Part 2

A vén morcos kálomista templomosnak eleinte hízelgett a nagyúri leereszkedés, később azonban észbekapott. Még megrontja az ő fehér leányát a káprázat, ami az ifjú arisztokrata lényéből kisugárzik! Ennek az eshetőségnek elejét kell vennie.

Nagy elhatározású, de kisakaratú férfi volt a kántor, nem merte a grófot házából kitiltani. Csak a leányát szidta:

– Mi szándéka lehet veled annak a kékvérű kamasznak! Még elcsavarja a fejedet s örök életedre boldogtalanná teszen!… Ne engedd magadhoz, tiltsd ki, máris nyelvére vett a falu.

A leány rá se hallgatott apjára. Csupa szépnek, csupa jónak érzett mindent, amiben a gróf úrfi által részesült, fényt, illatot hozott Xandri a szegényes kántorlakba, valahányszor ott megjelent s esengő tekintetével az ő lelkében elmerült…

Immár Xandrinak szólította szerelmesét gyermekes bizalommal, mint régen, ezelőtt tíz évvel, amikor cvikipuszit adott neki egy kiválóan nagy habos tortaszeletért…

… Egyszer a szikszói vásárra ment az öreg kántor, hogy eladja tinócskáit, mert rádült a nyomor. Katica egymagára maradt a portán… Nemsokára megjelent Sándor gróf egy nagy virágcsokorral a kezében.

Katica megkávéztatta az ő egyetlen vendégét, a cukrot saját fehér kezével tette a csészéjébe, a hideg pampuskát is ő aprította bele.

Nem lehetett megállani: a fiatal mágnás megragadta a szorgoskodó puha leánykezet, csókolta, melengette, szívéhez szorította… A leány büszke kis hattyúfeje a szerelmes ifjú keblére esett… És most már nem a kezét csókolgatta az ifjú leánynak… Forró volt a Katica ajka, mint a láva, forró és nedves… és szűz teste reszketett, mint a nyárfalevél… és mennél jobban reszketett, annál olvatagabb lett… a végén megsemmisült…

A leány legalább úgy érezte… Hogy nincs… Csak a lelke él és az is a másé… Odaadta a fiatal grófnak mindenét…

Az apa, az öreg, a morcos, eladta tinócskáit a szikszói vásáron, pénzt hozott haza, töménytelen sok bankót. Nagy volt az öröme. Estére berúgott, nem lett volna kántor, ha be nem rúg vala egy jó vásár után. Pedig oda lett a kedve a bortól: meglágyult kemény viharedzett lelke, könnyek kéredzkedtek a szemébe, a virág illatától is elérzékenyedett.

… Magához szólította leányát, ölébe vonta, mint kis gyermeket: úgy becézte, dudujgatta…

– Ne haragudjál öregapádra, én szépséges ivadékom, ha bántalak is néha, csak jóból, aggodalomból teszem.

Katica sírva fakadt. Katica sohasem sírt, mindig csak mosolygott: az apa megijedt leánya könnyeitől.

– Mi lelt, pelécském, tubicám? Mi fáj?

– Semmisem, apuskám, csak elérzékenyedtem a jóságától.

Az öreg nem hitt a leányának. A levegőbe meredt, mintha megállt volna az esze… Aha! Úgy vélte, megtalálta, amit keresett, leánya könnyeinek az okát. Hangos zokogásba tört ki.

– Szégyellesz engem, vén parasztmódi apádat, – kesergett, – mert ittas vagyok!… Nem kárpállak… Igazad van… Te jobb vagy, különb vagy, mint a szüleid: megvethetsz, csak szeress.

Megterhelt lelkén nem bírt tovább uralkodni a leány: elalélt apja karjaiban…

Egy hétig betegeskedett Kántor Katica. A községi orvos nem tudta a baját megállapítani: magától gyógyult meg, orvosság nélkül. Ha csak Sándor gróf nem hozott neki orvosságot. Mert mindennap eljött az ő gyermekkori beteg kis pajtásához ezentúl is.

Kár, hogy szegény apja nem sokáig örülhetett visszatért egészségének: egy másik hét elteltével kijelentette neki a leány, hogy elmegy. Elmegy, mert nem akar szegény apja terhére lenni. Elszegődik házi kisasszonynak. Már talált is helyet. Az anyáról árva Brenday grófleány sétáltató kisasszonya lesz.

