsijához értek.

– Most elválunk? – kérdezte a katonatiszt.

– Ahogy akarja; én villamoson jöttem.

Kezet fogtak; a férfi felszállott a kocsiba.

A bérkocsis szárba kapta a gyeplőt.

– Várjon! – kérte hirtelen elhatározással az asszony. – Magával megyek, ha nem vagyok terhére, még lenne magához egy szavam. – S nem várva be a férfi elhatározását, mellé ült a kocsiba.

Egy ideig küzködött a levegővel, szelíd, leányos keble hullámzását áhitatos, aggodalommal vegyes gyönyörrel nézte a kapitány.

– Csöndesedjék, báróné; tőlem ne röstellje a szíve szavát; én megértem magát; ön nőben az, ami én vagyok férfiban. Kerestük az ideált s nem találtuk meg a földön, amit Istentől kaptunk, elkallódtak lelkünk eredendő kincsei…

– Igen, igen, úgy van.

– Mi – folytatta a férfi – rendkívüli lények vagyunk, túlfinomak, talán betegek, semmiesetre sem a földre valók…

– Nem, nem vagyunk a földre valók…

– Minden rút, ami van, csak az szép, ami nincs…

– Igen, igen, csak az szép, ami nincs…

– A vágy a lehetetlen, a fönséges után éltet bennünket…

– És, – folytatta az asszony mohón, – megbotlunk a rögben, a sár nem a mi elemünk.

Újra elhallgattak. Most már nyugodt volt az asszony, mosolygott. Derült volt a férfi arca is. Egymásba villanó tekintetük nyomán szelíd verőfény támadt.

– Valamit mondani akart még nekem – törte meg a kapitány a csendet.

– Igen, – mondta a báróné, – arra akartam kérni: ne intézze el a sorsát nálam nélkül.

A férfi vállára fektette kezét, szembe fordult vele, igen kért a sötét nedves szemével.

A férfi hirtelen elkomorodott.

– Ezt a kérését bajos teljesítenem. Az én sorsom meg van pecsételve.

Az asszony arca nem mutatott csalódást.

– Már határozott?

– Határoztam.

– Akkor határozott, mikor hozzánk jött?

– Akkor.

A báróné szeles közvetlenséggel, mint valami kisgyermek, a férfi karja alá fúrta a magáét.

– Én is határoztam.

– Mit?

– Elmegyek innen.

A kapitány szemében kigyúlt a láng, a láng, amit az örökkévaló Isten gyújtott meg az emberek lelkében.

– Hová megy? – kérdezte gyönyörtől ittasan.

– Ahová maga.

Nevettek. Nem tisztázták a homályt, ami másoknak érthetetlenné tette volna párbeszédjüket. Ők megértették egymást. S igen boldogok voltak.

Az ezredes lakására hajtattak…

– Apám, édes jó apám, én szeretem Sóváry kapitányt.

– Én is szeretem Ilona bárónét.

A derék öreg katona nem sokat kérdezett: megfogta leánya kezét, s beletette a kapitányéba.

– Szeressétek egymást, gyerekek, semmi sem számít ezen a földön, csak a szerelem…

III.

A báróné és a kapitány egymás mellett ültek az elsőosztályú fülkében. Kéz kézben. Arcuk piros volt, ragyogott a boldogságtól. Velük szemben egy szelídképű öreg úr mosolyogva nézte őket. Nászutazók – gondolta magában, s ha suttogni kezdett a fiatal pár, diszkréten kinézett az ablakon.

– Még teljes kilenc napunk van – lehellte az asszony a férfi ajkára.

– Igen, még kilenc.

– Akkor kezdődik a mi dicsőségünk, az örök, a halhatatlan, ami eggyé forrasztja lelkeinket a világ végéig.

– Szegény emberek, s halkan kacagott a férfi, – nem tudják, mi az igazi boldogság, mi ketten már a földön megvívjuk az eget!

– Mi ketten! Egyedül lehetetlen lett volna.

Megszorították egymás kezét görcsösen, aztán egyébről suttogtak.

