Part 13

A furcsa kérdés lyukat fúrt a Péter fejébe. Nem felelt mindjárt, előbb fölhörpintett egy pohár bort, aztán (miután kialudt a pipája) rágyújtott újra, hogy időt nyerjen egy alkalmas felelet kieszelésére.

– Nem muszáj, – bökte ki nagysokára, – lehet egyéb is, a fő, hogy legalább annyi böcse legyen, mint egy jóravaló asszonynak.

János föllélekzett.

– Hát teszem, minek lehet annyi böcse?

– Azon kend törje a fejét…

– Adok egy tehenet…

A Péter szájából kiesett a pipa… Tehén! Bizisten, ha többet nem ér a jó tehén a rossz asszonynál… Dücső ember ez a János, hogy ezt így kitalálta…

Ilyenformán gondolkozott Péter, de persze egész másformán beszélt. Aki, vélte, első szóra egy tehenet kínál, az az utolsóra a kettőt is megadja. Ilyen irányban munkálkodott tehát, szólván:

– Noisz igaz, hogy a tehénnek négy lába van, de egy asszonnyal csak mégse ér fel: azt beláthati kend.

János tökéletes gavallérnak bizonyult.

– No, no, – mondta, – valamicskével még megszerezhetem azt a tehénkét. Mivel szerezzem meg?

Péter nyelt egyet. A borbúl is. Azon gondolkozott: kiadja-e az utolsó szót mindjárt, avagy előbb még puhítson Jánoson. Rápillantott, hogy kikutassa a veséjét. És úgy találta, elég puha már a gazda így is. Fölállott és megrángatta a ködmöne csücskét.

– Még egy tehenet kérek az egyhez – vágta ki elszántan. – Két tehénért odaadom az asszonyt.

János nem teketóriázott sokat.

– Gyűjjék kend az ólba, válogassa ki a teheneit…

II.

Péter vígan kocogott haza a két tehenével, világéletében sem csinált ő ilyen jó vásárt soha. Egy veszett, kirúgós asszony után futkosott és két jámbor fejőstehénnel érkezett haza.

A váratlan szerencsétől úgy nekikevélyedett Péter, hogy ezentúl szóba se állott akárki fiával. Lett (kapott a tehenekre) gazdasszonya is, pénze is. Egyszóval vígan élte világát…

De ezzel még nem ért véget a Péter szerencséje… Egy szép napon ugyanis valami nyöszörgésféle ütötte meg a fülét. Kinézett az ablakon. Hát valami fehérszemélyen akadt meg a szeme. Háttal volt, hát nem láthatta, kicsoda, csak azt, hogy igen sírt. Péter ráhujjantott:

– Mit rücskölsz, he? Eredj haza sírni.

Az asszony megfordult. Péter hátratántorodott, majd leesett a lábáról.

– Te vagy az, Ágnyes?!…

A felesége volt…

A kibékülés nem járt sok cerimóniával. Ágnes meggyónta, hogy hazaszökött, mert megverte a szeretője, már pedig a botot ő csak a hites urától tűri el.

Péter ütött a fejével.

– Azt jól teszed, Ágnyes – dícsérte meg a párját. – Meg is verlek rögvest, mer’ rászolgáltál, halom azután, ha jól viseled magadat, békességben lehetünk.

Ágnes kiállotta a botbüntetést, azzal rögtön hozzáfogott a ház rendbeszedéséhez. A gazdasszonyt kilapátolta, a teheneknek megaljadzott és kisikálta a konyhát…

A házasfelek tökéletes békességben érezték magukat. Péternek eszébe sem jutott, hogy felesége visszatértével tulajdonképen megdőlt az igazság elmélete, amelynek két tehenét köszönhette…

Azonban hamarosan eszébe juttatta a másik érdekelt fél. János gazda még aznap beállított hozzá.

– Hej, bátya! – dült be ajtóstúl a házába. – Ide a riskáimmal!…

Ám, nem hiába volt a Péter esze sűrű, be tudta ő adni a maga igazát a visszájárúl is.

– Miféle riskákról szaval kend? – kérdezte csodálkozva.

– Hát azokrúl, amiket Ágnyesér’ adtam.

Péter tágranyitotta szemét.

– Azokrúl-e? Hisz azok rég az én jószágaim.