Az öreg kántor színjózan volt, mikor a nagy újságot meghallotta: nem sírt, csak elsápadt. Azután belevágott a levegőbe:

– Ha rossz dolgod volt itthon, hagyd magára öreg szülődet: tőlem mehetsz, eredj.

Sírt, sokat sírt a leány, de azért elment. Magára hagyta gyámoltalan öreg apját. Sötét volt neki a kántorporta nagyon, bár megperzselte benne a szárnyát: a tűz, a fény volt az ő eleme.

II.

Kántor Katinkát Sándor gróf helyezte el Brendayéknál, miután a leány kijelentette neki, hogy a lelke nem bírja el a képmutatás terhét, szívgörcsöt kap, valahányszor gyanutalan apja szemébe kell néznie…

Melegszívű, művelt nép volt a Brenday-család, apa és leánya: igen szerették ott Katicát. Néha meglátogatta őket Sándor gróf is s nagy volt akkor az öröm a háznál.

Brenday Elíz grófkisasszony ugyanis szerelmes volt a hitbizományos úr fiába. Nem is titkolta érzelmeit. Egyszer így szólott Kántor Katinkához, aki idővel meghitt bizalmasa lett:

– Mit gondol, édes Katica, komoly szándékai vannak-e Sándor grófnak velem?

Katica nem tudott hazudni, azt meg nem árulhatta el a szerelmes leánynak, hogy a gróf valójában az ő kedvéért jár a házhoz.

– Azt hiszem, nincsenek komoly szándékai, – válaszolta, – de még lehetnek.

Elsápadt. A vér mind a szívébe szaladt attól a hirtelen elhatározástól, ami lelkében védence kérdése nyomán megfogant. Megölelte a grófleányt s a szemébe mosolygott mártírnyugalommal, fölényesen.

– Majd én beszélek vele. Jó?

– Jó, jó! – S össze-vissza csókolta a kényes grófkisasszony az egyszerű kántorleányt…

A legközelebbi alkalommal úgy intézték a leányok a sort, hogy Katicával magára maradjon a gróf a nagy szalonban.

Sándor félremagyarázta az átlátszó taktikát. Kitárta karjait, hogy keblére zárja az ő titkos párját, a piruló, reszkető kántorleányt. Az azonban kitért az ölelése elől.

– Nem, nem Xandri, nem!

– Miért nem? – kérdezte a megdöbbent szerelmes ember hüledezve. – Esküszöm, hogy a feleségemmé teszem.

A leány elkomolyodott; mosolygós szép arca olyan szigorú és fönséges lett, mint egy antik márványistennőé.

– Ne esküdjék, – intette a fiatalembert, – becsülettel nem lehetek a felesége, mert édesatyja nem egyeznék bele. Én pedig nem szítok visszavonást apa és fiú között. Tudom, hogy szeret, Xandri, – folytatta, – azt is tudom, hogy igaz ember, ha kívánnám, beváltaná szavát, csakhogy én annyira szeretem magát, nem kívánom, hogy olyasmit tegyen, amit bizonyára megbánna később.

– Katinka, óh Katinka!

A leány megfogta a fiatalember kezét.

– Ne érzelegjünk, édes Xandri. Törődjünk bele a sorsunkba. Az én sorsom, hogy leány maradjak azzal az édes szent emlékkel, amellyel a maga szerelme örök időkre megajándékozta a lelkemet; a maga sorsa, hogy elvegyen egy előkelő leányt s boldog családi életet éljen gyermekeivel.

A fiú könnyezett; a leány végig húzta a fején lágy fehér kezét.

– Ne sírjon Xandri, kérje meg az én jó kis Elízem kezét, mert szereti magát. Fogadja el az én, a maga Katicája kezéből a jövendőbelijét; ismerem, ő boldoggá fogja magát tenni s ez nagy megnyugvás lesz reám nézve is.