– Miért voltál oly hideg, mikor először láttalak? – kérdezte a kapitány.

– Mert csak akkor ismertelek meg, mikor rám támadtál szegény Szenessy Magda miatt.

– Megismertél akkor s mégis a faképnél hagytál?

– Rossz voltam, makacs; következetes akartam lenni; a sok csalódás önhitté tett. És mert akkor már elhatároztam, hogy megvetem a férfiakat.

– S mi ingatott meg elhatározásodban?

– Mikor szüleid sírjánál imádkoztál, összetört bennem minden akarat; fölemeltél, megismertettél önmagammal s belepillantottam a lelked legmélyébe, akárcsak a magam lelkébe pillantottam volna bele.

A férfi kezet csókolt az asszonynak.

– Mily csodálatos is az, hogy két ily egyforma emberi lélek legyen, mint a mienk. Én sohasem hittem ilyen csodában…

Róma… Az örök városban kiszállott a fiatal pár. A Szent Péter-templomhoz legközelebb eső szállodában béreltek lakást. Két kis virágoskárpitos lakályos szobát.

Másnap elmentek a pápa dómjába s örök hűséget esküdtek egymásnak – pap nélkül. Nem mintha szükségük lett volna az esküre. Csak mert szép volt az úgy. Úgyszólván Istennel beszélgettek.

A következő napokon bejárták a kozmopolisz világcsudáit: a római dicsőség kőemlékeit, a halhatatlan művészet isteni hajlékait. Vígan voltak, szinte ugrándozva lejtettek egymás karján, mint két boldog vakációs gyermek. A szép, a rendkívüli, a fenséges kultuszában irdatlan magasságokba szállott a lelkük, gondolatvilágukban elszakadt minden olyan kötelék, amely az embert a földi röghöz láncolja.

Egy napon együtt reggeliztek szállodájuk terraszán. Arcuk ünnepiesebb volt, mint rendesen, szinte átszellemült.

– Már csak két óránk van, siessünk az evéssel – mondta a férfi.

Az asszony nyugodtabb volt.

– Miért siessünk? Elrendeztünk mindent, ami elrendezhető volt; szegény jó apámnak már elküldtem a levelet.

– De még sok beszélni valónk lesz, – vélte a kapitány, – utolsó órámat meghitt kettesben akarom veled tölteni…

Fizettek s szobájukba vonultak. Újra felidézték utolsó tizennégy napjuk emlékeit s elsajnálgatták a jó öreg ezredest, aki csak nagynehezen egyezett bele (leánya unszolására), hogy a fiatal pár együtt utazzék már az esküvő előtt. Persze bizott leánya tisztaságában és a kapitány jellemében.

Hát abban nem hiába bízott; csak abban csalódott, hogy férj és feleség lesznek az ő gyermekei…

A kapitányt ezen a ponton furdalta a lelkiismerete. De az asszony megnyugtatta:

– Félrevezettük jó apánkat, igaz, – mondotta, – de azért ne tegyünk magunknak szemrehányást. Ő igen nagy ember, fölsőbbséges lény, ő meg fog bennünket érteni s belenyugszik a megváltoztathatatlanba, mert nagy az ő hite.

A kapitány megköszönte a vigasztalást és zsebébe nyúlt órája után.

– Ilonám, itt az ideje…

Az asszony felállott, égre emelte szemét s összekulcsolta kezét:

– Elérkezett hát a nagy pillanat, a fönséges, a dicső! Egyetlen barátom, köszönöm neked, hogy megváltasz s hogy az örökkévalóságba együtt jössz velem…

A férfi ismét zsebébe nyúlt s egy üvegcsét vett ki onnan.

– Ez az – mondta elfogódottan.

– Biztosan hat? – kérdezte a nő.

– Pillanat alatt…

– Akkor imádkozzunk.

Letérdeltek egymás mellé és imádkoztak. Aztán felállottak. Megfogták egymás kezét.

– Ilonám!

– Gézám!