– Azok ám, – fortyant fel János, – ha nálam marad az asszony, de hát nem maradt nálam!…

– Arrúl ki tehet?

Vérbeborult a János szeme.

– Hát ez az igasság? Az a híres igasság, amivel kend mögfogott engem!

Péter válla közé húzta sunyi nagy fejét.

– Hü, öccse, – eszelte a gazdát, – nem oda Buda! Az az igasság, amivel én mögfogtam kendet, nem egy gyökérrűl hajtott a maival. Én nem híjtam az asszonyt, mint kend, – magyarázta, – az egész magátúl gyütt vissza. Hát lesse kend, míg a tehenek is maguktól mennek vissza kendhez. Mert valamiképen kend sem adta vissza kérésre a feleségemet, azonképen én sem adom vissza a kend teheneit. Ez az igasság _ma_ és nem más. Igaz-e?

János megvakarta a füle tövét.

– Aki áldója van, – sóhajtott fel búsan, – se menyecske, se tehén.

– De, – vigasztalta Péter, mutatóujját jobbra-balra billegtetve, – mög vagyon az igasság, ha möghótt is Mátyás király!

EGY TITOKZATOS KALAND.

I.

Csúnya vagyok, mint az északi szélvész, kopott, fakó, mint a kitömött bagoly, amibe beleesett a moly.

Ezt azért bocsátom előre, mert így érthetetlenebb, tehát eredetibb a grófnéval lejátszódott kalandom története.

… Úgy kezdem, mint a divatos novellisták.

… A 325. számú bécsi vonat prüszkölve száguldott tova, villogó két tűzszarvával utat törve az éji sötéten át… A hold kidugta pufók képét egy rongyos felhő kárpitja mögül s szelíden hunyorgattak a kicsiny ártatlan csillagok…

Egy leborravalózott elsőosztályú fülkében magánosan merengve üldögéltem s miközben egy dzsánaklist füstté fujtam, régi kedves emlékek, elégikus, fájó ábrándok kavarodtak fel multam homályából lelki szemeim előtt s egybevegyültek szivarkám kékellő füstjével…

Képzeletem versenyt száguldott a gőzszörnyeteggel, csakhogy én fölfelé törtettem a csillagok honába, a gőzös meg vízszintesen, vasban kiszabott útja szerint. És az én fantáziám nem akart pihenni: minden pillanattal merészebb lett a röpte, holott a lokomobil meg-megpihent, ha kifogyott a szussza, hogy vizet vegyen. Ilyenkor elsikoltotta magát és fujva, prüszkölve elcsendesedett. A vonatvezető pedig harsány hangon hirdette ki, hogy hol vagyunk.

– Érsekújvár!

A durva földi hangok fölriasztottak mélázásomból; beszüntettem lelkem utazását és kinéztem a kocsi ablakán. – Vennék egy sonkászsömlét, gondoltam magamban, ha helybe hoznák.

De nem hoztak helybe, csak sört. Hát sört ittam és szidtam a pincért, mert nem volt friss csapolás. Aztán újra rágyújtottam egy szivarkára és elégülten gondoltam el, hogy milyen urasan utazom is én! Egy forintért, akár egy főhercegnek, vagy udvari tanácsosnak, külön fülkét adott a kalauz.

De ez a gondolatom csakhamar kiverődött fejemből. A kocsi folyosóján sürgés-forgás… Egy inas szattyánbőr-kézitáskával… egy komorna két kalapskatulyával… a kalauz kalaplevéve… és egy lefátyolozott karcsú hölgy lebegve – ostromot intéztek magános fülkém ellen.

Hohó, ez nem járja! – gondoltam magamban, de csak gondoltam, nem mertem szólni, mert az öreg úr igen gyanusnak tetszett nekem, alighanem kegyelmes úr lehetett. Már pedig én csak irodaigazgató vagyok a pénzügynél és kicsapatni nem akarok.

Szerencsémre nem soká feszélyezett az excellenciás, úgy látszik, csak a leányát kísérte el, leszállott a vonatról.

Hárman maradtunk a fülkében. A fátyolos hölgy, akit méltóságos grófnénak szólított a komorna; a komorna, akit Bettinának szólított a grófné és én: Piatsek Ferenc irodaigazgató a pénznél.