* * *

Ez a történet ezelőtt tizenkét évvel játszódott le úgy, ahogy meg vagyon írva. Szinte kiment volna az eszemből, ha a minapában, halottak napján nem találkozom vala az én régi barátommal, Sándor gróffal s hitvesével, a szép, tökéletes Brenday Elízzel. A temetőben láttam őket. Egy töménytelen virággal elborított fehérmárvány-obeliszkes sírt térdeltek körül. Ők és gyermekeik, számszerint négyen. A legkisebb csemete mindössze hároméves lehetett, nem akart imádkozni, de az anyja rászólt:

– Imádkozni, pubi, mert annak, aki itt nyugszik, köszönheted az életedet.

A kisfiú elfujta a Miatyánkat hiba nélkül.

Sándor gróf átnyúlt megértő, nagylelkű felesége kezéért s egy meleg csókot lehelt reá.

… Épen arra járt a kóbor őszi szél és megbolygatta a sírvirágok kelyhét, megzörgette a koszorúk leveleit… Mintha megelevenedett volna a sír. Mintha a benne pihenő szép halott a szél szavával üzent volna a rajta ájtatoskodóknak hálát és köszönetet.

A lerótt kegyeletadó után eltávoztak a sírtól Sándor grófék. Én meg odamentem, hogy leolvassam a márványról, kit sirat oly őszinte buzgó gyásszal a konvenciókhoz kötött nagyúri család:

Olvastam:

Itt nyugszik fulókércsi Kércsy Katinka… Fehér lelke 22 éves korában szállott a mennyekbe, örök gyászára azoknak, akik ismerték angyali lényét…

Egy kis imát én is elsusogtam kis Kántor Katica sírdombján.

A RAJONGÓK.

I.

A kapitány köpenyeg nélkül, mereven előrenyújtott nyakkal haladt az utcán; kardja, miután zsebre vágta kezét, össze-vissza kalimpált az aszfalton. A járókelők sziluettje elmosódott a sűrű, nyálkás ködben, csak a kapitány alakja rítt ki élesen a félhomály kaoszából, mint valami zakatoló mozdony, ami két haragos vörös lámpaszemével belefúródik az éjszakába.

Az emberek megállottak a mellettük elduhogó katonatiszt láttán, egy ideig utána néztek, aztán megcsóválták fejüket s mentek dolguk után.

Csak egy törzstiszt tett kivételt, megszólította a tisztet.

– Kapitány úr!

A züllött járású férfi felocsudott, összeszedte magát.

– Parancsára, ezredes úr.

– Miért nem szalutál?

– Bocsánat, nem vettem észre ezredes urat.

– Nem baj – mondta a törzstiszt szelíden. – De mi lelte a kapitány urat? Miért nem húzott bekecset, vagy legalább köpenyeget?

– Nem fázom…

– Az lehetetlen, ilyen időben mindenki fázik.

– Én nem érzem a testemet. Azon túl vagyok.

Ahá! Ebből a feleletből egyszeribe kiokosodott a törzstiszt. Valami lelki kín gyötri szerencsétlen alantasát. Hej, ismerte ő ezt az állapotot.

– Szóm lesz önnel, kapitány úr, jöjjön velem a lakásomra.

A főtiszt habozott egy pillanatig.

– Bocsánatot kérek, sürgős dolgom van…

– Elég… A parancs, parancs.

A két katona hallgatagon haladt egymás mellett. Az öregebbik bozontos szürke szemöldöke alól kutató pillantásokat vetett a fiatalabbikra. Ő szólalt meg először:

– Hol töltötte az éjt, kapitány úr, mert azt látom, hogy nem aludt?

A kapitány közömbösen felelt.

– Nem aludtam. Ittam, tivornyáztam, de hogy hol, arra nem emlékszem, mindent elfelejtettem.

Oh, ez az abszolut letargia, világgyűlölet, az élőhalottság maga!… Meleg vérhullám szökött az öreg katona szívébe. Ember volt: kilökte jobbját fiatal bajtársa felé:

– Pajtás, te szerencsétlen vagy, el a kezemet és segítségemet.

Kezet szorítottak. A kapitánynak megnedvesedett a szeme. Csak most jutott eszébe, hogy bemutatkozzék:

– Sóváry Géza huszárkapitány, a tizenkettedik ezredben ezredes úrnak alásan bemutatja magát.

– Karay György ezredes.

Több szót nem váltott a két férfi, míg helyet nem foglalt az ezredes fogadószobájában. Az öreg szivarkadobozt tolt vendége elé, aztán csengetett.