– Egyszer, egyetlen egyszer talán megcsókolhatnánk egymást, Ilonám.

Az asszony fülig pirult.

– Tessék.

S odanyújtotta meleg ajkát a férfinak.

Öt perc multával már hideg volt a meleg asszonyszáj. Hatott a méreg; jól hatott: két rajongó lelket az ismeretlen Magasságokba ragadott…

SZERELEM.

I.

A karcsú, szép asszony összegubbaszkodott a karosszékben és reszketett, mintha fáznék. Pedig majd kicsattant az arca a forróságtól.

Rónay Sándor a kandalló mellett állott sápadtan, idegesen. Rázogatta a lábát és egy porcellánvázán zongorázott.

Az asszony kinézett az ablakon; a férfi loppal az asszonyt leste. Meg akart szólalni háromszor is, de mindannyiszor torkán akadt a szó.

A helyzet feszült volt. Villámos szikrák cikáztak a levegőben az asszony és a férfi szíve között…

Végre is a nő törte meg a vajudó kínos csendet.

– Sándor, meddig marad itt?

A férfi szinte indulatosan utasította vissza a kérdést.

– Miért kíváncsi rá?

A szép nő felállott és lassan, nesztelenül, mint egy álomjáró, az ablakhoz libegett. Forró homlokát a hideg üveghez szorította és sírt.

Rónay Sándor csak nézte egy darabig, aztán hozzásietett és megállott a háta mögött.

– Elza, miért sír… Elza?!

Elza leejtette karját. Sándor a keze után nyúlt…

Ebben a pillanatban egy hatalmas, feketeszakállas férfi lépett a szalonba és megállott az ajtóban, a neszfogó vastag szőnyegen. Az Elza férje volt, a Sándor unokatestvére. Öle tele volt mezei virággal. Feleségének hozta a virágot, igen szerette a feleségét. Olyan boldog volt mellette, mint valami gyermek. Folyton játszott vele, akár egy finom kis játékkal. Most is azzal a szándékkal lépett a szobába, hogy hozzásompolyog hátulról és befogja a szemét… kukucs, baba! Aztán az ölébe szórja a virágot és széjjelcsókolja finom, illatos haját…

Első pillanatra nem is igen értette meg Rónay Tamás a különös helyzetet… Hogy került az ő hitvese keze egy idegen kézbe?… És miért sírt a baba?… Ki bántotta?… És mi lelte az unokatestvérét? Megőrült, vagy csak gazember?… Hogy lehet valaki gazember?

Ha hirtelen eléje toppant volna valami csuda, például az erdők szelleme és azt mondja vala neki, hogy ezentúl tótágast fognak a fák állani gyökérrel fölfelé: kevésbé csudálkozott volna, mint tiszta, mély lelkivilágának ilyetén borzalmas összeroppanásán…

Mert az volt az első érzése: a csodálkozás. De azután sem a forró vére szenvedelme kerekedett fölül, hanem a félelem kínja. Félt önmagától, az öccsétől, a feleségétől. Összezavarodott, megbomlott az idegrendszere.

Ösztönszerűleg kitántorgott a szobából. Nesztelenül, ahogy jött. Észrevétlenül. Az ajtót nagy vigyázva tette be maga után.

II.

Elza kivonta kezét a Sándoréból. Megtörülte könyeit…

– Sándor!

– Tessék?

– Üljön le.

A férfi leült. Az asszony megkerült egy zsöllét és a karjára támaszkodott. Nagyon sápadt volt és nagyon gyöngének látszott…

– Sándor, én ezt megmondom az uramnak.

Rónay Sándor ijedten ugrott fel székéről. Az asszony _eszelős_ beszédjét nem értette meg. Csak az arca halálsápadtságát látta, s vértelen ajka remegését. Azt hitte, menten összeesik. Melléje ugrott, hogy fölkapja a karjába.

– Elza! Elza!!…

Ám az asszony ellökte magától. Kitűnt, hogy nemhogy elfogyott volna, de meghatványozódott az ereje. Megkeményedett a szava, a tekintete is. Valami ijesztő emberfölötti elhatározás meredt ki a szeméből.