A Betti igen csinos volt. A grófnéról eleinte nem tudtam semmit a fátyola miatt. Kombinálnom kellett.

Kombinálni jól tudok. Valamiként a régészek képesek egy tizenötezer éves csülökcsontleletből megszerkeszteni az egész antidiluviális állat képét: azonképen én egy finom női bokára rá tudom képzelni az egész női aktot. Miután igen csúnya vagyok, sokszor mulatok magamban ilyen szárazon.

Megpillantván a grófnénak szoknyája alól kacéran kikandikáló bokáját, legott tisztában voltam vele, hogy útitársnőm nem utolsó lelet és nem antidiluvium.

Hamarosan kitűnt, hogy nem csalódtam. A grófné ugyanis alig pihente ki magát, kiküldte Bettinát és lefeküdt a velem szemközti ülésekre, betakarván magát egy puha plüsstakaróval.

Még soha sem voltam ilyen bizarr, bűvös-bájos helyzetben. A szívem igen kopogott és mindenféle bolond gondolatom támadt. Különösen midőn a hölgy levetvén fátyolát s felém fordulva, lehúnyta szemét. Remek arc volt, soha életemben nem láttam olyan finomat.

Eleinte csak azt sajnáltam, hogy nem vagyok szép, aztán az bosszantott, hogy gyáva vagyok, később már a származásom is dühbe hozott, végül keserűen kifakadtam a sors ellen, amiért tintatartó mellé helyezett egész életemre, ahelyett, hogy ereimet donjuáni hajlamaimnak megfelelő vérrel látta volna el.

… Ha Don Juan lennék, – gondoltam el dühös tehetetlenségemben, – most fölcsókolhatnám a szép grófnét és Budapestig elhitethetném vele, hogy üdvözülés kizárólag csak az én karjaimban létezik… Vagy: ha Don Juan lennék, letérdelnék melléje és pici íves ajkára hajolván, lerészegíteném magamat ambrás lehelletétől… Vagy még: ha Don Juan lennék, átkarolhatnám karcsú derekát és…

Egyszóval annyi mindenféle donjuáni fogást eszeltem ki, hogy megélhetett volna belőle három Don Juan is. De mihaszna, irodaigazgató vagyok csupán, egyet sem mertem végrehajtani.

Csak sóhajtottam és izzadtam. És mindig Őt néztem. A takaró szorosan hozzátapadt észbontó termetéhez, csak a bokáit hagyta ki. Oh, azok a bokák! Imádom a karcsú bokát!

Irodaigazgatónak lenni és imádni a karcsú bokát: van-e ennél nagyobb tragédia?

Nem is állottam sokáig tantaluszi kínjaimat: kimentem a folyosóra, mert majd kettéhasadt a fejem. Kidugtam az ablakon a friss levegőre… Szíttam a friss levegőt és sírtam mérgemben.

II.

Uraim és hölgyeim, nem tudom: tudják-e: mi a meglepetés?

Ha villám csap le két arasznyira az ember orra elé: az kellemetlen lehet, de még nem meglepetés; ha az ember két ternót nyer egyvégből: az bizonyára kellemes véletlen, de még ez sem meglepetés; hatszoros halmozást nyerni a lóversenyen: komisz szerencse, de még ez sem az igazi.

Az a meglepetés, ami engem a folyosón ért, mikor a fejemet szellőztettem.

Elmondom: nincs-e igazam?

Az történt ugyanis velem, hogy a grófné, a kegyelmes úr leánya, a világ legremekebb asszonya, egyszerre csak megjelenik a folyosón. És mintha csak örökké ismertük volna egymást, rámszól gyöngéd házsártossággal:

– Muki, az Istenért, meghűtöd magadat!

– Muki! – ismételte duzzogva és szerelmesen vállamra hajolt.

Hát ezt nevezem én meglepetésnek.

… Nem szép név a Muki, a Ferenc sokkal szebb, de a grófné ajkáról úgy hangzott felém, mint szférák zenéje, angyalok kara. És én, gyáva pimasz, mégis így válaszoltam rá, dadogva, hebegve:

– Boccsá… natt… méltóságos grófné… ttéttévedni méltóztat: nenenem én vagyok a Mmummuki.

Hát attól, ami ezután következett, normális ember bizonyára megbolondult volna, de én, tudja Isten, éppen attól kaptam józanészre.