– Gyújts rá, pajtás, mindjárt hozatok egy csésze teát is, hiszen egészen meg vagy gémberedve, hiába tagadod.

Már nem is tagadta a fiatal tiszt: csak most kezdte igazán érezni a testébe felszívódott hideget a fűtött szobában. Összerázkódott; arca kigyúlt. Önkénytelenül kezére nézett: piszkos volt a keze. Még jobban elvörösödött.

A házigazda észrevette zavarát s tisztában volt annak okával. Úgy bánt vendégével, mint régi meghitt cimborával, akivel szemben semmiféle cerimónia nem kötelez.

– Tudod mi lesz most, öregem? Ki vagy merülve: készíttetek neked jó meleg fürdőt, aztán ledőlsz egy kerevetre s ebédig kipihened magadat. Ebédre természetesen vendégem leszel.

A kapitány ennyi közvetlenséggel és szívjósággal szemben alig tudta magát tájékozni. Felállott s lázas két kezével a kedves öreg úr jobbja után kapott:

– Én nem tudom, – hebegte, – mivel érdemeltem ki tőled ezt a kegyet… Te egész más ember vagy, mint a többi, ezredes uram… Én, ha nem röstelleném, sírnék most, ezredes uram.

Az ezredes elkrákogta magát. Az ő torkát is égette a könny, a katonának röstelleni való. El is nyelte magyarosan.

– Sírsz ám, a mennydörgős mennykőt! – hujjantott rá fiatal bajtársára. – Kialszod magadat, aztán koccintgatni és nevetgélni fogunk. Szép ám az élet, – tette hozzá, – csak meg kell érteni.

Az ellágyult tiszt arca egyszeribe megkeményedett. (Hogy szép az élet! Hahaha!) Elfordította szemét és kimeredt az ablakon a ködbe. (Neki az életet ne dícsérje senki. Az élet rút, szennyes börtön, aki mást mond, hazudik, hipokrita.)

A becsengetett kutyamosó megjelent az ajtóban s haptákban várta a parancsot.

– Kéretem a bárónét, készítsen nekünk villásreggelit, kedves vendégem van, aki ebédelni is nálunk fog. Te pedig durrants be a fürdőszobába: tíz perc mulva kész legyen a meleg fürdő.

Miska közlegény nyugtázta a parancsot s egy nívós hátra-arc után ellépett, hogy öt perccel későbben újra megjelenjék hatalmas ezüsttálcával kemény markában. A reggeli bőséges volt: teából, fagyos szalonnából, tojásból s sonkából állott.

A tisztek derekasan hozzáláttak. Alig vették észre, hogy nyílik az ajtó s belép rajta valaki. Karcsú, feltűnően magas feketeruhás nő lebbent végig a neszfogó szőnyegen s hátulról szomorkás negédességgel az ezredes vállára hajolt.

Az öreg úr felpattant ülőhelyéből s bemutatta a kapitányt.

– Sóváry Géza, kapitány, – leányom, Méray báróné.

A huszártiszt kezet csókolt s bocsánatért esedezett, hogy nincs parádéban.

A szép asszony – nagyon szép volt: csupa méltóság és megejtő melankólia – nem reflektált a mentegetődzésre, egyébként is igen szótalan maradt. Teát öntött magának, amit egy sarokkereveten költött el, cukor és sütemény nélkül. Halvány arca hajnalszínűvé zsendült az illatos meleg italtól. Rágyújtott egy szivarkára s belebámult annak kéklő füstfoszlányaiba révetegen, mint egy álomjáró.

Szomorú jelenség volt a fiatal asszony, olyan megfoghatatlan, szinte tüneményszerű. Igézett anélkül, hogy vonzott volna; testi szépsége gyönyörködtetett, borongó lelke lehangolt… Jelenléte megtöltötte a szobát s feszültté tette a levegőt. A két férfi egyénisége (hiába tartotta magát tőlük távol) egyszeribe hozzá idomult: felsőbbséges magatartásához, ünnepies halk hangjához. Mintha statisztáltak volna neki.

A kapitány valami frázist keresett az általános társalgás bevezetésére, de amint az asszonyra nézett, torkán akadt a szava.

Az ezredes megeresztett egy tréfát, de belesült a csattanójába, elszégyelte magát.