– Sándor, – ismételte meg előbbeni fenyegetését, – én ezt megmondom az uramnak.

Az erős férfinak leesett az álla.

– Mit? – kérdezte bambán.

– Azt, hogy szeretjük egymást…

– Képtelenség! – hebegte Sándor gyáván. – Ő nem fogja túlélni ezt a csapást.

– Azt – jegyezte meg az asszony most már egész nyugodtan – előbb kellett volna meggondolnunk.

– S mit kellett volna tennünk, ha meggondoljuk?

– Magának – válaszolt Elza határozottan – el kellett volna valahová utaznia, örökre, mert a férfiak tudnak felejteni is, nekem meg meg kellett volna halnom.

A férfi minden ízében reszketett.

– Én elmegyek messzire… örökre, de magának nem szabad meghalnia.

– Nem is tudnék most már… ezzel a bűnnel a lelkemen – beszélte az asszony fogvacogva. – Félek a haláltól.

Rónay Sándor sehogyse tudta követni a nőt szövevényes pszichéje rejtelmeibe.

– Nem értem magát, Elza, – fakadt ki, – mi célja lehet annak, hogy bevallja férjének a szerelmünket, azt a csudás, néma szerelmet, amelyről mindezideig szó sem esett közöttünk, csak kinyilt egyszerre, mint egy földöntúli virág… És – folytatta – miért minősíti bűnnek, hogy egyetlen önfeledt pillanatban átengedte nekem a kezét?… Belátom, – végezte szavait hévvel, – hogy el kell válnunk örökre, mert nem állhatunk jót magunkért, de ha magunkra vesszük ezt a martíromságot, legalább értelme legyen. Mentsük, a mi menthető… Miért kellene összerombolnunk a szegény Tamás boldogságát is a miénkkel együtt?

Az asszony szomorúan csóválta a fejét.

– De nem ért meg engem! Hisz éppen a Tamás boldogsága lebeg a szemem előtt.

– Amikor be akarja neki vallani, hogy engem szeret?! – fakadt ki Sándor ismét elképedve.

– Igen… Ha nem vallanám be, képtelen lennék a szeme közé nézni, nem engedhetném meg, hogy megcsókoljon, nem tudnám fejemet a párnájára hajtani… Nem tudok csalni, hazudni…

– És ha bevallja, – ellenvetette a férfi, – mit remél? Azt hiszi, hogy ő meg lesz elégedve a tisztasága és önfeláldozása tudatával, mikor olyan a szíve, mint egy vulkán: minden csöpp vére szerelemért eped?!

– Igen, azt hiszem.

– S ha nem bocsát meg magának, – aggódott Sándor a párjáért, – ha kitör a vad ereje s lesujt a vállára?

– Azt ő nem teszi, – állította az asszony kipirulva, – én nálánál erősebb férfit, nagyobb jellemet nem ismertem soha.

Sándornak önkénytelenül megbiggyedt az ajka.

– Hiszen maga szereti őt, Elza – jegyezte meg szomorúan.

– Nem szeretem. Ő igen nagy hozzám, csak bámulni tudom.

Rónay Sándor mondani akart valamit, de nem jutott hozzá… Belépett a férj. Sápadt volt, de teljesen nyugodt. Arcáról nem lehetett leolvasni, hogy mi megy végbe a lelkében…

Elza eléje szaladt. Azzal a kétségbeesett elhatározással, hogy azonnal meggyónja neki a – titkát… De képtelen volt hangot adni. Térdreesett.

Rónay Tamás fölemelte gyöngéden és megsimogatta a haját.

– Nos? Van valami mondani valód?

– Igen. Én… én…

Ismét torkán akadt a szó.

Ekkor előrelépett Sándor. Bátran, férfiasan, még a szemét sem sütötte le.

– Tamás, – mondta egyszerűen, – én most elbúcsúzom tőletek örökre, mert… mert szeretem a feleségedet… Máris megfeledkeztem magamról: bevallottam neki a szerelmemet.