A gyönyörűséges asszony ugyanis elkacagta magát és össze-visszacsókolta molyos szakállamat.

– Kis bolondom, – sugta fülembe, – neked mindig tréfán jár az eszed, ahelyett, hogy megcsókolnád a te pipidet.

– … Pipidet?!…

– Hát nem vagyok én a te pipid?

– Dehogy nem, – mondtam csókjaitól teljesen kiokulva, – a pipim vagy bizony.

– Te meg a bocim vagy – susogta lágyan, szerelmesen.

– Én a bocid – mondtam.

Igy ment ez tovább. Perbetétől egész Nagymarosig egyhuzamban csókolództunk. Én természetesen a mennyekben uszkáltam és teljesen megfeledkeztem még arról is, hogy ki vagyok. Illetve elhittem a grófnénak, hogy nem én vagyok én, hanem a gróf, a Muki, az ő férje és hogy nászutazáson vagyunk a Riviérián. Mert minduntalan ezt hajtogatta. Párkánynánánál azt állította, hogy: no most Milánóban vagyunk, Maroson pedig azt mondta: Génuába érkeztünk.

Egyebet aztán alig is beszélt, mert mindig csókolództunk. Egyszóval egy tökéletesen ideális házasság volt a miénk, ami arisztokraták között nagy ritkaság. Igaz, hogy majoresko voltam, tehát nőm megválasztásánál nem kellett a pénzre néznem.

III.

Uraim és hölgyeim, tetszik-e tudni: mi a hideg zuhany?

A Rudasfürdőben van némi tuss, de ha a világ valamennyi gőzfürdőjének valamennyi zuhanya az égboltozat magasságából szakadt volna le rám: azt sem vettem volna észre attól az egy tusstól, amit Vácott a grófnétól a nyakam közé kaptam.

Éppen szünetet tartottunk a csókban, midőn Pipi, se szó, se beszéd, egyszerre csak visszabujik takarója alá és ugyanazon pózban, amelyben otthagytam (még nőtlen koromban), elnyújtózkodott… A takaró szorosan hozzásimult észbontó termetéhez, csak a bokáit hagyta ki. Szempillája lehúnyódott s a másik pillanatban, mintha időközben nem is lett volna ébren, édesdeden aludt.

Én persze azt hittem, hogy cicázik a kis hamis és komoly férfi létemre csintalanságra vetemedtem. Óvatosan lefejtettem róla a takarót s ráhajoltam pici ajkára. És, cupp, cupp, cupp, összevissza csókolgattam a kis hamist…

Most jött a tuss.

Ahelyett, hogy (mint az előzmények után várni lehetett volna) visszakaptam volna az elejtett csókokat: egy vérfagyasztó sikoly vált le a grófné csókos ajakáról s a másik pillanatban egy idegen nő állott előttem, lesujtó gőgje egész nagyságában, – ah, nem az én pipim többé: a majoresko felesége, a kegyelmes úr leánya.

– Takarodjék eszeveszett! – sujtott le rám fuldokolva. – Vagy meghúzom a vészféket.

De bizony kitakarodtam én még a vészfék előtt. Eszembe jutott a kicsapatás és ész nélkül átnyargaltam egy másodosztályú szakaszba, a vonat legvégére. És forró fejemet kezembe hajtva, tájékozódni próbáltam a világ állása felől.

Eleinte sehogy sem ment a dolog. A világ tótágast állott és én gróf maradtam benne: egy szerencsétlen, elátkozott gróf, akivel valami gonosz szellem rémes játékot űzött.

Végre is belecsikkantottam a karomba: ébren vagyok-e? És belenéztem a kis kézitükrömbe.

Pfuj, micsoda közönséges tintanyaló ábrázatot mutatott a gyalázatos tükör! Legott kiábrándított grófi mivoltomból: tisztába jöttem, hogy vagyok, aki vagyok, Piatsek vagyok.

Roppantul elszégyeltem magamat és áttértem az eszem megfigyelésére. Mert azt még nem tudtam biztosan, nem őrültem-e meg.

… Hogy kellene megtudni? – törtem a fejemet… Ha – okoskodtam – imént lefolyt szerelmi regényem az őrület viziója volt: akkor az a hölgy, akivel csókolództam, a Pipi, nem létezik. Ha pedig létezik, – konkludáltam, – akkor nem én vagyok az őrült, hanem a hölgy.