A hallgatag asszony végre is észrevette, hogy feszélyezi a férfiakat: megindította a társalgást.

– Sóváry kapitány, én hírből rég ismerem magát.

– Ah!…

Az asszony nem elégítette ki a férfiak kíváncsiságát, felállott s megkínálta a fiatal tisztet a maga szivarkáiból:

– Gyújtson rá, ez jobb, mint az apámféle: török. Szereti a törököket?

A kapitány elfogadta a szivarkát és felelt volna, de a báróné nem hagyta szóhoz jutni, ismét új húrba kapott.

– Hogy ízlik a tea? Törökösen szereti a kávét, vagy magyarosan?

Azt gondolta magában a kapitány: ez a nő olybá veszi őt, mint valami unott fejedelemasszony a nála tisztelgő Vöröskereszt-küldöttséget, foglalkozik vele, mert kötelessége, de legjobb szeretné észre sem venni. Megilletett férfiúi önérzete kissé megbolygatta amúgy is feszült idegeit s fanyar mosolyt csalt ajakára. Nem felelt az asszony utolsó kérdésére dacból, mert az előbbiekre nem felelhetett.

A báróné nem törődött vele, megtöltötte atyja kiürült teáscsészéjét, aztán visszaült helyére.

Abban a pillanatban kiszólították az ezredest valami hivatalos ügyben. A kapitány és a báróné magukra maradtak. Egymásra néztek. Csupa kérdés volt a tekintetük.

– Honnan ismer, báróné? Ki beszélt kegyednek rólam? – kérdezte a kapitány.

– Szenessy Magda.

A báróné éles hangsúlyozással ejtette ki a nevet s vizsga szemmel leste felelete hatását. De nem volt annak semmi hatása a kapitányra… Hogy ő nem ismeri Szenessy Magdát, legalább is nem emlékszik reá. Az asszonynak tágra nyilt a szeme.

– Nem ismeri? Szenessy Magdát? Az lehetetlen.

– Miért lehetetlen? Én sohasem mondtam valótlanságot…

Érdes volt a férfi szava, szinte kihívó.

Az asszony felállott. Mondani akart valamit, de meggondolta magát. Visszaereszkedett székébe s mint aki nem tud mihez fogni, zavartan, tájékozatlanul jártatta szemét köröskörül, csak a kapitányt kerülte ki a tekintete.

Azt most már végkép ingerültté tette az asszony sajátságos modora. Elhatározta, hogy nem hagyja magát.

– Bocsánat, báróné, adósom a felelettel. Miért kell nekem ismernem Szenessy Magdát? Mi közöm hozzá? Mit hallott tőle rólam?

A báróné klasszikus feje hátracsuklott, mintha arculütötték volna. A fiatal tiszt határozott, szinte parancsoló hangja megtörte márványos merevségét. Elvesztette az egyensúlyt. Válasza még fölényes volt, de a hangja már ingadozott.

– Mit faggat, kapitány úr? Szegény Magda meghitt barátném volt, szíve rámbízott titkait úgy sem árulhatom el.

Csak ámult a tiszt.

– A báróné szavai oly rejtélyesek, – konstatálta, – mintha azt imputálnák nekem, hogy szerepet játszottam barátnője szívvilágában. Mintha vádolnának!

Az asszony ismét felállott. Ellépett a tiszt mellett s anélkül, hogy szemébe nézett volna, tétován, akadozva felelt:

– Senkit sem vádolok. A férfi mind egyforma… Különben ne bolygassuk a halottak nyugalmát… Ő már túl van a szenvedéseken s önnek, úgy látszik, nyugodt a lelkiismerete… Rendben van minden: a föld tovább forog…

És kisuhant a szobából.

A magára hagyott tiszt úgy érezte magát, mint aki önhibáján kívül a vádlottak padjára került s nem tud alibit bizonyítani. Összeszedte minden emlékezőtehetségét, de a Szenessy Magda képét nem tudta felfedezni emlékei között. Meggyűlölte a tragikaképű szép asszonyt, aki oly kíméletlenül beletaszította a kínos bizonytalanságba. Vérig sértették szavai: a férfi mind egyforma:

A huszártiszt tépelődéseinek az ezredes belépése vetett véget.

– Pajtás, kész a fürdőd, bujj bele és pihend ki magadat.