Az asszony ráemelte könnyes, riadt szemét.

– Igen, igen, – kérte elhaló hangon, – menjen…

Rónay Tamás ekkor megfogta a hitvese kezét és mélyen a szemébe nézett.

– Miért küldöd? – kérdezte. – Úgy-e azért, – folytatta, be nem várva az asszony feleletét, – mert büszke vagy, tiszta akarsz maradni.

– Azért is… És azért is, mert melletted akarok maradni.

– De ha nem szeretsz! – jajdult fel a férj sajátságos, sikongó hangon.

Az asszony leejtette fejét. Hallgatott.

Rónay Tamás pedig az öccse felé fordult.

– Itt maradsz, Sándor!

A fiatalember alig hitt a fülének.

– Miért maradjak itt?

– Mert el fogod venni a feleségemet – jelentette ki Tamás ellentmondást nem tűrő hangon. – Add becsületszavadat, hogy elveszed.

Az asszony ajkáról egy éles sikoly vált le.

– De én nem akarom!

– Parancsolom!

Azzal öccse kezébe tette Rónay Tamás megrémült asszonya kezét.

– Esküdjetek meg, hogy egymáséi lesztek!

Nagy, szakállas arca rémesen merev volt. A szerelmes pár nem mert ellenkezni az akaratával.

– Esküszünk…

Tamás helyeslőleg bólintott.

– Legyetek boldogok, – mondta elfuló hangon, – örök törvény: akik szeretik egymást, egyesüljenek…

Azzal sarkon fordult és otthagyta a kővémeredt szerelmeseket.

Alig egy perc mulva pisztolydurranás hallatszott ki a Rónay Tamás dolgozószobájából… Aztán egy hatalmas embertest zuhanása…

A GYERMEK.

Szepessy Tivadar gróf a kandalló előtt teázik és térdét melegíti a csúza miatt.

Könyv is van előtte, Schoppenhauer, de csak néha néz bele. Inkább a maga gondjait tépegeti. A lelkét analizálja. De nem képes tisztába jönni a problémájával, konfúzus feje váltig összetéveszti a fogalmakat. Az előítéletet a kötelességgel, az erőszakot az erővel, a vérbeli ösztönt a szeretettel. Általában minden érzése ösztönszerű. Úgy ragadt rá abban a miljőben, amely a szokásokból és hagyományokból él.

Az igazi élet nem törődött vele, bepólyázta a gazdagság gondtalanságába, félredobta egy sötét sarokba és grandiózus erőkifejtésébe részt nem juttatott neki. Elsatnyult. Semmit sem tudott. Agya nem tudott fegyelmezni, lelkének nem termettek eszményei.

Húszéves koráig tanult, harmincéves koráig lovacskázott és bakkozott, azután megházasodott és a haza dolgával babrált húsz esztendeig.

Hogy miért élt így, azt ő maga sem tudta volna megmondani. A kártyát unta, a feleségét nem szerette, a hazát meg restellte szeretni, inkább csak a királynak vágyott szolgálatára lenni, mert ösztöne azt súgta neki, hogy az »udvar« valami nagy dolog.

Egyszóval olyan volt a lelke, mint a kanárikalicka, csecse madárkák számára való, az emberi eszmények sasszárnyának széjjelcsapta volna csak a szele is.

Természetesen, egy ilyen ember nem szokott gondolkozni. Még kevésbé magába szállni. Hogy mégis magába szállott Szepessy Tivadar, annak egy rendkívüli körülmény volt az oka: megölte a fiát. Nem sajátkezűleg ugyan, de közvetve ő volt halálának az oka.

A szerencsétlen fiú ugyanis halálosan beleszeretett egy erdészleányba és titkon megesküdött vele. Az apja elátkozta, amit a beteges, érzékeny lelkű fiú nem bírt elviselni. Meghasonlott az élettel: főbelőtte magát… Egy hete temették el…

Hát most azt szerette volna tudni Szepessy, hogy mi ő ezek után: gyilkos-e vagy hős? Lehet ez is, az is. A szeretetről nagy dolgok vannak a bibliában, ott minden jó ebbe a fogalomba olvad bele. A biblia szerint tehát gyilkos lenne.