Visszalopództam előbbeni fülkémhez és az ablakfüggönyrésen bekukucskáltam.

Hát, hál’ Istennek, benne volt a Pipi. Aludt a takaró alatt, a takaró hozzásimult észbontó termetéhez, csak a bokáját hagyta ki… Ergó, ő volt az őrült, nem én…

Ebben a szent meggyőződésben szállottam le Pesten a vonatról és irodámba menet fájó szívvel gondoltam el, hogy egy édes kalandot adott valahára Isten és, hejhaj, abban is egy szerencsétlen őrült asszony volt a partnerem.

IV.

Alig egy héttel eme kalandom után, délután két órakor (gazdasszonyom éppen tálalta a levest) betoppan hozzám egy idegen úr.

– Piatsek urat keresem – mondta arrogánsan.

Én is királyi tanácsos volnék, vagy mi, visszaszemtelenkedtem neki.

– Nem vagyok otthon senki számára, mert ebédelek.

– A tudomány jegyében jöttem, – okvetetlenkedett a kis veres úr, – a tudomány érdekében kérem, feleljen kérdéseimre.

– Én nem vagyok tudós – jegyeztem meg gőgösen.

– Tudom, – mondta a szemtelen idegen, – a tudós én vagyok, ön csak az eszközöm.

– Hát akkor hagyjon engem – kiáltottam rá mérgesen.

De nem hagyott ám. Leült az asztalhoz velem szembe és belém szegezve szúrós szemeit, vallatni kezdett, mint egy rabot.

– Szerettem volna kidobni, de nem volt bátorságom hozzá, hát tűrnöm kellett.

– Uram, – kezdte a kis veres a vallatást, – nem utazott ön a mult hó huszonnegyedikén a 325. számú éjjeli vonattal Bécsből Budapestre?

Nini, a kalandom napja! – gondoltam és önkéntelenül érdeklődni kezdtem. Mert hát ki tudhat az én kalandomról? Bizonyára maga a szegény őrült asszony se tud róla semmit. És egy árva lélek sem fordult meg a szakaszunkban az egész utazás alatt.

– De utaztam – válaszoltam némi habozás után.

– Érsekújváron – folytatta az idegen – egy ritka szépségű hölgy szállott a fülkéjébe.

– Igen, – mondtam bánatosan, – egy szegény őrült asszony volt.

A tudós tacskó szeme megvillant az őrült szóra.

– Az a hölgy – vallatott rémes mohósággal – férjének tartotta önt. Nem szólította önt Mukinak?

Elképedtem. (Honnan a manóból tudja? Tán mégis meglesett?)

– Uram, – jelentettem ki felháborodva, – ön aljasul meglesett bennünket.

A kis veres mintha örült volna felháborodásomnak, aprókat kacagott.

– Nyugodt lehet, – mondta aztán, – nem lestem meg önöket. Én a kérdéses napon Budán voltam, ha tetszik, alibivel fogom bizonyítani.

Égnek meredt a hajam.

– Akkor honnan tudja?!

Rám se hederített, folytatta a vallatást:

– Pont éjfélkor kezdődött az esemény és pont két órakor szűnt meg. Ezalatt a két óra alatt önt férjének tartotta a szép asszony, aztán végkép elfelejtette.

Majd kiugrottam a bőrömből. Keresztet vetettem magamra.

– Isten csudája! – kiáltottam fel. – Nem a Belzebub maga?

– Ne féljen – nyugtatott meg a kis veres tudós s váltig kacagott megdöbbenésemen való gyönyörűségében. – Én a spiritiszták egyesületének az elnöke vagyok s az a hölgy senki más, mint az én kiválasztott médiumom.

Ah!… Kezdett előttem derengeni a világ. Derengeni, de forogni is… Tehát nem őrült volt a grófné, csak a hipnózis vak eszköze?

Önkénytelenül felébredt bennem a lovagias érzés hipokrízise.

– Hallja, uram, – jelentettem ki határozottan, – ön akkor aljasul visszaélt titokzatos hatalmával, ön azzal az ártatlan nővel egy aljasságot művelt.