Karonfogta fiatal bajtársát…

A báróné nem jelent meg az ebéden. Kimentette magát: fáj a feje.

A huszártiszt megtudta az apától, hogy a fiatal asszony féléve van férjnél, de nem tudott kijönni az urával, atyja őszinte bámulatára, aki sokra becsülte minden tekintetben elfogadható vejét. Hazajött és megindította a válópert. Kacagó gyermek volt férjhezmenetele előtt, de a házasélet leőrölte gyermeklelke zománcát, eredendő boldogító naivsága eltűnt, mint a füst; elvesztette a hitét. Atyját kivéve, gyűlölte a férfiakat…

Feketekávénál fiatal bajtársa dolgára terelte a sort a derék ezredes.

– Most gyónd meg nekem: mi bajod? Gondold, hogy apád vagyok. Még többet gondolj, azt, hogy az én bűnök szűrőjén át megtisztult lelkem semmin sem ütközik meg, mindent igazol, mindent megbocsát.

A fiatal tiszt szerfölött gőgös volt, csak annyit mondott:

– Unom az embereket, az egész életet. Beismerem: én vagyok a hibás.

Azt, hogy előtte való napon elkártyázta a kaszinóban vagyona romjait s tetejébe még 12.000 korona adósságot csinált, aminek megfizetésére kétheti időhaladékot kapott, – mindezt eltitkolta a kapitány.

Minek fecsegjen? – gondolta magában – Mikor úgy sem lehet rajta segíteni. Ő már összeállította élete mérlegét. Kártyaadósságát talán még kifizethetné valahogy, de mivel pótolja szíve nagy, nagy ürességét?… Az utcán, a ködben elhatározta, hogy kártyaadóssága lejárata napján főbelövi magát. Addig rendezi még rendezhető ügyeit, hogy tűrhető emléket hagyjon maga után.

II.

A kapitány beteget jelentett s kétheti szabadságot kért. Megkapta. Pénze nem volt: eladta értékes aranyóráját, ékszereit, gyűrűit, képeit, bútorait. Hónapos szobát bérelt. Nem ment a kaszinóba: bujkált az emberek elől; kis kocsmákban ebédelt, polgári ruhában, hideg vacsoráját otthon költötte el.

A tökéletes nyugalom elcsendesítette zaklatott idegeit: magábaszállásra késztette. Hidegen, félelem nélkül nézett a halál szemébe. Pillanatra sem jutott eszébe, hogy megváltoztassa szándékát. Igen, meg fog halni! Szabad ember. Se atyja, se anyja, rég elköltözött az ő imádott Póli nénikéje is, aki benne és általa élt; halála senkit sem fog szíven érinteni. Ősi vagyona pusztulását nem fogják szemére hányni örökséghajhászó kapzsi rokonok: se testvére, se egyéb oldalági rokona. A család kihal benne, nyilas, törökfejes címerét megfordítják a kriptán, mihelyst annak ajtaja utána bezáródott. A többi élők, az idegenek, akik kiszipolyozták, meglökdösték, nem érdeklik. El sem búcsúzik tőlük. Csak az ő édes-kedves halottainak fog istenhozzádot mondani. Atyjának, anyjának, Póli néninek…

Parádéba vágta magát és kihajtatott a farkasréti temetőbe. Ott állott a Sóváryak új családi kriptája. Virágot vitt magával a kocsijában töménytelent, koszorúkat, csokrokat, cserép-virágot s teleaggatta, rakta, szórta velük a hideg obeliszket s sírtakaró követ… Körülnézett. Embert nem látott a környéken. Kocsiját kirendelte az országútra. Újra körülnézett. Nagy, méla temetői csend. Oh, mily jó lesz, mily boldogító belezokogni ebbe a fönséges halotti némaságba!… Egy fölrebbent madár megelőzte. Rászállott a márványlabor tetejébe akasztott koszorúra s énekelni kezdett. Nem félt a tiszttől, megfürdött a virágok kelyhében, vígan ficánkolt, de szomorút csattogott.

A kapitány hallgatta egy darabig, aztán elriasztotta. Az ő kegyeletének madár se legyen a tanuja… Ráborult a hideg kőre s a virágok közé temette fejét. Halkan imádkozott, csöndesen könnyezett.