Csakhogy a bibliának ellentmond az egész világ. Még a legutolsó paraszt sem képes törvényeit szószerint követni a többi paraszt miatt, hát még az arisztokrata, akinek rettenetesen bonyolódott társadalmi kötelességei vannak, amiket átlépni _botrány_ számba megy.

… Mit? Egy parasztleányt fogadjon családjába? Csak azért, mert a fia úgy akarja? Micsoda apa lenne az, aki így őrködnék családja fényén s fia társadalmi állásán?! Hülye vagy bitang!… Meg lehet halni, de beteges szerelmi szeszélyből foltot ejteni a családi címeren, pulyaság… Megmentette fiát ettől a pulyaságtól. Mint Brutus leányát, inkább sírba fektette saját vérét… Tehát hős?!…

… Szepessy Tivadar körülnézett a szobában. Mintha valami neszt hallott volna…

Semmi. Nyilván csak a feje zúgott. Vagy az ablak csörrent meg a kint tomboló hózivatartól…

Térdét szokatlanul erősen szaggatta a köszvény. Ürességet érzett csontjaiban. És csodálatos, éppen ez az üresség fájt neki… Elkezdett képzelődni. Lassacskán üresnek kezdte érezni mellét, fejét is, csak a puszta bőr maradt rajta, már csontot sem érzett magában… És mindez az üresség fájt kegyetlenül.

Megutálta testét és először életében borzasztó nevetséges pöffeszkedésnek kezdte érezni a rangját, az excellenciás címét és minden viselt dolgát.

Eszébe jutott tavalyi nagy beszédje, amit a képviselőházban mondott: abban sem volt semmi, csak puszta értéktelen szavak… És hogy deklamálta azt a semmiséget! A tükörből tanulta be, kivágta a mellét, gesztikulált!… Hülyeség!… Hülyeség!…

Belemarkolt ritkuló hajába. Dühös volt magára, hogy teljes életében áltatta magát, mint valami mániákus…

Szepessy Tivadart az esze nem vezette nyomra, de útbaigazította a fizikai fájdalom.

– Eh, – ordított fel fájdalmában, – megöltem a fiamat. Hiába mentegetem magamat: gyilkos vagyok!

Fölugrott… Ismét az előbbi nesz… Az ajtóhoz vánszorgott s kikiáltott a boltíves folyosóra:

– Ki az?

Mély csönd.

Újra kiáltott volna, de torkába fúlt a hang. Becsapta az ajtót, s magára zárta. Az ablakhoz ment és hallgatódzott. A téli vihar kísérteties süvöltése belefájt züllött idegeibe. Füle megcsendült, zúgott a feje. A szoba levegője fojtogatni kezdte. Gondolta: ha csak egy percre is, kinyitja az ablakot.

A nyitott ablakon át belemeredt a hóvak éjbe. Egy bozontos, vinnyogó alakon akadt meg a tekintete. Hamarosan ráismert. Barry volt, a bernáthegyi kutyája. Csak azt nem tudta elképzelni: miért szűköl s miért nyugtalan az eb. Hol lehasalt, hol fölugrott és körbe járt valamit. Mi lehetett? Kimeresztette szemét… Nagynehezen kivette, hogy mozgott valami a kutya mellett: fölemelkedett és ismét lehanyatlott…

Szepessy Tivadar eleinte azt gondolta, hogy valami állatot, talán rókát csípett meg Barry, de csakhamar rájött, hogy e föltevése nem valószínű. A testes, lomhamozgású Barry nyúlnak, rókának nyomába sem ér.

… Mi hát?

Egy pillanatig gondolkozott.

… Hátha valami összefagyott ember? Egy gyermek talán!

Fölrántotta bélelt bőrkabátját s biztosság okáért zsebrevágta forgópisztolyát. A fájdalom egyszerre kiállott köszvényes lábából, ruganyos léptekkel az udvarra sietett.