– A tudomány célja szentesíti az eszközöket – felelte a kis patkány grandiózus méltósággal… – Különben, – folytatta jókedvűen, – önnek semmi oka gúnyolódni, mert csak tőlem függött, nyakába akaszthattam volna egy vénasszonyt is.

Hát ezt be kellett látnom. Bocsánatot kértem. Sőt búcsúzáskor, szégyenkezve bár, de megmondtam neki:

– Ha netalán még egyszer hipnotizálni tetszenék: szíveskedjék a grófnét legalább négy órára elaltatni, mert kettő kevés.

Megigérte, hogy úgy lesz. És be is váltotta a szavát.

Azóta már háromszor voltam Muki.

Nevetséges állapot, beismerem, de miért adott Isten donjuáni szívet, donjuáni kvalitások nélkül? Tehetek én róla, hogy nincs bennem mágnes s mással vagyok kénytelen megmagnetizáltatni a hölgyemet?

Nem igaz?…

STANCI NÉNI.

Tizenhét éves koromban, midőn letettem az érettségit, igen szerettem a világi örömöket: cigarettázni, táncolni, fekete kávézni, sőt (most már be merem vallani) egy leányt is szerettem. Igaz, hogy ő csábított el, mert először ő csempészett a nyakamba egy darab jeget, de másodszor már én csókoltam meg őt a nagy diófa alatt. Később a kályha mögött, a paszuly-lugasban, sőt egyszer a spájzban is. Ahol csak értem. És mindig titokban persze, árkon-bokron, palánkon keresztül, vakmerően elhárítva a közénk torlódó akadályokat.

Hősnek képzeltem magamat: hol Odysszeusznek, hol Kaszanovának, hol Abelardnak és elhatároztam, hogy époszt csinálok én is a szerelmem történetéből. Hexameterben vagy pedig disztichonban, semmi esetre sem magyar metrumban, mert díjat akartam vele nyerni az Akadémián.

Ám a gonosz Párkák nem engedték meg, hogy bevégezzem az én »monumentum aere perennius«: fölbiztatták ellenem a saját édesanyámat; elküldettek vele Liptó megyébe Pohorellára, Stanci nénihez, még mielőtt végrehajthattam volna az époszom számára s szerelmem érdekében elkövetendő legnagyobb hőstettemet: a Plutó megmérgezését.

Az igazat megvallva, nem sárkány volt ez a Plutó, csak kuvasz, de a hétfejű sárkánynál is jobban vigyázott szerelmem tárgyára, szomszédék Cillikéjére. Mindig a nyomában volt s ha hozzányúltam, elkezdett morogni. Olyan csúnya éles fogai voltak, mint egy oroszlánnak.

Szerencsére Kapci Jóska, a kondásunk, kioktatott rá, hogy kell végezni egy ilyen fenevaddal. Meg kell etetni zsírba kirántott szivaccsal. Azt szereti a kutya és úgy megdagad és megpukkad tőle, mint egy léghajó.

Szivacsom és zsírom már volt is, csak rántani nem tudtam. Ám azon is segítettem. Beleavattam nagy titkomba Anikát, a szolgálónkat, aki is egy-kettőre megigérte, hogy öt garasért kirántja nekem a szivacsot prézlibe… Már le is szúrtam neki a bűndíjat, midőn szokatlan ceremóniával és nagyváratlanul maga elé hivat az édesanyám.

– Édes fiam, – mondta, – mostanáig gondolkoztam rajta, mivel jutalmazzalak meg a kitünő érettségiért: hát Stanci nénihez fogsz menni Pohorellára.

– Jaj! – kiáltottam fel önkénytelenül. – Az nekem nem jutalom. Stanci néni igen szigorú és unalmas, ha igazán meg akarsz jutalmazni, engedd meg, hogy itthon tölthessem a vakációt melletted.

– Nem lehet, Lacikám, – jelentette ki az én szép mamám határozottan, – Stanci nénit nem szabad elhanyagolnunk, a te érdeked, hogy _jó blattot_ tégy be nála… Pohorella gyönyörű birtok, – tette hozzá, – az eshetőségeket nem szabad elszalasztanunk.

Nem értettem a dolgot.

– Miféle eshetőségeket? Hisz Stanci néninek három gyermeke van…

– De meghalhatnak – világosított fel az én gondos mamám. – Szegény Betti, – magyarázta, – alighanem hektikában van, Pista vízfejű, Bandi egészséges ugyan, de nagy lump, valószínűleg ki fogja magát inni a világból. És akkor – konkludált mamácska, – tied lehet, Pohorella, ha megszeretteted magadat Stanci nénivel.