– Édesanyám, szentem, édesapám, lelkem, drága nénikém, kik a mennyekben vagytok s látjátok az én lelkemet, bocsássatok meg nekem, megtévelyedett ártatlannak s legyetek szószólóim Isten trónusa előtt!… Átkarolta az obeliszket, csókolta a követ szenvedelemmel, eszeveszetten, – míg fájdalmában össze nem esett…

Arra eszmélt fel, hogy a nevén szólítják. Halk hangon, bátortalanul:

– Kapitány úr! Sóváry kapitány!…

Fölengedtek az elalélt ember megzsibbadt tagjai. Összeszedte magát, könyökére támaszkodva, hátranézett.

A kripta vasrácsába kapaszkodva egy feketeruhás asszonyt látott… A báróné volt, az ezredes leánya.

Tehát meglesték őt szent érzései gyakorlatában! – Ez volt a halálra szánt világgyűlölő férfi első gondolata. Felszökött fekvő helyzetéből s ellenséges indulattal, kipirult arccal támadt rá az asszonyra:

– Mit keres itt? Mit bolygatja a halottak nyugalmát s a _halálraszánt_ utolsó kegyeletét!

Legott észrevette, hogy elszólta magát. Ez még ingerültebbé tette, fenékig fölkavarta meghasonlott lelke gőgjét.

Az asszony lesütött szemmel tűrte szemrehányását.

– Maga engem meggyanusított, egy kétséget vetett el a lelkembe azzal a Szenessy Magdával. Tudja meg, hogy én nem bántottam soha senkit… Asszonyt, leányt szentnek tartottam, szentségtelen kézzel meg nem illettem; nem csaltam, nem játszottam szívekkel… Tudja meg, hogy én nem vagyok olyan, mint más férfi, én igaz ember vagyok, szüleim sírjára esküszöm.

S két ujját esküvésre emelte az obeliszk felé.

A fekete asszony ebben a pillanatban nem volt felismerhető. Reszketett, félt, könyörgött:

– Bocsásson meg, hogy meggyanusítottam. Szegény Magda, – mentegette a tévedését, – maga miatt halt meg; azt kellett hinnem, hogy felbiztatta a nagy, halálos szerelemre, – de most már magának hiszek: elhiszem, hogy nem is emlékszik reá; olyan előkelő, kiváltságos férfi, mint ön, oly könnyen megejthet egy ártatlan női szívet, ismeretlenül a távolból is.

A kapitány odalett az ámulattól. A nő utolsó szavai érthetetlenek voltak neki. Mi értelme lehet a bókjának? Ilyen helyen, a halottak birodalmában?… És előkelő kiváltságos férfinak mondotta! Egy ártatlan női szívet könnyű megejteni – állította. Honnan tudja? Oly könnyen megejthető és ártatlan az ő szíve is? Csak játssza a fölényest, a férfigyűlölőt?

Az ellenszenv, amit a rejtelmes asszonnyal szemben érzett, mindenesetre engedett a katona szívében. Nem gyűlölte többé a nőben gőgös lekicsinylőjét, hiszen elégtételt kapott tőle… Fölvette elejtett sapkáját s egy ideig tanácstalanul maga elé meredt.

Az asszony le nem vette róla szemét.

– Bocsásson meg. Megbocsát, úgy-e?

– Meg… meg… Én megbocsátok mindenkinek, csak magamnak nem.

– Adjon kezet – kérte a báróné félénken a kapitányt.

Az hozzálépett s megfogta az asszony remegő keztyűs kezét.

– Félreismertem – mondta egyszerűen.

– Én is magát – vallotta az asszony. – Legyünk jóbarátok, – tette hozzá habozva s gyöngén elpirulva, – mi mindketten szerencsétlenek vagyunk. Mi meg fogjuk egymást érteni… Támogassuk egymást.

– Hogy érti?

Az asszony nem felelt a kérdésre, egyebet mondott:

– Én meghasonlottam az élettel, a rendkívülit, a nagyszerűt, a fönségeset kerestem benne, de nem találtam meg sehol és senkiben. Atyám az egyedüli ember, akire büszkén tudok föltekinteni.

Mély lélekzetet vett. Folytatni akarta, de elejébe vágott a férfi. A nő szokatlan magatartása, az egész rendkívüli helyzet elfelejtettek vele minden konvenciót.