Barry, a nemes állat már ott várta a kastélyajtóban. Hogy gazdája kilépett rajta, végignyalta kezét párolgó nyelvével, aztán rövid ugrásokkal eléje került.

Szepessy Tivadar követte a kutyát…

… Hát csakugyan egy dermedt kisgyermek, egy hét-nyolc éves leányka feküdt a hóban… Barry, amint hozzáért, óvatosan szájába fogta és vitte a kastélyajtó felé. Úgy látszott, idáig is így hozta valahonnan a gyermeket.

A grófon szégyenkezéssel vegyes meghatottság vett erőt.

– Mennyi erő és mennyi szív van ebben a kutyában! – dörmögte magában. – Ez a gyámoltalanokat nem hagyja el…

Rászólt a nemes állatra:

– Barry!

A kutya megállott. Szepessy kivette szájából a gyermeket és az ölébe, bőrkabátja alá rejtette… Rosszabb egy kutyánál csak nem lehet.

Barry apró vakkantásokkal köszönte meg gazdája jóságát, amellyel kis védettjét oltalmába vette, azzal egy boldog, megelégedett nyögéssel lehasalt a kastély becsapódó ajtaja elé.

Szepessy szobájába vitte a gyermeket. Lefektette egy kerevetre, aztán csengetni akart, hogy orvosért küldjön.

Nem volt rá szükség. Egypár pillanat alatt fölengedett a megdermedt gyermek. Először csak megmozdult, aztán szemét nyitotta fel. Nem beszélt, de mosolygott.

A gróf még soha életében nem analizált semmiféle mosolyt, de ez a mosoly egyszerre a szívébe szállott. Ráhajolt a leánykára, s megsimogatta sápadt arcocskáját.

– Nem fáj semmi, leányka? – kérdezte oly gyöngéden, hogy maga is meglepődött rajta.

A gyermek csak mosolygott és tagadólag intett a fejével.

– Nem, – lehelte ki gyöngén, – csak éhes vagyok.

A kandalló előtt állott a teázó-asztal, rajta a szamovár és mindenféle inyencség.

A gróf elkészített egy csésze teát, megcukrozta s a csésze szélét jól megrakta harapnivalóval. Azzal leült a leányka mellé a kerevet szélére és etetni kezdte.

Alig nyelt le a gyermek egypár kanállal az illatos teából, felült a kereveten és megfogta a gróf szikár kezét.

– Bácsi, de jó maga…

Szepessy elpirult.

– Nem, nem vagyok jó – mormogta magában s gyöngéden elvonta a kezét.

De egy pillanat mulva, a kis leány csodálkozó tekintetének varázsa alatt, egybet gondolt, most már ő fogta meg a gyermek kezét.

– Miért gondolod, – kérdezte, – hogy jó vagyok?

– Mert szeret.

– Honnan tudod? Érzed?

A kis leány elkacagta magát, úgy csilingelt a hangja, mint az ezüstcsengő.

– Ha nem szeretne, – mondta folyton kacagva, – nem adna nekem vajaskenyeret.

Szepessyre önkéntelenül ráragadt a gyermek nevetése. Szívét soha nem sejtett melegség járta át. A vér megpezsdült ereiben; egyszeribe jónak és erősnek érezte magát.

– Szereted a vajaskenyeret?… Egyél, leányka, egyél.

A gyermek vérszemet kapott.

– Abból a sonkásból…

– Itt van a sonkás…

– Hát az mi, abban a szép üvegben?

– Méz.

– Jaj, azt én igen szeretem.

A gróf fölugrott és bekent egy szelet pirított zsemlyét mézzel.

– Itt a mézeskenyér…

A leányka megette a mézeskenyeret, aztán leugrott a kerevetről és megcsókolta az aggastyán kezét. Aztán keresztet vetett magára, s mint illik, szépen fölmondta a _kis imádságot_

Aki nekünk ételt adott Annak neve legyen áldott. Ámen.