– Jaj, nem kell nekem Pohorella – jelentettem ki sopánkodva. – Nem vagyok én örökséghajhász.

– Oh, te könnyelmű fiú! – kárpált édesanyám. – Tudom is, miért félsz Stanci nénitől. Mert szét nem hányhatod magadat, mert zsenírozod kell magadat előtte. Hát azért is elküldelek Pohorellára finomságot tanulni.

Pont. És én jól tudtam, hogy az anyám pontjai után hiábavaló minden okoskodás. Visszarendeltem a rántott szivacsot: elbúcsúztam Cillikétől sűrű könnyhullatások között és becsomagoltam a paktáskámba mama szigorú felügyelete alatt.

Másnap már útban voltam Pohorella felé. Az abelovai állomáson kellett kiszállnom a gőzösből, ahonnan Pohorelláig jó kétórai út kocsin. Ha nincs sár. Mert, ha sár van, ökröket kell a lovak elé ragasztani, ami tetemesen meglassítja a tempót. Már pedig éppen sár volt, mikor kiszálltam Abelován, következésképen engem is vegyes fogaton szállítottak Pohorellára – csekély hat óra alatt.

Olyan éhesen érkeztem meg, mint a farkas, azonfelül sáros is voltam, mert háromszor feldültünk az úton, végre mérges is voltam, mert Cillikére gondoltam. Nem csuda, hogy ilyen lelki állapotban mindjárt egy nagy butaságon kezdtem: elfelejtettem Stanci néninek kezet csókolni, amiért másfél órai prédikációban részesültem. Hiába mentegettem magamat, hogy éhes vagyok: a jó blatt el lett rontva, ki kellett állanom a hosszú létániát. Majd belehaltam.

– Nénikém, – könyörögtem a végén, – ne szidjon már, nagyon beteg vagyok.

Bár előbb kerekedett volna ez a jó ötletem. A Stanci néni modora egyszeribe megváltozott irányomban. Látható szimpátiával vett tudomást a betegségemről…

– Nini, édes fiam, hát miért nem szóltál előbb?… Most látom, hogy csakugyan beteg vagy… Mi a bajod? – hadarta. – Igen sovány vagy és sápadt, mint a fal… Bizonyosan vért köpsz. Nem köpsz te vért?

– De köpök – hazudtam szemtelenül, hogy megsajnáltassam magamat.

Jól számítottam. Stanci nénitől bűnbocsánatott kaptam és krumplit vajjal. Teát is. Igaz, hogy (tekintettel a hektikámra) csak pemetefűteát, ami olyan keserű, hogy az ember hegedűnek nézi tőle az eget. De legalább nem haltam éhen. Sőt az eszem és kedvességem is megjött a meleg ételtől. Eszembe jutott, hogy tudokozódni illik kedves unokatestvéreim egészsége felől.

– Hát a Bettike hogy van, Stanci néni, meg a Pista, meg a Bandi?

– Hál’ Istennek semmi bajuk, – lafatyolta Stanci néni a szaporaszavú vénasszonyok egyhangú stíljében, – csak haszontalanok. Betti francia órát vesz a guvernánstól, verje ki a ragya valahány csak a világon van, – Pista javítóra készül, mert megbukott a latinból, Bandi meg lovagol, mert repetálnia kell, hát semmi dolga sincs.

– Szeretném őket megcsókolni – jelentettem ki a _jó blatt_ érdekében.

A blatt láthatólag javult, mert igen kedves lett Stanci néni: zavarba jött, ötölt-hatolt, egész belegabalyodott a tapintatába, míg valahogy kinyögte végre, hogy ne csókoljam meg a gyerekeit, mert fél, hogy megkapják tőlem a hektikát.

– Az ám, – helyeseltem a jó anya aggodalmát, – azt mondják, hogy a hektika igen ragadós.

Stanci néni megvigasztalt:

– Ragadós, fiam, de ne félj, azért nem fogsz te meghalni, csak igyál sok pemetét és az édesanyád hizlaljon kutyákat és kutyazsírral főzessen neked… Mondd meg neki.

– Megmondom neki…